Glória

A csomagot Hájfej hozta, egyenesen Tetűvégből. Ki tudja, mennyi időbe telt, amíg átverekedte magát a roncsföldön; én mindenesetre elfelejtettem megkérdezni. Az ő rezgő, kocsonyás testével nem lehetett könnyű az út.
Amikor megpillantottam, felsikkantottam, mint egy kisgyerek.
– Nem volt könnyű megtalálni téged – mondta, aztán megtörölte egy ronggyal homlokát és csupasz, redős tarkóját.
– Hájfej! – Áthajoltam a pulton, és megöleltem, úgy, mint régen. Mielőtt összevesztünk volna. Nem értem át.
Megremegett. Ekkor már el akartam húzódni átizzadt testétől, de nem engedett el.
– Jaj, kicsi Pitypang! – vékonyult el a hangja. – Szegény kis Pitypang…
Kirántottam magam a karjai közül, és visszabújtam a pult mögé. Hájfej verejtéke már átitatta a blúzomat.
– Hogy kerültél ide?
Hájfej a szemét törölgette. Lebiggyedő szájával és puha arcával úgy festett, mint egy elhízott kisfiú.
– Édesanyád meghalt. – A tarisznyájába nyúlt, és suta mozdulattal felém nyújtott egy műanyagdobozt. Amikor nem vettem el, óvatosan letette a zenélő szerkezetek és elektromágnesek közé.
Döbbenten Hájfejre néztem, de nem láttam jól. Elmosódott a verőfényben, mintha a zsírpárnái sisteregve feloldódtak volna. Szétfolyt az alakja, és csak hosszas pislogás után állt össze ismét.
Most már láttam a változásokat rajta. Amikor legutóbb találkoztunk, én még cingár kislány voltam, és ő sem volt ennyire elhízva, noha már akkor is mindenki Hájfejnek hívta. A bőre foltossá vált a kortól, és a bal vállán még alaktalanabbá torzult a régi tetoválás.
Amikor legutóbb láttam, kicsúfoltam, és mikor visszagúnyolt, rádöntöttem egy szekrényt. Anyám samponjai és saját készítésű kencéi szerteszét gurultak, a műanyag tömlők elpattantak a betonon. Hatalmas verést kaptam, és utána Hájfej nem jött többet. Mégis átzokogtam miatta egy estét.
– Pitypang?
Felpillantottam. Kóválygott a fejem.
– Én most elmegyek. Majd visszajövök később.
Hájfej zavartan tekergette csuklópántját, amit régen egy guberálótól vásárolt egy kiló paradicsomért. Akkor még úgy gondoltam, guberálónak lenni csodás dolog. A koszos műanyag karkötő belevágott Hájfej húsába, alig akart elfordulni. Rajta a stilizált angyal széttárta szürke szárnyait.
Bólintottam, és Hájfej árnyéka lesiklott a pultomról.
Egy darabig csak ültem, aztán magam elé húztam a dobozt. Erőltetnem kellett a műanyag fedelet, hogy kinyíljon, így amikor végre sikerült kipattintanom, a tartalma kizuhant a pultra. Papírok, holoképek, néhány személyes tárgy, egy-két imádságos medál odafentről, egy másik doboz. Az után nyúltam először. Fekete por volt benne, el kellett gondolkoznom azon, mi lehet – de aztán leesett.
A pultra dőltem, és zokogni kezdtem.
Azért jöttem el Tetűvégből, mert tudni akartam az igazat. Nem találtam meg, mégsem mentem vissza. Miért?
Rozsdanegyed. Mondd meg neki, hogy ne keresse Pitypangot! Elfújta a szél. Anyám a telefonnal a kezében, az éles pillantás, amit rám vetett, amikor bementem hozzá, a papírfecni a rozsdanegyedi telefonszámmal, amely később eltűnt – ezek miatt maradtam itt, a fémkacatok és az Apokalipszis után felégetett templomok hideg városában. Egyik nyomortanya olyan, mint a többi, itt lent legalábbis. Egy idő után már mindegy volt. Itt éltem, és pont.
Vissza kellett volna mennem. Most már késő megkérdezni az anyámat, késő elfogadni a butuska kis történetét.
A szél gyermeke vagyok, mesélt magáról. Az apám förgeteg volt, aki egy napon se szó, se beszéd, elragadta anyámat, és felröpítette az égbe. Amikor ráunt, kirázott belőle engem, szelíden letett a földre egy fuvallat hátán, őt pedig leejtette.
Elegem volt a mesékből. Mindegyik csak hazugság. Ebben a világban, az Apokalipszis előtti, régi városok lepusztult mezején, az elhagyott szemétdombokon, ahová a Holdváros, Forradalom, Örökfény és a többi gazdag és ragyogó, elérhetetlen álom szennye zúdul, nincsenek mesék. Nincsenek igazi gyerekek sem.
Miért mesélt nekem? Miért nem mondta el az igazat?
– Mirra, jól vagy? – kérdezte Csont a szomszéd pult mögül. Itt, Rozsdanegyedben Mirra voltam, mindenki kóbor macskája.
– Hagyjál, vén fasz! – morogtam.
Csont elhallgatott. Szégyelltem magam, amiért ráripakodtam. Kedves volt a maga módján, és noha ő is mesékkel – holofilmekkel – kereskedett, soha nem tagadta, hogy azok csak hazugságok.
Nincsenek igazi Lucindák, sem valódi hepiend angyalcsókkal és megváltással, mondta mindig. Élvezd a filmeket, ameddig csak akarod, de soha ne hidd, hogy igazak.
És Örökfény? Aranyváros? Meg a többi? – kérdeztem.
Nem lehet olyan szép, mint a filmeken vagy a Szentkönyvben, akármit mondjanak az angyalok, mondta. Emlékezz a szennyre!
Rábólintottam. Guberálás közben időnként én is meztelen, megégett, felboncolt vagy átlőtt halántékú testekre bukkantam. A hullák korántsem voltak olyan szépek, mint Lucinda a sorozatban. Az örökké szép és ifjú városlakókról szóló hírek hazugságok. És az angyalok?
Egy pillanatra meginogtam. A végítélet valódi volt, a nagy háború is a menny és a Pokol között, és valóban eljöttek hozzánk… de hogy valóban angyalok lettek volna?
Gyerekmese.
Végül megtöröltem a szememet, és a pult szélére gyűjtöttem, ami a dobozból kipotyogott. Volt ott egy kép, amely majdnem kiesett remegő kezemből. Anya volt rajta, velem az ölében. A legszebb ruháinkat viseltük – drága volt a holofotó, meg kellett adni a módját -, fehér hajunkban művirág.
Régen volt.
Nem lehetett gyermekem, hallottam anyám suttogó hangját, ahogy a mesét mondja. Elmentem hát a roncsföld boszorkányához. Hatalmas, kiégett gépben lakott, megszenesedett csontvázak függtek a fémvázról, amelyek kopogva verődtek össze a szélben. Megfagyott a vér az ereimben, de erőt vettem magamon, és elindultam…
– Nem nézel ki valami jól. Mit mondott neked az a dagadt? – kérdezte Csont aggodalmasan.
– Vedd át a pultot! Elmegyek guberálni.
– Megint?
Figyelmen kívül hagytam a kérdést. Fogtam a dobozt, és visszasöpörtem a tárgyakat. Egy másik fotó el akart szállni, ezért utánakaptam, s mikor visszahúztam a kezemet, észrevettem, hogy ezt még nem láttam. Olcsó, kétdés fotó volt, rajta egy keménykalapos férfival, aki riadtan nézett a kamerába. A hátoldalon szöveg: „Bocsáss meg. William.”
William? Lecsuktam a doboz fedelét, és ránéztem Csontra.
– Na? – kérdezte az öregember.
– Muszáj kiszellőztetnem a fejemet – mormoltam.
– Pont a szemétdombon, mi?
– Itt lent úgyis minden húgyszagú. Nem mindegy, hová megyek?
Vetettem egy pillantást fel, az égre, ahol az igazi városok lebegtek, a megváltottak otthonai, aztán benyúltam a pult alá, és kivettem a vadászpuskámat. Felmarkoltam a dobozt, és elindultam a motor felé.
– Sajnálom! – kiáltotta utánam Csont.
