A Függetlenség Napja II.

2005. július 4., 10.34, ki tudja, hol

A golflabda pörögve szállt a levegőben, holdkráteres felszínét napfény fürdette. Röppályája felfelé ívelt, ám a Föld tömegvonzása bizonyult erősebbnek: a labda zuhanásba fordult, végül a pázsitra huppant, és elgurult egy fekete lyuk mellett.
– Affene egye meg, mellé. – A férfi levette árnyékoló kezét a homlokáról, mire szemét fény öntötte el. Hunyorogva fordult egy pingvinruhás alakhoz. – De majdnem bement, mi? Majdnem hole-in-one lett.
– Igen, uram, majdnem – bókolt a segéd. – Legközelebb talán sikerül.
– Ja, legközelebb – hagyta rá a pulóveres férfi. – Most gyalogolhatok oda. Biztos, hogy elromlott a golfkocsi?
– Igen, uram, sajnos azt nélkülöznie kell.
– Jól van, akkor menjünk.
Berakta a golfütőt a tartóba, a többi mellé. A pingvinruhás a hátára kapta azt, és a két alak megindult a pázsiton.
Egyszerre mély zúgás reszkettette meg a levegőt. A hallásküszöb alól érkezett, és olyan erős volt, hogy a férfiak gyomra beleremegett. Ijedten néztek körbe. A pingvinruhás egy kiáltással – amely elveszett a hangorkánban – az égre mutatott.
Az égen óriási, sötét korongok vonultak át, és sorban beárnyékolták a felhőket. Nagyon magasan lehettek, mégis hatalmasak voltak. Az egyik eltakarta a napot is, mire homályba borult a táj. Néhány pillanattal később visszatért a fény, ám ekkor újra eltakarta egy másik korong.
– Az istenit! – üvöltötte túl a zúgást a férfi. – Már megint ufók, vagy mi a szent szar?
A pingvin álla remegett, alig tudott megszólalni.
– Ú-úgy tűnik, igen, uram.
– A pokolba, ezt nem akarom! – keseredett el a férfi. Ökölbe szorította kezét, majd elkezdett fel-alá járkálni a szélben. – Rám fognak szállni, engem fognak cseszegetni, hogy csináljak valamit. Mi vagyok én, az úristen? És pont az ünnep napján! Elegem van az egészből!
Megtorpant. Levette derékszíjáról a telefonját, ledobta a földre és rátaposott. Könyörögve nézett segédjére:
– Mondhatjuk azt, hogy elromlott a telefonom? Kérem!
A pingvin megütődött.
– Na de uram! A biztonsági szolgálat is rendelkezik adóvevővel! – A hátuk mögé mutatott.
Geoffrey W. Push megfordult, és már látta a feléjük rohanó öltönyösöket. Elkeseredésében az égnek emelte arcát.
– Az istenit, utálok elnöknek lenni.

