Tejeskávé tarkólövéssel

Mindig is tudtam, hogy a trollok baromi erős fickók. Ez a nőszemély pedig simán felvehette a versenyt bármelyik hímmel. Kemény, csontos ökle akadály nélkül zúzta be arcomat a védekezésképpen magam elé tartott műanyag széken keresztül.
Szar koreai bóvli – jutott eszembe a székről, mielőtt lefejeltem volna a bütykeit, hogy aztán két métert hátra repülve egy csinos fűzabáló tünde ölében kössek ki. Kábán, aléltan, zsibbadó arccal próbáltam meg felkászálódni a kéjlány karjaiból, aki eléggé bechipezte magát ahhoz, hogy azt higgye, új kuncsafttal van dolga, mivel incselkedő tekintettel nézett kába fejemre. Zsibbadó államat simogattam, amikor maradék optimizmusom, hogy épp bőrrel megúszhatom esti kiruccanásomat, el is illant.
Ennek a böszme nőszemélynek, mert valljuk be, arcára nézve látszik, hogy nem fog sosem könyvet írni és hogy holokönyvtárba is csak akkor megy, hogyha fegyveres rablás közben bemenekül, még nem volt elég az én molesztálásomból. Alkarjából fém pengék csusszantak elő, kifejezve vérem iránti óhaját. A két gyomros, meg az utóbbi bazi nagy maflás eléggé elvette a kedvem attól, hogy finoman próbáljam meg lezárni Pusztulatbeli tartózkodásomat.
– Betty. Hagyd. Ennyi elég volt. – A bár tulajdonosa, bizonyos Ted „BumBum” Higgins hangja megváltó angyal suttogásaként csengett fülemben, amint visszahívta szukáját. Persze, nem feledtem el azt a tényt sem, hogy ő volt az, aki pár pillanattal ezelőtt rám uszította ezt a némbert, aki személyes testőrként védte a BumBum hájas seggét.
Betty, minden jelenlegi bajom forrása rám vicsorgott. Vagy mosolygott, de előbb említett értelmes tekintete nem tette lehetővé, hogy eldöntsem ezt. Az agyarára húzott acél sapka csillogása pedig eszembe juttatta, hogy ez a némber akár még harapna is, ha a helyzete úgy hozza. Gondolatbeli fekete mappámba Betty neve mellé kapásból 3 strigulát húztam be.

Hónaljtokomban ott lapult a Browning Max-Powerem, durva helyzetekre robbanógolyókkal betárazva. Márpedig kezdett eldurvulni a helyzetem, hiszen ha egy 220 kilós „bájos” troll nőszemély kibújt alkarpengékkel akarja átszabdalni öt napos borostás arcomat, akkor baj van. Akkor valóban durva a helyzet. Ész nélkül pedig nem lehet csak úgy hadonászni mindenféle csúzlival, hiszen akkor ők sem „csak” puhítani akarnak rajtam. Pláne nem a Pusztulat közepén, ahol még az utolsó csöves is valamilyen ölőszerszámmal guberál.
– Most pedig hálát adsz az égnek és elhúzod a beled innen jó messzire. Comprende, amigo? Nem jössz ide többet, nem kérdezel semmit senkiről, mert különben legközelebb Betty nyárson sült oldalast fog belőled felszolgálni. – Szimpatikus fickó volt ez a BumBum. Nincs nekem semmi bajom a latinos csókákkal, pláne azután, hogy életben hagynak, miközben a szaros ügyeibe akarom beleütni az orrom.
Nagyon gyorsan távozóra fogtam a dolgot. Volt valami sanda gyanúm, hogy nemkívánatos személy vagyok itt. Felhörpintettem a még mindig mosolygó tünde ribi szinti piáját, és enyhén remegő lábakkal, sietősen távoztam a kocsmából. Egy saroknyival távolabb állt a Ford Americanóm, ami kellően le volt pukkanva ahhoz, hogy ne kelljen másnak, de az én igényeimet még pont kielégítette. Bevágódtam a kocsimba, de előtte még meggyőződtem róla, hogy senki sem siet utánam gyorsabb távozásra ösztökélve. Durva hely ez a Seattle-i Pusztulat, de hogyha nem rohad le a seggem alatt a kocsi, akkor simán kiérhetek.

