Amíg a vas vág – VIII. rész

RR megjegyzése: a hiányzó fejezetek a párhuzamos szálat tárgyalják, ami két évvel késõbb fut, és csak a regény vége felé fog összefutni ezzel. Szóval a sztori tökéletesen egységes és olvasható.

VIII.
Novarcorena
az Arcok 1456. esztendeje
Szent Laurel hava

A fehér hajú férfi sokadik árpasöre fölé görnyedt a füsthomályos ivóban. Étel helyett vedelte, és méregerős, víztiszta macadóval csapatta meg; a gyűszűnyi kis cseréppohárkákból már vagy féltucat hevert szanaszét borulva az italfoltos asztalon. Marta a belét, és fosott tőle, mint a hókon bélelt tarkamacska, de nem rúgott be. Vagy legalábbis nem annyira, mint szerette volna.
Emberforma árnyék takarta ki előle a függőlámpások kolerasárga fényét.
– Leülhetek, főtábormester?
A hang valahonnan ismerősnek rémlett. Chiarra Di Mortezza fáradtan böfögött egyet. Kész csoda, hogy van még ismerős hang, amelyik nem a túlvilágról szól hozzá.
– Nem gátolhatlak meg benne – felelte. – De azt nem ígérhetem, hogy nem fogom kiontani a beledet.
– Lekötelez kegyelmed. – Sodronyzörgés, sarkantyúszár pendülése a döngölt földpadlón.
A kapitány komoran meredt a kupájába. A sörhab piszkosfehéren lappadt a barna lé színére, koszfoltokat hagyva a karimán. Undorító dolog, ilyen löttyöt inni. Lankadt csuklómozdulattal felborította a félig telt kupát – az ital szétfutott a gyalulatlan deszkán -, majd föl se nézve intett a csaposnak, hogy hozzon helyette másikat.
Kisvártatva két sör érkezett, s hozzá két adag macado. Ezek szerint nemcsak ő integetett. Mikor koppanva megállapodtak az asztallapon, a túloldalról kinyúlt egy kéz. Szikár volt, barnára sült, kardforgatástól kérges tenyerű; a kétujjas sodronykesztyűt hátrahajtották róla, és kifordítva az alkarra szíjazták. Ezüstöt nyomott a csapos markába, a csillogásából ítélve Estesso-veretet, a jobbfajtát a kettő közül.
– Nesze, és takarodj innen – mondta az ismerős hang. – Ha bárkit meglátok az asztal körül szaglászni, míg beszélünk, a torkodon keresztül szedem ki a szíved.
A csapos köszönő hajlongások közepette elhátrált. Di Mortezza kíváncsi lett volna rá, hányszor hallott ilyesmit a rohadék az utóbbi bő esztendőben. Biztosan elégszer, hogy meg tudja állapítani, ki gondolja komolyan, és ki az, aki csupán a levegőbe fenyegetőzik. Máskülönben nem csapos lenne, hanem patkányeledel a kikötővárosi kanálisokban.
Ez a fickó mindenesetre komolyan gondolta. Nem emelte föl a hangját, halkan beszélt, minden indulat nélkül, szinte közönyösen, mint aki egyszerű tényt közöl. Az a fajta, akinek ilyen természetű ügyeknél bízni lehet a szavában. Maga Di Mortezza se csinálhatta volna jobban.
Ujjai közé csippentette a macadós pohárkát, és följebb emelte véreres tekintetét. Ó, igen. Sötét haj, szélmarta bőr, szürke szemek: korán megkopott, sebhelyes arc. A cormasai szabadlegény Del Gado csapatából, aki a Cos-fennsíkon elsőnek tört be a bíboros védőállásába, és azzal a hihetetlen kardcsapással leterítette a tartományi zászlóhordozót. Gorzo, vagy mi a neve.
– Emlékszik rám a főtábormester úr? – kérdezte a fickó, macadóját az orra alá emelve, hogy beszippantsa szúrós-kesernyés illatát. Óvatosan, vigyázva hajlította be a karját; hiába ápolták ki belőle a koldusszék gyógyító szerzetesei, az a szörnyű seb ennyi idő alatt nem múlhatott el nyomtalanul.