10:40, Amerika

Az utcákon kitört a pánik. Az autók egymásnak koccantak, az emberek rémülten futottak menedék után. Az újságírók izgatottan diktálták telefonjukba az eseményeket, több tévéstáb is kivonult. A lakosság szeme a tévéképernyőkre, a kamerák hada a különös űrhajókra szegeződött.
Minden nagyobb város felett ott lebegett egy korong. Tömegük eltakarta az eget és árnyékot vetett az utcákra, a romos toronyházakra. A lakosság egy része megkövülten bámulta a jelenséget, míg mások eszeveszetten menekültek.
– Visszajöttek! – hangzott a kiáltás mindenfelől.
Valóban úgy tűnt, hogy a kilenc éve legyőzött idegenek visszatértek a Földre. A világ még az előző pusztítást sem heverte ki. A romok egy részét ugyan eltakarították, de az épületeket még nemépítették újjá. Néhány kivétel azért akadt: a Fehér Házat például az elsők között restaurálták. Pár helyen még szünetelt az áram- és vízszolgáltatás, de nukleáris riadó már csak havonta egyszer-kétszer fordult elő. Whitmore elnök atomtámadása következtében minden tizedik gyermek torzan jött a világra. A problémát csak súlyosbította, hogy nemcsak az épületromokat, hanem az idegen űrhajók egy-egy városnyi maradványait is el kellett takarítani. A szemét lerakására már nem maradt hely, így a maradványokat egyszerűen a sivatagba, illetve az óceánba szórták. Az állami bevételek szinte teljes hányadát az újjáépítésre fordították, de a munka lassan haladt, és még a világ vezető hatalma is pénzhiánnyal küszködött.
A világ pokollá vált – de az emberek győztek.
Az 1996-os örömujjongás csakhamar gyászba fordult, amint az emberek körülnéztek a földön. Egy dolog azért megoldódott: többé nem létezett munkanélküliség. A romeltakarítók kifizetésére azonban nem jutott elég pénz. A sajtó élesen bírálta a kormány költségvetési politikáját, valamint felszólalt Whitmore elnök atomfegyver-használata ellen is; ezért ő csakhamar le is mondott,és helyére új elnököt választottak. Keagan elnök négy évig takarította a romokat, aztán el kellett hagynia a Fehér Házat egy másik férfi miatt, aki nála szebben tudott mosolyogni a plakátokon.
A takarítás folytatódott, és az öngyilkossági ráta lassan lecsökkent. A földönfutóvá lett emberek vigaszt leltek a munkájukban, és az egyre tisztábbá váló utcák is azt sugallták, hogy talán még sincs veszve minden.
Érthető hát a pánik, amikor ismét űrhajók jelentek meg az égen. Akik otthonaikban maradtak, bezárták az ajtót-ablakot, és remegve tapadtak a tévéképernyőkre, hogy a legfrissebb hírekről értesüljenek. Bár a korongok csak amerikai városok felett lebegtek, az egész világ figyelme az ufókra szegeződött.
Egyszerre minden tévéadás megszűnt. Az emberiség egyszerre hördült fel. Rövid sercegés után kifehéredtek a képernyők, és négy fekete szimbólum jelent meg rajtuk

