Lányok és apák

A város internetes fórumán futótűzként terjedt a hír: valami történt a vén Kukucskával, valami végzetes, visszafordíthatatlan dolog.
– Tényleg igaz, hogy a Szeged utcáin közismert Kapitány autóbaleset áldozata lett? Állítólag az elmúlt napokban jelent meg a hír a Délmagyarban, de a webes portálukon nem találom.
– Igen. :( Én is az újságban olvastam. Két hete még láttam a Dugonics téren.
– Meghalt? A Seprűs Samu? :(
– Igen, sajnos….
– A délmagyarosok valami olyat írtak, hogy mikor a rendőrök megtalálták az iratait, kiderült, hogy nem is Samunak hívják, hanem Sándornak.
– Haraszty Sándor Sámuel, állítólag így hívták, a nyugdíjas postás mondta. Nyugodjék békében.
– Megtaláltam a linket, tessék:

Búcsú egy szegedi hajléktalantól.

„Nem gondoltam, hogy hiánya ilyen szívbe markoló lehet. Ki hitte volna, hogy egyszer csak se szó, se beszéd, köszöni szépen és kisurran egy éjszaka. A jóisten szelíd karjaiba emelte és átsegítette – remélem fájdalom nélkül. Hála és köszönet érte. Mert amúgy az ÉLET „Kukucskával” nem volt ilyen nagylelkű. Ahogy mesélik, szörnyű családi tragédia csinált Kukucska Samut az amúgy Sándor keresztnevű mérnökemberből. Balesetben halt meg felesége és két gyermeke. Azóta söpört megszállottan mindenfelé Szegeden. Egy ételért, ötszázasért, nagyfröccsért. A városban szinte mindenki ismerte a szerencsétlen sorsú férfit. Seszínű, földet súroló lódenkabátjában, tengerészsapkájában, borzas szakállával, kezében állandó munkaeszközével egy seprűvel, fáradhatatlanul járta az utcákat hóban, fagyban, kánikulában, őszi lombhulláskor. És sepregetett, kéretlenül is. Közben magában motyogott. Aki nem alázta meg, attól mindig megkérdezte: „Hogy vagy?” Pedig nekünk kellett volna őt kérdezni, nekünk kellett volna törődni ővele! A tőlünk kapott alamizsnát italra költötte, néha jutott néhány jobb falatra is. Betegségekkel küzdött, de nem testálta senkire a bajait. Nem lehetett tudni, hogy október 24-én éjjel mit keresett seprűjével, messze a várostáblán túl. Csak ment az ötös főút közepén, vaksötétben, miközben talán volt egy tiszta pillanata. Egy külföldi kamion gázolta halálra. Tudom, hogy megbocsátott az ellene vétkezőknek és mivel hiszem, ezért tudom, hogy ezen túl fönt söprögeti az ég országútjait. Búcsúztatására, november 3-án 10 órakor kerül sor. Végső akarata szerint a rakpartról a Tiszába szórják hamvait. Haraszty Sándor Sámuel , élt 70 évet, nyugodjék békében.”

Vissza a fórumra.
– Túl sok a mendemonda az öregről. Ahogy az ilyen kultikus személyeknél lenni szokott.
– Betehetnénk róla egy-két képet, tudom, hogy csináltatok, még tán videót is. Az öreg része a szegedi történelemnek. Nem is az utolsó fejezet.
– Igen, mi csináltuk vele a riportot. Nehéz volt komoly fejjel kibírni, amit akkor mondott. Bár van néhány mondat, amit azóta sem értek a felvételből.
– Írhatnánk személyes sztorikat, élményeket a Kapitányról! Valami emlékoldal félét.
– Én is gondoltam erre. Mihelyt otthon leszek, felteszem az anyagot, amit róla készítettünk.
– Én annyit tudok, hogy több nyelven beszélt. Oroszul is, németül is.
– Egy filmben is szerepelt, aminek egy részét Szegeden forgatták.
– Nyitottam egy külön topikot, oda várom a beírásaitokat az oldalhoz.