Nem fordultam hátra. Csont ugyan mindig ott volt nekem, mint ahogy az ikrek is, akik befogadtak Rozsdanegyedben, de volt, ami már rájuk sem tartozott.

***

Valami mégiscsak lehetett abban, hogy a nagyapám a szél volt, mert én is mindig arra mentem, amerre fújt, és nem érdekelt semmiféle akadály. Ha túl erős volt, megkerültem, ha gyenge, kidöntöttem, majd száguldottam tovább.
Számomra mindenhol ugyanolyan volt, és mégsem elég jó sehol. Örökös elégedetlenségemnek akadtak előnyei is: a szemétdomb is csak olyan hely volt, mint az összes többi.
A motorral belebegtem a kapun, és a nyüzsgő szarkurkászokat kerülgetve felhajtottam egy dombra, ahonnét beláttam a környéket. Felnéztem, de nem láttam szemétszállító hajót, ezért lenyomtam a gázkart, és továbbsiklottam a végtelen roncsmezőn.
Meleg nap volt; a szag ilyenkor szétterült a szeméttelep fölött, akár egy szőnyeg. A guberálók többsége tőlem keletre sürgölődött, egy nagyobb dombon, amit aznap üríthettek ki a szállítóhajók. Nyugatra fordultam. Nem zsákmányt kerestem, hanem nyugalmat.
A régebbi szemétdombok bűze már elillant, a rothadó komposzt porrá omlott, csak a műanyag- és fémhalmok púpozták hátukat, akár a szennyből kiemelkedő patkányok. Az egyik tetején letettem a motort, és ismét elővettem a dobozt.
Megnéztem az összes fényképet. A legtöbbet ismertem: anyám a szobánk falára ragasztotta őket. Én csecsemőként, kopaszon. Én kilencévesen, habos nejlonruhában. Én, tizenöt évesen, nadrágban és bakancsban. A távozásom előtt néhány nappal.
Megkeresem, az apámat! – kiáltottam a szemébe. Tudom, hogy rejtegetsz előle, de én akkor is megtudom, hol van!
Nem tudhatod, mondta.
Akkor is! – ordítottam. Akkor is.
Telefonon beszéltem vele párszor. Rozsdanegyed egy-két telefonfülkéje még működött, bár az ellopott vezetékeket egyre nehezebben pótolta a közigazgatásnak csúfolt sárgaköpenyes osztag. Hallottam a háttérben a kocsma hangjait – csak ott tudtam felhívni, mert saját készüléke nem volt. Bocsánatot kértem, többször is – néha nevettünk, néha sírtunk. De nem mentem vissza.
Miért?
Mert igaza volt.
Tudod, milyen hosszú az út? Megerőszakolnak, kirabolnak, senkit nem fog érdekelni, ki vagy és honnan jöttél! Itt legalább ismernek, itt van lehetőséged a kezdésre. Légy észnél!
Igaza volt. Megerőszakoltak, kiraboltak, és Rozsdanegyedben senkit sem érdekelt, ki vagyok. De tanultam belőle. Többet, mintha ottmaradtam volna Tetűvégen fürdőházasként.
A roncsföldön változtam meg, a hosszú, kiégett városnegyedeken átvezető út alatt, ahol vadászni kellett az ennivalóra, és a vizet csak a kézi desztillálón átforralva lehetett meginni. A csapokból sár folyt, az utazók pedig a házak árnyékában lopakodtak, nehogy észrevegye őket valaki erősebb. Valamennyien kárhozottak vagyunk.
Nincsenek mesék.
A férfi hátulról vágta belém, de közben elfelejtette a kését, és miközben nyögdécselve pumpált, egyszerűen felvettem a földről a fegyvert.
– Nálam van a késed – mondtam neki, aztán megint megéreztem magamban, és iszonyodva, hátratekeredve átmetszettem a torkát. Hörögve haldoklott, miközben az egész teste rángott, a vére pedig döbbenten kitátott számba fröccsent. Kiköptem, és összeestem a porban, mintha nem is ő, hanem én haltam volna meg.
Ez a világ, mondtam később, amikor egy esővízgyűjtőnél lemostam a vért a felsőtestemről és a lábam közül. Nem az, amit anyám mesélt. Dühös voltam, de hogy a hazugság miatt, vagy azért, mert a világ nem bírt olyan tiszta lenni, mint az ő történetei, azt nem tudom.
Most pedig ültem a szemétkupac tetején egy törött márványkádon, és sírtam.
A világnak olyannak kellett volna lennie, mint ahogy azt anyám mesélte: fényesnek, egyértelműnek és becsületesnek. Az angyaloknak nem kellett volna két részre bontaniuk a Földet: mindenhová elhozhatták volna a fényt. Mégsem így történt, az Apokalipszis utáni megtértek hiába korbácsolták a hátukat és nyújtogatták karjukat az ég felé: nem volt újrakezdés, nem volt második futam. Aki lemaradt, kimaradt.
Én pedig nem voltam más, mint egy tizennyolc éves lány, aki megszeppenve üldögél a szennyhalmon, amelyből él.
Visszakeveredtem a férfi képéhez. William…
Eszembe jutott egy emlék. A szobánkban feküdtem az ágyban. Talán hat-hét éves lehettem, mert a rongynyulat szorongattam. Akkor még megvolt.
William Witch visszaköltözött, mondta egy női hang. Nem az anyámé.
Örülök, hogy él, válaszolta az anyám. De nem lett volna szabad visszajönnie.
Ó, már nem praktizál… megváltozott. Majd meglátod.
Nem fogok elmenni hozzá.
William Witch, ízlelgettem a nevet, aztán a szívem ugrott egyet a mellkasomban. A boszorkány!

***

A roncsföldön látni igazán, hogy mi történt a világgal. A városok éles fém- és betonfogai beleharapnak a levegőbe, és göcsörtös, sápadt növények próbálnak kitörni az árnyékukból. A por finom réteget borít mindenre, és soha nem tudhatod, nem kezd-e görcsölni a gyomrod a következő korty víztől. Időnként árnyék vetül rá a romokra, ahogy egy-egy repülő város elhalad.
Nincsen Föld, csak Mennyország és Pokol. Megváltottak és kárhozottak – meg az angyalok.
William Witch gépéhez Hájfej igazított el, de útmutatása nyomán – menj el a vörös agyagba fúlt városnegyedig, ott fordulj keletnek, keresd a három gyárkéményt – sem találtam meg rögtön. Napokig hajtottam a motort, éjszakánként pedig üregekbe húzódtam, magamra borítva egy műanyag ponyvát, hogy elrejtőzzek a roncsföld nyomorultjai elől. Az aksi már majdnem lemerült, amikor végül egy kiszáradt folyómedret követve elérkeztem a gyárkéményekhez, és megpillantottam a gépet.
Városépítő markoló-aszfaltozó lehetett valamikor, oldalából csövek álltak ki, amelyeket befutott valami betegesen vörös növény – alig valamivel világosabb, mint a rozsda. Az egyik harmonikaszerű csövön füst bodorodott ki, és oszlott el az égen.
Ahogy közelebb értem, a gép árnyéka rám vetült, és odébb húztam a kormányt, hogy a napfényre kerüljek. Nyomasztott a sötét hűvösség. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy a kerekek hiányoznak, a fémmonstrum tövében, műanyaghordókban paradicsompalánták zöldellnek, és egy drótkerítéssel elkerített karámban sovány awassi birkák bégetnek éhesen. A motort megállítottam mellettük – meglepetten néztek rám homokóra-szemükkel.
Bentről egyenletes duhogás hallatszott, és amikor a nyitott ajtóhoz léptem – nem is lehetett bezárni, csak valami felfűzött termésekből készült függöny takarta el -, megcsapott a hőség. Az ajtóban megtorpantam. Betonkeverő tartályra, rozsdásodó markolókarokra, hidraulikus dugattyúkra számítottam odabent, ehelyett tágas tér fogadott, amelyet műanyag falak osztottak egy oldalt rekeszekre. Minden cellát üvegajtó zárt le, amelynek sarkában négyzet alakú berendezés sötétlett – légcserélőre hasonlított. Az üveg mögött párnázott székeket, ágyakat láttam, s mindenféle különös készüléket. A padlóra esett a tekintetem. A rekeszekkel ellentétben idekint mindent por borított, az ajtók előtt feltorlódott a szemét. Az egyik sarokban ágy állt, mellette nyitott ládák, tele ruhákkal, alkatrészekkel, lehetetlen kacatokkal – műanyag babák, faliórák, Apokalipszis előtti naptárak. Középen asztal állt, körülötte dobozokból ácsolt székek. Rothadás édeskés szagát éreztem.
