Sellődal

Címkék

A tenger zúgott. Régen azt hittem, hogy az óceán csobog, mint a patakok, s csupán a kiterjedése más, gigászi léptékű; de mérete eltorzította a hangokat. Morajlott, mint ezer barlang kürtőiből visszhangzó hahó. Amikor először találkoztam vele rövidnadrágos kisgyerekként, megrémített
Nem volt tiszta a hang, valami sercegés vegyült belé. Tekergettem a gombokat, hogy a torzítást levegyem.
– Hallod már? – szűrődött át fülhallgatómon halkan.
Felnéztem a nagybátyámra. A csónak végében ült, keze a motor karján, s egészen előrehajolt, úgy leste a csillagfényben megcsillanó készüléket. Lehúztam a nyakamra a fülhallgatót.
– Hallod már? – ismételte.
– Mit? A tengert? Hallom.
– Nem a tengert. Őket. Ahogy énekelnek.
– A bálnákat?
– A sellőket.

***

Marlon bácsival csak ritkán találkoztam; minden második vagy harmadik évben nála nyaraltam vagy két hetet, és Karácsonykor meglátogatott bennünket. Egy világítótoronyban lakott – egy kalóztörténeteken felnövő fiú számára ez felért egy csodával. Összes, nyaranta végiglátogatott rokonom közül – nagyszüleim nyúltermészetének köszönhetően rengetegen voltak – nála éreztem leginkább, hogy megérinthetem a könyveim világát.
Viharlámpával világítottunk, és hajóágyon aludtunk a világítótorony melletti kis házikóban. A gépek, a lámpát forgató kerekek és az erős fényű reflektorok a fejünk felett zúgtak. Barométerek lógtak mindenütt: a hálószobában, a vécében, a torony lépcsőházában, a fenti, fényárban úszó kilátóban és a kis, köves móló végében a csónak kikötésére szolgáló póznán.
Konzervet ettünk, vagy halakat, vagy kagylókat, amiket a zsebkésemmel feszegettem le az éles peremű sziklákról. Műanyag szandálban sétáltam a parton, és a horzsolásokkal mit sem törődve benéztem a kövek alkotta kis öblökbe. A hullámverés a magas sziklafal tövében, ahová a világítótornyot építették, erős volt: a víz mindig habos-fehéren kavarodott fel, és elrejtette a megbújó állatokat. Csak vízre tett befőttesüveg alján át lehetett kifürkészni, merre iszkolnak a rákok.
A világítótornyot, az örökké fújó szelet és a zord partot szerettem. Nagybátyámat már kevésbé. Nyers kedvességével nem tudtam mit kezdeni, s inkább egyedül bóklásztam a sziklák között. Ő sem igen tudta, hogy szólítson meg, és napjaink jobbára hallgatásban teltek. A meséit viszont kedveltem; amikor este történeteket mondott a rendszeres időközönként felvillanó fényben, hableányokról, kísértethajókról, vízbefúlt emberekről, mindig valami varázslat részese voltam. De aztán felkelt a nap, s a szürke vagy kék ég alatt (ez utóbbi volt ritkább) nagybátyám borzas hajú, foltos térdű öreggé változott. Valójában nem volt idős, de korán őszült, és sótól és széltől pirosra csípett arcán hófehér, drótkemény borosták meredeztek. Nappal nem tudtunk egymással beszélni: neki ott volt a munkája, nekem ott a part és a csendes mélázás. Mindketten nagyokat hallgattunk, de másról.
Ifjúkora óta a tengerparton élt. Régen vitorlásversenyekre járt, de aztán, amikor kis motorjával hazaberregett nagyapáékhoz, elesett, és titánszegecsekkel csavarozták vissza a térdét. Azóta nem vitorlázott sportszerűen, csak a kis öbölben tett olykor egy-egy kört, hogy a bójákat ellenőrizze.
Nem zavarta, hogy a városba egy magas lépcsőn lehet csak feljutni. Reggelente bicegve mindig megtette az utat, kivéve, ha valamit kértem tőle. Olyankor engem küldött. „Ha kell neked, vedd meg”, mondta.
Kőből voltak a lépcsőfokok, a korlát pedig vasból, és mind a kettő csúszott. Mindig csodálkoztam, hogyan nem bucskázik le. De ő akkor is a lépcsőn járt fel s le, s nem kerülte meg motoros csónakkal a szirtfokot, hogy a kikötőbe jusson.
Nem volt felesége. Nem volt kutyája.
Már két éve nem jártam nála. Megnőttem. Kezdtem elhanyagolni a rokoni látogatásokat, és inkább a barátaimmal mentem nyaralni, biciklitúrára vagy raftingra. Ha pedig nem utaztam, a garázsban felállított stúdióban bütyköltem a bandánk számára erősítőket. A kartonpapírral hangszigetelt falak között zenéltünk önfeledt kakofóniában, és a zenénk úgy morajlott, akár az óceán.
Marlon bácsi ezen a nyáron felhívott, hogy látogassam meg.
– Hozd a hangfelvevődet is! – mondta. Anyám mesélhetett neki a garázsstúdióról.
Nem tudtam, mire kell, de már első éjszaka kipöfögtünk a tengerre, s csak a hirtelen feltámadó szél és eső vert haza minket. Nem jutottunk messzire: a világítótorony reflektora úgy kacsintott ránk a szitáló eső permetén át, mint egy nagy hold.