Chiarra kapitány fancsalin elhúzta a képét. Nem telt nagy öröme az új címében, hacsak az nem, hogy hamarosan úgyis le kell majd tennie.
– Valami mintha derengene – mondta mogorván, és koccintottak. Tulajdonképpen pofátlanság egy nyamvadt közlegénytől; de hát nincsenek szolgálatban, és együtt verekedték föl magukat arra a Domvik-verte szikladombra.
Az ital folyékony parázsként perzselte végig a torkát, és kesernyés bogyóízt hajtott az orrüregébe. A kapitány kipislogta a szemébe szökő könnyeket, s félrepöckölte az üres pohárkát az asztal mellé.
– Ha be akarsz állni a csapatomba, lehet róla szó. – A háború lassan a végére járt, a szabadlegényeket nemsokára szélnek eresztik, és a Cos-fennsíkon arató halál rengeteget hagyott közülük gazdátlanul. – De csak prédára tudlak felfogadni, hópénzt nem fizetek. Tegnap verték dobra az utolsó majoromat Carappóban.
Gorzo zavart mosollyal hajtotta meg a fejét.
– Megtisztel kegyelmed szíves ajánlata, és élek is vele, ha úgy hozza a sors – mondta. – Ezúttal azonban, ha megbocsát a főtábormester úr, valami másban kérném a segítségét.
Di Mortezza korán megőszült szemöldöke a homlokára szaladt. Domvik összes seggére! Ez már valóban a pimaszság teteje. Olyannyira az, gondolta a söröskorsó után nyúlva, hogy minden bizonnyal érdemes lesz végighallgatni.
A fickó feszengve vakargatta az arcán a borostát, szemlátomást nem volt a szavak embere.
– Kegyelmed az utolsó a régi nagy szabadkapitányok közül, ezért reménylettem, hogy…
Rosszul fogott hozzá. Del Gado, Ystarde asszony, Nigranotte, Staravelli, Baldusario… Chiarra kapitány nem szerette, ha emlékeztetik rá, milyen hosszú lajstromba gyűltek ezek a nevek.
– Térj a tárgyra, kölyök! – reccsentette, s dühöset kortyolt a söréből. – Vagy tűnj a kosfejes fenébe! – A szeme szikrákat szórt.
A szabadlegény, aki egyébiránt nem sokkal lehetett ifjabb Di Mortezzánál – az ősz fürtöket nem a kor fakította ki -, riadtan hőkölt vissza ültében, a szava elakadt. Aztán olyan mozdulattal tapintotta meg a kardja sárkányos markolatát, mintha elszántságot merítene belőle. Megnedvesítette az ajkát.
– Szóval én úgy vélem, főtábormester uram, hogy bizonyos dolgokat nem jó bevégezetlen hagyni – kezdte újra óvatosan. – Nem tudom persze, kegyelmed egyetért-e?
Chiarra kapitány keserű ízt érzett a nyelvén, és nem a sör meg a macado miatt.
– A hercegeinket kéne győzködnöd inkább – jegyezte meg szárazon.
– Nos hát – folytatta Gorzo, a bújtatott helyeslésen fölbátorodva -, én be akarom végezni a magam dolgát… és ez olyasmi következményekkel járna, amik talán kegyelmednek sem lennének ellenére!
Di Mortezza letette a sörét. Karvalyszeme résnyire szűkült a csapzott, ősz hajfürtök alatt.
– Innentől lassan és nyugodtan. Ezt most szépen elmagyarázod nekem, pontról pontra, hogy egy agyalágyult takonypóc is megértse! – Ajka szűk mosolyra húzódott; sörhab csordult ki az egyik szegletéből. – Ha valami mégis homályban maradna, Domvik kancsal képére fogadom, hogy erre a szent asztalra fogom kicsorgatni az agyvelődet! – S nyomaték gyanánt keményet koppantott a gyalulatlan deszkára.
Verítékcseppek ütköztek ki a szabadlegény szemöldökén.
– A herceg urak be akarják fejezni a háborút – bökte ki némi tétovázás után. – A bíboros seregét szétverték, Novarcorenát visszafoglalták – ennyivel ők beérik.
– Nem egészen – horkantotta di Mortezza. – Még vitatkoznak, melyikükről kapjon új nevet.