Elgondolkodtam, mit is írhatnék be oda, arra az emlékoldalra? Szemem előtt látom, amint előttem billeg egy hosszú lódenkabát, a kabát alól hátrafelé kilóg egy valódi, békebeli vesszőseprű. Aztán hirtelen megfordul, bevár, és tisztes távolból megkérdezi „Hogy vagy? Mennyi az idő? Sietsz?” Persze, sietek, de azért a pontos időt szívesen megmondom neki. Máskor Jani barátommal sétálunk a belvárosban, egyszer csak Jani megtorpan egy kapu-beszögellésnél, rámutat egy halom kartonpapírra és rezignáltan mondja: „Itt lakik a Seprűs Samu.” És a legutóbbi találkozásunk. A Klauzál téren. Nem, azt nem lehet csak úgy egyszerűen elmesélni. Azt nem lehet egykönnyen megemészteni. Pedig én ott voltam. A két szemembe mondta, a fülemmel hallottam, a szívemmel éreztem, és ép ésszel azóta sem tudom felfogni. Hát hogyan adjam tovább a többieknek?

Vagy két hónapja történt, augusztus vége táján. Éppen a szalmaözvegyek aranyéletét éltem, a tévéből özönlött az olimpia, a nejem jobbnak látta meglátogatni a szüleit, a gyerekek valami Pepsi szigetre vagy Wanted fesztiválra távoztak. Én pedig faltam az olimpiát. Számoltam az érmeket, a pontokat, a gólokat. Jani barátom délután felhívott és meginvitált, menjünk le a Klauzál térre, ott korsó sör mellett nézhetjük az óriás kivetítőt. Menjek előre, rendeljem meg a sört, mindjárt jön ő is.

Leugrottam hát az olimpiai kávézóba, a Klauzál tértől nem mesze laktunk, és kényelmesen elhelyezkedtem a terasz szélén, a kerthelyiséget az utcától elkerítő kő-virágtartók melletti asztalnál, jó rálátással az óriáskivetítőre, de viszonylag távol tőle. Rendeltem két Borsodi Bivalyt, és belefeledkeztem a közvetítésbe. Amúgy elég rossz hangulatom volt, a médiából már áradt Fazekas és Annus doppingbotránya és ez, mint minden sportszerető magyar emberben, bennem is megkeserítette az előző napok eufóriáját. Annyira, hogy a kajakos lányok mai aranyainak nem is tudtam igazán örülni. Pedig amilyen örömtáncot a győzelem után az a Janics Natasa levágott, hát az nem semmi! Délelőtt egyenesben néztem a versenyt.

Most is épp azt ismételték a kivetítőn, hosszú percek óta. A hűsítő sör mellé egész üdítően hatott újranézni a diadaltáncot, a himnusz traktusai által előcsalt, a dobogó legmagasabb fokára potyogó, mosollyal teli örömkönnyeket. „Affenébe, mit nekem kokszos atléták, pisi-fiolák, veszett érmek! Ez a kislány, ez igen!” Szívem megtelt melegséggel, kezdtem én is felszabadultan örülni a mai két aranynak. A finom sör és a sportörömök együttesen kezdték oldani mélabúmat. „Csak ez a Jani ne késne ennyit, még kihűl a söre, vagy mi! Megmelegszik.”

Hátam mögött halk neszezésre, szipogásra lettem figyelmes. Odanézek, hát a vén Seprűs Samu az, a virágtartókon túlról. Kezeit a seprű nyelén nyugtatta, olyan testtartásban, ahogy a nagyapák szoktak botjukra támaszkodni, miközben a tűzhely mellett unokáiknak régmúlt időkről mesélnek. Szeme megtelt könnyekkel, maszatos arcán jól kivehető árkok keletkeztek. „No nézd csak a vén habókos, hogy elérzékenyült. Ki hitte volna, hogy egy olimpiai arany meg a himnusz egy félbolond hajléktalan lelkében is kicsírázik?” A virágokon keresztül átnyújtottam neki néhány papírzsebkendőt és próbáltam magamra ölteni a lehető legmegértőbb, legbarátságosabb ábrázatomat.