***

– A sellőket? – kérdeztem, és elhúztam a számat. Ő nem látta a fintort, mert komolyan válaszolt.
– Azokat. Éjjel kint énekelnek a tengeren.
– Láttad is őket? – kérdeztem.
Elengedte a motor karját, és belelógatta ujjait a vízbe. Sárga viharkabátja sápadtfehéren derengett az éjszakában.
– Nem – mondta halkan.
Nem szóltam semmit, csak tekergettem tovább a gombokat.
– Néha hallom őket, de csak nagyon halkan, ha a világítótoronyban alszom. Nem látok semmit a reflektoroktól, ahhoz meg túl messze vannak, hogy megvilágítsa őket a fény. De ott vannak.
– Hm.
– Mindenki tudja a városban, hogy léteznek. Kérdezz meg akárkit! – húzódott hátra. – Remélem, ma éjjel is énekelnek. Ha ragyognak a csillagok, és telihold van, a part közelébe jönnek. Kint laknak az óceán mélyén, ahonnét már nem látni a földet, ott lebegnek és úsznak… Nagyon kevesen vannak. Énekelni szoktak egymásnak, úgy hívják a másikat.
– Honnan tudod?
– Biztosan hívják egymást. Majd meglátod, hogyan.
Beállítottam a mikrofont, és beleengedtem a vízbe. Különleges készülék volt, magamnak nem is vettem volna meg, de a nagybátyám zokszó nélkül kifizette nekem.
Marlon bácsi nem szólt. Ültem a csónak deszkáján, és visszanéztem a partra. A sziklák fekete szalagként magasodtak a távolban, s előttük, sötét tűként, a világítótorony ragyogott. Két szeme felváltva hunyorgott: hol az egyik villant fel, hol a másik, ahogy a kanalas aljzatú reflektorok továbbforogtak. A hátsó sziklákra nem vetült fény: közvetlenül a lámpák mögött bádogfal zárta el az útját, nehogy a kőről visszaverődő sugár megtévessze a hajókat. A pislogó szemek alatt három vörös lámpa égett. A szikla tetején halvány derengést láttam – az volt a város – s a peremén egy kisebb állófényt.
Közel voltunk még a parthoz; a fénynyaláb időről időre elsuhant felettünk, és olyankor sárgán felvillant a kabátunk.
A csónakban, kettőnk között egy meggyújtatlan viharlámpa és egy kosár állt, benne termosszal és két zacskó csokis keksszel. Kinyitottam az egyiket, és majszolni kezdtem, miközben nagybátyám meredten előre nézett, az óceán tintafeketeségére, hátha megpillant valamit.
Hagytam, hadd nézzen. Én fáztam.
Visszavettem a fejhallgatót. A tenger morajlása közelebb jött, mint amikor szabad füllel hallgatóztam. Zúgás, néha halk búgás, mint távoli ködkürtök, alig hallható cserregés, morgás… beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy alighanem a vízi élőlényeket hallom.
Kiszáradt a szám a keksztől, az édes íz teljesen eltelített. Mogorván néztem a nagybátyámra. Szerettem volna visszamenni és lefeküdni a priccsre.
Ekkor nagyon halkan, szinte alattomosan, felhangzott a dal. Először nem is tudtam, mi az, csak valami vágyódás fogott el, s csak aztán döbbentem rá, hogy a moraj dallammá formálódik.
Megdöbbenve egyenesedtem ki.
A nagybátyám csak egy perc múlva hallotta meg, s szeme kerekre tágult, bozontos, fehér szemöldöke megremegett. A keze azonnal kinyúlt felém. Valamit mondott, s bár nem hallottam a fülhallgatón keresztül, megértettem.
– Indítsd!
Kapkodva megkerestem a megfelelő gombokat, és elindítottam a felvevőt. A kazetta forogni kezdett.
A dal közben erősödött. Nem hallottam szavakat, inkább csak tengerzúgásba vegyülő dallamos kiáltásokat, amelyek a víz hangjával kiegészülve zenét alkottak. Nem volt emberi hang, és semmiképpen nem volt női ének. Magas, kicsit bugyborékoló-sóhajtó hívás volt, amely mégis megragadta a szívemet, és csomót kötött rá. Fájt. Ott akartam lenni, odakint.
Néztem a tengert, fejem felett fénysugarak villogtak, s világították meg egy-egy pillanatra a hullámok fekete hátát. De nem láttam senkit és semmit. Sejtettem, hogy valahol messzebb, távolabb lehetnek, és egészen kihajoltam a csónakból.
Felbrummogott a motor, és hátrakaptam a fejemet. A dal egy pillanatra alábbhagyott. Marlon bácsi keze riadtan lesiklott a motor karjáról. Ujjai reszkettek. Megértettem, mi megy végbe benne: el akart indulni, ki a távoli óceánra, beleveszni a dalba, a hullámokba, hátha odakint meglátja azt, aki hívja – s mégsem mehet.
Tudtuk, hogy a dal – csapda. Nem nekünk szól, nem felelhetünk rá, és mégis… mégis…
Úgy éreztem, Kathy hív, hogy ott van karnyújtásnyira, hogy visszajött. Szerettem volna megérinteni.
Amikor vége lett, nagyon hidegnek éreztem a szelet, marta arcomat, ahol végigfolytak rajta a sós cseppek. A kazetta a tengermorajt vette szorgalmasan. Hosszú percek múltán odanyúltam, és lekattintottam a gombot, majd lehúztam fejemről a hallgatót.
– Felvetted? – kérdezte nagybátyám megváltozott hangon.
– Igen – feleltem ugyanúgy.
A motor felberregett. Még utoljára kinéztünk az óceánra, aztán visszafordultunk a fárosz irányába, és egy sóhajjal megindultunk a vakító fények felé. Nekünk ez a hívás szólt.