Három sarokkal távolabb jártam már, amikor átgondoltam egy kicsit a történteket. Négy nappal ezelőtt keresett fel egy fickó, bizonyos Kirk Hallings az irodámban, hogy eltűnt az ő drága, egyetlen féltett kislánya. Ilyen sztorik hallatán mindig könnybe lábad a szemem. Arra kért, derítsem ki hová tűnhetett, és mielőbb hozzam vissza őt. Lánya az elmúlt időben nagyon rászokott a műérzet chipekre. Valami ismerőse hozta neki az új cuccokat, akiről a lelkes apuka még sunyi fotót is készített. Továbbá adott egy képet a lányáról is.
Mivel általában „rengeteg” munkám van, de most „pont” ráértem, úgy gondoltam, hogy elbírok az üggyel. Egyszerű rutin munka, egy kis infógyűjtés. Odamegyek, lenyomok egy-két maflást, talán a pisztolyom is elő kell húzni, majd felveszem a 30.000 nuent, amit az apuka ígért a melóért. Nem ügy.
Egy képet hurcoltam körbe-körbe a chipdealer fickóról a Pusztulatban, mint valami ájtatos képet Jézusról, hátha valaki tud róla valami pontosabbat.
Félnapos szaglászás, információhalászás után végre aztán kaptam valami használható fülest. Annyit megtudtam róla, hogy a fickó Greg névre hallgat, de szinte mindenki Álomgyáros néven ismeri. Közép szintű chipdealernek számít és bármiben benne van, ami pénzt hozhat. Állítólag dekázni is szokott néha, olyan „kinyitom nektek az ajtót, meg a kamerák nem ide fognak nézni” szinten. Kedvenc szórakozó és egyben tartózkodási helye a Tarkólövés nevű lebuj, ami Ted „BumBum” Higgins egykori árnyvadász fickó tulajdona. A lebujban persze többen ismerték Álomgyárost. Valami közös üzlet kapcsán ott bérlet szobát.
Így hát úgy gondoltam jó ötlet lenne beugranom valamelyik nap egy kicsit kérdezősködni. BumBum úgy gondolta, ez nem olyan jó ötlet.

Most bevert arccal, de élve, haza felé tartok. Tudom, hogy jó helyen keresgéltem. Láttam BumBum arcán, hogy tudja, miről van szó. Sőt, biztos vagyok benne, hogy eljutott Álomgyáros fülébe, hogy valaki keresi. Mert hát igazából nem csináltam titkot belőle, hogy keresem. Akár azt is gondolhatták volna, hogy chipet akarok venni tőle.
A következő alkalom, amikor kevesebb feltűnést fogok kelteni, az a koncert lesz, amit hamarosan a Tarkólövés alagsorában fognak megrendezni. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek, így talán nyugodtabban körbeszimatolhatok. Addig még két napom van.
A Pusztulat szélétől félórányira laktam. Külső szemlélő azt hinné, hogy még ez is a Pusztulat. Üres lakások, sötét sikátorok, szétvert Telecom fülke, kidekorozott PanicButton™ gomb. Ami visszatartotta a söpredéket attól, hogy ide költözzenek, az az volt, hogy LoneStar aktívan figyelte a kerületet. Ez feltehetőleg annak volt betudható, hogy az Aztechnology itt akart egy új irodaközpontot létesíteni. Ezért aztán, a hírek szerint, némely vezető LoneStar fejes bankszámlája jelentősen fel duzzadt. Olcsóbb volt lefizetni a zsarukat, mint egy menő helyen jóval többért építkezni. Hát az üzlet már csak ilyen.
Lehajtottam az alagsori garázsba. Beálltam két, régóta itt rohadó roncs közé. Megnyugodva tapasztaltam, hogy autóm nem kelt feltűnést. Lepukkantságban pedig simán felvette a versenyt bármelyik csövesek által szétkapott tragaccsal.