14:22, Fehér Ház

– Elnök úr, a sajtó már várja.
Push elkínzott arccal nézett fel asztaláról:
– Miért kell sajtótájékoztatót tartani, amikor nem is működnek a tévék? Kinek az ötlete volt ez?
A titkárnő elmosolyodott.
– Elnök úr, a rádióállomások működnek, és sok helyen az internet is elérhető – magyarázta türelmesen. – Holnap reggel pedig az újságok is megjelennek.
– Akkor is – duzzogott Push. – Csak írom ezt a beszédet fölöslegesen, beszélek a nagy semminek.
Sóhajtott egyet, majd rendet tett vonásain.
– Jól van, Mrs. Watson, megyek.
Felállt, felvette papírjait, majd az asztalt megkerülve a kijárathoz sietett. A titkárnő becsukta utána az ajtót. Végigmentek a szőnyeggel borított folyosón, miközben izgatott öltönyösöket kerülgettek.
– Van valami újság az űrhajókról? – kérdezte Push.
A titkárnő felvonta szemöldökét.
– Hát, csak amit a Védelmi Minisztérium mondott: hogy ezek nem ugyanazok, mint a kilenc évvel ezelőttiek. Kisebbek és nincs központi fegyverük.
– Micsoda? – torpant meg Push. – És engem miért nem tájékoztattak erről?
A titkárnő meglepődött.
– Tájékoztatták. Én vittem be önhöz a jelentést.
– Tényleg? – Push összeráncolta homlokát. Felnézett: – Akkor, amikor a kávét is hozta?
– Igen!
– Ja, hát akkor ne csodálkozzon. Nekem is csak két kezem van, és egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni. Ilyenek vagyunk mi, férfiak: maguk egyszerre többfelé is tudnak figyelni, de mi nem. Láttam erről egy filmet a Discoveryn.
Folytatta útját. A titkárnő egy pillanatig nézte a hátát, majd utánaszaladt.
– Na és a jelek? – kérdezte Push. – Ne mondja, hogy már azokat is megfejtették!
– Nem, uram, még nem, de dolgoznak rajta.
– Huhh, jól van, már azt hittem, erről is lemaradtam. Mi van még… Rájöttek már, hogy miért csak a mi városaink fölött lebegnek azok az izék?
– Sajnos nem, uram. Azt mondják, talán a vezető világhatalmi pozíciónk miatt. Vagy mert mi győztük le a múltkoriakat.
Befordultak egy sarkon, és tovább siettek a folyosón. Előttük biztonsági emberek tűntek fel, jelezvén a sajtószoba közelségét. Push nagyot nyelt, homlokán verejték csillogott.
– Jaj, semmi kedvem ehhez. – A nőhöz fordult. – Mi szólna, ha utána meginnánk egy kávét? Azt hiszem, ma késő estig dolgozni fogok; lehet, hogy szükségem lesz a segítségére.
A titkárnő elsápadt, de uralkodott vonásain.
– Igenis, elnök úr – felelte kötelességtudóan. – Számíthat rám.
– Köszönöm.
Megérkeztek. A titkárnő az ajtóban maradt, Push pedig belépett a terembe. A vakuvillogások sortüzén keresztül a pulpitushoz lépett, és hunyorogva belemosolygott a kamerákba. Talán felveszik a műsort, úgyhogy jó képet kell vágni. Lehet, hogy később majd lejátsszák. Megkopogtatott egyet az előtte meredő tucatnyi mikrofon közül, mire a terem elcsendesedett. Push megköszörülte torkát.
– Tisztelt hölgyeim és uraim, Amerika népe! Üdvözlöm a sajtó képviselőit, és a tévénézőket… rádióhallgatókat otthon, meg mindenkit. Kezdjünk is neki a sajtótájékoztatónak.
Maga elé nézett, és reszkető kezével feljebb emelte papírjait.
– Nos… minden nép életében eljön az a nap, amikor veszélybe kerül az élete és otthonainak biztonsága. 1996-ban nekünk is eljött ez a napunk, de sikerrel megmérkőztünk vele, és elűztük a zsarnokokat. Most újabb fenyegetés érkezett szeretett szülőbolygónkra.
Felnézett. – Azt mondják, ezek a lények mások, mint az előzőek; de szerintem ez nem számít: az idegen az idegen, egykutya. – Visszanézett a papírjába. – Ööö… ja igen. A lényekáltali fenyegetés nemcsak bennünket érint, hanem rajtunk keresztül az egész civilizált világot. És mi ezúttal sem fogjuk hagyni, hogy az idegenek elnyomjanak bennünket, hogy megfosszanak szeretett szabadságunktól, amelyet már a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásakor kivívtunk magunknak. Akkor is zsarnokoktól szabadultunk, most is megszabadulunk, bízzanak bennem. – Átfordította a papírt. – Ennyi.
Felnézett, zavartan elmosolyodott. – Sajnos nem volt időm rendes beszédet írni, de a lényeg benne van. Kérdés?
Az eddig döbbenten ülő újságírók most magukhoz tértek, és egy emberként ugrottak fel.
– Elnök úr! Támadás vár…?
– Mi lesz az ünne…?
– Miért csak fölöttünk…?
– Az emberek fél…
– Mi tervezn…?
– Elég, elég, kérem! – emelte fel hangját Push. – Csak egyenként! – Egy szőke nőre mutatott. – Tessék, szép hölgy.
A nő zavartan felállt. – Caroline Smith, Washington Post. Elnök úr, tudják már, mit jelentenek azok a szimbólumok?
– Jó kérdés, remek kérdés – bólogatott Push. – Nos, azokat még nem sikerült megfejtenünk, de nyugalom, már dolgozunk az ügyön. Rengeteg embert állítottunk rá, mind elismert kódfejtők. Kielégítettem a válaszommal?
A nő elvörösödött. – Igen, elnök úr, köszönöm. – Leült.
– Remek. Ön, hölgyem?
Most egy barna hajú, szemüveges nő állt fel.
– Lydia Cox, CNN. Mit tervez a Fehér Ház az idegenekkel történő kapcsolatfelvételt illetően? Próbálkoztak már valamiféle kommunikáció kialakításával?
Push szemöldöke felszaladt.
– Kommunikálni? Minek? Múltkor is feleslegesen próbálkoztunk vele. Ezúttal azonnali ellentámadáshoz folyamodunk; már utasítottam is a Védelmi Minisztériumot a támadás kidolgozására.
– De elnök úr! – csodálkozott a nő. – Az imént említette, hogy ezek a lények nem azonosak az 1996-os támadókkal. Biztos benne, hogy…
– Persze, hogy biztos vagyok benne, jól tudom, mit kell ilyenkor csinálni. – Szétnézett az izgatott sokaságon. – Nos, a tájékoztatót lezárom, még sok fontos dolgunk van. Isten önökkel.
Hangzavar támadt, de ő leszegte fejét, és kisietett a teremből. Elmosolyodott, amikor titkárnője mellé ért.
– Huhh, már vége is, mehetünk kávézni. Jól csináltam, ugye?