***

Hazautaztam. A kazettát bedobtam magam mellé a régi Fordba, amelyet a tavaly nyári keresetemből vettem, és magam mögött hagytam a sziklás partokat.
Otthon, pár nap múlva leültem, és átjátszottam a gépre a szalagot, hogy megtisztítsam a felesleges hangoktól. Úgysem volt mit tennem: Kathy két hete elköltözött. Még nem tanultam meg, hogy mással is elmehetnék moziba. Miközben dolgoztam az anyagon, szándékosan nem hallgattam végig, csak a sercegéseket, a viharkabátunk suhogását, és a partról beszűrődő, emberi hangokat kevertem le. A dallam sávját érintetlenül hagytam, s ha véletlenül bele-belehallgattam, izzadó homlokkal tekertem tovább.
Amikor kész lettem, visszamásoltam egy szalagra a tisztított anyagot, és felhívtam a Marlon bácsit.
– Elhozod? – kérdezte.
Ráértem. A dobosunk és a basszusgitáros elmentek Európába, így a próbáknak nem volt sok értelme, és a szabadidőmet sem töltötte ki Kathy. Ő azt mondta, túl keveset voltam vele, de most, hogy elment, rá kellett döbbennem, milyen sok időm lett hirtelen. Ez volt neki kevés?
Így hát megint beültem a Fordba a kazettával, a magnómmal és a régi szvetteremmel együtt, hogy megtegyem az utat a tengerpartra. Ugly Kid Joe-t hallgattam végig. A jelzés nélküli, fekete kazetta maradt az ülésen. Nem is tudom, mitől tartottam: talán, hogy a dalt meghallva a Fordot nem állítom meg a szikla tetejére épült városkánál, hanem továbbhajtok, át a peremen, és a csillogó autóban beleszállok a tengerbe, hogy a víz alatt keressem meg az énekest.
Kettesével vettem a sziklafalon levezető lépcsőn a fokokat. A vas nyirkosan csúszkált a tenyeremben, fémszaga volt. Már alkonyodott; a fények bronzfoltokat mázoltak a kő világítótoronyra és a tengerre. A reflektorok még nem égtek teljes erővel. Fújt a szél, a fekete sziklákra csapkodta a hullámokat, amelyek fehér foszlányokra szakadva szaladtak vissza a tengerbe.
Végigmentem a gyalogösvényen, vállamon a sporttáska és a fogantyújába belefűzött szvetter, zsebemben a kazetta. Az ég alja ezüstszínű volt, az ég felhős. A torony kopott, zöld ajtaja sötétlett az árnyékokban. A ház csenevész bokrok gyűrűjében gubbasztott mellette.
Marlon bácsi valószínűleg nem hallotta a kopogtatásomat, mert nem nyitott ajtót. Egy darabig álltam a küszöbön, és hahóztam, aztán benyitottam magam. A ház üres volt.
A nagyszoba olyan volt, mint máskor. Letettem a táskámat, és farzsebemben a kazettával kiléptem a ház elé. A szél felborzolta a hajamat. Átmentem a toronyhoz, aztán felkaptattam a lépcsőn.
Ahogy visszhangzó léptekkel felfelé tartottam, a különféle formájú és kivitelezésű barométerekre tévedt a tekintetem. A mutató alacsony légnyomást jelzett.
Odafent valami hangosan sercegett.
Felsiettem, el a kilátórész mellett, ahol a meteorológiai szolgálat műszerei függtek, és döbbenten megálltam az utolsó fokon. A reflektor kis kilátójában két nagy hangszóró állt a tenger felé fordítva, mögöttük erősítő és magnó. Kábelek kígyóztak feketén a sirályszaros kőpadlón, s eltűntek a lábam mellett a lépcsőházban. A nagybátyám az erősítőnél guggolt, és a tológombokat piszkálta.
– Mi ez? – kérdeztem.
Marlon bácsi hátrafordult.
– Szervusz! – Odalépett hozzám, és megszorongatott. – No, sikerült elhoznod a kazettát? – kérdezte, és mosolyogni próbált. A bajsza idegesen remegett.
– Ja. – Ledobtam a táskát a fal mellé, és felvettem a szvettert. Idefönt hideg volt. Rámutattam az erősítőre. – Csak nem ehhez kellett?
Marlon bácsi hallgatott egy darabig, aztán megszólalt.
– Tudom, hogy azt gondolod, ez csak hóbort. Nem is baj. Emlékezz, amikor csigaházakat csiszoltál naphosszat, hordtam neked a csigákat. No, ez is olyan. Ez meg az én szeszélyem.
Vállat vontam.
– No meg – mondta -, te is hallottad a tengeren a dalt.