A lift még valamilyen csoda folytán működött. Az a kevés lakó, aki még itt élt, ezt nagyon nagyra becsülte. A lakótömb önkéntes házmestere egy mélynövésű volt. Csavar igazi törpe volt, klasszikus egyed a holofilmekből. Csak morogva lehetett látni, és mindig szerelt valamit. Egyébként a lift mellett ő tartja karba az autómat is. Cserébe elláttam a baját annak a két orknak, akik valamilyen elfuserált munkát kértek tőle számon. Állítólag Csavar bütykölte meg a motorjukat még aktív szerelő korában. Aztán egyszer, csak úgy, a két motor megadta magát, pont egy forró helyzet kellős közepén. Azóta az egyik ork beszerzett magának egy tuti kiberkart, a másiknak meg újra kellett huzaloztatnia a reflexeit. Csavar azt mondta, hogy nem fizettek a melóért, szóval nincs amit számon kérhetnének rajta. Nem voltam biztos benne, hogy Csavar teljesen ártatlan volt, de úgy gondoltam, az én szempontomból ő a hasznosabb figura.
Csak két emeletet mentem fel a liften. A harmadikat mindig gyalog tettem meg. Nem szeretem a meglepetéseket.

„Hart Collum – Magándetektív és testőr”

Ez állt a cégéremen, amit az ajtóra biggyesztettem. Ez lennék én. Milyen lehangoló, hogy már öt éve a szakmában vagyok, de még mindig itt nyomorgok. Egy szaros, lepukkant autóval járok és örülök neki, hogy van hol laknom. Talán azért van, mert ha van egy kis pénzem akkor megyek az Arénába, ahol aztán a motorosokra felteszem az utolsó pénzem is? Lehet, ezen még nem gondolkoztam el. Nem azért van. Dehogy. Hiszen nyerni is szoktam. De még milyen sokszor. Ja, emlékszem. Két hónapja nyertem utoljára. Mindegy.
Benyitottam a lakásba. A kupi, amit hagytam, sajnos megvárt. Nem jártak erre sem városszellemek, se tündérek, akik rendet varázsoltak volna kicsi, dohos lakásomba. Ez így volt jó. Szeretem a dohszagot, egy kicsit az életemet is jellemezte.
Miután egy kicsit lejegeltem a még mindig sajgó arcomat és magamba erőltettem egy pár falatot, gyorsan bevertem a szunyát.
Bettyvel álmodtam. Nagy, rusnya szájából gusztustalan nyelve kígyóként siklott elő, minduntalan végig simítva meztelen testemen. Tehetetlenül, lekötözve feküdtem előtte. Erőtlen sikolyaim remegve törtek elő torkomból, hátha valaki segíteni tud rajtam. Ő meg csak nyálazott össze, vissza.