Őszintén remélte, hogy egyik fél sem enged. Az Egyetlen biztosan nem tűrné, hogy egy régi, tisztes ellán várost Alasandrilnak vagy Bethumabelnek hívjanak. Inkább megárasztaná a tengert, és eltörölné a föld színéről.
– Nem érdekli őket, hogy egész Ronella elveszett, és eszükben sincs megtámadni Shadvikot. Ostobán kockára vetnék vele az eddigi eredményeket, azt mondják. – Gorzo egyre jobban belelendült, hangjából sütött a keserűség. A kapitány nem csodálta. Cormasából, ahol ez a fiú született, már csak keskeny földkaréj maradt, és az a veszély fenyegette, hogy hamarosan Ronella sorsára jut. Utána pedig, gondolta savanyúan, Carappo következik. – Az összbirodalmi hadsereg fel fog oszlani, a királyok megint egymásnak esnek, a végvidék pedig magára marad, védtelenebbül, mint valaha.
– Túl sok ellán vér folyt el ebben a háborúban – bólintott komoran Chiarra kapitány; s azt már csak gondolatban tette hozzá, hogy a másik oldalon is.
Gorzo szünetet tartott, hogy hatalmasat húzzon az asztalon árválkodó söréből. Di Mortezza tűnődve figyelte szürke szemét, rovátkolt arcát, rendezetlen bozontban meredező haját. Volt valami titka ennek a legénynek, amit Del Gado nem osztott meg velük: ami képessé tette rá, hogy egymaga törjön be a shadviki sáncba, és tartsa a rést egy egész corgára való fejvadász meg a Dea Macula lovagok ellenében, míg a többiek be nem nyomulnak utána. Egy titkos ütőkártya, amit Dario Del Gado nem habozott a kellő pillanatban kijátszani; s bár Di Mortezza nem mérte magát a ronellai hőshöz, azért neki sem volt szokása elszalasztani a kínálkozó lehetőségeket. Úgy legfeljebb birodalmi légióparancsnok válhatott volna belőle, nem ellán szabadkapitány.
– Egyetlen szerencsénk, hogy Shadvikban is óriási a felfordulás. – Gorzo visszarakta a kupát, és sodronykesztyűje bélésével letörölte az álláról a sörhabot. – A bíboros – az Egyetlen átkozza el a nevét! – erős kezű vezér volt. Most minden Baradovik-sarj az ő örökségére tör, tőrrel és méreggel, ahogy az már náluk szokás, az anyaországi segélyhadak meg közben csalódottan hazaszélednek. A nagy carria fumerrában nem jut idejük az igazi háborúra.
– Mi hát a gond? – kérdezte Chiarra kapitány, aki nagyon is jól tudta.
A szabadlegény a szemébe nézett. Minden bizonytalanság eltűnt a tekintetéből.
– Hogy van egy ember, aki véget tud vetni ennek a zűrzavarnak. Egy olyan ember, aki minden gyanún fölül áll, hiszen nem Baradovik, még csak nem is gorviki származék. Ő maga tehát nem ülhet a bíborosi székbe; van viszont elegendő hatalma, tekintélye és befolyása, hogy megszerezze a választottjának, és meg is erősítse a birtokában. – Gorzo jobbja ökölbe szorult a söröskupa fülén. – Ez az ember pedig itt van Novarcorenában, épen és egészségesen, és csak idő kérdése, mikor fog visszatérni a hazájába!
Di Mortezza futó pillantást vetett a csaposra, aki buzgón törölgette a poharakat a kármentőben, háttal nekik meg a szomszédos üres asztaloknak. Aztán morogva megvakarta a mellét, kitapintva ujjasa alatt a fehérarany unikornis-medált, mely atyai örökségként maradt rá, s megvédte őt a logopathoszok és mendhaleioszok alkalmatlankodásaitól. Időre időre nagyon kifizetődött, hogy egyetlen percre sem vált meg tőle.
– Rafaele Rioranza – sóhajtotta.
A szabadlegény vállat vont, általvetője alatt összezörrentek a nehéz sodronying láncszemei.
– Akkor fölösleges többet mondanom, és ha kegyelmed úgy látja jónak, ráhasíthatja a koponyámat az asztalra! – Azzal újra fölkapta a söröskupáját, és egyetlen hatalmas huzattal fenékig ürítette.