– Tessék. Fogadja csak el! Törölje meg az arcát bácsi. Nem szégyen a sírás ilyen nagy öröm láttán. A mi lányunk nyerte az olimpiát, több számban is! Ugye magának is tetszett? – Soha még ennyit nem beszéltem az öreghez (tán egyszer az Interspar parkolójában, mikor megkínáltam naranccsal), de lehet, hogy rajtam kívül mostanában más se. Meg is lepődött rendesen. Elkerekedett a szeme, hogy valaki emberszámba veszi. Motyogott valamit, érthetetlent, hálás szemmel nézett rám, majd alig leplezetlen sóvárgással elkezdett az asztalon habzó gazdátlan korsó sörrel szemezni. Hopp, épp jött egy SMS-em, Jani üzente, hogy bocs, de valami közbejött, nem tud jönni, igyak az ő egészségére és hajrá magyarok. Hirtelen ötlettel felkaptam a Jani sörét, az asztal felett egy picit meglóbáltam és így szóltam az öreghez.
– Jöjjön, igya meg velem ezt a kis sört, kerüljön belülre, igyunk a magyarok győzelmére! – Az öreg tanácstalanul magára nézett, kérdőn széttárta karjait, lemondóan legyintve hozzá, mint aki azt magyarázza, ebben a hacukában úgysem engedik be, és nem is való oda. Szó, ami szó, valóban nem kerthelyiségben üddögéléshez volt öltözve, és akkor finoman fogalmaztam. Tanácstalanul egyensúlyoztam a kezemben az asztal felett damoklész kardjaként a korsót. Talán jobb lett volna csöndben maradnom? De hát valóban jó szívvel adnám. Felálltam, és a sövényen keresztül a kezébe nyomtam a kriglit. Elfogadta. Nagyot húzott belőle. Szinte kitapintható volt, ahogy az ital hatására kezdett kivirulni. Elégedetten sóhajtott egyet, majd magabiztosan letelepedett a virágtartó szélére, lábait keresztbe rakta, jobb kezében a sört szorongatta, és oldalvást ülve fordult felém.
– Édes fiam, sora van annak, amit te most itt meglestél. Nagyon rég láttak engem sírni. Nem is tudom miért, mi történt, de hirtelen úgy elérzékenyültem. Talán több évtized keserűsége, az mind egyszerre jött ki belőlem ennek a kislánynak a viháncolására.
– Nocsak! – közben nagyot kortyoltunk a sörből mindketten. – Évtizedek keserűsége. Tudja mit? Nekem most olyan kedvem van, reggelig elhallgatnám magát, biztos sok minden érdekeset megélt. És éppen ráérek, sőt, szívesen beszélgetnék egy jót.
– Hát, nem bánom, valahogy én is beszédes kedvemben vagyok, meg aztán, még tudok is beszélni, még nem vagyok részeg. Csak ne itt, ezen a kinn is benn is helyen, gyere üljünk félre valahol. Meg nem ártana valami üveges pia sem.

Eszembe jutott, hogy maradt otthon egy üveg Villányi oportói a lányom születésnapjáról, hirtelen ötlettől vezérelve meghívtam az öreget, jöjjön fel hozzánk, van finom jó borom. De ő szabadkozott, az istennek se akart kötélnek állni, azt mondta, nem való ő „tisztaszobába”, addig győzködtük egymást, míg végül megegyeztünk, hogy felugrom a borért, ő lent megvár és leülünk a tér szélén egy padra a gesztenyefák alatt.

És leültünk a tér szélén egy padra, egy gesztenyefa alá. A fa árnyéka szolidan elfedte borosüvegünket. Egyébként is esteledett már, a teraszról idehallatszott a vendégsereg zsivaja, még az óriáskivetítő hangja is kivehető volt, láttuk is a képernyőt villózni.

– Ma még nem volt nálam pénz, amúgy mindig részeg vagyok, de nem vagyok ám annyira bolond, mint amilyennek kinézek. Amikor iszom, márpedig mindig iszom, tudom, hogy nem vagyok normális, és utána azt sem tudom, hogy kedd van-e vagy péntek. Tisztára bolondnak néz engem mindenki.
– Pedig nem is az.
– De az vagyok, Tudod mitől? A bánat. Nézd meg a feleségemet!

Valamelyik kabátzsebéből előhalászott néhány sárguló fényképet. Kikereste közülük az esküvői képüket. Rajta egy tiszta tekintetű, nyalka fiatalember és egy nagyon szép barna lány. Ők ketten. A többi képen gyerekek is látszottak, de azokat gyorsan visszasüllyesztette a kabát alá.