– Iiigen – motyogtam feszengve, aztán kivettem zsebemből a kazettát, és átadtam neki. – Miért játszod le hangosan? Azt hittem, arra kell, hogy meghallgasd néha.
Idegesen heherészett.
– Jó lesz arra is, persze. De ma szeretném idehívni őket.
– A sellőket? – Nem tudtam elrejteni kételkedésemet.
– De hiszen hallottad őket!
– Nem tudom, mi volt, amit hallottam. Akármi lehetett. – Kinéztem a sötét tengerre, amin rózsás ezüstfátyolként csillogott a lenyugvó nap fénye.
– Majd meglátod – felelte a nagybátyám titokzatosan, és betette a kazettát.
– Jól van, majd meglátom – válaszoltam. – Lemegyek teát főzni. Kérsz?
– Inkább kávét.
Lesiettem a lépcsőn. A szűk, és telezsúfolt, kiszóródott morzsákkal teli konyhában csak nagy sokára találtam meg az olcsó teafiltereket. Áporodott szaguk volt, ezért én is a kávé mellett döntöttem. Amíg lefőtt, visszamásztam a reflektorokhoz.
– Tulajdonképpen honnan ez az érdeklődés? – kérdeztem.
Marlon bácsi a korlátnál állt, bütykös ujjai a fémre szorultak. Amikor rám nézett, a szeme tiszta volt és szomorú.
– Hozd csak ide azt a széket!
Nehézkesen leült, és kinyújtóztatta sánta lábát. Aztán intett, hogy foglaljak helyet vele szemben.
– Nem egyszerű érdeklődés, fiam. Nem mentek el itthonról. Nem vagyok habókos. Nem az egyedülléttől bolondultam meg – legalábbis nem úgy, mint gondolod.
Vártam.
– Bizonyára voltál már szerelmes.
Eszembe jutott Kathy. Ahogy csendesen sírva elbúcsúzik, aztán mégiscsak becsapja maga mögött az ajtót.
– És azt hitted, valóban szerelmes vagy.
Bűntudat futott át rajtam. Utána összeszorult a torkom. Nem csak hiszem, mondtam magamban némán.
– Ilyen ez a fiataloknál. Azt hiszik, valóban szerelmesek. Egy hónapig, kettőig, ha tart. Mégis annak nevezik. Nos hát, Paul, ez nem szerelem.
Elhallgatott, és mogorván méregetett.
– Te nem találkoztál a feleségemmel. Mire jöttél, már nem volt itt.
Kiegyenesedtem a széken. A fény vakítóan forgott a fejünk fölött.
– Soha nem mondtad, hogy volt feleséged.
Valójában nem ezt akartam mondani. „Feleséged, neked?” volt a nyelvem hegyén, és eszembe jutott az is, ahogy számtalan családi ebéd során anyám, apám és a nagyanyám Marlon bácsi nem létező családjáról beszélgetnek. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a magányos élet nem tesz jót neki, és suttogtak valamit holmi középiskolai szerelemről, ami csúf véget ért. Biztos vagyok benne, hogy ha Marlon bácsi megnősül, a téma terítékre kerül a vasárnapi pulyka mellé. Anya épp elégszer hívta föl telefonon, néha meg is látogatta. Észrevette volna, ha változás áll be a nagybátyám életében. Én már csak tudom. Olyan a szeme, mint a sasnak.
– Nem olyan volt, akiről beszélni lehetett.
Zavartan húzgálta a szálakat kockás inge aljából. Aztán felnézett.
– Egy sellőt vettem feleségül.
Halk hang bukott ki belőlem, valahol a kacagás és a hörgés között. Azonnal elfojtottam, de Marlon bácsi így is észrevette. Megrándult az arca.
– Nevess csak nyugodtan, nemsokára meglátod, miről beszélek… – mormolta. – Addig akár meg is hallgathatsz, nem igaz? Nincs abban semmi, ha az öreg Marlon bácsi mesél, igaz-e?
– Persze – mondtam halkan, megszégyenülten. A tekintetében nyoma sem volt az őrületnek.
– Nos hát – mondta, és kinézett a tengerre. Feltámadt a szél, és a hullámok fölé húzta a fellegeket. – Nem tudom, hol kezdjem. A vízzel? A toronnyal? A fiatalkorommal? Vagy ellenkezőleg – az öregséggel? Azzal, ahogy átringatóztam az életemen, és azt hittem, elég, ha felkapcsolom a reflektort, valaki majd csak rám talál? Őt vártam… de amikor eljött, én már öreg voltam, sánta, és csúf. – Mély lélegzetet vett. – A fényt követve vetődött a partra, és nem tudott visszavergődni a hullámokba. Én találtam rá. Hófehér volt a teste, a haja pedig zöld és kék, akár a tenger. Én… – elakadt a hangja. – Utána velem maradt. Szerettem. De csak az enyém volt. Senki másé. – Összezárta ujjait, és az ölébe ejtette pillantását. – Két évig volt velem. Aztán visszalopta a hajfürtjét, és elúszott…