15:24, a Nemzeti Gárda bridgetoni légibázisa, Missouri állam

– Van kérdés? – kérdezte Stonehead ezredes. A teremben ülő pilóták egymást fürkészték, majd visszanéztek rá.
– Rendben. Most pedig figyeljenek. Ide kértem Steven Hiller ezredest, hogy a segítségünkre legyen. Ő vezeti majd önöket odafent mint csoportparancsnok. De először is elmondja nekünk, kik ezek a lények. Steve?
A nagy Steve Hiller? A pilóták összebújva suttogtak. Az elefántfülű hős? Ide jött? Pletykálkodásra azonban nem maradt idő, mert a magas, fekete férfi már be is lépett a terembe.
– Vigyázz! – kiáltotta az ezredes, és a terem egy emberként állt fel.
– Üljetek le, srácok, nincs erre időnk.
A férfi megállt a térkép előtt, és a pilótákat figyelte. Aztán megcsóválta a fejét.
– Mind nagyon fiatalok vagytok, de én is az voltam a támadás idején. Ennek a csatának az emléke egész életetekben veletek marad majd, arra mérget vehettek; és nem lesz szép emlék, akkor sem, ha győzünk. Ezt jobb, ha előre tudjátok.
Nos, fogalmunk sincs, most kivel állunk szemben, de az elnök azt mondta, támadjunk, így hát támadunk – hiszen tökös amerikaiak vagyunk, nem igaz? Ha el kell pusztítani valamit, mi megyünk és elpusztítjuk. Szétrúgjuk a seggüket, akárkik is ezek. Még nem ismerjük a harcmodorukat, de remélem, nekik nincsenek egyszemélyes cirkálóik; azok kegyetlen kis dögök.
Tanácsolni csak annyit tudok, hogy szóródjatok szét, és fürgén cikázzatok, akár egy pisztráng. És vigyázzatok egymásra. Én vigyázok rátok.
Az ezredesre nézett.
– A szivarokat már megkapták?
– Igen.
– Jó. – Visszafordult a pusmogó pilótákhoz. – Csata után pedig szivarozni fogunk, rendben? Az is, aki nem dohányzik. Ez parancs.
A pilóták nevettek.
– Rendben, én befejeztem – szólt Steven Hiller. – Jó vadászatot mindenkinek!

