Gyöngyök és gyémántok

Amikor közel ért a fővároshoz, már tudta, hogy elkésett. Hiába volt a tajtékhabos, eszelős vágta. Fekete lobogókkal teleaggatott várfalat látott, bezárt ablakú palotát – a hagyomány szerint. A király… halott.
A kapuőrség szó nélkül engedte tovább, s a kastélyba is bejutott anélkül, hogy megállították volna. A királyi testőrség türkiz köpenye és a mellvértjén csillogó gyémántalakzat szavak nélkül beszélt – helyette is. A gyűlölködő pillantások pedig… nem lehettek rosszabbak, mint saját érzései.
A szokásjoggal ellentétben nem jelenttette be magát az új királyhoz, nem kért audienciát, hanem egyenesen a lovagterembe ment. A Hívás már túl régóta emésztette, hogy féken tarthassa az etikett kedvéért. Senkivel sem akart találkozni, ezért a rejtekutat használta, amiről csak ők és a király tudtak.
Léptei magányosan és hangosan koppantak a nyugati szárnyban, mintha senki más nem lenne a teremtett világon, csak ő haladna végzete felé feltartóztathatatlanul. Nem tudta elhessegetni a képet, de igyekezett nem gondolkodni, mert a gondolatok messzire vezettek, és vádakat szültek – a királya halott.
Sötét csarnokba lépett. Bár számított valami ilyesmire, sőt, titkon még reménykedett is benne, a feketeség megtorpanásra késztette. Egy percig bámulta némán és mozdulatlanul a csarnok közepén derengő egyetlen halvány fényforrást. Túl messze volt, hogy pontosan kivehesse, de nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, mi izzik. Gyémánt és igazgyöngy.
Tétován mozdult, nehezére esett elfogadnia a csendet, a sötétséget – a bizonyosságot. Lassan odalépdelt a hatalmas asztalhoz, aztán ismét csak állt, és képtelen volt megtenni azt a mozdulatot, amit – ezt tudta jól – előbb-utóbb meg kell tennie.
Az idő kínnal telt, de nem tudta volna megmondani, hogy pillanatok, vagy órák röppentek el, míg a két ragyogó ékszer egymás körül rótt köreit nézte. Gyöngy és gyémánt az asztallap felett lebegve járta táncát – Gyöngyök és Gyémántok járták az országot a király nevében. Hol vagytok, testvéreim? – jajdult fel benne a hangtalan kiáltás. A gondolat elég erőt adott.
Kegyeletsértésnek tűnt a csendet megtörő fémsikoly. Vajon a lépteim is ilyen hangosak voltak, tűnődött el egy pillanatra. A hosszú, egyenes penge egy pillanatig reszketve lebegett az asztal felett, majd koppanva simult bele a gondosan kicsiszolt mélyedésbe.
Vakító fény lobbant a csarnokban, ezernyi kristály ontotta fehér ragyogás. A magányosan álldogáló alak nem próbálta mímelni, hogy ettől szöktek könnyek a szemébe. Csak állt lehunyt szemmel, és várta, hogy történjen valami. Bármi, ami elűzi a csendet.
– Üdvözöllek országomban, Vasmező grófja! – a beszélő önelégültsége még a kenetteljes hanghordozáson is átütött. A türkizköpenyes férfi azonban nem mozdult. Kezét az asztal felett tartotta, és nem is válaszolt.
Egy percre megint csend lett, majd a gróf megremegett. Az elmúlt hónapban a részévé lett a ragyogó gyémánt sugallta ellenállhatatlan sürgetés. A kényszer, hogy idejöjjön, nem tűrt ellentmondást, pihenést is alig, és addig hajszolta, míg be nem teljesedett a Hívás. Ez most szertefoszlott, és a férfi úgy érezte, egyedül, cél nélkül maradt egy sötét veremben, mely minden félelmét egyszerre rázúdította.
– Felség – mondta halkan. Lassan, pislogva felnézett. Kesztyűs kezével törölte ki a könnycseppeket a szeméből, hogy végre élesen láthassa a férfit. – Mi történt a királyommal?
– Sajnálatos vadászbaleset végzett szeretett nagybátyámmal. Mivel utódok nélkül…
– A királyné gyermeket várt, mikor utoljára láttam.