A meleg és a szag a terem egyik végében álló berendezésből eredt, amely lassan eregette a gőzt. Oldalában egy üvegtartályba átlátszó folyadék csöpögött. Amikor beléptem, és elindultam felé, alkoholszagot szimatoltam.
– Ki vagy? – kérdezte egy kásás hang a magasból, az irányítófülke felől.
– Pitypang. – Megpróbáltam kivenni a megmozduló alakot.
– Pitypang?!
Az alak átvetette lábát a fülke küszöbén, és félig csúszva, félig mászva elindult lefelé a létrán. Nem mindig találta el a fokokat, és egyszer csak hajszálon múlott, hogy le nem zuhant. Kabátja pecsétes volt, fején keménykalap. Az utolsó méteren már esett, ám ha ügyetlenül is, de talpra érkezett.
Tétován elindultam felé. Amikor megfordult, mindketten megdermedtünk.
A férfi volt a fényképről, bár arcán megszaporodtak a ráncok, és egészségtelen vörös színben égett az orra. Haja zsíros csimbókokban lógott ki a kalap alól.
– Pitypang – mondta elgondolkozva, és a szeme lassan rám fókuszált. – Olyan vagy, mint Arla.
– Sokan mondták már – feleltem csöndesen.
– Hát, nem csoda. Nem csoda – vihogott föl, aztán köhögésbe fulladt a hangja. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz… hogy valaha is látlak még… – Lesütötte a szemét. – Nos? Mivel kínálhatlak?
Bizonytalan léptekkel elindult egy asztal felé, amelyen halmokban állt a kacat és a különféle lombikok. Némelyiknek egészen furcsa alakja volt, az oldalukban található nyílásokat dugók zárták le – mindegyikben átlátszó folyadék lötyögött. A szesz szagát idáig érezni lehetett.
William megállt az asztal előtt, és kitapogatta a legközelebbi üveget, aztán körülnézett. Arcán értetlenséget láttam. Végül vállat vont, és felém nyújtotta az üveget.
– Nincs pohár. Meg… megszöktek.
Elvettem az üveget, de nem emeltem a számhoz. Semmi kedvem nem volt megvakulni a faszesztől.
– Nem okos dolog, hogy eljöttél, Arla – mondta csöndesen William, és leült egy székre. – Azok után, ami történt…
– Az anyám meghalt.
William összerezzent, és felnézett.
– Arla? – Az arcához kapott, és megdörgölte, mintha le akarná tépni a bőrét. – Persze… persze… te Pitypang vagy. – Keze megérintett egy üveget. Látszott, hogy nem akarja levenni, inkább csak az érintés megnyugtatását kereste. – Szóval meghalt.
– Meg.
– Hogyan? – kérdezte William.
– Infarktus – mondtam, ahogy Hájfejtől hallottam.
– Infarktus? Mfff! – közölte William. – Olyan erős volt, mint egy öszvér. – Azzal váratlanul kacagni kezdett.
– Hagyd abba! – kiáltottam rá, és lángolni kezdett az arcom. Fogalmam sem volt, min nevet, de úgy éreztem, rajtam.
– Bocsáss meg… bocsáss meg – zihálta, és intett. – Nem akartam. De ő… tényleg öszvér volt. Maga mondta. Öszvérkanca.
Összeszorítottam a számat, és csak néztem rá. Ez kijózanította.
– Ülj le – mutatott egy székre. – Miért jöttél?
Óvatosan leültem, és az üveget a combom közé szorítottam.
– Emlékeztem a nevedre… – kezdtem. – És… találtam egy fényképet is.
– Ó. Igen. A fénykép. – Elfordította a tekintetét. Ujjai a lombikot simogatták.
– Szeretném tudni, hogy… ki vagy. És mi közöd az anyámhoz.
– Nem mondta? – kérdezte anélkül, hogy felém fordult volna.
Te vagy az apám? Meg akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. A szívem hevesen dobogott, és megszédültem. Nem tudtam, akarom-e, hogy ő legyen az apám: egy részeg roncs egy másik roncsban.
– Pontosan… mennyit tudsz arról, hogy ki vagy? – kérdezte halkan. – Mert minden itt kezdődik.
– Mire gondolsz?
– Igazad van, rossz kérdés… Tudod-e, kik a nagyszüleid?
– Nem.
– Hogyan fogantál?
Megütközve ráztam a fejemet.
– Miért volt Arlának fehér haja, és miért mondta, hogy öszvérkanca?
– Nem… mondta.
Minden egyes válasznál egyre gyengült a hangom, míg William egyre hangosabb lett.
– Miért kellett bujkálnia? Miért kell neked is bujkálnod? – fordult hirtelen felém.
– Nem tudom – mondtam, és sírásra görbült a szám. Vissza akartam tartani, de William kérdései lecsupaszítottak, lerántották rólam a külsőségeket, hogy lényem valójához férhessenek – és ott nem volt semmi. Nem tudtam, ki vagyok, honnan jövök. Az identitásom fekete lyuk.
– Ó, bameg – motyogta William, és hirtelen megroskadt a válla. Levette a lombikot az asztalról, és meghúzta.
-Elmondod?
Hallgatott egy darabig. Alighanem a gondolatait próbálta összeszedni.
– Az anyád… föntről jött. Glóriából, azt hiszem.
Szelíden letett a földre egy fuvallat hátán…
– Ezt már később mesélte el. Amikor én megismertem, úgy állított be, mint bármelyik kuncsaft. – William hirtelen rám emelte vizenyős, kék szemét. – Szülész voltam – motyogta. – Bába.
A boszorkány egy italt adott nekem – azúrkék színű elixírt, amely új életet fakasztott bennem. Azt mondta, az élet vize az.
– Amikor megvizsgáltam, kiderült, hogy meddő. A petesejtjeivel valami nem volt rendben. Túl sok… kromoszóma. Nem lehetett gyereke. Megmondtam neki.
Bármit megtettem volna, hogy gyermekem legyen. A boszorkány azonban nem adta ingyen az italt.
– Úgyhogy más megoldást találtunk – mondta William, és hosszú szünetet tartott. Légzése nehéz volt és reszelős. – Lényegében az vagy, aki az anyád.
– Klón? – Tudtam, hogy ez egyáltalán nem szokatlan, egyes területeken pedig bevált gyakorlat, mégis gyomron vágott a tudat, hogy nem vagyok más, csupán az anyám visszhangja.
Hát ezért nem válaszolt, amikor azt kérdeztem, ki az apám. Ezért nem is találhattam semmit.
– Igen… – dörgölte meg szemét William. – Nem volt nehéz… úgy értem, akkoriban még… orvos voltam. – A lezárt rekeszekre nézett, és megrázta a testét a nevetés.
– Aztán? – kérdeztem.
– Megszülettél… – az arcán átfutott egy mosoly. – Utána… rájöttem a szövetmintákból, miért volt meddő Arla. Rákérdeztem. Elmondta… tudod… akkor mi már… – Rám nézett, aztán zavartan legyintett. – Együtt voltunk, amíg egy éves nem lettél.
Három szívdobbanást kért az életemből érted cserébe. Csekély ár. Három szívdobbanás több millióért…
Bénultan bólintottam. A véreres arcban nem láttam semmi támpontot arra nézvést, hogy miért szeretett belé az anyám. Vagy ha nem szerette, miért maradt mellette.
– Aztán Arla elárulta, hogy egy repülő városból jött… én pedig… – William elhallgatott, és ujjai megszorultak a lombik nyakán. A bütykei egészen kifehéredtek.
Vártam, de William nem folytatta. Amikor már túlságosan is hosszúra nyúlt a csönd, megkérdeztem:
– Mi történt?
