Andrew Field: Démonvirág kritika

Andrew Field Démonvirág című művére az rpg.hu-n korábban megjelent előzetes, illetve az azt követő elemzés hívta fel a figyelmemet. Az előzetest olvasva kissé furcsának találtam a kimaradt jelenetekre való utalást (noha akkor a könyv még meg sem jelent), valamint feltűnt a Bolch tollából származó kritika ellentmondásos jellege. Ezek után határoztam el, hogy magam is szemügyre veszem a művet.

Talán nem követek el nagy hibát, ha az elemzést azzal a kérdéssel kezdem, ami a könyv végére érve elsőként fogalmazódott meg bennem: hogyan is készülhet egy ilyen írás?
Első verzióként felmerült bennem, hogy a könyvkiadó vezetője egy merész fogadást kötött – majd nyert meg – az íróval szemben, mely szerint Andrew Field nem tud olyan rosszat írni, hogy azt ő ne merné nyomtatásba átültetni. Másodikként az jutott eszembe, hogy esetlegesen egy iratmegsemmisítőbe szánt kézirat keveredett valahogy a nyomdába, míg harmadik lehetőségként fogalmazódott meg a gondolat, hogy talán egy háromnapos regényíró-pályázat végeredménye nyerte el a kiadatás jogát.

Persze a valóság messze nem ilyen körmönfont, mint az én fantáziálásaim. Valószínűleg ismételten arról van szó, hogy az író a nyomtatásban megjelenés – mára már erősen megkopott – dicsőségéért volt hajlandó egyetlen regényformátumú mélyütéssel egyszerre megtisztelni a magyar nyelvet, a prózaírás alapvető szabályait és a hazai fantasy éra oszladozó hulláját.

Na vegyük sorjában.

A címlapfestményt nézve a magam részéről csak megvonom a vállam: a kardot tartó pasas akármilyen fantasy mű elején elmegy, a lábánál heverő szíven szúrt figura befüvezett arckifejezése nem valami jól eltalált mozzanat, de úgysem ez a lényeg.
Az indítás a maga módján elég erős, vagy legalábbis gondolatokat ébreszt. Többek között felmerül a kérdés, hogy miért érzi szükségesnek az író, hogy hat-nyolc soronként új bekezdést kezdjen helyszín, nézőpont vagy szereplőváltás nélkül. Ezután jön a börtönben sínylődő főhős képe, ahogy az a saját tenyeréből kiharapott húsdarabbal próbálja magához csalogatni az errefelé kószáló rágcsálókat, hogy aztán belőlük táplálkozzon. Ne higyjük, hogy a fájdalom a legnagyobb kihívás ebben a mozzanatban, hiszen az említett lények hosszabbak az alkarjánál, és hirtelen tucatnyi is megjelenik belőlük (nyilván van egy külön bejárat nekik valahol). Ráadásul a szereplő jobb lába térdtől lefelé csonka.

Az ilyen és ehhez hasonló mozzanatok gyakorisága gondoskodik arról, hogy amikor az olvasó úgy érzi, hogy egy szituáció nem lehet már blődebb, akkor az író mégis mutathasson neki valamit. Megemlíteném a jelentet, amikor a Sorren nevű főszereplő egy időben késsel harcol valami piranha-szerű halraj ellen (sikeresen), miközben két döfés között egy oltárt próbál felfeszíteni, és teszi mindezt a víz alatt. Persze aki annyira tápos, hogy falábbal lefutja az üldözőit, ugyanezzel a hátránnyal kiment egy nőt a tengerből, lovagol és átlopakodik hét alvó ember között egy épületben, annak ez nyilván nem kihívás. A főszereplőknek nem okoz gondot úszva elmenekülni egy fregatt elől, vagy egy másik hajózás alkalmával a viharos tengerbe ugrani, hogy aztán a hullámok egy sorral később lágyan partra sodorják őket.
Tudom én; a heroikus fantasy sokat megenged, de a könyv felénél már komoly összeget fizettem volna egy fogyasztható küzdelemért.

Na igen, a küzdelmek. Akciózgatásból aztán van bőven, ezek mindegyike körülbelül hasonló stílusban megalkotva:
„A két harcos most egymás nyakát ragadta meg. Szorították a másik gigáját, ahogyan csak az izmaikból telt, és egyre pirosabbá váló arcukon látszott, hogy hatalmas erővel teszik ezt.”
Szintet átüt az élet-halál harc feszültsége, komolyan. Általában jellemző az egész regényre, hogy az alkotó szinte kínosan ügyel az adott szituáció megjelenítésénél a katarzis gondos lemészárlására. Pl.:
„Nem akarom – suttogta Sorren – Kis pont vagyok én, egy porszem. Nem képes ekkora feladatra. – Térdre hullott és a fejét két kezébe fogva próbált utat találni az iszonyú kérdések között.”