Chiarra kapitány bölcsebbnek vélte, ha egy időre maga is a seritalnak szenteli figyelmét. Élénken élt még emlékezetében az a rettenetes kardvágás, amellyel ez a legény odafönt a dombtetőn megszerezte nekik Shadvik tartomány címerzászlaját. Márpedig ez nagy szó, hiszen a Cos-fennsíkon aznap mindkét részről úgy osztogatták a csapásokat, hogy számos olyan eset, amit csekélyebb csatákban hősénekbe verseltek volna, itt híretlen-nevetlen maradt. Gorzót azonban mintha a Sötét Angyal maga szállta volna meg, amint üvöltve robbant szembe a bíborosi kísérettel, hogy leterítse a zöld mantikor hordozóját.
Aki a Dea Macula rend senegallója volt, rangban közvetlenül a senedomo mögött.
Roderigo Rioranza.
A sör kellemesen hűsítette a kapitány torkát, s ezúttal nem morfondírozott a mindenféle morzsalékok természetén, melyek meg-megakadtak nyelvén és garatján, mielőtt az ital hullámai tovább sodorták volna őket. Egészen más járt most az eszében: Montresor, és az a rengeteg zavaros esemény, amely benne magában is csak jóval később rendeződött összefüggő képpé, az ütközet forgatagában még szerteszét pergő szilánkok sokasága maradt.
A fiestinók nem tudták megmenteni a bíborost. A plató szélén Sestiano Nigranotte, a varacskos végvidéki vadkan útjukat állta a szabadcsapatával, és foggal-körömmel küzdött, míg föl nem koncoltatta magát az utolsó emberével együtt. Ekkorra a csata sorsa eldőlt, fönt és lent egyaránt. Del Gado nemcsak a kosfejes papok, az ostromtüzérség és a fővezér megsemmisítésével járult hozzá a győzelemhez, hanem a fiestinók elvonásával is a fő hadszíntérről: ők képezték tudniillik a szorosban felsorakozó shadviki fősereg taktikai tartalékát. Mikor a helyzet válságosra vált, a helyettes generális kétségbeesésében a Dercall-hegyet megszállva tartó corgákat vezényelte ki a síkra helyettük, ezeket azonban a diadalmasan előrenyomuló shadoni légiók megtorpanás nélkül beletaposták a földbe. Ez nem carria fumerra volt, hanem valódi háború.
A fiestinók ott rekedtek a Cos-fennsík peremén, két győztes ellenséges seregtest között. Nem estek kétségbe. Elsáncolták magukat Nigranotte kapitány állásaiban, és kitűzték – nem a megadás, hanem a tárgyalási készség zászlaját.
Di Mortezza, aki a szikladomb füstölgő romjain megörökölte a szabadcsapatok vezéri posztját, tombolt dühében, mikor meglátta, hogy a hercegek küldöttséget menesztenek hozzájuk, de semmit sem tehetett. Maradék erői legföljebb arra lettek volna elegendők, hogy lassítsa az elvonulásukat a ferrelosi átkelő felé. Ezt persze a helyi terepviszonyokat nem ismerő fiestinók nem kockáztatták meg. Nyugodtan ültek a helyükön, abban a biztos tudatban, hogy a szabadcsapatok roncsaitól nincs mit tartaniuk – ha rájuk támadnak, könnyűszerrel felmorzsolják őket -, és várták lentről a követeket.
Utóbb, lehiggadt fővel a kapitány belátta, hogy a hercegek nem döntöttek ostobán. Az összbirodalmi sereg iszonyú veszteségeket szenvedett a csatában, kivált a jobbszárnyon – a Dercall-hegy túloldalán -, ahol az ellenséges lovasság döntő fölénybe került, s az anyaországi vezérek csak a bíboros halálhírére vonták vissza csapataikat. Az utolsó ellenállási góc felszámolása kétségkívül lehetséges lett volna, lévén azonban fiestinókról szó, csak aránytalanul nagy véráldozatok árán. És ezt természetesen ők is nagyon jól tudták.
