Vadász

Tél. Hófehér mozdulatlanság mindenütt. Az ágak nyögve hajolnak meg a hó súlya alatt, a szarvasok néha panaszosan bődülnek bele a némaságba, amikor a jéggé dermedt kristályok belemarnak a lábukba, kicsikarva tőlük a vér melegét, hogy megkezdhessék útjukat a nemlétbe.
Satax óvatosan lépkedett a bokrok között. Igyekezett minél kevesebb zajt csapni, néha-néha mégis huppant mögötte egy kisebb adag hó, amit elővigyázatlanságával vert le az ágakról. A szél orgonált a fák csupasz ágai között, a fiatal nier vadász pedig szorosabban markolta meg lándzsáját.
Anyja szerint nem jó ilyenkor az erdőben járni. Felébrednek a szellemek, ha a telihold ilyen közel sompolyog a világhoz, és ha a halandó a halhatatlanok közé keveredik, annak jó vége nem lehet. Satax csak mosolygott, mikor vissza akarták tartani tegnap este, de most úgy érezte, hogy a félelem kemény tüskéi lassan a lelkébe mélyednek.
Ijedten kapkodta jobbra-balra a fejét, minden egyes kis neszre megtorpant. Aztán egy idő után megdühödve saját gyávaságán, erélyesen a hóba köpött, vállára vetette a lándzsát, és tovább indult az etető felé.
A falu vadászainak kedvelt leshelye volt az etető. Ide hordták ki azt a szalmát, amit a vadállatok etetesésére szántak, és olykor bizony innét követték mérföldeken át a vad nyomát, mire el tudták ejteni. Iratlan szabály volt, hogy az etető környékén nem lehet vadászni, hiszen az állatok nem ostobák, s ha egy bizonyos helyen túl gyakran arat közöttük a halál, akkor eltisztulnak onnét.

Már nem lehetek messze. – gondolta Satax, és újra óvatosabban haladt tovább. Jobb kéz felől villanásnyi tisztás nyílt a fák között, a szél őrült táncos módjára kavarta a havat. Jégszellem. – szorította össze a fiú szívét a félelem, aztán fejét lehajtva igyekezett minél előbb maga mögött hagyni a tisztást.
A fekete törzsek lassan éjszakát álmodtak. A nap lenyugodott valahol messze, a fák ágainak aljáról pedig, akár ha szurok hullana, leszállt az éj. Satax megpróbálta megkeresni a hold fénylő korongját, de a meztelen ágak olyan sűrű hálót alkottak, hogy azt bármelyik halászember megirigyelte volna. Kifogták a vadász szeme elől a fényt, akinek eszébe jutottak az öreg Gnis apó meséi.
Az ilyen hosszú téli estéken gyakran gyűlt össze a falu fiatalsága Gnis apó házánál, hogy forró tejet, esetleg csalán leveléből főtt teát iszogatva hallgassák a meséit. Gnis apó már több, mint hatvan tavaszt látott, s bár a felnőttek szerint csak egy csavargó volt, a fiatalok úgy tekintettek rá, mint egy hősre. A valóságban Gnis apó ifjú éveiben először katonaként, majd útonállóként kereste a kenyerét, de ez mit sem vont le azoknak az élvezetes történeteknek az értékéből, melyekkel az ifjakat szórakoztatta.
A mesék többnyire az erdőről, éjszakáról, vagy valamelyik távoli ország gazdagságáról, fura szokásairól szóltak, de nem egy alkalommal bukkantak fel varázslók, vagy akár elfek, s a történet végére a fiúkban mindig lángra kapott a vágy, hogy mielőbb elhagyhassák szüleik házát, és saját maguk tapasztalhassák meg, mi igaz a mesékből.
Gnis apó mesélt a lycanokról is. A lycanok emberi testben rejtőző farkasszellemek. Nem farkasemberek, és nem is vérfarkasok. A vérfarkas nem tudja kordában tartani ösztöneit, s míg a telihold elérkeztével vérengző vadállattá válik, addig az időpontig jobbára ártalmatlan. A farkasemberek talán csak a mesék szülöttei. Azt tartják róluk, hogy emberi testük ellenére egy farkas érzékszerveivel rendelkeznek, és beszélni tudnak az állatok nyelvén. Többnyire visszahúzódó emberek, de kitűnő vadászok és erdőjárók válnak belőlük. Ha békén hagyják őket, mindenkire veszélytelenek.
A lycanok embernek születnek. Ha a bába nem veszi észre, hogy a szemük pupillája a születés pillanatában nem kerek, hanem hosszában hasított, fel is nőhetnek emberként, hisz ez a pupilla-jellegzetesség alig néhány percig marad csak meg. Azonban, amikor egy lycan betölti a tizenkét éves korát, hirtelen eltűnik. Apja-anyja, akik addig szeretettel nevelték, félőrülten keresgélik majd a gyereket, a lycan azonban nem akarja, hogy megtalálják. Az erdő mélyére veszi be magát, s addig kóborol, amíg egy farkassal nem találkozik. Hogy ezek után mi játszódik le a már csak félig ember és a farkas között, senki nem tudja.