– Hol született?
– Pesten a Ferencvárosban. Apám cukrászmester és kertész volt, anyám táncot tanított. Voltak testvéreim is, de mindenki elhalt. – így mondta: „elhalt”.
– Járt iskolába?
– Ja, az Arany János gimnáziumba, meg tisztiiskolába is… 56-ban azt mondták, ellenforradalmár vagyok… egyszer négyezer magyarral kivittek orosz fogságba.
– A háború alatt?
– Nem, akkor még gyerek voltam, később, 56-ban. De sora van annak. Nem is tudom, hol kezdjem. – Látszott rajta, hogy nagyon kikívánkozik belőle élete regénye. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, néma bólogatással próbáltam unszolni.

– Szóval a tisztiképzőben kitanultam a hajóstiszti mesterséget. Az lettem, hajógépész és matróz úr. Mikor elkezdtük még úrnak kellett szólítani egymást, mire befejeztük már elvtársnak. Elhelyezkedtem a Mahartnál, vagyis hát akkor még Maszovflotnak hívták. Jártuk a Dunát Passautól a Vaskapuig, néha le egészen a deltáig. De az is előfordult, hogy feljöttünk a Tiszán Tokajig. Akkor még a Tiszán is jártak hajók, nem úgy mint most. Szóval arany életem volt. Ha azt hiszed, csak legenda, hogy egy tengerésznek minden kikötőben van kedvese, hát nem az. Nekem volt, kikötőnként nem is egy. Igen jó kiállású legény voltam, a matrózegyenruhában meg különösen. Nem volt hát nehéz eltanulni a menyecskéktől sem az osztrák, sem a szerbhorvát praktikát. Tőlem is tanulhattak sok hasznos dolgot. Mindegyiknek hűséges szeretője voltam. Aztán közülük a legalkalmasabbat el is vettem igazából feleségül, őt láttad az előbb a képen. Vajdaságból való volt, félig szerb, félig magyar, több mint egy évbe tellett, mire az áttelepülését elintézték. Amilyen hűséges szerető voltam azelőtt mindőjükhöz, ugyanolyan gondos férje akartam lenni az én egyetlenemnek. Ezért otthagytam a flottát és felcsaptam vasutasnak, így többet lehettem a családommal. Nagyon boldogok voltunk, született két kislányunk.

Aztán jött ötvenhat. Én meg balga módra belekeveredtem. Főművezetőként tagja lettem a munkástanácsnak. Őriztük az Indóházat. Nem is volt ott semmi rendbontás, színét nem láttuk sem forradalmárnak, sem ellenforradalmárnak, de még oroszkatonának se. Aztán kiderült, mi magunk vagyunk az ellenség, akiktől meg kellett védeni a hazát. Jó mi? Zsupsz, be a vagonba, haza se mehettünk elbúcsúzni, irány Szibéria vagy mi. Öt évig voltam a Kujbisevi erőműnél, ott is gépész, mint a hajón meg a vasútnál. Csak az az egy dolog éltetett, hogy viszontlássam a családomat. Persze közben oroszul is eltanultam a gyévuskáktól, bárisnyáktól a „ljubóv”-ot. Nem volt az igazi megcsalás, mert csak a természetemet kellett velük csillapítani, mindig másikkal. Hetente más fészekben, el is neveztek kakukknak, ami oroszul kukuska, ebből lettem később magyarul kukucska, az könnyebben jött az emberek szájára.

Aztán amikor hazakerültem, a Kádár rendszer egyfolytában üldözött, REF-es lettem. De bántam is én, akárhányszor jöttek vagy hívtak a rendőrök, tudtam, hogy a családomat másnap viszontláthatom, a zúzódások meg úgyis begyógyulnak. A zaklatásokat leszámítva boldog családi életet éltem. A lánykák szépen fejlődtek, kivirultak. A hajózást sem kellett teljesen feladnom. Szert tettem egy háromszemélyes kajakra és minden szabadidőmben a Dunán eveztünk. A kicsi lánykák nagyon élvezték a vizet. Én voltam a kapitány és ők az én derék matrózaim. Az volt életem legboldogabb öt éve. Maga volt a mennyei boldogság. Már csak az akkori szép emlékek éltetnek engem. Aztán hirtelen gyökeresen megváltozott minden, egyik napról a másikra.