– Szörnyű tragédia – csóválta a fejét a másik, és odalépett az asztalhoz. Hanyagul kihúzta Lord Hagen, a kapitány székét, de a gróf keze olyan nyilvánvalóan szorult meg a tőre markolatán, hogy a király önkéntelenül is visszalépett. Árnyalatnyi elégtétel suhant át a grófon. Ezek szerint még emlékszik a párbajunkra a tavalyi tornán, gondolta.
– Hmm… a királyné, nos, egy kilovaglás alkalmával leesett a lóról és elvesztette a trónörököst – folytatta a király, és pillanatnyi megingását palástolandó körbesétálta az asztalt.
– Értem – mondta halkan a gróf. Gyermekkora óta ismerte a lányt, aki később a királynéja lett. Ismerte annyira, hogy tudja, ezt sosem fogja megbocsátani magának. – Hogy van most?
– Halott – felelte kurtán a király és a hangja dühről árulkodott. A másik férfi nem engedte, hogy arcára kiüljön az undor. Látta már korábban is, hogy királya unokaöccse milyen szemekkel bámulja nagybátyja hitvesét, nem volt számára kétséges, miért is olyan csalódott az új uralkodó. – Öngyilkos lett.
Ha jól sejtem, csak azután, hogy megkörnyékezted, te fattyú; a gróf lehajtotta a fejét, mert tartott tőle, hogy ezúttal nem tud uralkodni az arcvonásain.
– De elég ebből! – csattant fel a király. A beszélgetés korántsem alakult úgy, ahogy eredetileg tervezte, és nem volt ínyére, hogy ő felelgessen egy közönséges csatlós kérdéseire. – Az esküdet akarom hallani, ahogy azt a hagyomány megköveteli.
A végére megint előtűnt az az önelégült, kenetteljes felhang. A grófnak azonban voltak még kérdései.
– Te intézted úgy, felség, hogy egyik testvérem se legyen itt, vagy érhessen ide idejében?
– Az élet útjai bizony kifürkészhetetlenek – tárta szét gúnyos mosollyal a karját a király. – Nagybátyám magához rendelte hű szolgáit a varázzsal – hanyagul a lebegő gyöngy és gyémánt felé intett -, de úgy tűnik, valamennyien cserbenhagytátok.
– Egyikünk sem hagyhatja cserben választott urát – mondta halkan a gróf, és csak ürességet érzett, mert a bizonyosság meghaladta az erejét. Csak kétféle testőr van, hű és halott. – Nem vagyunk rá képesek. Fel sem foghatod, mit tettél, uram.
– Azt mondják – váltott suttogásra a király, és kegyetlen félmosoly játszott az ajkán -, hogy a tudás hatalom, és az igazán bölcsek képesek éppen a saját erődet ellened fordítani!
A gróf ürességén félelem villámlott át. Felnézett a királyra, és amint a tekintetük egybekapcsolódott, tudta. Tudta, hogy mi történt, hogy szó sincs véletlenről, hibáról. Ez az ember kegyelem és részvét nélkül kiirtotta valamennyi testvérét. A félelem, a harag és a gyász egy hosszú pillanatra megbénította. Önkéntelenül nyúlt volna a kardjáért, de csupán rezzenésnyi mozdulat lett belőle, mert egy emlék villant elé – talán a többiek szelleme, talán az Asztal mágiája, nem lehetett biztos benne.
– Igazán tiszteletre méltó, hogy az öcséd is megfelelt a próbán – mondta Lord Hagennek a gróf. A kapitány elmosolyodott.
– Mindig tudtam, hogy sokra viszi a kölyök.
– Kapitány, csak az kerülhet a Gyöngyök és Gyémántok közé, aki méltó rá, erre hivatott a próba – mondta elgondolkodva a gróf, és elfordult a társai gyűrűjében félszegen vigyorgó ifjútól. – De gondoltál már rá, hogy mi lenne a testőrséggel, ha méltatlan kerülne a trónra?
Lord Hagen szeme összeszűkült, de nem nézett a társára. Rövid hallgatás után a gróf folytatta.
– Eskünk szerint engedelmeskednünk kell az uralkodónak, amíg a testőrség tagjai vagyunk.
– És az eskünk egy életre szól – felelte a kapitány hűvösen. – Tehát az egyetlen megoldás, ha megvédjük a királyt.