Nehézkesen fölállt a székből.
– Akkor tudtam meg, mi a szerelem. Megszállottság… üresség… vágy, hogy felfald azt, aki hozzád tartozik.
Kathyre gondoltam, a könnyed, karnyújtásnyi távolságban lebegő örömökre. Tudtam, hogy az sem volt az igazi, mégis…
– Nem. Nem hiszem – mondtam, és felálltam. – Megnézem, lefőtt-e a kávé.
Lementem a lépcsőn. A kávéfőző körül már égett szagot éreztem, a gumi megpörkölődhetett. Mogorván, csapkodva készítettem elő a két bögrét és a kanalakat. Haragudtam a nagybátyámra. Nem, a szerelem nem ilyen, gondoltam, és összepréseltem az ajkamat.
Amikor felmentem, és átnyújtottam neki a bögrét, halkan megköszönte, de nem folytatta a történetet, én sem kérdeztem rá. A korláthoz mentem, rákönyököltem, és ujjaimat a meleg bögrén melengetve néztem, ahogy a hullámok felborzolják a hátukat, és egyre nagyobb erővel döngetik a partot.
– Kezdjük – motyogta Marlon bácsi, szinte bocsánatkérően. Nem fordultam hátra.
A kávé megégette a nyelvemet, de aztán megfeledkeztem róla, mert felcsendült a dal.
Az erősítő csak egészen halványan rezonált be. A fájdalmas hang keresztüláramlott rajtam, csontjaimban éreztem a rezgését, aztán maga mögött hagyott, kilebegett a tenger fölé. Úgy éreztem, mintha a szívemet is felkapta volna menet közben, hogy kisodorja és beszórja a habokba.
Nem csak magány zengett benne, hanem valami mély megnyugvás is, mintha a dal horgonyt vetett volna, kijelölve az én tömör szikláját. Bölcsességet éreztem benne, s diadalt a szomorúság mellett. Megzavarodva bámultam a felágaskodó hullámokat, képtelen voltam egyszerre befogadni mindent. Mintha nem is éneket, hanem ezernyi különálló gondolatot hallottam volna. A kávé lassan kihűlt a bögrében.
A legerősebb azonban mégis a hívás volt. Tudtam, hogy már nem lehetek közelebb, mint vagyok, mégis, minden porcikám sajgott a vágytól, hogy feloldódjak a zenében, letépjem a hangfal elejét, és megkeressem a gépben azt, aki énekel.
Marlon bácsi kihajolt a korláton. Az arca nedves volt, és a szeme a távolba meredt.
– Látod már? – fordult hirtelen hozzám, túlkiabálva a dalt.
– Mit?
– Őket! Őt! – Éhes tekintetétől kihűlt a belsőm. Felhajtottam a túlcukrozott, langyos kávét, és megráztam a fejemet.
– Nem látok senkit.
A zene felduzzadt, és mintha még a reflektorok fényét is megzavarta volna: fehér lüktetés villogott a hullámok hátán. Megfájdult a fejem tőle.
Marlon bácsi motyogott valamit maga elé. Közelebb hajoltam, mert azt hittem, hozzám szól.
– Gyere vissza! Gyere haza! Egyedül vagyok nélküled…
Panaszos hangja bántotta a fülemet. Elfordultam tőle, de ekkor hangosan felkiáltott.
– Paul!
Megpördültem. A vízre mutatott.
A távolban hófehér halak ugrottak ki a hullámok közül – vagy talán delfinek? Erőltettem a szememet, hátha többet is ki tudok venni belőlük, de sötét volt, és a világítótorony villódzó fénye mindent összekavart.
Marlon bácsi egyszer csak elengedte a korlátot, és sietve elindult a lépcső irányába. Én maradtam, és hunyorogva néztem a közeledő alakokat. Sebesen úsztak, a haragos tajték fölé szökkenve, hogy aztán ismét belecsobbanjanak. Négy hát emelkedett ki a fekete vízből, nyolc kar villant meg karcsún a reflektorfényben.
A bögre megremegett a kezemben. Nem delfinek voltak.
Elindultam a lépcső felé. A hangfal reszketett a vibráló daltól. Leérve egy pillanatra megtorpantam Marlon bácsi egyszobás lakásában, és körülnéztem. Kerestem a női kéz nyomát, az emlékeket, amelyek a felesége maradhattak volna. Kathy holmijai közül egy csomó még mindig nálam volt. Azt mondta a telefonban, hogy majd egyszer eljön értük, de a fogkeféje, a plüsskutya és a nyuszis papucs még mindig ott volt a polcomon, az ágyamon, a lábtörlőmön.