Mert jött 1966 tele, és az életem odalett egy pillanat alatt. Karácsony közeledett. Kegyetlen hideg tél, hatalmas havazás. A szeretet ünnepére készült az ország. A feleségem a két gyerekkel hazalátogatott Újvidékre. Nélkülem, mivel én priuszosként nem mehettem velük külföldre. Könnyű szívvel engedtem el őket, úgy hittem, karácsonyra hazaérnek. Ó bár velük utazhattam volna, velük halhattam volna én is! December 23-án vártam őket a Nyugati pályaudvaron. Aztán jött a hír, hogy Szeged mellett szörnyű vasúti katasztrófa történt. Balástyán egy tehervonat beleszaladt a Pest felé tartó személyvonatba. Vörös lett a hó a halottak vérétől és a szétömlő pirospaprikától, amit a tehervonat szállított. A favázas személyvonat pozdorjává zúzódott. Az akkor még szokásban lévő gyerekkocsiban senki sem maradt életben. Ez után a szörnyű tragédia után vonták ki a forgalomból a favázas vasúti kocsikat. De ez már őrajtuk nem segített. Odalettek mind, abban a gyerekkocsiban. Hiába vártam őket, hiába reménykedtem hátha… Miért nem voltam velük!

Akkor valami elpattant bennem és azóta sem forrott össze. Csak mentem, mint egy eszelős. Nem tudtam, mit csinálok. Később mondták, a rendőrök a parlament elől vittek el egy lyukas nemzetiszínű zászlóval. Azt szorongattam a kezemben. Igen, mivel az a zászló volt a nagyobbik lányom ereklyéje. Őrizte, rejtegette, a tiszteletemre, úgy mondta: „amíg apu a fogságban van”. Büszkén mutatta meg nekem a titkos zugot, ahová dugta. Hát fájdalmamban előkotortam, azzal mentem neki az éjszakának. Dehogy akartam én a rendszer ellen tüntetni! Meg aztán, már majd’ két hónapja elmúlt november harmadika, mégis rám fogták, hogy az ellenforradalom leverésének tizedik évfordulóján demonstráltam. Bánták is ők, mi lett a családommal! Bevarrtak újabb öt évre. Még a temetésen sem lehettem ott, azt is csak később tudtam meg, hogy Balástyán temették őket, szinte valami tömegsírba.

Mikor kiengedtek, Szegedre jelölték ki a kényszer-tartózkodási helyemet. Kaptam egy 12 négyzetméteres szükséglakást a tanácstól albérletbe. Innen, nem messze, a Fekete sas utcában, a házmesterlakás kisszobájából lett lekanyarítva. Közvetlenül a kapualjra nyílott. A klinikáknál kellett volna kazánfűtősködnöm, de képtelen voltam rá. Alkalmatlanná váltam a szakmunkára. Így lettem segédmunkás, takarító. Söprögettem a folyosókon, az udvarokon meg a járdán. Hozzám nőtt a vesszőseprű, rajtam ragadt a gúnynév: Seprűs Samu. És hozzám nőtt a borosüveg is. Másképp nem lehetett kibírni. Csak az az egy vígasztalt, hogy a sírjuk viszonylag közel van. Balástyára könnyű innen eljutni, gyalog néhány óra az országút mentén. Gyakran meglátogatom őket.

Továbbra is hoztak-vittek a rendőrök, néha elvertek. A sok fogságtól meg veréstől hullott ki a hajam. Nem hiszed? Idesüss! – lekapta kapitányi sapkáját és szégyenlősen, kopasz-szomorúan nevetett rám. – Így még őrültebben nézek ki igaz? De tőled nem szégyellem. Te jó ember vagy, emlékszem rád. Soha rossz szót nekem nem mondtál. Arra is emlékszem, mikor naranccsal kínáltál a bolt előtt, és mondtad, örülsz, hogy nincs semmi bajom. Tudod, amikor az egyik hajléktalant megkéselték. Mondtad, hogy olvastad az újságba’ és örülsz, hogy nem én vagyok az, és hogy reméled, felépül, akit megszúrtak. Egyébként a szerencsétlent miattam szúrták meg. A hajléktalan szállón történt, el akarták venni a pénzem, ő meg meg akart védeni.