Egy azonban tény. Legközelebb, amikor az elkódorgott gyerek előkerül, s szerető szülei a keblükre ölelik, már nem azt a fiút vagy leánykát kapják vissza, aki néhány napja – de lehet, hogy csak néhány órája! – elkódorgott tőlük. A lycan kifejlődött, és már csak a hívásra vár, amellyel a falka része lehet.
Mindezek átfutottak Satax fején, aztán egy legyintéssel elhessegette a komor gondolatokat. Az etető már egész közel lehet, gondolta, ezért aztán lassabban lélegzett, és igyekezett szélirányba kerülni, hogy a szagát ne az esetleg ott lévő állatok orrába sodorja a szél. Lábai alatt halkan roszogott a hó, Satax úgy érezte, minden egyes roppanás egy kiáltás a szélben.

Végül csak elfogytak a fák, s a fiatal vadász egy göcsörtös törzshöz lapulva megpillantotta az etetőt. Fából tákolt kis építmény volt, mindkét oldaláról szalmakötegek lógtak. Körülötte mindenhol szarvas-, őz-, és vaddisznónyomok, de egyetlen állat sem. Satax körbenézett, és néhány lépésnyire jobbra meglátott egy fát, amire viszonylag kényelmesen fel tudott mászni. Lándzsáját a hátára kötözte, s hamarosan már ott üldögélt nyolc láb magasan egy ágvillában. Kényelmesen nekidőlt a törzsnek, aztán pillantását a holdra emelte, és újra Gnis apó jutott eszébe.
Az öreg azt is mesélte a lycanokról, hogy mindig falkában járnak, és kedvenc zsákmányuk, bármily hihetetlen is – az ember. Ha valahol magányos utazóba botlik bármelyik is a falka területén, pillanatok alatt jelt tud adni a többieknek, s alig fertályórán belül már úgy követik a kiszemelt zsákmányt, hogy annak sejtelme sincs róla, milyen kevés választja el Zuneer birodalmától. Azt, hogy mikor támadnak, vagy nem támadnak, senki nem tudja. Talán, mivel a lycan emberi értelemmel rendelkezik, egyszerűen a vezér szeszélye dönti el, hogy kiből lesz áldozat, és ki mesélheti el, hogy találkozott velük.
Satax annyira elmerült gondolataiban, hogy jónéhány pillanattal később tudatosult benne az, hogy egy szarvas baktatott ki a tisztásra. Fejedelmi agancsa volt, s úgy is viselkedett, mint egy uralkodó. Gőgös pillantással mérte fel a tisztást, aztán mintha csak az övé lenne az erdő, kisétált a hold fényére, és kényelmesen enni kezdett. Satax a távolságot méregette, kezében dobásra készen tartotta a lándzsáját.
Ismerte a törvényt, hogy nem lehet az etetőnél vadászni, de családja már hetek óta éhezett. A gyenge termést is elverte a nyári jégeső, emiatt aztán az állatokat is idő előtt le kellett vágni, hiszen nem tudták mivel etetni őket. A hús is hamar elfogyott, s most már csak a szomszédok és a rokonok jóindulatának volt köszönhető, hogy időnként került egy-két szelet a fakéregből készült kása mellé.
Satax apja pár éve egyedül vadászott egy megvadult medvére. Mikor több nap múlva sem került elő, a falusiak keresni kezdték, de csak néhány rongydarabot találtak meg a ruhájából. Ezért azt gondolták, hogy megtért már Zuneerhoz, édesanyja is meggyászolta apja halálát. Bár alig múlt harmincesztendős, mikor egyedül maradt, nem ment újra férjhez, hanem egyedül nevelte Satax-ot, meg négy kisebb leányát. A fiú úgy érezte, hogy neki kell most már átvennie a családfő szerepét, gondoskodnia kell élelemről testvérei és anyja számára. Ezért indult hát útnak, édesanyja minden könyörgése ellenére.
Tisztán hallatszott, ahogy a szarvas a szalmát eszegette. Satax szájában már összefutott a nyál, arra a gondolatra, hogy micsoda ízletes pecsenyét tud majd édesanyja sütni, ha végre hazaviheti ezt a temérdek húst. A fejedelmi vad azonban egyszer csak hirtelen megdermedt, és a levegőbe tartotta az orrát.