A pilóták elfoglalták gépeiket. Az F-15-ösök egymás után gurultak a felszálló zónába, páros hajtóművűk fülrepesztően visított. Steve a saját F/A-18-asába ült. Felvette sisakját, majd lecsukta a kabintetőt. Ellenőrizte a műszereket. A személyzet alaposan felkészítette a gépet: a tank tele, a szárnyak pedig roskadoznak a rakétáktól. Remek; talán nem lesz gond. Steve kilenc éve nem vett részt légiharcban, és őszintén szólva nem is vágyott rá.
Megmarkolta a botkormányt, és felnézett. A HUD ferde üveglapján keresztül látta, hogy az előtte lévő Eagle begyújtja az utánégetőit. A gép végigrohant a betonon, hajtóművének hőjétől az egész kép hullámzott, reszketett. A távolban látszott, ahogy a madár felemelkedik az égbe.
Most ő következik.
– Darázs Egy, itt a torony – reccsent a rádió. – A felszállási engedélyt megadom. Sok szerencsét.
– Köszönöm, torony, Darázs Egy felszáll. Vége. – A torony felé mutatta hüvelykujját, aztán felcsatolta a légzőmaszkot.
Bal kezével előretolta a gázkart, mire a gép engedelmesen előrébb gurult. Amikor pozícióba állt, Steve teljes gázt adott, és bekapcsolta az utánégetőt. A gyorsulás az ülésbe préselte. Feje a támlának szorult, mellkasa összenyomódott, lélegezni sem bírt. Az üveglapon gyorsan peregtek a számok, közeledett a kifutópálya vége. A megfelelő időpontban Steve maga felé húzta a botot, és a gép felemelkedett. Most a magasságot jelző szám kezdett nőni, miközben egy nyilacska felfelé haladt az üveglap szélén. Steve arca eltorzult a maszk alatt, szeme előtt foltok ugráltak. A buboréktető fehérségbe burkolózott, ahogy a gép áthaladt a felhőkön, majd újra fény öntötte el a kabint: kék égbolt terült szét mindenfelé. Amikor a kijelölt magasságot elérte, Steve vízszintesbe állította a gépet. A nyomás megszűnt, végre fellélegezhetett. Elindult, hogy megkeresse a többieket.

15:53, Pentagon

– Felszálltak már? – aggódott Push a hadműveleti teremben. A taktikai monitort nézte, de ki érti azt a sok villogó háromszöget?
– Igen, elnök úr – segített egy tábornok. – Mind a harminchat gép felszállt; körülbelül húsz perc múlva elérik Jefferson Cityt.
– Jeffersont? Miért pont azt?
– Mert közel van a bridgetoni bázishoz, és nem túl nagy település. Először azt próbáljuk felszabadítani, aztán ha sikerül, bevetjük az egész haderőt a többi hajó ellen. Látja, uram? Az a piros háromszög jelöli Steven Hiller ezredest.
– Hiller? – vonta fel a szemöldökét Push. – Ő volt az, aki elvitt egy élő példányt az Ötvenegyes Körzetbe, igaz?
– Igen, uram, ő volt az. A légicsatában is részt vett, és ő juttatta el a komputervírust az idegenek anyahajójára.
– Ez az ember egy hős! Majd szóljon rám, hogy ne felejtsem el kitüntetni.
– Uram, Whitmore elnök már kitüntette, rögtön a győzelem után – emlékeztette a tiszt. – Ezredessé is akkor léptették elő.
– Igen, tudom, de most majd ismét ki kell tüntetni. Kell a példakép az embereknek, akire felnézhetnek. – Megrovó arccal fordult az izomkolosszushoz. – Maga nem tanult szociológiát?

16.15, Jefferson City felett

A fekete korong mozdulatlanul függött az égen, árnyéka beborította a várost. A felhőrétegben lebegett, akár egy óriási, ködös diszkosz. Steve torka elszorult a látványtól. Hát megint itt vagyok, gondolta.
– Jól van, emberek, lassítsunk hangseb alá – szólt a rádióba, és hátrahúzta a gázkart. A kijelzőn háromjegyűre csökkent a sebességet jelző szám. – Sasfészek, itt Darázs Egy – folytatta Steve. – Előttünk a cél. Tűzparancsot kérek.
– Darázs Egy, itt a Sasfészek. Amint elérték a célt, tüzelhetnek. Ismétlem, tüzelhetnek. Vétel.
– Értettem, Sasfészek, tüzelünk. Vége.
Ellazította magát, és a komputert támadó üzemmódba kapcsolta.
– Oké, fiúk, itt a vezérgép. Megkaptuk a tűzparancsot. Alakzatot bonts, várjatok a jelemre!
– Juhé! – éljeneztek néhányan.
A kötelék felbomlott, a vadászgépek kondenzcsíkokat húzva szétszéledtek. Steve a radarképernyőn figyelte, ahogy az apró pontok megközelítik a hatalmas zöld kört.
– Oké, a műszerek nem jeleznek pajzsot. Először próbálkozzunk egy Sparrow-val; amikor szólok, mindenki indítson el egyet. Készítsetek egy Phoenixet is, ha gond lenne. Kérem nyugtázni, vétel.
Sorban jöttek a visszajelzések a többi harmincöt pilótától. Steve beállította a radarvezérlésű rakétát, és drukkolt, hogy elég legyen. A Phoenixet ugyanis drágán mérik: darabja kétmillió dollár. Becélozta az űrhajót; a komputer síphanggal jelezte, hogy lőhet. Már csak másfél kilométerre voltak.
– Tűz!
Az összes gép elindította a rakétát, majd egy fordulóval kitértek oldalra. Az acélnyilak párhuzamos füstcsíkokat húzva suhantak a fekete korong felé. Steve helyben maradt, és onnan figyelte a gyorsan hosszabbodó csíkokat. Az üveglapon lefelé pergett a szám, amely a becsapódásig visszalevő időt mutatta. Steve összeszorította a fogát.
Amikor a szám elérte a nullát, fehér villanás vágott az arcába. Hunyorgott, de erővel kinyitotta szemét, mert látni akarta…