– Nem azt mondta, hogy van egy szükséglakása?
– Csak volt. A rendszerváltás után mindenki megvette, úgy mondták: „privatizálta” a bérlakását a házban, csak én nem. Miből is vettem volna meg. Ezért a lakók mind utáltak és addig mesterkedtek, míg valami hátralék miatt sikerült kilakoltatniuk. Most egy trafik van a helyén, 30 ezerért bérlik. Nekem a nyugdíjam, mert azt is kapok, összesen ennyi egy hónapban. Valamivel több, de az aprót otthagyom a postásnak. A többit meg hamar elverem italra, vagy elveszik. Míg megvolt a lakásom, bármilyen pici zug volt is, emberszámba tartottam magamat. Lavórban mosakodtam, a patyolatban mosattam a holmimat. Most meg… Nem mondom, a hajléktalan szállón is ellehet az ember, de ott olyan durvák a többiek. Mindenedet ellopják, meg kötekednek. Ezért oda csak nagyritkán megyek, mosdani, ha már nagyon büdös vagyok. Évek óta az utcán élek, már nem is érdekel. Főleg, ha jól berúghatok. Hanem a téli hideget, ahogy öregszem, egyre nehezebben viselem. Nem tudom mi lesz velem a következő télen… Egyre többet gondolok a halálra is. Ki fogja akkor gondozni a balástyai sírokat…? Engem ne tegyenek elfelejtett sírba! Meg is írtam a végrendeletem, itt van a zsebemben. Csak annyi az egész, hogy halálom után szórják a hamvaimat a Tiszába. Punktum…

Érdekes, amíg megvolt a priuszom az elmúlt rendszerben, valahogy elvoltam. Volt tető a fejem felett. Most meg, mióta van ez a fene nagy szabadság, még jobban kisemmiztek… Néhány évvel a rendszerváltás után behívattak, mondták: levettük a ref-et Samu, most már viselkedjen normálisan. Meg azt is mondták: Maga hős volt, kap egy kis támogatást… Csak adjak be kérvényt meg három fényképet. Dehogy adtam! Ha egyszeribe’ hős lettem nekik, miért hagyták, hogy az utcára kerüljek? Még hogy én hős! Csak egy szerencsétlen balek… Oda lett mindenem… Hanem a zászlót azt visszaszereztem, tudod, amit elvettek a rendőrök. Na persze nem ugyanazt, de egy ugyanolyant, és ugyanott. A taxis blokád idején Pestre mentem. Valaki ott felejtette a parlament előtt, én meg elhoztam… Később elrejtettem a kislányom sírja mellett egy bokorban… Akkor gyalog jöttem haza Pestről. Hét napig jöttünk. Egész úton ittunk, minden kocsmasarkon megálltunk. Évek óta így élek, részegesen, kótyagosan… Régebben benne voltam sok marhaságban… Láttad a filmemet?
– Nem. Ki rendezte?
-Én vagyok a főszereplő, az a címe, hogy Hatásvadászok. Szurdi Miki rendezte, Kecskeméten, meg Pesten forgattuk, meg itt 1980-81-ben. Két és félórás film, Hollywoodban is játszották…. Én vagyok benne az első kép egy triciklivel. Tizennégy képben szerepelek.

Látszott rajta, hogy kimerült a nagy mesélésben, meg az egész üveg bor is dolgozott már benne rendesen. Közben egészen ránk esteledett, de egy közeli kandeláber fénye eltüntette a fa árnyékát. Az óriáskivetítőn, a híradóban megint éppen Janics Natasát mutatták. Az öreg felfigyelt rá, picit felélénkült, még el is mosolyodott, de úgy, hogy közben némán potyogtak a könnyei.