Satax rettegett, hogy elveszíti a zsákmányát, ezért aztán óvatlanul megmoccant, hogy jobb helye legyen a dobáshoz. Ruhája azonban megakadt a fakéregben, és most hangos reccsenéssel kiszakadt. A szarvasnak több sem kellett, mint a villám fordult meg, és vetette magát a fák közé. Sokáig lehetett hallani, ahogy törtet az erdőben, majd egy panaszos bődülés, és csend.
A vadász értetlenül ült a faágon. Nem értette, hogy miért dermedt meg a szarvas, azt pedig még kevésbé érette, hogy mi volt a panaszos bődülés. Fülelt, hátha meghallja valahol a farkasok énekét, mert arra gyanakodott, hogy talán falka jár a környéken. Még gratulált is magának, hogy milyen jól tette, hogy fára mászott, hisz ide a farkasok nem tudják követni, aztán…
A két sárga szem szinte égetett a fák közül. Satax megbabonázva figyelte a borostyánszínű szempárt, ujjai egy pillanatra meglazultak a lándzsa nyelén. A súlyos fegyver kicsúszott a kezéből, és tompa puffanással a földbe fúródott. Satax magában átkozta ügyetlenségét, és egy pillantást vetett a lándzsa felé, aztán újra oda nézett, ahol a borostyánsárga szempárt látta, de már csak a bokrok hajladoztak magányosan a szélben.
Satax gerincén végigcsordult a félelem jeges patakja. Nem érezte már magát biztonságban az ágon, és óvatosan feljebb mászott. Eszébe sem jutott, hogy a lándzsáért lemenjen, hiszen azokban a sárga szemekben egy csipetnyi jóindulat sem rejtőzött. Megtapogatta a tőrét, és ettől egy kicsit megnyugodott, aztán újra körülnézett.
Mintha… valaki állna az etető mellett. Sötét alak, talán egy farkas, vagy egy gugoló ember. Még három csatlakozott hozzá, fejüket úgy dugták össze, mintha csak beszélgetnének. A hold – talán csak hogy bosszantsa Satax-ot – könnyű felhőtakarót vont maga elé, s így megsűrűsödött a sötétség az etető körül. A fiúnak még az is eszébe jutott, hogyha netán eldobná a tőrét, az bizony csengve megállna a levegőben, hisz nincs ott más, csak szikla.
Fülét hegyezte hát, de a szél, ami korábban elcsendesedett egy kicsit, újra rázendített, és mély brummogás született az ágak között. Satax szorosabban kapaszkodott a fába, hogy le ne essen, s lassan sejteni kezdte, miféle lények vannak odalent.
Nem, nem, nem, az nem lehet. – ismételgette magában kétségbeesetten, s közben kimeredt szemmel figyelte, hogy a lycanok lassan a fatörzs köré gyűlnek, feléje fordítják arcukat. A sárga szemek parázslottak a sötétben, s az újból teljes fényében ragyogó hold megvilágította a lényeket.
Három közülük fiatal lány lehetett, talán ha húszévesek voltak. Az arcuk olyan szép, akárcsak az a festmény, amit Noarr tiszteletére festett egy vándor mester néhány éve, a falu templomának, azonban alsó és felsőajkukból ujjnyi hosszú szemfogak álltak ki, kezeik karmokká torzultak. Ruházatok egyszerű bőrből készült, s furamód mindhármuknak teljesen ősz haja volt.
A negyedik alak egy férfi, úgy tűnt, ő a falka vezére. Rámorrant az egyik nőstényre – Satax-nak nehezére esett emberként gondolnia a nőkre – aki szűkölve lekuporodott, és odébbment néhány lépésnyire, és felvette a földről Satax lándzsáját, majd a férfi kezébe nyomta.
A fekete üstükű lycan megforgatta a kezében a fegyvert, aztán Satax felé hajította. A lándzsa alig egy lábnyira kerülte el a fiú fejét, és reccsenve fúródott a fába. A lycan felröhögött, ahogy Satax kétségbeesetten megpróbálta elkerülni, hogy leessen a fáról, aztán újra a nőstényeire ugatott, akik közül az egyik azonnal felugrott, és elindult Satax felé. A fiú döbbenten nézte, hogy milyen gyorsan lendült egyik ágról a másikra, és még megijedni sem volt ideje, amikor a nő már a bokájáért nyúlt.
Ahogy az éles karom a lábához ért, Sataxról lehullott a bénultság, és teljes erejével a nőstény arcába rúgott. Elégedetten horkant fel, ahogy meghallotta a panaszos hangot, és látta, hogy a nőstény lezuhant. Öröme azonban korai volt, mert néhány ággal lejjebb a lycan meg tudott kapaszkodni, s most már gyűlölettől izzó pillantását fordította Satax felé, és újra megindult felfelé.