– Feldobtam. – Erre nem számítottam; bennem szakadt a lélegzet. – Óvatlan voltam. A gyógyszereket fentről szereztem be, csempészek útján… eldicsekedtem az egyik előtt Arlával. Mint kiderült, az angyalokat nagyon érdekelte. Őket pedig senki nem akarja megharagítani. – A hangja vinnyogóvá vált.
– És? – ívelt a magasba a hangom.
– Eljöttek érte. Te nálam maradtál. Elrejtettelek. – A hangjában némi büszkeség csengett.
– Az anyámat meg befújtad?
William válla megroskadt.
– Mit tehettem volna? Egy angyal kereste.
Nagy levegőt vettem, és a számhoz emeltem az üveget. A pálinkának karcos, kellemetlen mellékíze volt.
– Aztán két hónap múlva felbukkant. Szárnyas siklón ült… azóta sem láttam olyan drága járgányt… felnyalábolt téged, és se szó, se beszéd elindult kifelé. Hiába kérdeztem, mi történt. Akkor láttam utoljára. – William megint ivott. – Elmentem egy időre… mire visszamentem Rozsdanegyedbe, minden megváltozott. Megtudtam, hogy a közelben lakik, de… nem mentem el hozzá. Ő sem látogatott meg. Téged akartalak látni. Nem engedte… nem hibáztatom. Akkor küldtem neki a képet.
Egy darabig hallgattunk, aztán keserűen felsóhajtottam.
-Én meg azt hittem, az apámmal beszél… Azt hittem, tőle tilt.
-Lehettem volna az apád – mondta csöndesen William.
Ránéztem. Végül meghunyászkodott a pillantásom előtt.
-Persze… van apád – mondta végül, és megrándult az ajka.
Kiegyenesedtem a széken. A pálinka majdnem kilöttyent az üvegből.
– Nem azt mondtad, hogy klón vagyok?
– No és? Attól még az anyádnak volt apja… aki biológiailag a tiéd is.
Elöntöttek a zavaros érzések. Nem mertem hinni neki.
– És… él? Tudod, hol van?
William elfordult tőlem, és a pálinkás lombikoknak mondta: – Idehívhatom.

***

Álltam az ajtóban, és a romsivatagot fürkésztem. William bocsánatkérően motyogott valamit, aztán egy üveggel bezárkózott az irányítófülkébe. Valószínűleg zavarta, hogy átnézek rajta, de nem merte szóvá tenni. Nem volt joga, és ezt mindketten tudtuk.
A nap fénye sárga húgyként ömlött végig a homokon, amelynek felszínét csak néha törték meg a szürke betontömbök. Enyhe szél fújt, mintákat kavart a porba. A magasban, a fehér felhők között csillogó tömb lebegett: az egyik égi város. Apró pettyek zsongták körül, siklórepülők vagy helikopterek lehettek. Vagy… angyalok.
Ekkor árnyék vetült a homokra, és amikor felpillantottam, egy siklót láttam leereszkedni. Zúgása egyre erősödött, turbinái forró levegőt kavartak. Megdobbant a szívem, és összevontam a szemöldökömet a széttárt szárnyú angyalembléma láttán. Nem számítottam ilyen érkezésre.
Hátrakiáltottam.
– William! A nagyapám… fönti?
Nem érkezett válasz.
A sikló lassan leereszkedett a földre, én pedig visszahátráltam a gép homályába a por elől.
– William?
Kattanást hallottam, ahogy becsukta a pilótafülke ajtaját. Balsejtelem támadt bennem, akár egy terjedő olajfolt a lelkemen.
Aztán beléptek a katonák.
– William!
Hófehér egyenruhát viseltek, a sujtások ezüstszínben ragyogtak. Csak a szeméttelepen, az újonnan ledobott holmik kupacában láttam eddig ilyen fehérséget. A guberálók azt szokták rá mondani: angyalszín.
Nyugodtan közeledtek felém. A kezük üres volt, mégis elhátráltam. Túl későn kaptam észbe, megtévesztett a látszólagos nyugalmuk – gyorsabbak voltak, mint én. Pillanatok alatt elkaptak, kicsavarták a karomat, és bilincsbe verték a hátam mögött. Felkiáltottam. Az arcuk jóképű volt és háborítatlan. Szájuk sarkában hivatalos mosoly.
Nem volt öt másodperc sem. Először meglebbent a magokból fűzött függöny, aztán hátrálni kezdtem, felvillantak az egyenruhák – utána már csak a meleg, de szoros markot éreztem, és a bilincs hűvösét.
– Elnézést – mondta az egyikük kedvesen. – Lenne szíves velünk jönni?
Rábámultam, aztán kitört belőlem a hisztérikus kacaj. Szőke volt, arca napbarnított, álla bőre sima, akár egy lányé.
– Hát persze… Hát persze, hogy jövök.
Hagytam, hadd vezessenek ki.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Glóriába – mondta a másik, szintén szőke, de göndör hajú katona. – Raguel angyal kéreti önt.
Kilépve megcsapott a meleg, de egyúttal a józanság is. Ott álltam, két katona között, a karom hátracsavarva, előttem egy sikló, a fejem fölött egy város, amiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy luxuscikkek és hullák potyognak belőle. Megroggyant a térdem.
– Hé! – mondta a göndör hajú katona kedvesen.
Hirtelen megvetettem a lábamat.
– Nem megyek!
Megrántottak; én beakasztottam a lábamat a lépcsőbe, könyökömmel belevágtam az egyik katona oldalába, de rövid, lihegő küzdelem után a bokám kifordult, és könnyedén, mint egy gyereket, lecipeltek a siklóhoz. Bele sem izzadtak, de továbbra is óvatosan fogtak.
Bent leültettek egy székbe, aztán az ajtó bezárult, és vele együtt a szívem is. Fölemelkedtünk. Az ablakhoz nyomtam az orromat, és lenéztem a gépre, a motoromra meg az ostoba awassikra, aztán megvillant a városépítő irányítófülkéjén a fény, és egy pillanatra látni véltem, ahogy William felnéz. Persze most már biztos vagyok benne, hogy nem pillantott föl, amíg el nem tűntünk; leült valahová a régi műszerfal tövébe, és az üveget csókolgatta, hátha el tudja felejteni, hogy elárult. Ugyanúgy, ahogy az anyámat.
Nem tudom, miért nem gondoltam ebbe bele. Ki más akarhatta volna az anyámat, ha nem a szülei? Milyen kényelmes volt Williamnek hagyni, hogy én magam kérjem, köpjön be! Tudta, mit akarok, mit keresek.
És mégis, ahogy a siklón ültem, és homlokomat a hűvös üvegre szorítva harapdáltam az ajkamat, feltámadt bennem az örömteli várakozás is. Mindegy, hogy William elárult-e vagy sem: meg fogom tudni, ki vagyok. Kinek születtem, mi az a titok, amit az anyám élete végéig képes volt megőrizni?
Ki az apám-nagyapám? Tudhatom-e, hogy ki vagyok én, amíg azt sem tudom, honnét érkeztem?
A város egyre nőtt, ahogy közeledtünk felé: csillogó, orsóforma darázsfészek, amelyből széles szárnyakként nyúlnak ki a zöldellő teraszok. Siklók és gépek nyüzsögtek körülötte, rakodva, hegesztve, forrasztva, de angyalokat nem láttam. Csalódottnak éreztem magamat. Kiskoromban azt hittem, hogy a városok felhőpaloták, és hófehér tollú angyalok röpködnek az égen. Olyan messze volt ez a világ – akár igazam is lehetett volna.
A város lassan betöltötte a sikló ablakát, és most már látszottak a lépekre emlékeztető szintek. Elsuhantunk egy kert fölött, amely napelem-terasz is volt egyben. A tápoldatos csatornák a rézszínű lapok között kanyarogtak. Soha nem láttam semmit, amely ekkora és ép lett volna. Emlékszem, megszorongatott az érzés, hogy semmi, amit valaha is tettem vagy még tehetek az életben, nem lesz ilyen csodálatos, mint egy napelem egyetlen villanása.
A siklóra árnyék vetült, és besuhantunk egy hatalmas terembe. Kókadtan ültem a két katona között, s csak akkor néztem föl, amikor zökkenve megálltunk.
