Rúna Tábor – élménybeszámoló

Kis létszámú, ám annál megilletődöttebb csapat gyűlt össze Csobánkán, a Sumica Camping tábortűzrakó helye körül múlt szerdán. Az alig harminc fő, akik vasárnap elmentek, egy kicsit másképp festettek már: összekötötte őket az a rengeteg élmény, amit az öt nap alatt szereztek.
Micsoda szégyen, mondhatnánk, hogy a híres-neves Rúna Táborba összesen ennyien jönnek el! Hát még ha tudnánk, hogy ebbe a számba a szervezőket is bele kell érteni. Ám, ha a létszám és a szervezés nem is volt tökéletes (melyik az?), a hangulat mindenkit kárpótolt.
A szervezők hibáján kívül két előre meghirdetett program is elmaradt: a Szürkecsuklyásokkal való kerekasztal-beszélgetés logisztikai, a Gladiátorbemutató anyagi okok miatt fulladt kudarcba – a táborlakóknak azonban így sem nagyon akadt idejük unatkozni.

Szerda este rögtön bográcsolással kezdtünk, ahogy a főszervező közölte tréfálkozva, hogy amolyan „panem et circenses” módon látnak el bennünket. A jelenlévők mindjárt össze is ismerkedhettek egy fantasy-scifi activity keretein belül, összesorsolt csapatokban. Jókat vigadtunk például a „badr’cyah” vagy a „Skandar Graun” feladványokon, de a szervezők által finanszírozott bor jobban fogyott, mint a feladvány-cetlik, mert sokat túl nehéznek találtak a játékosok (pl. szegény Sötét Mersantot végül ki kellett venni). Mindenesetre az ismerkedés megvolt, és még aznap este az érdeklődők részt vehettek egy Star Wars bemutatójátékban.
Itt jegyzem meg, hogy bemutatójátékok minden nap akadtak: Star Wars, Gyűrűk Ura, Ars Magica, Call of Cthulhu, Shadowrun, Requiem és Vampire: the Masquerade volt terítéken, ha nem hagytam ki semmit. Ezeknek a játékoknak az volt a különlegessége az átlagos bemutató játékokkal szemben, hogy a modulban részt véve lehetett őket kipróbálni, még olyanoknak is, akik nem ismerték a világot vagy a rendszert. Többségük hangulatosra és persze nyúlfarknyira sikeredett, de talán néhányan így is kedvet kaptak egy hosszabb játékhoz. A mesélést pedig a Kalandmesterek Ezüst Rendjének tagjai, no meg a főszervező vállalta magára.

Másnap, azaz csütörtökön aztán elkezdődhetett a tábor fő attrakciója, a már hagyományosnak számító M.A.G.U.S. versenymodul, amelynek négy csapat indult neki. Ez a Kívánságok Szigete címet viselte, és szerény véleményem szerint valóban 16 év felettieknek íródott, ugyanis inkább a lelki folyamatokat, mint a harcot tartja fontosnak (bár ez utóbbiból is akad benne). Három szakaszra lett bontva a kaland, hogy le lehessen játszani csütörtök, péntek és szombat délután, valamint a szervezők kiragadtak egy részt belőle, amelyet opcionálisan live-ban, azaz élő szerepjátékkal lehetett lejátszani. Amelyik csapat ezt választotta, annak csütörtök este meg kellett érkeznie egy erdei menedékházba (ezt a camping közös ebédlője, egy a játékra átrendezett tágas faház képviselte), majd megérkezett az éjjeli látogató is, aki sok mindent tudott. Ebből keveset akart elárulni, de például a kandallóból kikapart faszénnel rajzolt az egyik karakter papírjára hevenyészett térképet – persze csak ha megkérték rá. Különös élményt nyújtott az éjjel koromsötétjében pislákoló két gyertya fénye, ahogyan megvilágította az éjjeli látogató arcát… Az élményt pedig az sem zavarta, hogy az egyik mesélő alakította.