Nem láttam semmit, csak elnyűtt ruhákat, horgászbotot, kagylóhéjakat – a szélharangot én készítettem lapjára csiszolt csigákból. A kis páncélszekrény a sarokban nyitva állt – ha jól láttam, a zár megsérült. Marlon bácsi most olcsó cigarettát és csokoládét tartott benne. Az asztalon régi újságok és csorba üvegkancsóban házi készítésű limonádé állt.
Megráztam a fejem. Nem bántam volna, ha észreveszek valamit – azután, hogy láttam az úszó alakokat, örömmel üdvözöltem volna a legkisebb jelet is, amely az ép eszemet igazolja.
Felvettem egy viharkabátot, és kiléptem a világítótoronyból. Azonnal arcul csapott a nedves szél, sós vízpermet csípte a szememet. Gyorsan begomboltam a kabátot, és lerohantam a partra, ahol a nagybátyám sötét alakja újabb kőként magasodott a sziklák között. Egészen a víz szélén állt. A hullámok megnyalták gumicsizmáját, aztán visszahúzódtak, hogy a következő pillanatban ismét megérintsék.
– Ott jön! – mutatta a nagybátyám. Arcán patakzottak a könnyek, s elvesztek fehér szakállában. Feszült volt az idegességtől és a várakozástól. – Visszajön! És ezúttal nem lesz szükségem a hajfürtjére… – mosolyodott el. – Ezúttal velem marad. Itt az éneke.
A zene szívszaggató szépségében kibomlott fölöttünk. Biztos voltam benne, hogy az egész tenger hallja, és a halak szédülten elindulnak errefelé. Hívása nekem is megcibálta a szívemet. Ha Kathy ének lenne, ilyen lett volna, mint ez: örömteli, de valahogy mégis reménytelen.
Most már egészen jól láttam az alakokat. Fehéren csillogó nők voltak, karjuk meglendült, majd vízcseppeket fröcskölve ismét a vízbe hasított. Úgy úsztak, mintha nem látnák a sziklákat, mintha mindegy lenne, tenger vagy éles kövek várják őket. Amikor azonban felpillantottak, és a reflektor villanó fényében megláttak minket, megtorpantak.
Olyan közel voltak, hogy ki tudtam venni a vonásaikat. Szemük hatalmas volt és sötét, ajkuk kéken derengett. Hármuk arcán meglepetést láttam és bosszúságot – a negyedik szája megrándult.
– Gyere! – kiáltotta oda neki Marlon bácsi. – Vártalak! Mindent helyrehozok, ígérem! Csak gyere… Hiányoztál… Miért mentél el? Szeretlek!
Borostás arca eltorzult az érzelmektől. Visszanéztem a sellőre, aki félig kiemelkedett a vízből. A keble apró volt és hegyes. A nagybátyámra nézett – megtántorodtam a pillantásától, pedig nem is rám irányult. Szomorúság és szemrehányás kavargott benne – de szeretet egy szemernyi sem.
A sellők apró, rángó mozdulatokkal közeledtek, ami éles ellentétben állt korábbi kecses úszásukkal. Először nem értettem, miért, de aztán rádöbbentem: a dal hívja őket még mindig, s bár akaratuk ellenére, de engedelmeskedniük kell neki.
Az első sellő eltakarta az arcát, és panaszosan felkiáltott.
– Gyere már! – kiáltott oda neki Marlon bácsi türelmetlenül és vágyakozva.
Ránéztem görnyedt alakjára, ahogy karját előrenyújtva várja a feleségét. Az ujjai remegtek. Hirtelen elegem lett. Éreztem a dal hívását, a mesterségesen gerjesztett erőt, és biztos voltam benne, hogy ezt a sellők nálam jobban érzékelik, s nem tehetnek semmit ellene. Visszanéztem a legelső sellőre, aki kezét szája elé kapva, iszonyodva meredt a nagybátyámra.
Nem akartam látni ezt a tekintetet, nem akartam, hogy mindent összeromboljon az itt töltött nyarak nyugalmából, a tiszteletből, ami anyám bátyjának kijárt, nem akartam tudni, mi történt közöttük a két év alatt, hol és milyen körülmények között élt a világítótoronyban a sellő.
Sarkon fordultam, és felrohantam a lépcsőn. Feltéptem az ajtót, átvágtam a szobán, és a nedves viharkabát izzadtságfogó melegében felszaladtam a lámpákhoz. Szúrt az oldalam, mire felértem, és egyszer meg is botlottam a nagy sietségben. Zihálva bukkantam ki a vibráló, lüktető fénybe.