Míg Satax ezzel a nősténnyel harcolt, nem vette észre, hogy a háta mögött a másik kettő is fellopakodott a fára. Az előtte lévő most már óvatosabban közeledett, és nem egyszer oldalra is pillantgatott. A másik kettőt a fiú már csak akkor vette észre, amikor alig karnyújtásnyira voltak tőle. Kétségbeesetten felordított, és megpróbált még feljebb kúszni az ágakon, de a lycanok sokkal gyorsabbak voltak nála.
Pillanatok alatt három pár erős kéz ragadta meg, és bárhogy is vergődött, nem tudott kiszabadulni közülük. Az a lycan, amelyiket orrba rúgta, hatalmas pofont adott neki, Sataxnak az ütéstől felszakadt a szemöldöke. A nőstény elégedetten mordult egyet, aztán szélsebesen megindultak lefele a fáról, és alig fél szívdobbanásnyival később már ott álltak a hím előtt.
Az kíváncsian megszimatolta a fiút, aki most már nem próbált meg ellenállni. Csendesen sírdogált, s vizelete végigfolyt a lábán. A lycan hátrébb húzódott egy kicsit, aztán a nőstényekre nézett. Azok egyszerre elengedték a fiút, és félig kétlábon, félig négylábon futva elrohantak a fák közé.
A lycan kényelmesen, szinte ember módjára letelepedett a fa tövébe, aztán intett Satax-nak is, hogy foglaljon helyet. Az rettegve engedelmeskedett, és igyekezett minél távolabb húzódni a lycantól, miközben minden irányba forgatta a fejét, hogy ha a nőstények meg akarják lepni, időben fel tudjon ugrani.
– Rlk, hgy ltlk, fm. – morogta a lycan, Satax-nak pedig tágra nyíltak a szemei. A lény mondani akart valamit, de talán a hosszú szemfogai miatt nem sikerült neki. Úgy tűnt, egy kicsit mintha elgondolkodott volna, aztán az ámuló szemek előtt furcsa változások mentek végbe.
A szemfogak lassan visszahúzódtak, a hím arca is egyre inkább kezdett emberi formát ölteni. Mégpedig ismerős formát, szívbemarkolóan ismerőset.
– Apa ? – suttogta Satax tétován, a férfi pedig bólintott.
– Így van, fiam. Örülök, hogy újra látlak. – bólintott a másik, Satax pedig ahelyett, hogy rég halottnak hitt apját ölelte volna, gyorsan hátrébb húzódott még egy lépésnyit.
– Mi… mi ez a démoni varázslat?
– Nem varázslat. A lycanok emberek, fiam. Legalábbis, részben. – mondta az apja, és elhallgatott. Valahol az erdőben, Sataxnak bal kéz felé, erős recsegés támadt, és kisvártatva felbukkant a három nőstény, maguk után cibálva a szarvas tetemét. Az állat nyakán több harapásnyom éktelenkedett, és a nőstények morogva kaptak egymás felé, mikor úgy érezték, hogy a másik túlságosan is magának követeli a zsákmányt.
Satax apja halkan felmordult, a nőstények elersztették a tetemet, és letelepedtek mellé. Néhány pillanattal később mindhármuknak eltűntek az agyarai, s ha egy vándor arra tévedt volna, semmi különöset nem látott volna a három nőn és a férfin.
– De.. de mi azt hittük, meghaltál! – szakadt ki Satax-ból, az apja pedig bólintott.
– Pontosan ez volt a szándékom. Az emberek félnek a lycanoktól, és valljuk be, van is alapja ennek a félelemnek…
– Miért akartál megölni? – vágott Satax apja szavába, de az csak meghúzta a vállát.
– Zsákmány voltál, és már régen nem ettünk. Gondolom, a szarvast anyádnak viszed, igaz?
Satax a döbbenettől csak bólintani tudott. Ez a férfi, aki itt ül mellette, valamikor az apja volt. Most mégis közönyösen beszél arról, hogy kis híján lemészárolta a saját fiát. Az esze egyszerűen nem tudta elfogadni ezt a képtelenséget, de az apja nagyon is valóságosnak tűnt.
– Mi… mi lesz most velem? -préselte ki végül magából a kérdést, és a reménykedés és a félelem kifejezésének keveredésével nézett az apjára.
– Igazság szerint meg kellene, hogy öljünk. Régen ettünk már finomat, igaz, lányok? – villantott egy sötét mosolyt a mögötte ülőkre, akik elvigyorodtak, és lassan újra megjelentek az agyaraik.
– Apa… apa, a fiad vagyok!
– Tévedés. Te csak egy mbr vgy.. – az utolsó szavak morgásba fultak, Satax pedig felugrott, és rohant, az életéért. Hallotta maga mögött a lépteket, és megpróbált cikázni, de nem volt esélye. A lycanok túl gyorsak voltak.
Amikor egy karom a hátába tépett, felsikoltott, aztán csend telepedett az erdőre.