– Ott van ez a kislány, ez a kajakos bajnok. A pajkos mosolyával egész a sajátjaimra emlékeztet. Eszembe jutott, ahogy mentünk túrázni a Dunára. Az én drága kis matrózaimmal. Ezért érzékenyültem el úgy az előbb. Körülbelül ennyi idős lehetne az unokám, ha lehetne. Nesze, nézd meg a fényképeiket.

Újra benyúlt kabátja feneketlen zsebébe, és kezembe nyomta az összes képet. Két virgonc fruska nevetgélt rajtuk, az egyik 10 éves, a másik 12 éves lehetett. Nagyon hasonlítottak egymásra, és valóban, mintha a Janics Natasára is, különösen a nagyobbik. Szinte kísérteties volt a hasonlóság. Nem csodálom, hogy az öreg elérzékenyült. Hirtelen belém hasított a felismerés. „Uhh, a vén tengerész, hát ez megdöbbentő!” Sandán rápillantottam, akkor vettem észre, hogy elaludt, úgy a padon egy ültében. Ütemesen, felfedezésemről mit sem sejtve szuszogott. Hagytam. Közben rájöttem, mennyire kiszáradt a torkom, nem csoda, hiszen a borból nem ittam. Óvatosan betettem a fényképeket a kabátzsebébe, átmentem a kávézóba, először bementem a mosdóba, majd a pultnál felhajtottam egy sört.

Mire úgy negyedóra múlva visszaértem a padhoz, Kukucska már lefeküdt éjszakára. Az oldalba pisilt gesztenye mutatta, hogy túl van a lefekvés előtti tisztálkodáson. A padot használta ágynak, kissé összekuporodva, oldalvást feküdt rajta, kezét párnaként használva. Valaki betakarta néhány újságpapírral, a Nemzeti Sport aznapi példányával. A címlapon éppen Janics Natasa képe látszott és alatta a róla szóló vezércikk. Azt írták benne, hogy több olimpiai aranyra is esélyes a nemrég Szerbiából áttelepült sportolónő, aki addig magyarul sem tudott, de nagyon hamar megtanult, és nagyon hálás új hazájának, amiért befogadta, és ezt szeretné érmekkel meghálálni.

Ahogy ott feküdt az öreg, a maga 70 vagy akárhány, vagy ezer évével, egyszerre csak eszembe jutott róla az apám. Aki mikor legutóbb láttam, ugyanígy aludt, szinte ugyanebben a testtartásban, a félrecsúszott újsággal félig betakarva. Igaz, nem egy köztéri padon, hanem az otthoni kanapén, vasárnapi ebéd utáni sziesztán. Ahogy néztem a vén Kukucska összekuporodott, megviselt testét, hirtelen rádöbbentem, hogy az én apám is ugyanígy megöregedett. Én meg tulajdonképpen észre sem vettem. Többet kéne törődnöm az apámmal. Elhatároztam, hogy másnap felhívom telefonon.

Hát, ennyi. Ez történt jó két hónapja a Klauzál téren. Seprűs Samu véletlenül éppen énrám hagyta az élete regényét, meg egy nagy talányt. Megint rálinkeltem a Délmagyar web-oldalán arra a nekrológra. Újra akartam olvasni, meg akartam tanulni. Memorizálni, bemagolni, emlékezetembe vésni, soha nem feledni. Hogy is mondja?

„Hiánya szívbe markoló lehet.” – Hol találunk mi még egy ilyen jámbor falu bolondját?
„Egyszer csak kisurran egy éjszaka.” – Zsebében és kusza lelkében a történelemmel.
„Az ÉLET nem volt nagylelkű.” – Krisztusként hordozta legutóbbi ötven évünk bűneit.
„Szinte mindenki ismerte.” – Mégis ismeretlenként mentünk el mellette nap mint nap.
„Nekünk kellett volna törődni ővele!” – Meghallgatni őt és odafigyelni, mikor beszél.
„Felesége és két gyermeke.” – A pajkos mosolyával, az unokája lehetne, ha lehetne.
„Mit keresett éjjel, messze a várostáblán túl?” – Remélem, visszafelé jött, Balástyáról.
„A Tiszába szórják hamvait.” – Tokajtól le, a Vaskapuig, vagy egész a tengeri deltáig.
„Élt 70 évet.” – Az én apám is hetven éves. Igen, holnap biztosan felhívom telefonon.

Script 7