Másnap még mindig sajgott az állam. Tudtam, hogy még jó pár napig meg fogom érezni. Persze nem ez volt az első maflás, amit kaptam. De trolltól még sosem volt szerencsém ilyen megtiszteltetésben.
A kétszersült, valamint a tehenet nem látott cukros tejem kis kávéval felöntve beindította az élethez szükséges vérkeringésemet és agyi funkcióimat is. A második korty tejes kakaó után tudatosult bennem, hogy valaki nagy bőszen dörömböl az ajtón kopogás gyanánt.
– Jövök mááár! – emeltem fel a hangom, hátha így megkíméli az ajtómat. Kíváncsian lépdeltem, egyik lábam a másik után rakva az ajtó felé.
Aztán egy ismerős csattanást halottam, mint amikor a könnyű géppisztolyt kibiztosítanak, majd pedig felugatott a hang forrása. Az első zajra hasra vetettem magam, talán ennek köszönhetem az életem. Meg annak is, hogy egy vastag acéllappal kibéleltem az ajtóm belülről a hasonló esetekre.
Hát, majdnem elértem egy ugrással a Browringomat. Még mindig nem ébredtem fel. Gyors kúszásba kezdtem, miközben csak úgy záporoztak kintről befelé a golyók, pillanatok alatt szétforgácsolva meghitt otthonom egyetlen bejárati ajtaját. A közép kaliberű fegyver fülsüketítő ropogása és a hirtelen jött fordulat, hogy meg akarnak ölni jobban hatott, mint bármilyen stimuláló szer. Mire kezembe került fegyverem, már teljes ember voltam alsógatyában és trikóban. Csak a kevlár mellényem hiányzott, bár ebben az esetben nem igazán számított volna.
Hogy megnyugtassam magam, én is leadtam egy-két lövést, megpróbálva kitalálni a reménybeli gyilkosom fegyvere által készített lyukak valamelyikén. Sajnos nulla sikerrel. No persze a robbanótöltényekkel töltött fegyverem sajnos nem éppen egy falbontó. Ellenben az ő kisebb kaliberű géppisztolyával, amiben feltehetően acélköpenyes töltények lapultak. Mert hát ha speckós APDS skulóval lettek volna megtöltve, akkor már szagolnám azt a bizonyos ibolyát, méghozzá alulról.
Még vagy két sorozatot engedett meg támadóm, amikor hallottam, hogy tárat cserél.
Gyanúm szerint a tegnap esti kalandom miatt próbálják meg most lelkemet a szellemek közé küldeni. Ezen most igazából nem volt túl sok időm töprengeni. Változtatni kell az eszközeimen, mese nincs. Átkúsztam az ágyamhoz, majd gyorsan előhúztam a fegyveres ládikám, amiben a gránátjaimat, meg egy kis lőszert tartottam. Volt ott még egy Street Line önvédelmi sportpisztoly is, hogyha valami fegyvert kell a megvédendő személy kezébe nyomni. Jobb, mint a semmi. Hát most ennek nem sok hasznát fogom venni, de annál inkább a gránátoknak.
Egy hangos roppanással megadta magát bejárati ajtóm, amikor egy hatalmas láb segített neki. Csak azt láttam, hogy egy ballonkabátos ork pofa áll az ajtóban. Gyorsan felmértem egy pillantással, de már hajítottam el azon nyomban a markomban lapuló gránátot. Lehetőleg a folyosó felé.
Effekt a következő: gránát repül, rusnya ork észreveszi, kerek, kigúvadó szemek, vetődik előre, földet ér gránát és ork egyaránt. Előbbi kinn a folyosón, utóbbi 3 méterre tőlem. Eddigre már becéloztam, hogy a fickó nagyjából hol fog földet érni.
Nem bízhattam a véletlenre, még a reptében tüzeltem. Két lövés elég kell hogy legyen. Pláne, hogy a fejére céloztam. A robbanó golyók megtették a hatásukat. Mire agyaras merénylőm földet ért, már nem mozgott. Alaktalan húscafattá vált feje nem is koppant a földön. Agya szétterült a szobában, beterítve mindent. Mint amikor egy vízzel teli lufi kipukkan eláztatva mindent és mindenkit. Ekkor robbant a gránát.
A speciális foszfor és magnézium keverékkel kevert kevéske robbanóanyag hatalmas fénnyel árasztotta el a folyosót és a szobámat. Aznap reggel másodszor jött fel a nap, csak éppen most a nappalimban/konyhámban/hálószobámban. Amennyire csak tudtam, becsuktam a szemem, szorítottam össze, de még így is megsültek a szemgolyóim. Pillanatokig még láttam a szék körvonalát, ágyam lábát a becsukott szememen keresztül. Félvakon pislogtam előre, szememet dörzsölgetve, mielőbb enyhítve a hatást, amit a fénygránát okozott. Hátha még jön valaki, akit szintén fogadni kell.
Az ork nem fog felkelni, abban biztos voltam. Legalábbis egyedül nem. Először egy gyors ima, majd szitkok, hogy költözhetek. Ráadásul szólhatok egykét havernak, hogy segítsenek eltüntetni a mocskot. Ez persze megint költséggel jár.
Kerestem valami ütős piát a hűtőből, és gyorsan közelebbi barátságba kerültem vele. Már az üveg felénél jártam, amikor hívtam a haverokat takarítani. Persze ők csak addig haverok, amíg van zsé. Még van, tehát haverok. Közben összeszedtem a cuccomat, majd költözésbe kezdtem. Bár lesz velük egy kis probléma, már láttam előre, de tudtam, hogy az extra zsé azt is megoldja.