Fehér folyosó világított a sötét hangár mögött. Egy ember alakja rajzolódott ki a fényben, mintha sötét kartonból vágták volna ki. Hunyorogva előrébbhajoltam, de ekkor a két katona fölhúzott, és az ajtó felé fordított. Visszafordultam, de a pilóta behajolt a képbe, a lökés pedig kipenderített a feltáruló ajtón.
A levegő hűvös volt és ritka. Talpam alatt halványan rezgett a padló. A göndör hajú katona megfogta a kezemet. Egy csattanás hallatszott, aztán a bilincs lehullt. Kérdően néztem rá. A férfi nem szólt semmit, ugyanolyan tapintatosan mosolygott, mint eddig, és a folyosó felé intett.
Lassan, tétován elindultam. Az alak a fényben nem mozdult, de nem is távolodott, mintha várt volna rám. Ahogy közeledtem, úgy szokott hozzá a szemem a ragyogáshoz, és most már ki tudtam venni a magas férfi vonásait. Tiszta volt és jóképű, amilyennek odalent szinte senkit nem láttam. Arca simára volt borotválva, akár a katonáké, s ettől fiatalabbnak látszott a koránál. Egyenes szabású, szürke öltözéket viselt, inge zárt nyakából egy színes, merev kendő lógott. Szíve fölött valami vörös villant – beletelt egy időbe, míg rájöttem, hogy valódi virágot látok. A szirmai selymesen tárultak szét a hamuszín szöveten. Annyira megragadta a figyelmemet, hogy már csak akkor néztem vissza a férfi arcába, amikor majdnem ott álltam előtte.
Az előbb is láttam, de mintha csak most vettem volna észre igazán. Nagyon különös érzés a saját vonásaidat látni idegenként, a te szemedet, a te orrodat, a te szemöldököd ívét, ám mégis, az egész valahogyan más. Minden, ami azonos, mintha csak azért lenne, hogy rávilágítson arra, ami eltér, árnyéka legyen a fénynek.
Amint ránéztem, tudtam. Abban a pillanatban, ahogy rádöbbentem, a keze összeszorult a karomon.
– Sokáig vártam – mondta; hangja, akár a sivatagi szél.
– Én… – nem tudtam folytatni. Csak bámultam.
Szép arcán pondróként vonaglott a mosoly, és elhúzódtam.
– Hiányoztál. Nem csak nekem; egész Glória rád várt.
– Rám?
– Nem emlékszel, Ariel?
Ariel? Az arcom magától mosolygott. William, hazug nyelvű William. Fölnéztem a nagyapám sötét, űrből hozott titkoktól terhes szemébe, amely ezek szerint mégsem látott mindent, holott az angyalok állítólag mindent ki tudnak fürkészni, és azt mondtam:
– De. Emlékszem.
Azt hittem, észreveszi a hazugságot, de a szempár rezzenéstelen maradt. Egy kicsit csalódtam az angyalokban.
Raguel megrántotta a karomat, és magával húzott.
– Két választásod van – mondta. – Vagy a szobádba vezetlek, vagy a szemétledobóhoz. Nyilván azt felelnéd, hogy a szobádba akarsz menni, úgyhogy a kérdést megspórolom mindkettőnknek. Inkább arra felelj, hogy miért kéne megbíznom benned azután, hogy kétszer is elszöktél?
Nem tudtam mit válaszolni, ezért csak megvontam a vállamat.
-Most sem a saját akaratodból jössz – folytatta. – Én nem felejtek, Ariel. Mondd, miért is lenne szükségem rád?
– Te tudod – mondtam halkan. A szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, szétrobban.
– Túl kevesen vagyunk, igaz? Azt hiszed, ez megvéd?
Hallgattam.
– Semmi nem változott idefönt – mondta, és megállt egy ajtó előtt. – Remélem, te azonban megváltoztál… különben ugyanott vagyunk, mint amikor elmentél.
Megérintette az oldalát. Nem értettem a mozdulat jelentőségét, noha a szemén láttam, hogy úgy érzi: értenem kellene.
– Egyetlen esélyt kapsz, Ariel. A többit eljátszottad, és ezt te is tudod. Három lehetőség, nincs több.
Aztán kinyitotta az ajtót, intett, hogy lépjek be, majd becsukta utánam. Zár kattant. Hatalmas lakosztály volt, amilyet csak a filmekben látni. Azt hittem, ilyen igazából nincs is, csak a holofilmesek találják ki az egészet. Külön szoba volt a zuhanyzónak, és az egész padlót sima, fehér kő borította, mely azonban mégsem volt túl hideg. A szappannak is más, finomabb illata volt, mint amit az anyám főzött otthon. Az ágy hatalmas volt és a takaró puha, akár a frissen lehullt hó.
Némelyik gépet ismertem odalentről, a piacról, másokat viszont nem. Nem nyúltam semmihez, ami nem volt ismerős.
A város a magasból úgy nézett ki, mint egy ezer színben szikrázó szemétdomb – az élek talán lekerekítettek, a látvány megtervezett volt, de a túl sok épület, gép és kert az esti fényben ugyanolyan összevisszának tűnt a számomra, mint roncsföld bármely romtelepe. Sárga és kék fények villództak a házakon, siklók szálltak fényes bogárként az utcákon. Minden szintnek csak egy karéja nyílt az égre, s a járművek úgy bújtak ki-be a zárt szintek nyílásain, akár a darazsak.
Most már sötét volt odakint, a város fényein túl semmit nem lehetett látni. A felszín homályba veszett, azt a kevés lámpást, ami odalent ilyenkor pislákolni szokott, elnyomta a ragyogás. Hatalmas volt a világosság, a tisztaság – hiába zuhanyoztam le, koszosnak éreztem magamat.
Ahogy hazafelé tartottam, hatalmas vihar tört rám, és fölragadott. Az üvegcse, benne az élet vizével, kihullott kezemből egy romváros fölött, és eltűnt a szemem elől. A szél pedig csak sodort, sodort a messzeségbe…
A magány nem volt új, csak a környezet, s ez mindent megváltoztatott. Itt mások voltak a törvények, a színek, még a levegő is, mint odalent. S hiányzott az anyám. Néha a tudatnak elég, ha csak annyi kapaszkodója van, hogy a világ másik végén él valaki, akinek ő a legfontosabb. Nekem már ennyi sem volt.
Gyönyörű fények az üveg mögött. Az ablak alatt kis park terült el, a fák terebélyes lombja súlyos volt a fehér virágoktól, az ágakra apró izzókat tűztek, amelyek átparázslottak a szirmokon. Egy sikló suhant el az úton, benne két gyönyörű férfival. Arcuk éppolyan tökéletes volt, mint a katonáké, mint mindenkié idefönt. Néztem őket, a virágokat, a lámpavillódzást, és ha akartam volna, el tudtam volna fújni az életemet, mint egy porszemet.
Ez hát Glória, gondoltam, és sajgott a szívem. Ilyen hát a Mennyország, amit megtagadtak tőlünk. S hiába hevertek sorban emlékeimben a szépséges halottak, hiába tudtam, hogy Lucinda világa hazugság, és az igazság Raguel alattomosan fénylő tekintetében lakik, mégis összeszorult a gyomrom az irigységtől. Irigyeltem az üvegen túli városlakóktól a tisztaságot, a gépeket, a fákat, a gyümölcsöket, még a levegőt is.
Kopogtak.
Összerezzentem. Óvatosan az ajtóhoz osontam, és oldalra húzódva kinyitottam.
Egy lány lépett be, a kezében tálcával. Nem vett észre, csak amikor leengedtem a kezemet, és elléptem az ajtó mellől.
– Vacsorát hoztam, kegyes úrnő – mondta lesütött szemmel.
Végigmértem. Rövid, fehér ruhát hordott, és olyan haja volt, amiről rögtön eszébe jut az embernek, hogy az övé mennyire színtelen, semmilyen és ragacsos. A lábán egy tetoválás futott végig, sárkány vagy gyík, nem tudom, mert a feje bekúszott a szoknya alá.
– Semmi kegyes úrnő – válaszoltam. – Az ilyet megtarthatod annak, aki értékeli.
Megvillant a szeme.
– Igenis.
Néztem, ahogy az asztalhoz megy, és leteszi a tálcát. Aztán megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.
– Még valamit? – Most már határozottan kihívó volt; sikátormacska üzent a sikátormacskának.