Egy pillanatra pánikban kapkodtam, kerestem a magnót, de aztán megtaláltam, és kikapcsoltam. A hirtelen csendbe belegörnyedt a vállam, aztán meghallottam a szelet és a hullámokat. A fülemben még a dal csengett, de zümmögése elhalt, ahogy kivettem a kazettát, és betömtem a zsebembe. A korláthoz léptem, és kinéztem.
A sellők már egészen közel voltak Marlon bácsihoz. Az öreg térdig a vízben állt, imbolyogva a hullámtörésben, kezét messzire kinyújtotta, hogy minél hamarabb elérje a feleségét. A hófehér halnők azonban hirtelen megfordultak, és elmerültek a habokban. Farkuk tajtékot kavart a sötét habokban, aztán sebesen elindultak befelé.
Marlon bácsi kiáltását nem értettem, de kiéreztem belőle a kétségbeesést. Összeszorítottam a fogamat. Láttam, ahogy pár lépést előrébb gázol, majd lassan leengedi a karját.
Rám tört az undor és a sajnálat. Még mindig magam előtt láttam a sellő arcát. Odamentem a táskámhoz, és fölvettem a vállamra. Körbenéztem a reflektorok fényben fürdő tetőn, aztán elindultam lefelé.
Amikor kiléptem az ajtón, Marlon bácsi épp visszafelé jött. Amint meglátott engem, vállamon a táskával, megállt, és az arcán átfutott a harag. Megelőztem.
– Nem így működik – mondtam. – Sajnálom… Tényleg. De így nem lehet.
– Nem tudsz semmit! – förmedt rám, s reszketett a kimerültségtől. – Hogyan máshogy jött volna vissza hozzám? Szeretem! Semmit nem értesz! Fogalmad sincsen a szerelemről!
Végignéztem fáradt, megviselt alakján, és elszorult a torkom.
– Lehet. De neked sem. Mindketten szégyellhetjük.
Nem tudom, meghallotta-e a szél és a tenger üvöltésétől, de nem vártam meg a választ. Sietve, nehogy úgy döntsön, hogy visszatart, elindultam az ösvény és a sziklafalra fölvezető lépcső felé. A hideg kezdett utat találni a kabát alá, és a verejték megfagyott a hátamon. Mire fölértem a szikla tetejére, alig vártam, hogy az autómba ülhessek és bekapcsoljam a fűtést. Csak amikor már a Fordban lihegtem, jutott eszembe, hogy meg sem néztem, Marlon bácsi bement-e a toronyba. Nem szálltam ki. Elhajtottam a legközelebbi falatozóig, s ott ültem éjfélig. Aztán hazahajtottam, és a hosszú úton a kocsiban végig Ugly Kid Joe ment, hogy kimossa a fülemből a sellők dalát.
Amikor hazaértem, és kinyitottam az ajtót, a nyuszis papucsra esett a pillantásom. Ledobtam a táskát, és egy darabig csak néztem azt az ostoba mamuszt. Aztán bementem, és felhívtam Kathyt.
– Úristen, tudod, hány óra van? – kérdezte kásás hangon. Megsajdult a szívem, és belém hasított, hogy még nálam van a kazetta, és ha lejátszanám neki a kagylóba, talán megérezné a hívást, és visszajönne hozzám. Talán akkor velem maradna.
– Tudom. És bocs. – Hallgattam egy darabig, aztán gyorsan kiböktem, nehogy letegye a kagylót: – Kathy, ugye szerettél?
Kis csend támadt.
– Francba – mondta fojtott hangon. – Ezért hívtál fel?
– Csak tudni akartam.
– Jézusom – morogta Kathy álmosan. – Biztos most akarod ezt a beszélgetést?
Vártam egy kicsit.
– Nekem ehhez nincs idegem – mondta mogorván. – Nem mindegy, hogy szerettelek, ha elmúlt? – A hangja élesen felívelt, de amikor nem válaszoltam, halkan belesóhajtott a telefonba, mordult egyet, és letette.
Leraktam a telefont. A kezem remegett. Ültem egy darabig a szófán, aztán levettem a kabátot és kihalásztam a zsebéből a kazettát. Egy-két foszlány a dalból még mindig a fülemben zümmögött, de az is lehet, hogy a szúró-vágyódó érzés egészen más miatt keringett bennem.
Eszembe jutottak a koncertek, és láttam magamat a színpadon, ahogy a hangfal előtt nyúzom a gitárt, és a dalainkba beszivárog a sellők éneke. Láttam a rajongók elkerekedett, ámuló szemét, Kathyt, ahogy egy pillanatra fölvillan köztük az arca, és fölöttük szól, kíméletlenül hívogat a tengersötét dal.
Láttam, ahogy a tömeg válaszol, karjuk a magasba emelkedik, sikoltoznak értünk. Ahogy Kathy tágra nyílt szemmel előlép.
Majd holnap, gondoltam. Majd holnap lejátszom neki a dalt.