Fél óra múlva már egy másik szobában barátkoztam tovább az üvegbe szorult Jimm-el. Időközben befutott Csavar is bazinagy Remingtont szorongatva kezei között, idétlen hatást keltve saját és a fegyver méretei miatt. Ez a kis ember kurvanagy bottal járt.
– Hart?? Minden rendben? Kell segítség?? – Megnyugtattam, hogy én egyben vagyok, semmi bajom. Benézett volt szobámba, majd ő is segített megtölteni levegővel a piás üveget.
– Megnyugtatlak, míg élt, sem volt szebb – mondtam neki, hátha jobb kedvre derül.
Mikor megjöttek a tisztítószemélyzet tagjai, röpke pillanatra nekik is tátva maradt a szemük. Nem attól, hogy hogyan nézett ki a fejetlen fickó. Hanem, hogy ork volt. Fajta bélijük hevert előttük. Haverjaim, ugyanis szintén orkok voltak. És legalább olyan mocskosak és rondák, mint akit épp elkezdtek feltakarítani.
– Te Hart. Há mit vétett ez a cimbi, he? Mer aztat látom, hogy nem csevegni gyütt hozzád – A sorozatok ott nyomai ott árulkodtak a falon, valamint az ajtón is látszott azért, hogy nem kulccsal jöttek be.
– Üzlet. Ennyi. Ismertétek a megboldogultat? – biccentettem a hulla felé.
– Mi csak takarítunk. Ennyi – fröcskölte a szavakat. – Ha info kell, akko fizess. – A háromszemélyes takarítóbrigádból Bug volt a vállalkozás „agya”. Ő vitte most is a beszélgetés fő fonalát, a többiek csak dolgos kezek voltak. Volt benne rizikó, hogy esetleg még rokon is lehet az áldozat, de mertem kockáztatni. Tisztában voltam azzal, hogy ezek még egymás torkát is átvágják, ha kell, csak kapjanak elég zsét érte.
Két óra alatt végeztek a szobával. Mivel csak felületes takarítás kértem, így megúsztam 3.000 nuennel. Persze ki is vakolták volna kérót és szebb lett volna mint újkorában, de akkor tíz rugó alatt nem úszom meg. Este pedig már vissza is mehettem volna a saját ágyamba, de nem volt rá szükségem.
– Csak bizonyosságot akarok venni. Egy igen, vagy nem meg ér neked további 3.000-et? – szegeztem neki a kérdést, mikor végeztek.
– Löktyed azt a kérdést.
Persze, hogy igazam volt. BumBum küldte a fickót, aki kisstílű szamurájnak számított. Sajnálta a hájas seggű a zsét rám, amatőrt küldött. Vagy csak ő volt kéznél. Akkor úgy látszik, hogy már többet tudnak rólam, mint amikor ott jártam. Pedig annak még csak 10-12 órája. Nem várhatok tovább, mielőbb vissza kell mennem.
Magamhoz vettem egy-két fontosabb kelléket: Uzi III-at 3 tár APDS lőszerrel, egy zárnyitó szettet, egy trauma tapaszt a biztonság kedvéért, valamint egy pár gránátot. Továbbá a célzó szemüvegem is zsebre tettem, ami különösen kedves volt számomra beépített nagyító optikája és éjjellátó kiegészítője miatt. Ballonkabátom alá felhúztam régi kevlár mellényem ami még szűz volt. Megállapítottam, hogy valamelyest veszettem mozgékonyságomból, de amit kaptam érte cserébe, az kárpótolt.
Nem vártam estig, mivel féltem attól, hogy meglép a célpontom. Gyorsan autóba ültem. Persze előtte azért átnéztem a verdát, hogy nem tuningolták meg valamilyen extra „turbóval”. Tisztának találtam a gépsárkányt, így tövig nyomva a gázpedált, repesztve húztam ki az alagsorból.
Fél óra autókázás után már a Pusztulat utcáin gurultam. Ilyenkor egy másik arcát mutatja Seattle züllött negyede. Eltűnnek a motoros bandák, a dealerek. Még az utca lányok is csak délután jönnek vissza. A reggel viszonylag csendes. Csak egy pár csöves, nincstelen rója az utcákat, végzi ügyes-bajos dolgait. Ugyanúgy, ahogy kint is, itt is az információ a legnagyobb kincs. Ezek az emberek nagyrészt ezzel kereskednek. Tudnak, vagy tudni vélnek ezt és azt. Hallanak dolgokat és kombinálnak, következtetéseket vonnak le. Hogy aztán jó pénzért tovább adják mondjuk egy motoros bandának. Igazából ők tartják a kapcsolatot a külvilággal. Ki-be járnak a Pusztulat és Seattle között, mint valami modern postás.
Körbegurultam egy párszor a Tarkólövés körül. Nem akartam nagy felhajtást csinálni, de a reggeli támadás után egy kicsit komolyabban kellett vennem a melót.
Kevés a 30.000 ezért a melóért.