Nemet intettem a fejemmel. Némán néztem, ahogy kivonul, és csak aztán lélegeztem fel, hogy becsukta maga mögött az ajtót. Volt valami a járásában, amit azonnal összekapcsoltam Raguellel és az édesanyámmal – ahogy az ízületei hajlottak, ahogy a csontja kidudorodott a bőre alól, amikor lépett.
Lassan odamentem az asztalhoz. Nem kellett lenéznem, hogy tudjam, az én térdem is ugyanúgy dudorodik és hajlik, mint a lányé. Hajszálnyi eltérés, egy ember nem is venné észre, és valójában egészen eddig én is azt hittem, családi vonás, anyámmal megosztott kecsesség. Amíg meg nem láttam Raguelt és ezt a lányt. Túl sok az egybeesésekből.
Leültem az asztalhoz, és fölemeltem a fedőt. Hús és saláta volt a tányéron, egyik sem olyasmi, amihez máskor bizodalmam lett volna. Zavart, hogy nem láttam előtte az állatot meghalni. A roncsföldön csak azt szabad megenni, amit te magad ejtettél el; néha még azt sem. A levelek pedig a legtöbb helyen annyira telítve vannak fémmel, hogy ha leszedném és eltenném őket, lehúznák a zsebemet.
De miért is lenne furcsa? – kérdeztem magamtól aztán. Az anyám egy angyal volt.

***

Nehezen aludtam el. Anyám meséje járt az eszemben.
A förgeteg fölvitt a felhők közé. Megkért, legyek a lánya, legyek én is szél. De én még mindig sirattam az elejtett üveget. Így hát ravaszsághoz folyamodtam. Fújtam, cibáltam a lenti fák lombjait, hogy megtaláljam újra az élet vizét – a förgeteg pedig boldogan tombolt az égen. Belesimultam a viharba, egy voltam a sok fuvallat közül. De soha nem felejtettem.
Volt itt valami, ami elől az anyám menekült, valami, ami miatt szerepre kényszerült. Ami miatt most én is hazudtam. Vigyázz, figyelmeztettem magamat.
Soha nem felejtettem el, hogy nincsen vihar fuvallatok nélkül.
Csörömpölést hallottam odakintről. Összerezzentem az ágyban, izmaim megfeszültek, de a görcsös dermedtség majdnem azonnal föl is engedett, és talpra szökkenve az ablak üvegére tapasztottam a tenyeremet. Odakint, az utcalámpák sárga fényében egy sikló hevert fölfordulva, orrát összegyűrte az egyik fehér virágú fa törzse. A vezető félig kilógott az ülésről, és kábán kapálózott, megpróbált kimászni.
Nem mozdultam. Csak néztem. Nem én voltam az egyetlen. A szemközti épület ablakaiban kékesfehéren derengett a fény, és sötét alakok álltak összekapaszkodva. Nem hallatszott több hang.
Egy másik sikló érkezett és ereszkedett le az útra. Hófehér, szárnyas jármű volt, aranyszínű angyalemblémával, fényszórója vakított a sötétségben.
A vezető megdermedt a fényben, aztán kétségbeesetten nekiveselkedett, és kitolta magát a fülkéből. Sötét csíkot húzott maga után. Remegve az útra esett, aztán föltérdelt.
Az angyalszín siklóból két katona lépett elő, lobogó köpenyben. Egy szikrázó gömb libbent fejük fölé, kört írt le, majd a vezetőhöz suhant, és megállapodott fölötte. Fénycsóva vetült a sebesült arcára, aki hunyorogva, iszonyodva nézett körül. A katonákat kereste, de elvakította a fény.
Az ablakokban mozdulatlanok maradtak az alakok.
Hirtelen a sarokban bekapcsolt egy szerkezet, és a szobámat fények és hangok öntötték el. Megpördültem, hátamat az ablaknak vetve, ugrásra készen. A padló fölött a vezető áttetsző alakja derengett, fölülnézetből, és a két katona képbe benyúló lába. Egy dallamos női hang szólalt meg:
– Glória mai kiválasztottja Dema Khult.
Visszafordultam az ablak felé.
– Nem volt jobb nálatok – folytatta a nő. Édes hangja betöltötte a szobát. – Nem volt különlegesebb.
A katonák kétfelől megragadták Demát, és fölrántották a földről. A férfi csapkodott, sötét foltokkal kente össze az angyalszín egyenruhákat, de amikor a gömb az arca elé repült, abbahagyta, és a teste megremegett. Ziháló, hisztérikus zokogás hangja hallatszott.
– Ma rá került a sor. Nem tudja, miért épp ő. Miért most.
A katonák bedobták siklójukba a síró férfit, beültek, aztán elhajtottak. Az utcán csak az összetört jármű hevert. Az ablakoktól lassan elfordultak az árnyak, de az adás ment tovább. Nem találtam kapcsolót. Négykézláb kúsztam a földön, kerestem a vezetéket, bármit, amivel megszakíthatom az adást. Dema arca előttem lebegett: reménytelen, iszonyodó lárvaarc.
– Bizonyára azt gondoljátok, talán nem volt senkije, talán úgy könnyebb – mondta a hang, és csilingelő nevetés hallatszott. – De tudjuk mindannyian, hogy úgy sem könnyebb. Elmondtál nekik mindent, Dema? Hiányozni fogsz nekik? Vajon kiváltanak?
Nem volt kapcsoló. A fürdőszoba ajtaját hiába zártam be, a hang oda is követett.
– Tíz percük van rá, Dema. Ők is látják az adást, tudják, mi történt. Vajon a feleséged kivált téged? A jutalmadat át kell venni. Te veszed át vagy ő?
Csend, csak a ziháló lélegzet hallatszott. Nem bírtam tovább, visszamentem.
– Még nyolc perc, Dema. És ti mindannyian – hasított belém a hang -, ti vajon kiváltanátok? Megtehetitek. Megszabadulhattok a kételytől, bizonytalanságtól, nem kell többé számolnotok a napokat, nem kell fületeket betapasztva várnotok a naplementét, a sorsolást. Nos? Nem kell a jutalom? – Hosszú, gúnyos kacaj hallatszott. Ekkor ismertem föl a hangot. A szőke lányé volt, aki a vacsorámat hozta.
– Nem, dehogy kell. Minden nap számít, minden nap egy újabb esély, nem igaz? Minden nap örültök, ha valaki más vérzik el.
Dema arca előttem vibrált, körülötte folyosófal suhant.
– Öt perc. Már itt vagy a templomban. Nem váltott ki senki még. Hallod? – A hang váratlanul megkeményedett. – Ti pedig örüljetek a nyereményének… örüljetek, hogy ő kapta. Édes lesz az álmotok.
Leültem a padlóra, és magam alá húztam a lábamat.
– Holnapig remélhetitek, hogy nem ti lesztek a következők. Holnapig megpróbálhattok bátrak lenni. Mi lesz a reggeli menü? Kés? Kötél? Golyó? Áramütés? Legyetek ügyesek! Aki nem végez jó munkát, az megkapja másnap a nyereményt. – Hallani lehetett a mosolyt a hangjában. – Aki meghal, megmenekül. De vajon meg tudjátok-e ölni magatokat? – Kis szünet. – Nem – lehelte a hang. – Látunk mindent. Tudunk mindent. A mieink vagytok.
A kép váltott, és Dema alakja eltávolodott, ahogy föltünedeztek körülötte a magas falak. Egy sötétszürke ruhás férfi állt egy fémkapu előtt, s a fehér siklót várta. A gyomrom összeszorult, mintha szennyezett vizet ittam volna.
– Nincs más. Csak mi.
A katonák kivonszolták a rongybabaként lógó Demát a siklóból, és átadták Raguelnek, aki fél kézzel, könnyedén kapta föl, és megindult vele a kapu felé. Lassan nyíltak a szárnyak.
– Kiváltjátok? Utolsó esély… – Hosszú, várakozásteli csend. – Hát nem.
Raguel fehér keze jelet rajzolt Dema homlokára. A kamera ismét közelebb röppent. A férfi arca szinte nem emberinek tűnt a félelemtől, hosszú ráncok futottak végig rajta, ahol a néma sikoly belemerevedett a bőrébe.