– Mi történik, ha kudarcot vallunk?
– Nos – válaszolt halkan Lord Hagen, s végigsimított kardja markolatán. – Amíg az Asztal létezik, a testőrség is. És az Asztal szinte elpusztíthatatlan.
– De hiszen…
– Bocsáss meg, kedves grófom, de most beszélnem kell az öcsémmel. Itt az ideje, hogy gratuláljak neki – szakította félbe a kapitány, és udvarias biccentéssel magára hagyta társát.
– És most… – eddig jutott, mikor a gróf lassú mozdulattal megmarkolta kardját és felemelte az asztalról. A teremre sötétség zuhant.
– Nem emelhetsz kezet a királyra! – sziszegte a másik, de a hangja cseppet sem volt ilyen magabiztos.
– Nem emelhetek kezet a királyra – ismételte színtelen hangon a gróf. – Nem tudsz rólunk semmit, mégis elpusztítasz minket.
– Mindent tudok rólatok – a király némiképp visszanyerte magabiztosságát, de továbbra is tartotta a távolságot a lassan lépkedő fegyverestől.
– Nem vagyok olyan bölcs, mint te, felség – folytatta a gróf, és követte az asztal körül a királyt. Lassan beszélt, hogy a megfelelő pillanatban érjen Lord Hagen kihúzott székéhez. – Én csak a saját erőmet tudom felhasználni ellened. De ahhoz elég bölcs vagyok, hogy ne akarjam trónviszályba taszítani az országot. És talán ahhoz is, hogy megfosszalak az új Gyöngyöktől és Gyémántoktól!
Megvárta, míg szavai értelme eljut az uralkodóhoz, majd fellépett a székre, és elrugaszkodott. Az asztalt varázs itatta át, ezért senki és semmi sem érhetett hozzá, kivéve a rend kardjait. Lecsapott hát, mielőtt teste érintette volna a fényes falapot. A penge szétzúzta a ragyogó gyöngyöt és gyémántot, aztán egy ellenállhatatlan erő tollpiheként lökte arrébb a grófot, aki tehetetlenül zuhant a terem végébe, miközben feketére égett jobbjában még mindig szorongatta kardja törött csonkját.

A városka apró volt, legyezőszerűen terült el a folyó két ága között. Szűk utcáin a gróf csak lassan jutott előre lovával, és az utat is gyakran meg kellett kérdeznie. Végül késő délután jutott el az ispotályhoz.
– Mit óhajtasz, uram? – középkorú, fáradt tekintetű férfi nyitott ajtót a kopogtatásra. Végigmérte a jövevényt, aztán az elkoszolódott kötés felé intett a másik jobbján. – Hmm, látom már. Gyere, meglátom, mit tehetek!
– Hoztak ide egy embert – mondta a gróf, miközben a felcser óvatosan lebontotta összeégett kezéről a kötést. – Tíz napja, a városi börtönből.
– Igen – bólintott a középkorú férfi, és megcsóválta a fejét. – Szerencsétlen. Az őrök, akik hozták, azt mondták, hogy megháborodott a cellában. Borzasztó sebek voltak a kezén és az arcán. Állítólag megölt valami lányt.
– Nem ölt meg senkit – suttogta a gróf. – Egy hete elfogták az igazi gyilkost.
– Szomorú história – morogta a felcser, és rosszallón szívta a fogát az elhanyagolt seb láttán. – Ezzel már régen kezdeni kellett volna valamit, uram. Csúnya nyoma marad, az biztos.
– Tudom – válaszolt a gróf. – Mi történt azzal az emberrel?
– Elláttam a sebeit. Mikor kérdeztem, hogy szerezte őket, azt mondták, megpróbált kitörni a börtönből. Furcsa volt, amikor bezárták, egyáltalán nem ellenkezett.
– Mindig hitt a törvényben – mondta olyan halkan a gróf, hogy a felcser valószínűleg meg sem hallotta, mert zavartalanul folytatta.
– Aztán egyszer csak elkezdett ordítani, hogy mennie kell, meg mindenféle ostobaságot a királyról. Már a régiről, nyugodjék békében. Aztán meg teljesen nekivadult, és a rácsoknak rohant. Legalább egy hétig tartott, de akkora darab ember volt, hogy senkinek se akaródzott bemenni hozzá. Meg aztán, gyilkosért nem kár. Aztán egyszer csak elcsendesedett, és azóta is alig szól. De az esze – megint megcsóválta a fejét. – az odalett.