Hivatalosan kinevezett parancsnokuk nem volt: a bíboros külön-külön szerződött le mindegyikükkel, nehogy megsértse nemesi érzékenységüket. A gyakorlatban viszont fegyelmezetten követték annak a társuknak az utasításait, akit a legemelkedettebbnek ismertek el maguk közül. Ez nem a legrangosabb vagy a leggazdagabb személy volt – bár közel járt hozzá -, hanem aki a legnagyobb előrehaladást tanúsította a fiesta ramiero terén. S a véletlen szeszélyéből arra is ő mutatkozott a legalkalmasabbnak, hogy tárgyalásokat folytasson a birodalmi követekkel.
Rafaele Rioranza nagymúltú sebradon családból származott. Cormasai ellán ősei még a gyászháború idején hajtottak fejet Mantikor Malbarro és az Úr Ranagol előtt, tovább gyarapítva ezzel amúgy sem jelentéktelen birtokaikat. A behódolást választó urak többségével szemben a Rioranzák keményen állták a versengést a Gorvikból betelepülő abradonokkal. Mint a tengeri kereskedelemben érdekelt családok általában, ők is rendelkeztek saját hírszerző hálózattal, melyet igen hamar sikerült ütőképes corgákká átszervezniük, később pedig az anyaországból száműzött klánokat fogadtak a földjeikre. Mesterévé váltak a carria fumerrának, s befolyásuk idővel az anyaországot is elérte, ahol több kisebb adományt bírtak a gorviki királyok kegyéből, így például Milrefante városának sindicori címét örökjogon Másfélszáz uradalommal, két tucat várbirtokkal, kilenc nagy egyházi alapítvánnyal és kisebbfajta flottával a hátuk mögött ők számítottak a legtekintélyesebb shadviki sebradon famíliának, s régi kötődéseiket sem számolták föl teljesen: távoli, de feledésbe nem merült rokonság fűzte őket mind a Bel Corma, mind a Bel Estesso dinasztiához.
A birodalmi hercegek tehát tévelygő kuzinként érintkezhettek a fiestinók vezetőjével, és a tárgyalások a körülményekhez képest szívélyes hangnemben folytak, ami ellen az egyháznak sem lehetett kifogása, hiszen Rafaele Rioranza – szemben a bíboros kíséretében hősi halált halt öccsével – világi személy volt, nem a kosfejes sátán fölkent szolgája. Ráadásul nem egyszerű közkatonák nevében beszélt: leszámítva a veszteségeket, melyek a Nigranotte kapitány szabadlegényeivel vívott harcban érték, összesen háromszázhuszonegy nemesúr és negyvenhárom nemeshölgy rendelte magát a parancsnoksága alá, köztük számos olyan név, amely még mindig igen jó csengésnek örvendett a birodalom északi tartományaiban.
Hogy megadják magukat, az egy percig sem lehetett kétséges: a késhegyre menő vita arról folyt, kinek. A várható váltságdíjak fejedelmi summája a legjózanabb főket is megszédítette. Hamarosan legalább annyi követ nyüzsgött a sáncokban, mint ahány fiestino, s nyakra-főre győzködték őket, hogy az ő gazdájuknál méltányosabb elbánásra, rangjukhoz illőbb körülményekre számíthatnak. Chiarra kapitány undorodva nézte a színjátékot, mikor elvonult mellette a szabadcsapatok véresre tépázott maradványaival. Az alkudozás Nigranotte lemészárolt legényeinek holtteste fölött zajlott, és amikor Di Mortezza magát a vén varacskos disznót is megpillantotta, kibelezve és félrelökve, akár egy rossz dögöt, elborult előtte a világ és az útszélre okádott. Az emberei vánszorogni is alig bírtak, nemhogy menetelni, de annyi azért telt tőlük, hogy kihívóan meglengessék a szikladombon zsákmányolt trófeákat. Sötét pillantásokat arattak érte cserébe, de ha arra számítottak, hogy frigyszegésre ingerlik az ellenséget, csalódniuk kellett.