A könyv másik nagy tartóoszlopa a karakterábrázolás. Felteszem, az író életének jelentős részét egy korallzátonyon töltötte, ahol a csikóhalnál összetettebb lénnyel nem hozta össze a rossz sors. Figyeljük csak meg, hogy például milyen átérzéssel jeleníti meg az író az egyik női karaktert:
„- Pihennem kell! Megmosni az arcom, kifésülni a hajam! Aludni. És majd ezek után megyek tovább!
-Ne szakadjunk le a többiektől! – kérte Niemos. A többiek ügyet sem vetve rájuk, folytatták az útjukat. – gondolj Rossartra!
A nő ijedt pillantást vetett a jóképű gazfickóra. Aztán arckifejezése megváltozott. Doromboló macskaként húzódott a férfihoz.
– Nem védenél meg tőle? Attól a gonosz, gonosz mágustól?”
Persze mondanom sem kell, ez a finom praktika bevált. Melyik férfi tudna ennek ellenállni? A párbeszédek amúgy végig ezen a szinten mozognak, és általában olyan egyedi fordulatokkal tarkítottak, mint az „engedjétek el a lányt” vagy „a küldetés, amit teljesítenünk kell, nehéz lesz és veszedelmes” stílusú mondatok.
A szereplők kábé a „tolvaj”, a „gonoszmágus”, a „nő” és ilyen hasonló címkék formájában vannak jelen az írásban. Egy kaptafára készült, minden egyedi jelleget nélkülöző alakok.

Maga a sztori a címben szereplő Démonvirág körül bonyolódik, amivel természetesen a gonoszok akarnak gonoszkodni, a jók pedig ezt tervezik megakadályozni. Az ember elsőre azt hinné, hogy egy ilyen faék-jellegű történetet különösebb nehézség nélkül végig lehet vezetni (a Conan-sztorikat sem a mondanivalójukért szerettük, ugye), de az író ezúttal sem hagyja, hogy az elvárások rabláncra verjék. Mivel a sablonos szereplők és a totális ötlettelenség egyszerűen nem képes kitölteni a megfelelő karakterszámot, ezért egyre-másra bukkannak fel a csavarnak szánt, oldalkitöltő események, illetve újabb és újabb karakterek, akik látványosan fagynak be, nem lévén semmilyen szerepük az eseményekben. A regény vége felé ez az ámokfutás olyan szinten teljesedik ki, hogy a mű önmaga paródiájába fordul, kínosan meredek levágással, és egy pár száz karakteres utójátékkal.
Ha esetleg abban reménykednénk, hogy az egész történet összképét javítja a köré épített világ sokszínűsége, ábrázolása, akkor ábrándokat kergetünk. Igazából az egyes helyszínek pár szóban odavetett felvezetésénél többet legfeljebb akkor kapunk, ha kitaláljuk magunknak, és kis papírdarabkákra jegyezve beragasztgatjuk a megfelelő oldalak közé.

Utolsóként pedig ejtsünk pár szót a nyelvezetről. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy ilyen elképesztő hibákkal teli fogalmazás a könnyített nyelvtan érettségin is megbukott volna. A szerző az egész regényen át következetesen tartja magát ahhoz az elképzeléshez, hogy a kötőszavakat az isten is a mondat elejére, nagy betűvel teremtette. Az alkotó szintén hasonló elszántsággal ragaszkodik a felkiáltójelekhez és a tőmondatokhoz is.
„Azután lassan az oltár elé lépett. Egyenként helyezte el az asztalon a Virágot felépítő drágaköveket. Az ősi szertartásban minden egyes követ meghatározott pillanatban kell majd a keretbe illeszteni. És kövenként húsz rabnak meg kell halnia”
Az olvasási élménynek az utolsó döfést talán az adja meg, hogy az író – nyilván a szavak gondos versenyeztetése után – egy bizonyos elitnek kinevezett szókészleten kívül nem hajlandó mást használni. Oldalról oldalra régi ismerősként üdvözölhetjük a „borzalmas”, „iszonyú” és „félelmetes” szavakat, az újra és újra felbukkanó „kegyetlen szemeket” és „irtózatos erőfeszítéseket”.

Összességében elmondva, vérlázító igénytelenség azt állítani, hogy egy szórakoztatni vágyó, könnyű fantasy olvasmány nem igényel többet, mint amit ez a kétszázötven oldalnyi szerkesztetlen betűhalmaz nyújt. Egy ilyen kötet megjelentetése egyszerre minősíti a szerzőt, a könyvkiadót, a szerkesztőt, valamint hűen bemutatja, hogy mennyire is tartják a fent említettek a magyar fantasy érát és annak fogyasztóit.