– Köszönöm – mondta hosszabb hallgatás után a gróf, mikor a felcser elkészült az új kötéssel. – A fáradozásodért.
Vastag aranyérmét tett az asztalra, mire a férfi hitetlenkedve pillantott rá. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, a másik folytatta.
– Látni akarom azt az embert. Azután magammal viszem.
A felcser bizonyára tiltakozni akart, de meggondolta magát, ahogy a pénzre, majd a grófra nézett.
– Ahogy akarod, uram – mondta vállat vonva. – De tudnod kell, hogy szinte teljesen magatehetetlen.
– Nem számít – mondta a gróf, de elszorult a torka. – Testvérek között a helye.
– Értem – bólintott a másik, aztán a háta mögé intett. – Erre gyere, uram.
A gróf lélekben igyekezett felkészülni, amíg a komótos férfi nyomában járta a folyosókat, de arra, amit látott, nem voltak szavak. Egy valaha megtermett, mára ösztövérre aszott alak hevert a hátán egy keskeny ágyon. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult, vágások, hegek és kráterek szabdalták, az arccsont több helyen eltört, a kezei vastag kötésben.
– Nem tűri a kötést az arcán, de amúgy sem sokat tehetnék érte – mondta a felcser. – A kezét sosem fogja használni, bár az ő állapotában már amúgy sem venné sok hasznát.
– Kérlek, hagyj magamra vele – nehezen sikerült kipréselnie magából a szavakat, és a másik nem akadékoskodott.
– Csak szólj, ha szükséged van valamire, uram – mondta, és elment.
A gróf lassan belépett a szobába, és letérdelt az ágy mellé.
– Testvérem – nyögte, és felemelte a kezét, hogy megérintse, de a keze félúton tétován megállt. Nem tudta, hol vannak még sebek a testen. Végül óvatosan a bal vállára tette tenyerét, ahol mindegyikük a saját tetoválását viselte. Érezte, hogy a másik megremeg, és látta, ahogy megrándul a keze… és semmi több. A pillanatra feltámadó, majd szétfoszló remény belemart a grófba.
– Nem tudom, hallasz-e – kezdte aztán, hogy néhány mély lélegzetet vett -, de el kell mondanom. Csak hármótokról tudtam, merre keressem. Hagen halott. A Kőszirtek között csapdába csalták, és egy fennsíkon rekedt. Minden oldalról több száz ölnyi szakadék, a hidat felégették. Már hetek óta halott volt, mire megtaláltam – végül a mélységbe kergette a késztetés. Selena megpróbált kitörni a Felföldi Királyság háreméből, amikor megérezte a Hívást. A fejét lándzsára tűzték a fővárosban, mint a leleplezett kémekét szokták. Én alig jutottam ki a Láperdőből. Mindenkit megmérgeztek a csapatomból, így nem maradt vezetőm. Csak azért nem végeztem úgy, mint te, mert ha lassan is, sikerült előbbre jutnom, így nem bolondultam meg. De bezárva egy cellába, tehetetlenül…
A gróf elhallgatott egy percre, majd folytatta.
– A királyunk és királynénk halott. Minden Gyémánt és Gyöngy halott. A bitorló ölte meg valamennyit. Az Asztalt én pusztítottam el, hogy ne tudjon új testőrséget fogadni. Sosem láttam ahhoz foghatót. Azt hiszem, a bitorló nem tudja, hogy élek. A rejtekúton jutottam ki, mielőtt ő magához tért volna. Megszegtem az eskümet, loptam a kincstárból, miután elmenekültem. Így hát ketten maradtunk, a bolond, és az áruló.
Elhallgatott, nem tudott mit mondani. Az úton ezer gondolat kavargott benne, mostanra semmi sem maradt. A fekvő alak torkából halk nyöszörgés tört fel.
– Menniii… – a gróf felsóhajtott, és letörölte a másik szája sarkán kicsordult nyálat.
– Igen, testvérem – suttogta. – Máris. Máris megyünk. Semmi keresnivalónk itt.