Vörös fény szivárgott ki a kapu mögül. Alig kaptam levegőt, ujjaim a combomba vájtak. Később láttam: tíz kék folt volt a bőrömön, akkorák, mint egy-egy csótány.
– Nincs megváltás. Csak kárhozat.
A lány hangja nem szólalt meg többé. Nem is hallatszott volna az eltűnő, darabonként elolvadó Dema sikolyától. A lángoknak a kapu mögött emberhangja volt, és hiába hunytam be a szemem, hiába tapasztottam a fülemre a kezemet, nem múlt el. Nem múlt el.
Nem tudom, mennyi ideig ültem a padlón, de odakint már szürkévé fakult az éjszaka, amikor fölkeltem.
Azt hiszem, végig sejtettem. Ezért imádkoztak hiába az Apokalipszis után a tömegek az égiekhez, vegyék őket maguk mellé, ezért volt odalent nyomor, s ezért potyogtak az égből hullák. Az angyalok győztek az Apokalipszis során – de nem a Mennyország angyalai. Most már biztos voltam abban, amit szerintem odalent mindenki gyanít, de a szíve mélyére rejt, mert ép ésszel nem lehetne kibírni, ha valaki tudva tudná: hogy a Pokol van idefent, és a lenti kiégett sivatagok és romvárosok csak annak köszönhetik létüket, hogy senki nem tartja fontosnak őket és lakóikat. Odalent csak roncsok vannak, szétszakadt törzsek, magányos szarkurkászok. Az emberiség idefönt lakik a Pokolban.
És én? Az anyám meg én?
Kezemet a térdemre támasztva fölálltam, éreztem ujjaim alatt a csontok mozgását, amelyek különböztek az emberekétől. Épp csak egy kicsit, de ez is elég volt, hogy tudjam.
Angyalok voltunk, hatalom nélkül.
Valami nagyon halvány visszhang válaszolt a bensőmben.

***

Ugyanaz a lány hozta a reggelit, aki a vacsorát is. Az udvarias álca leolvadt róla; hanyagul lökte be az ajtót, a tálca nagyot csattant az asztalon. Lestem az arcát, hogy mosolyog-e az éjszakai színjátékon, de amikor fölpillantott rám, nem láttam mást a szemében, csak tartózkodó közönyt.
– Nos? – kérdezte.
Nagyot nyeltem.
– Nos? Mit akarsz? – ismételte meg, és az asztalnak támaszkodott.
– Szeretnék… – kezdtem, de aztán elhallgattam. Megtudni, mi volt ez az egész? Miért ölték meg azt a férfit? Miért csak őt? Hogy hívják a szőke lányt? – Szeretném megtudni, hogy hol van az… anyám.
Miután kimondtam, a szívem a torkomba szökött. A nagyanyámra gondoltam, de eszembe jutott a saját anyám is, a fekete por, amivé lett.
– Ahol eddig.
– Találkozhatnék vele?
A lány rám nézett, ajkába harapott, aztán vállat vont.
– De minek?
Ellökte magát az asztaltól, és elindult kifelé.
– Rendben. Gyere.
Föllélegeztem. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy rossz kérdést tettem föl, és a nagyanyám nem is él, és hogy ezt az anyámnak tudnia kellett volna, de aztán a lány viselkedése megnyugtatott. A kérésem nem volt szokatlan, csak bosszantó.
Egy lifttel egy másik folyosóra jutottunk, amely éppolyan steril, fehér fénnyel derengett, mint a másik. Az ajtót, amely előtt a lány végül megállt, nem díszítette semmi jel.
– Tessék.
Az ajtó kitárult, aztán ismét be is csukódott. Éppen csak el tudtam kapni egy székben ülő öregasszony arcát, ahogy meglepve és riadtan a bejárat felé fordul.
– Láttad, mehetünk.
Ránéztem a lányra. Elbizonytalanodott, és lesütötte a szemét.
– Bocsánat. Elfelejtettem.
Megint kinyitotta az ajtót, és félrehúzódott, hogy beléphessek.
Az öregasszony fölnézett rám, megvárta, míg az ajtó becsukódik, aztán megszólalt.
– Ki vagy?
Nem hívott Arielnek, nem tett úgy, mintha ismerne. Aztán belenéztem ráncoktól szabdalt arcában hunyorgó szürke szemébe, és arra gondoltam, hogy talán semmire nem is emlékszik.
– Nem Ariel vagy – mondta, és intett, hogy lépjek közelebb.
Ahogy halkan előrébbmentem a süppedő szőnyegen, felém fordult a székkel, és elakadt a lélegzetem. Mindkét lába hiányzott. A meztelen combcsonkok rojtos, de tökéletesen kauterizált sebszéle rózsaszínen villant ki az ölében keresztbefektetett takaró alól. Nem látszott vágásnak, inkább mintha a lába eltűnt volna.
Fölkaptam a fejemet.
– Ki vagy? – kérdezte hangosabban, szigorúan.
– Pitypang. – Az ajkam merevnek érződött. – Ariel… lánya.
Keze a karfára szorult.
– Ostoba! Mit keresel itt? Miért jöttél?
– Az… apám miatt.
Hátradúlt a székben, és elsápadva behunyta a szemét.
– És láttad? – kérdezte. Lehunyt szemhéja körül hajszálvékony ráncok futottak szét.
– Igen.
Leguggoltam elé a földre. Nem tudtam mit mondani neki. Amíg a lánytól meg nem kérdeztem, hol van a nagyanyám, nem is gondoltam bele, hogy létezhet. Gyerekkoromban végig az apámat kerestem, csak őróla szőttem álmokat, csak vele akartam beszélni. Most itt kuporogtam egy öregasszony előtt, akinek a vonásaiban nem találtam magamat, és azon gondolkodtam, mi közös lehet bennünk, amibe kapaszkodhatnék.
Kinyitotta a szemét.
– El kell menned Glóriából, ugyanúgy, ahogy az anyádnak.
– Miért?
– Mert különben te is azt teszed, amit ők. Vagy szeretnéd? – förmedt rám. – Ha igen, hagyj magamra! Nincs türelmem az angyalokhoz.
Leültem elé, és egyenesen a szemébe néztem.
-Tudni akarom, mi folyik itt.
Keserűen elmosolyodott.
– Senki nem tudja, mi folyik itt. Az Öreg eltűnt, magunkra hagyott bennünket. Raguel és a többiek a többi városokban meg vannak zavarodva. Ők sem tudják, mit kéne tenniük.
– De az éjjel…
– Ó. Az? – Figyelmesen végigmért. – Nincs sok időd, tudod-e?
A félelem hidegen végigkúszott a hasamon, akár egy pók.
– Félnek. Félnek, hogy ha nincs már ember, akit a Pokolra vethetnek, megszűnnek, mert nem lesz a létüknek célja. Ezért takarékoskodnak. – Fölnevetett, és láttam, hogy alig van már foga. – Minden éjjel egyvalaki. Mindig véletlenszerűen választanak, hogy a maradék félelmeiből és nyomorúságából tovább táplálkozzanak.
A keze a karfát simogatta szórakozottan.
– Nyomorultak. – Nem voltam biztos benne, hogy az emberekre érti-e.
Hallgattunk egy darabig.
– Ha van valamid, van mit vesztened – mormolta, aztán megint rám nézett. – Te meg… te meg fejezd be, amit Ariel elkezdett! Csináld végig!
A lábára mutatott.
– Tudod már?
– Mit? – kérdeztem. Nem tudtam, a félelemtől vagyok-e zavart, vagy csakugyan értehetetlen körülöttem minden. A nagyanyám tekintete tisztán, de lázasan csillogott.
– Kárhozatba küldeni valakit.
Bizonytalanul megráztam a fejemet, és nagyanyám dühösen csettintett.
– Hát nem örököltél semmit az anyádtól? Semmit nem mondott el neked?
Dacosan meredtem rá.
– Különleges volt. Tényleg az. Te csak úgy festesz, mint ő. A hatalmából semmit sem kaptál, mi? Akár a többi korcs. Csak Ariel. Csak ő volt igazi angyal – mormolta örömmel. – Megadta Raguelnek. – Fölnevetett. – Pokolra küldött belőle egy jókora darabot.
Hatalom?
Az ajtó felszisszent.
– De én…
A nagyanyám rám nézett, és amikor a szőke lány megjelent az ajtóban, hidegen intett.