Végül mindegyik fiestino kiválasztott egy-egy birodalmi méltóságot, akinek rangja és származása nagyjából megfelelt az övének, és nyilvános fogolyesküvel a kezére adta magát. Úgy vonultak be a táborba, mintha parádéznának, tessék-lássék elkülönítve, ám lovon és fegyverben, ki-ki a saját úri rabtartójának sátra felé. Di Mortezza ebből nem sokat látott, mással volt elfoglalva – néhány épkézláb szabadlegénye az Angyalgárda lovagjaival verekedett, ő meg a főatya gyógyító paptudorait noszogatta torkuknak szegezett karddal a hordágy felé, ahol a csonkára kaszabolt Del Gado haldoklott vérbe fagyva. Mindenesetre átsuhant az agyán a gondolat, vajon mit művelne Del Gado a gondjaira bízott fiestinókkal, merthogy a származása révén őt bizony megilletné egypár; és életében most először sajnálta őszintén, hogy nem született előkelőbbnek.
Del Gado azonban meghalt, sok-sok más emberrel együtt, akikhez nem jutottak el az ágyánál marasztott paptudorok; a fiestinók pedig maradtak. Végigpiknikezték az egész északi hadmenetet és Novarcorena ostromát; úgy cifrálkodtak a táborban, mintha nagyra becsült szövetségesek lettek volna. Kínos gonddal betartották a fogolyesküjüket – a macskajajos Egyetlen a tudója, miféle névre tehették le -, és engedélyt kaptak, hogy követeket indítsanak hazájukba, elrendelni birtokaikon a váltságdíj beszedését. Ezek a követek jöttek-mentek is nagy buzgón, s a kapitány gyanúja szerint fontos értesüléseket szállíthattak Shadvikba a hadak nagyságáról, felépítéséről és szervezetéről, míg gazdáik állhatatosan igyekeztek réseket verni a birodalmi vezérkarba.
Nem esett nehezükre. Mindjárt az elején húsba vágó pontra tapintottak, amikor Rafaele Rioranza – akinek a váltságdíjából egy kisebbfajta tartományt ki lehetett volna stafírozni – Bethumabel Vil Galladran nagyherceg-régens őfőméltóságának adta meg magát, halálosan megsértve ezzel Alasandril Bel Estesso főherceg-trónörökös őnagykegyelmességét. És a helyzet azóta napról napra rosszabbodott. Chiarra kapitánynak keserű epe szállt a torkába, valahányszor látta, milyen gyilkos féltékenységgel udvarolnak körül a délvidéki ficsúrok egy-egy legyezőjével kacérkodó fiestinessát, akinek annyi vér tapad a kezéhez, mint egy fejvadász klánnak mindenestül.
A fogát csikorgatta, de nem sokat tehetett. A fiestinók a váltságdíj kilátásától megbűvölt rabtartóik védelme alatt álltak, akiknek névsora kiadta volna a birodalmi arisztokrácia bíborkönyvét. Di Mortezzát annak rendje-módja szerint kinevezték ugyan az egyesült szabadcsapatok főtábormesterének, ez azonban vajmi kevés intézményes jogkörrel járt a saját alakulatain kívül. Montresor hősi nimbusza jócskán gyarapította tekintélyét, ám így is csupán egy carappói középnemes maradt, akit teljes anyagi romlásba döntött a szabadcsapata pénzelése. Ráadásul a vezérkarban érezhetően csökkent a súlya, mióta katonáinak létszáma a Cos-fennsíkon ötödére olvadt. Négyszáz rongyos portyázó, mit számít az?
Képtelen volt úgy kézben tartani a dolgokat, mint Del Gado. Amíg ő élt, a hercegek perlekedése a háttérbe süllyedt, s bár hivatalosan ő sem bírt több hatalommal, az események valahogy mégis mindig úgy alakultak, ahogy ő akarta. A halálával ennek egy csapásra vége lett, pedig Di Mortezza megkísérelt minden tőle telhetőt. Del Gado ugyan nem avatta be teljesen a titkaiba, de annyit azért tudott, hogy a főatya köreivel Bene Bossias tisztelendőn keresztül tartotta a kapcsolatot, akit krónikásként rendeltek az összbirodalmi hadak mellé. Chiarra kapitány megkereste ezt a papot, akiben sokkal többet gyanított, mint a látszat mutatta – és bizonyára igaza lehetett, mert Montresornál a bíboros mendhaleioszainak első dolguk volt megnyomorítani Bene Bossias atyát az elméjére mért csapással, azóta agylázban fetrengett és félrebeszélt. Aztán a koldusszék küldötteit környékezte meg, bármennyire berzenkedett is a szakadároktól, ám itt sem járt több sikerrel. A Hatodik Arc Testvériségének soraiban véres rendet vágtak a Cos-fennsíkról átirányított ölővarázsok, veszteségeik még a szabadcsapatokét is meghaladták. Pillanatnyilag minden energiájukat az kötötte le, hogy elismertessék a főatya teológusaival phora-kroinosznak a csatamezőn hősi halált halt vezérüket, Borromeo nagymestert; és a távol-nyugati hadak semmilyen ügyben nem nyilvánítottak véleményt az ő útmutatásuk nélkül. Márpedig egyházi támogatás híján Di Mortezza nem emelhette föl a szavát a hercegek politikája ellen.