***

– Mi történt, mi történt? – rimánkodott Push a monitor előtt. – Eltalálták?
– Még nem tudjuk, uram, várjuk a csoportparancsnok jelentését.
– Jaj, Isten adja, hogy sikerüljön…

***

A két és fél mázsás rakéták kétszeres hangsebességgel csapódtak a korong oldalába. A robbanással fényözön árasztotta el az eget, majd ennek lecsökkentével hatalmas füstfelhő vált láthatóvá, valamint a hajótestből leszakadó darabok. A monumentális korong megdőlt, és rézsútosan zuhanni kezdett lefelé.
– Éljeeeeen! – kiáltotta harmincöt torok. Steve csak eltátotta száját, de nem jött ki rajta hang. Valóban ilyen egyszerű volna? Itt valami nem stimmel.
– Jól van, emberek, felzárkózni! Rendeződjünk alakzatba.
A füstölgő korong és az árnyéka egyre közeledtek egymáshoz, végül a földön összetalálkoztak. Hatalmas lángcsóva vágott fel, akár egy vulkánkitörés, a gomolygó füst mindent eltakart. Úgy látszott, szerencsére a város mellé zuhant. És biztosan elpusztult.
Steve bekapcsolta a rádiót.
– Sasfészek, itt Darázs Egy. Vétel.
– Hallgatom, Darázs Egy.
– Jelentem, a célpont megsemmisült. Ismétlem, megsemmisült. Vétel.
– Nyugtázva, Darázs Egy. Szép munka! – A háttérből ujjongás hallatszott.
– Az majd kiderül, uram. Vége.
Elfordította gépét, és egy utolsó pillantást vetett a földön lángoló roncsra. Rossz előérzet gyötörte.

16:36, Amiens, Franciaország

Dr. Francois Bilan egész délután a tévéképernyőt bámulta. A fény szemüvegében tükröződött, és világosabbra festette ősz haját. Kényelmes foteljében ült, állát a tenyerére támasztotta. Lábánál nagytestű kutyája feküdt.
A kutya felemelte fejét. Egy nő lépett az elsötétített szobába, tálcáján gőzölgő porcelánkancsót egyensúlyozott. Letette a fotel melletti asztalkára, majd kiegyenesedett, és lesimította szoknyáját.
– Hoztam teát, Bilan úr – mondta halkan.
Az öregember meglepetten nézett fel, mintha most ébredne.
– Köszönöm, Amelia – szólalt meg öregesen gyenge hangján. – Ideadná nekem a noteszemet, kérem?
– Máris, Bilan úr – biccentett a nő, és az íróasztalhoz lépett. Egy jegyzettömböt meg egy tollat adott az öregember kezébe.
– Köszönöm.
– Szívesen. Ha szüksége van még valamire, csak szóljon. – A nő kiment a szobából, becsukta az ajtót.
Az öregember keresett egy üres lapot, és lassan átmásolta rá a képernyőn látható jeleket. Sokszor nézett fel, hogy egyetlen apró pálcika se kerülje el a figyelmét, de végül sikerült a művelet. Nehézkesen feltápászkodott a fotelből, és a könyvtárszobába vezető ajtó felé indult. A jelek ismerősek voltak neki valahonnan. Az ókori, földi írásjelekre hasonlítottak; de vajon melyik nép és mikor használta őket? Ha ugyan tényleg földiek.
Zaj hangzott fel a háta mögül, mire ijedten fordult hátra. A tévéről eltűntek a jelek, és visszajött az adás. Egy riporter beszélt, miközben az ég felé mutogatott; izgatott hadarása betöltötte a szobát.