A péntek gyorsan zajlott. A délelőtti bemutatók és a délutáni második rész (ahol is elvérzett másfél csapat) után megérkeztek a tábor vendégei, abc-sorrendben: Keith Alanson, Jan van den Boomen, Alan O’Connor és John J. Sherwood. Többen tartottak tőle, hogy korábbi rendezvények hasonló próbálkozásai ismétlődnek majd, azaz kínos csöndek és érdektelenség, de – talán a szalonnasütés hangulata a barátságosan pattogó tábortűzzel és természetesen borral, vagy talán a valóban érdeklődő közönség, és nyilván nem kevésbé a vendégek lehengerlő személyisége okán – a végére egészen a parázs vitákig és izgatott Ynev-megváltásig minden beszédtéma akadt. A szervezők közben eltűntek, de ezt senki nem vette észre, míg ki nem derült, hogy hamarosan kezdődik a WoD Live, amelyre természetesen a vendégeket is szeretettel várták – és, láss csodát, ők bizony részt is vettek rajta. Talán a tábor leghangulatosabb eseményének számított ez a vámpírokkal, mage-ekkel és vámpírvadászokkal tűzdelt történet, ahol is egy amerikai szenátor (kormányzó?) vendégei lehettünk. Míg a háromnegyed banda vámpírrá nem lett, és a szenátor fel nem égette a saját birtokát. Ami azt jelenti, hogy a Leopold-testvériség ezúttal nagyon csúnyán kikapott.
Az utolsó teljes napra maradt a fantasy számháború, bár szombat reggel úgy tűnt, el fogja mosni az eső, de némi esőtánccal és imával a szervezők ezt is megoldották: délutánra kisütött a nap, és már játszhattunk is. Két csapatra oszlottunk, és az egyik társaság (via-sheni embervadászok) a vörös zászló, a másik (toroni ikrek) a zöldnek álcázott fekete zászló alá gyűltek, ahol a két Hadúr már várakozott. (Főszervezőnk leginkább ezen zászlók önfeledt lengetésében jeleskedett.) Mindenki kapott egy fehér egyenpólót, arcukra festett harci jeleket, vízipisztolynak látszó fegyvert, és már kezdődhetett is az „Assault” meccs: először a vörösek támadtak és a zöldek védekeztek, majd fordítva. Jelen cikk írója a zöld csapat gyenge láncszeme volt, de egy felejthetetlen élményt azért begyűjtött a rengeteg víz mellé: a támadás kezdetén a bokrok között osontunk, a Hadúr kérésére húsz másodperces lemaradásokkal. Az első ember bejutott a célterületre, eltűnt a szemünk elől, Hadúr:
– Baj van, baj van, lelövik.
Majd csattanás, puffanás, mintha kardokkal verekednének. Végül a csönd beáll. Hadúr:
– Következő…
Az alkonyatig rohangáló, a végére erősen lihegő, harci kiáltásokkal és egyre zöldebb (vagy pirosabb) fehér pólókkal operáló nép aztán búcsúzóul a játékok után barátságosan kezet fogott, majd (mintegy a vízipisztolyokban maradt vizet eltávolítandó) kedvesen szétlőtték egymást még egyszer.

Az utolsó este már lazábbra, mégegykicsitutoljáralegyünkegyütt-re sikeredett, és már sajnos itt is volt a vasárnap, a hazamenetel ideje. A szervezők még egy utolsó aprósággal tartották fel a hazamenni annyira talán nem is vágyakozó táborlakókat: az eredményhirdetéssel. Töménytelen mennyiségű ajándék került kiosztásra; személyes véleményem szerint a kézi készítésű kockatartó bőrszütyők és az ezüstből készült szent szimbólumok aratták a legnagyobb sikert, de volt ott még rengeteg könyv és kártya is, a Beholder, az Inomi és A Könyvesbolt felajánlásából.
A szervezők váltig állították, hogy egy újraélesztett tradíció első verzióját láttuk csupán, és lesz ez még jobb is, de én azt mondom: nekem már most megérte.