Az összbirodalmi seregek tehát visszafoglalták Novarcorenát, kényelmesen megtelepedtek benne, és összevitatkoztak rajta, hogy a fő- vagy a nagyhercegükről nevezzék-e el. Rafaele Rioranza közben Bethumabel Vil Galladran őfőméltósága vendégszeretetét élvezi, vívóleckéket ad neki – vívóleckéket! Domvik összes seggére, mintha nem tudná a puszta körmével darabokra cefetelni! -, esténként kiművelten társalognak, és izgalmas danuccho-játszmákat folytatnak egymás ellen. A vezérkar nyíltan hangoztatja, hogy a hadjárat elérte célját, további kalandorvállalkozásokba bocsátkozni már a józan lehetőségek túlbecsülése lenne. Chiarra Di Mortezza, az egyesült szabadcsapatok főtábormestere pedig büdös kikötői csapszékekben lopja a napot, barna sörrel és macadóval gyilkolja magát, és igyekszik megfeledkezni erről az egész félrecsúszott Domvik-fosta világról.
Amíg le nem ül az asztalához egy szabadlegény valamiféle ködös bosszúesküvéssel.
A kapitány csodálkozva nézett a kezében tartott üres söröskorsóra, majd óvatosan lerakta maga elé, és messziről leintette a sanknál sürgölődő csapost, aki már nyúlt is volna egy másikért, hogy teletöltse.
– A Rioranza családot furcsa balvégzet sújtja manapság. – Tekintetével szinte a székéhez szegezte hívatlan asztaltársát. – Úgy hallottam, rengetegen haltak közülük váratlan halált az utóbbi öt évben. Férfiak, asszonyok, kölykök. Válogatás nélkül.
Gorzónak pillája sem rebbent. Vállat vont.
Erről talán ennyit, gondolta Di Mortezza. Jól mondta az egyszeri faiosz, aki nem akart megtanulni olvasni: amit nem tudsz, amiatt nem fájhat a fejed. És a szabadcsapatoknál különben sincs szokásban egymás viselt dolgait firtatni.
Hátravetette galambősz hajloboncát, és az asztalra könyökölt, ujjhegyeit finom egymáshoz illesztve.
– Ha jól értettem – mondta lassan -, te be akarsz hatolni a király nevében kormányzó régensherceg udvarába, hogy meggyilkolj egy nála vendégeskedő nemesurat, akinek a biztonságát esküvel szavatolta, és a halálával egy flottarakomány aranytól esne el. Ehhez kéred az én segítségemet. Így van?
Kurta, határozott bólintás.
Di Mortezza fáradtan hátradőlt a székében, és felsóhajtott.
– És mi vezetett arra a különös elképzelésre, hogy meg is fogod kapni?
Gorzo megnyalta a szája szélét. Pillantása, mely eddig nyíltan és kihívóan állta a fürkészést, most a földpadlóra rebbent. Bizonytalanul szólalt meg, mint akinek vonakodnak nyelvére jönni a mondatok.
– A kapitány váltott velem pár szót Montresornál. Azt hiszem, én vagyok az utolsó, akivel négyszemközt beszélt a halála előtt. – Nem részletezte, melyik kapitányt érti, és nem is lett volna szükséges. – Azt mondta, valami rendkívülit tudna végbevinni, ha segítenék neki. És… szóval az az érzésem, ha most ő ülne szemközt velem… akkor megint ezt mondaná.