16:45, Amerika

Az űrhajók megmozdultak. Elúsztak a toronyházak fölött, mozgásukat kamerák erdeje követte. Egyre nagyobb részlet bukkant elő a kék égből, végül a korongok teljesen elhagyták a városokat, s nyomukban újra kisütött a nap. Az emberek értetlenül néztek egymásra.
Az összes várost elhagyták az űrhajók, és az ország közepe felé vették az irányt. A Pentagon taktikai térképen világosan látszott, ahogy összegyűlnek középtájon, Missouri állam fölött.
A korongok gyomorrengető dübörgéssel közelítették meg Jefferson Cityt. A lakosságon pánik lett úrrá. Akik a győzelmi mámorban előjöttek pincéikből, most újból visszamásztak. Sokan azonban az utcán maradtak, és megkövülten bámulták az ufókat.
A korongok libasorban érkeztek a helyszínre, és elrepültek lelőtt társuk maradványai fölött. A kerek árnyékok egymás után haladtak el a füstölgő roncs mellett, a zajtól remegett a föld. Mintha bálnák vennék szemügyre megszigonyozott társuk tetemét. Steven Hiller a támaszpont kantinjának tévéjénél ült, és összeszorult a szíve a látványtól. A kezében füstölgő győzelmi szivarra nézett, és undorodva elnyomta.
Amikor az utolsó korong is eltávolodott, az egész konvoj feljebb szállt. Libasorban emelkedtek az égnek, és elhagyták a légkört. Már csupán fekete pontok füzére látszott a kékségben, végül az is elenyészett.

Elmentek. A hír futótűzként járta be a világot, és az emberiség fellélegzett. Mindenki előjött rejtekéből, a családtagok megölelték egymást, a tábornokok kezet szorítottak. Push elnök büszkén fogadta a gratulációkat, és gondolatban már a Hősök Falán látta az arcképét, közvetlenül az első inváziót visszaverő Whitmore elnöké mellett. A sebtiben összehívott sajtótájékoztatón örömmel hirdette ki, hogy este megtartják a tűzijátékot. Az ország lelkesen ünnepelte a hőst, aki elijesztette az idegeneket.
Az űrhajók lassan úszva távolodtak el a Földtől. Amikor a Hold pályáját is elhagyták, fénysebességre kapcsoltak, és egy sorozatos villanással eltűntek a semmiben. A világűr újra csendes lett és nyugodt.

22:26, Fehér Ház

Kopogtak.
Push összerezzent. Becsukta a Kíváncsi kecske című mesekönyvet, és íróasztala legalsó fiókjába rejtette.
– Tessék! – Kihúzta magát, lesimította nyakkendőjét.
A titkárnő lépett be, kezében mappát hozott.
– Elnök úr, két fontos dologról van szó.
– Nocsak, mi az?
A nő az asztalhoz lépett, és kinyitotta a mappát.
– Ez itt emailen érkezett – Egy iratot helyezett Push elé. – Steven Hiller ezredes leszerelési kérelme.
– Hogy micsodája? – Push döbbenten vette kézbe a nyomtatott papírt.
– Igen, uram; de van itt más is. Az előbb bemondták a rádióban, hogy Franciaországban egy nyugalmazott történész megfejtette mind a négy szimbólum jelentését.
Push felnézett.
– És mit jelentenek?
A titkárnő remegő kézzel tartotta a papírcetlit, és könnyeivel küszködve olvasta:
– Szeretet, segítség, tudás, testvériség.

*Scriptorium 5, 20. feladat: Ismert történet folytatása*