(Cohors Scriptorium)

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég James Hawkins

    2005-06-06 19:26:52

    Halihó!

     

    A műved igen jól sikerült Hanna.

    Kérlek bocsásd meg tudatlanságomat az irodalom terén, csak egyetlen egy kérdésem lenne csak vele kapcsolatban:

    Mi az amit te ezzel mondani szeretnél?

    Mi a mű mondanivalója?

     

    Mert nekem van ötletem, csak, hogy biztos legyek benne, azért kérdezem.

     

    Remélem kíváncsiságom válaszra talál.

    Előre is köszönöm.

    Üdvözlettel: James H.



    Vendég kudzsi-kiri

    2005-06-06 19:59:20

    Újfent jó amit írtál Hanna, de elmarad a többitől sztem is. én egy amolyan lórugás-szerűt várok tőled, amilyen az Írók rítusok is- persze ez nyílván nem ilyen egyszerű, meg a könyvedet sem olvastam még, mert az valószínűleg ennek a novellának a megitélését is más fénybe helyezi.



    Hanna

    2005-06-07 04:20:07

    Köszi a hozzászólásokat, véleményeket! A bakikat javítottam :)

     

    James:

    Ne haragudj, de nem fogom megmondani. Egyrészt, mert amit én beleraktam, nem biztos, hogy ugyanaz, amit te látsz benne, másrészt meg ha elmondanám, megcsonkítanám az írás lényegét: hogy az olvasó agyában álljon össze a kép, ő sejtsen-érezzen benne olyan igazságokat, amiket talán sugall a történet.

     

    Én inkább fordítva lennék rá kíváncsi: neked mit mondott?

     

    Kudzsi-kiri meg Defekt:

    Tudom, hogy az Írók, rítusok a legjobb - szerintem is. De amivel az több és mindig több lesz, az az irányíthatatlan szenvedély, a fel nem idézhető láz, és a saját tapasztalás ereje. Pedagógialilag persze nagyon jó legjobb pillanataimhoz mérni magamat :) Csak hát...



    miguel

    2005-06-08 05:51:01

    Lórúgás lenne ez, ha nem lennénk mindannyian Paulok meg Marlon bácsik...

     

    Hanna, megint huhh, és egy kicsit hűűű is. :)



    Ergil

    2005-06-08 14:09:10

    Szia Hanna!

     

    Nagyon tetszett ez a torteneted is :)

    Mikor/hol lehetne veled talalkozni egy konyvdedikalas erejeig?

     

    Ergil (Nacsa)




belépés jelentkezz be    

Back to top button