Elhallgatott, sápadtan döbbenve rá, hogy talán jóvátethetetlenül megsértette Di Mortezzát. Pedig nem lett volna mitől tartania. A carappói kapitány jól tudta magáról, hogy nem vetekedhet Dario Del Gadóval, s bár ez kicsit fájt neki, az önámítástól és a féltékenykedéstől mindig óvakodott. Az ő mesterségében ezek nem tartoztak a siker zálogai közé.
Ráadásul tetszett neki ez a legény. Látszott rajta, hogy fél, de nem attól, hogy hóhérkézre adják és meg kell halnia. Hanem attól, hogy nem lesz alkalma végigcsinálni, amit a fejébe vett.
Köszörintett egyet a torkán.
– És miből gondolod, hogy erre a… feladatra te volnál a legalkalmasabb személy? – kérdezte. – Tán corgában cseperedtél?
Gorzo óvatosan fölpislantott. Az arcába haloványan visszatért a reménykedés pírja.
– Nem, főtábormester úr. Csak egy kis hegyi faluban a Salainosban – felelte, és szinte vonakodva megérintette az oldalán függő kardot. Díszes, sárkányformára mintázott markolata volt, apró rubinszemekkel. – De itt van ez a kard. Varázserejű. Általában nem valami különleges. Nem csorbul ki és nem esik ki a kezemből. Néha viszont… – Mély, teli tüdős lélegzetet vett, mint a búvár vízbe ugrás előtt. – Én nem vagyok nagy ember, főtábormester úr. Csak egy harcos, aki teszi a dolgát, amennyire tudja. Nem túl okosan, nem túl ügyesen. De ez a kard időnként… másvalakit csinál belőlem.
Chiarra kapitány előtt fölrémlett a nyöszörgő gon-corgák látványa, amint kezük csonkját szorongatva fetrengenek a saját vérükben.
– Mit értesz azon, hogy időnként? – kérdezte metszőn.
– Ha… ha elég közel jutok. A palota… túl nagy. Hiába járom körül, nem történik semmi. Ha történne, nem lenne gond, hogyan tovább. – A szabadlegény letörölte izzadó arcát a kesztyűbélésével. – Sohasem tudom előre, ki lesz belőlem. Sokan vannak, és némelyikük egészen ijesztő. De mindig az jön elő, aki… a legjobban meg tudja oldani a feladatot.
– Hmmm… – dörzsölgette az állát Di Mortezza. Az asztalon álló korsóra sandított. Talán mégis innia kéne valamit… Majd utána. – Nekem tehát az volna a dolgom, hogy bejuttassalak a palotába, elég közel, hogy… ez az izé megtörténjen. És hogy utána ki is vigyelek; mert fölteszem, nem odabent akarsz megsavanyodni.
Gorzo lidérces mosollyal megrázta a fejét. Egy pillanatra vigyorgó halálfőre hasonlított.
– Kivinni nem kell. Ő lesz… az utolsó.
Hideg nyilallás borzongatta meg Chiarra kapitány szívét, de acélos erővel szedte össze magát, nehogy kifelé is mutassa.
– Hát lehet, édes egy öcsém, hogy neked nem fontos kijutni, de nekem bizony igen, Domvik szuvas fogára mondom! – fortyant föl gorombán, s áthajolt az asztal fölött, hogy hatalmasat csapjon Gorzo sodronyinges vállára. – Nem úgy van ám az, hogy csak dirr-durr berontunk, aztán viszlát, világ, jöhet a Hetedik Jogar! – Szuszogva zöttyent vissza a székébe. – Az ilyesmit meg kell tervezni, és áldhatod a jószerencsédet, amiért egy szabadkapitánnyal hozott össze!
Nem hiszem el, gondolta, miközben figyelte, ahogy a cormasai legény arca földerül. Nem hiszem el, az Egyetlen ne adja, ilyen nincsen, egyszerűen nem létezik. Csak az a baj, hogy Montresornál a tulajdon szememmel láttam.
– Csapos! – emelte föl a hangját. – Macadót ide, a kurtavasra termett keserves mindenedet! Megmentjük a sörszagú segged a kosfejes sátántól, és az a hála, hogy hagysz minket szomjan veszni?