– Tűnj el innen, kis bolond!
Még kérdeztem volna tőle, a szürke és fájdalommal pöttyözött fagyos szempártól, de a csuklómon összeszorultak a lány ujjai, és megrántotta a kezemet.
– Gyere! Raguel vár!
Aztán kipenderített az ajtón. Csak egy villanásra láttam a nagyanyám arcát a becsukódó ajtó résén át, de nem tudtam fölismerni az arckifejezését. Ahogy a lány végigcibált a folyosón, végig azon gondolkodtam, vajon hogyan nézhetett rám: szeretettel? Távolságtartással? Közönnyel?
Valamiért fontos volt.

***

Raguel arcán nem látszott semmi változás. Hanyagul egy nagy asztalnak támaszkodott, és ha pislákolt is valami aprócska nyugtalanság a szemében, az egészen bizonyosan nem az éjszakai történéseknek volt köszönhető, hanem nekem. Illetve az anyámnak, s annak, ami kettejük között történt, amikor én még csecsemő voltam.
A szobája vörös színű volt, sötét, csillogó fabútorokkal. Soha életemben nem láttam ennyi fatárgyat egy helyen. Sem akkora fát, amelyből mindezt ki lehetett volna faragni.
– Nos, foglalj helyet! – intett egy szék felé, de ő maga nem mozdult.
Én sem ültem le.
– Eldöntötted már, mit teszel? – kérdezte. – Velünk maradsz? Vagy megint azt mondod, hogy nem, és megpróbálsz megölni, mint legutóbb?
Összerezzentem.
– Még mindig gyengébb vagy, mint mi – folytatta, és öntudatlanul az oldalához húzta a kezét. Mintha a ruhája behorpadt volna egy kissé azon a részen. Amikor Raguel észrevette, hogy bámulom, élesen megkérdezte: – Azt hiszed, begyógyult? Te is tudod, hogy ez nem így megy.
Nem tudtam, de az eszembe jutott, amit az imént a nagyanyám mondott a kárhozatról és hatalomról, s arról, hogy csak Ariel volt igazi angyal a korcsok – félangyalok? – közül. Veszély suttogott hidegen a nyakamba, és mélyen a gyomromban megmoccant egy új érzés.
– Nem használtad azóta az erődet? – kérdezte. Megráztam a fejemet. – Hát persze. Hiszen akkor ugyanazt tetted volna, mint mi. – Átható pillantást vetett rám. – Nem akartál olyan lenni, de nincs más választásod, te is tudod. Vagy mi. Vagy…
– Tudom – szólaltam meg, és azt kívántam, bárcsak olyan lennék, mint az anyám, bárcsak lenne valamiféle erőm, hogy kitörjek innen. De hiszen…
– Erre születtél.
Leültem, és mély lélegzetet vettem.
– Győzz meg! – Fölnéztem rá, és arra gondoltam, hogy most vagy vége az egésznek, vagy megtudom, ki vagyok. Anyám klónja. Ugyanaz vagy sem? Nekem mindegy volt.
– Kevesen vagyunk, Ariel – mondta Raguel. – Szükségünk van rád, különben már rég halott lennél, és létrehoztam volna helyetted valaki mást.
Hazudott – látszott a szemén, ahogy félrenézett. Csak Ariel. Csak ő volt igazi angyal.
– Ha az olyan könnyű lenne, megtetted volna.
– Ugyanolyan pimasz vagy, mint rég.
Vállat vontam, de a szívem hevesen vert.
– Nem elég számunkra a szenvedés – fordult az ablak elé. – Túl kevés az ember. Nehéz mindet rettegésben tartani, állandó létbizonytalanságban. Kellesz.
Odébb lépett az asztaltól. A fán megláttam egy jelet, ugyanazt, amit Dema homlokára is fölrajzolt az éjjel. Nem tudtam, mit jelenthet, de úgy festett, mint egy kerek boltívű kapu. Eszembe jutott a Pokol, és kigyöngyözött homlokomon a verejték.
– De mi értelme?
– Hogy mi? – furcsállóan visszanézett rám. – Nem kell ebben értelmet keresned, Ariel. Mi győztünk, miénk a világ. Tesszük a dolgunk, amire teremttettünk.
– És ha változtatnánk? – álltam föl a székből.
Nincsen vihar fuvallatok nélkül.
– Nincs változás. Mi nem változunk – sötétedett el az arca. – Ebben különbözünk az emberektől. Mi mindig ugyanazok vagyunk. Megbízhatóak, pontosak.
Én nem. Mi nem. Most már tudtam, miben különbözöm. Miért volt anyám öszvérkanca, miért nem bírta ki idefönt.
Odamentem mellé, és kinéztem az ablakon. A napelem-szárnyakon túl szürke, párába vesző föld terült el, rozsdafoltos fémtálként terült ki a világom. A háború utáni túlélők nyomorúságos otthona, akiknek nem lett volna szabad életben maradniuk, akik kiestek az angyali tervből, mert az csak a városokkal törődött, csak ott osztotta a kárhozatot.
Néha nagyon messzire kell menni ahhoz, hogy meglásd, ami végig körülötted volt.
– Túléltük – suttogtam magam elé, és a sivatagok és romvárosok mögött azt is megláttam, hogy élünk; roncsok között, mérgezett földön nevelünk zöldségeket, de megvagyunk. A repülő városok voltak a halottak, és mi az élők.
Ellöktem magamat az ablaktól. Végigbizsergett a hátamon valami viszketés, és éreztem, hogy a halvány hatalom, ami bennem mocorog, felhorgad.
– Elmegyek – fordultam Raguel felé.
– Akkor meghalsz – jelentette ki egyszerűen. Nem fenyegetett, csak megállapította.
– Nem – mosolyodtam el. – Csak megbukok.
Habozott, pedig nem kellett volna. Én nem tétováztam. Nekem nem volt veszíteni valóm. Kinyúltam felé, és megérintettem a homlokát. Ahogy hozzáértem, áramütést éreztem a kezemben, és fölfakadt bennem valami. Csak Ariel… de én olyan vagyok, mint Ariel! Eszembe villant, amit előző nap láttam, s a gúnyos hang, amely rettegést hintett szét a gazdag városban. Egyetlen ember sem lakott itt, akinek ne lett volna mit ennie, aki ne élhette volna a Lucindák életét, de biztos voltam benne, hogy egyiküknek sem ízlik úgy az étel, mint odalent nekünk egyetlen korty desztillált víz. Raguel és a lány ügyesek voltak. Lent kívül volt a romvidék és a mérgezés, itt fent belül.
A hüvelykujjam fölkarcolta a jelet a homlokára. Nem tudtam, ez kell-e, ez-e a katalizátor, de ösztönösen cselekedtem. Egy pillanatig haboztam, az arcába kiáltsam-e, hogy mégsem vagyok Ariel, de aztán nem szóltam semmit, csak a kapura gondoltam, a Pokol sikolyaira, és ellöktem magamtól Raguelt. Nem a kezemmel értem hozzá, s ő nem a szobában zuhant.
Egy fuvallat is szétzilálhatja a vihart.
Nem sikoltott; csak visszatért oda, ahonnét jött, láng lett a többi között.
A szoba csendes volt, a vörös falak melegen néztek vissza rám. A kezemre pillantottam. Emberi kéz volt, és ugyanakkor mégsem.
Elfordultam, és elindultam kifelé. Nem éreztem angyalnak magam, nem hallottam a fülemben éteri suttogást, ami elárulta volna, mit kell tennem, mi a feladatom. Senki nem kényszerített semmire. Nem változtam meg, csupán tudatosult bennem, ami eddig is bennem szunnyadt. Még mindig ember voltam. Akárcsak az anyám. A Pokol hatalma ellenére is.
A repülő várost egy siklóban ülve hagytam el. Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem néztem vissza, de ez nem igaz: sokáig figyeltem, mint törpül a csillogó, tiszta csoda, amelynek mélyén örök láng lobog. Tudtam, milyen kapu áll a szívében a nagyteremben, de mégis szépnek találtam, és fájt, hogy nem maradhatok.
Végül visszafordultam a sikló orra felé, és repültem tovább, lefelé a Purgatóriumba.

(Cohors Scriptorium)