Leraktam az autót, aztán eltüntettem a kocsma melletti sikátorban. Reményeim szerint itt majd egy hátsó ajtót vagy ablakot fogok találni. Ajtó. Bingó! Előkaptam a zárnyitó szettem, majd tíz másodperc múlva már egy rosszul megvilágított raktárhelyiségben találtam magam. A biztonság kedvéért felraktam a szemüvegem.
Talán két tucat rekesz vagy valamilyen doboz volt szétszórva, kaotikus rendben elhelyezve a szobában. A falon található szekrények mindenféle piával voltak roskadásig telerakva. Röpke pillanatra összefutott a nyál a számban, belegondolva, hogy milyen pusztítást tudnék én véghez vinni. Már így is ittam reggel, ráadásul munka közepén vagyok, tehát duplán nem lenne egészséges most alkoholizálásba kezdenem.
Először az emeletet jártam végig. Próbáltam minél kevesebb zajt csapva végig nézni a szobákat. Csak kevés ajtó mögül hallatszott szuszogás vagy horkolás, ezek is könnyen megadták magukat. Két szobában találtam lakót. Az egyik egy ork nőstény volt, aki még részegen, félig aléltan, feküdt az ágyon. A másik szobában egy középkorú ember férfit találtam az ágyhoz kötözve, nem éppen, mint rab. Irigyeltem a fickót. Neki biztosan kellemesebb estéje volt, mint nekem. Épp készült magához térni, amikor egy maflással további alvást parancsoltam neki.

Emeleten semmi, marad a pince-alagsor. Két lépcső fordulót mentem lefelé, amikor egy hosszú folyosóra jutottam. A vakító neon fénye már szinte bántotta a szememet. A szemüveg ismét jó szolgálatot tett. Próbáltam hegyezni a fülem, hátha hallok valamit, ami esetleg árulkodó nyom lenne. Rühelltem a kiberver cuccokat, pedig most milyen jó szolgálatot tenne mondjuk egy halláserősítő rendszer. Vagy pl. a spoilerom helyett egy kiberszem, ami sokkal nagyobb zoomra képes. Hát ja. De hogy ÉN AZ ÉP SZEMEM ADJAM egy kiber szerkóért? Sosem. Majd talán akkor, hogyha nem lesz más út. Majd akkor, hogyha forró piszkavasat dugnak a fülembe, vagy kivágják a szemem. Addig marad az original Hart Collum cumóm.
Annál az ajtónál álltam meg, amelyik mögül már távolról nyögéseket és erős, furcsa hörgéseket hallottam. Beindult a fantáziám, hogy micsoda lény képes ilyen hangok kiadására. Számtalan rémség jutott eszembe. Jómagam is lelkes TV néző vagyok, szóval láttam már egy-két csodát. És akkor a sárkányokról meg a vendigókról nem is beszéltünk. Fegyver kibiztosít, ajtó lassan, halkan be.
Pár pillanatnyi időm volt, hogy felmérjem a helyzetet, és azt, hogy vajon mi történik itt. A szobában középen egy ágy, hozzá kötözve a keresett nőszemély erősen elhasznált változata. Látszott rajta, hogy teste már rég megtört, csak a lelke tartja benne az erőt. Fejére valamilyen szerkentyű van erősítve. Rajta gőzerővel egy rücskös bőrű, undorító szagú valami dolgozott nagy serényen, szintén valamilyen sisakkal a fején, amiből kábelek hosszú sora lógott ki egészen egy az asztalra helyezett cyberdeckig. A deck előtt, nekem háttal egy fickó volt, aki ezek szerint nem lehetett más, mint Álomgyáros. Óriási logikámmal kiagyaltam, hogy itt épp egy új felvétel készül. A kislány épp főszereplője lesz egy filmnek. És persze aki akarja, az majd kipróbálhatja, hogy milyen, amikor egy ghoul éppen megerőszakolja. Vagy, hogy milyen érzés egy hullazabálónak a szex. Beteg világban élünk, de most az én kezemben volt a gyógyszer.
Kellően benne voltak a „munkában” mindannyian, így volt 2 másodpercem arra, hogy én cselekedjek először. Két hosszú lépes a nyomoronc dealerhez, majd egy hatalmas rúgás a fejére. Annyira lefejelte a konzolt, hogy menten pihenőre tette magát. Közben vártam, hogy ghoul észre vegyen, hátha jobb célpontot nyújt. Mégsem lőhettem, hiszen lánynak is annyi lehet. No meg az is lehet, hogy a csajszi még élvezi is, és hogy teljesen rossz logikát követtem, és éppen zavarok.
Rusnyapofa csak egy pillanatra fordult felém, majd azon nyomban le is fordult a csajsziról, az ágy mögött keresve menedéket. Megint nem lőhetek, pedig az ujjam ott remegett az UZI ravaszán. Lassan arrébb mozogtam, hogy az ágy mögé láthassak. Ekkor Rusnyapofa feldöntötte az ágyat, rajta a keresett személlyel együtt, aki félig kábán rám emelte tekintetét. Ez még egy kib….t kölyök volt. Gyerek.
Egyik kezemmel igyekeztem megtartani az ágyat, míg másik kezemben a fegyverrel a célpontot kerestem. Hatalmas ugrással az ajtó felé vetette magát, amire én csak egy kósza sorozattal tudtam válaszolni. Menekült a tetű. Mire ismét célra tartottam volna fegyverem, már rég a folyosón járt.
Miután visszaengedtem a földre az ágyat, eloldoztam a lányt. Leszedtem a fejéről a sisakot, vállamra dobtam apró, elhasznált testét. Mielőtt távoztam volna, a sisak egyik csupasz kábelét, ami még Álomgyáros fejéhez és deckjéhez csatlakozott a fali konektorba dugtam. Égett hús szag valamint fülsüketítő üvöltés kíséretében hagytam el a Tarkólövést.

– 3 nappal a Tarkólövésben történtek után –

– Hogy dőlne szét a segged alatt az a nyamvadt motor. Te jézus!!!!! Hát mit csinálsssszzzz? – kedvenc motorosom most bukta el a nyert meccsét. Az utolsó kanyarba túl gyorsan érkezet, amitől aztán kisodródott. Ennyi aztán bőven elég volt ahhoz, hogy az ellen csapat bevigye az utolsó pontot. 15.000 nuen most szállt ki az ablakon.
Legalább a meccs jó volt. Kissé csüggedten hagytam el a stadiont több ezernyi társammal együtt. Ilyenkor gyorsan lépni kell, kerülve a balhékat, meg a csalódott fogadókat. Érdekes. Valamiért én nem akartam senkinek a vérét venni, vagy berúgni valakinek az oldalbordáját. Nem először veszítettem, és most csak az utolsó munkám fele ment a bukméker zsebébe.
A telefonom hívást jelzett. Idegen szám.

– Hát most éppen van melóm,….ahha……nem probléma,…..sima ügy. Tehát csak információ kell……., meg oldható. A napi bérem….. Értem hölgyem….Esetleges tűzerő elkelhet? ….Szóval ne számítsak ellenállásra…..értve. Megállapodtunk.

Meló van.