Megjelent Raymond E. Feist: A Rókakirály című könyve

Ezüst Sólyom Karma férfivá avatása napján lemészárolt népe utolsó sarjává vált. A mágusokból és kémekből álló titokzatos rend, az Árnyak Tanácsa mentette meg és vette pártfogásába. Hosszú kiképzés után a titkos társaság egyik legértékesebb ügynökévé vált, ám mindig csak a lehetőségre várt, hogy bosszút állhasson családja és barátai gyilkosain.

És most eljött az idő.
A távoli Szigetkirályság kisnemesének szerepében, immár Karomin Hawkins néven bebocsátást nyer Olasko hercegének udvarába. A vérszomjas, nagy hatalmú uralkodó megbízásából hányták annak idején kardélre Kar falujának népét. Az ellenség azonban ravasz, és sötét erők védik: szövetséget kötött a gonosz nekromantával, Leso Varennel, a halálvarázslatok nagymesterével. Annak érdekében, hogy elnyerje a herceg bizalmát, Kar Hawkinsnak először el kell adnia a lelkét. Kar csak úgy juthat gyűlölt ellensége közelébe, ha hűségesküt tesz neki, de ezt is vállalja, hogy bosszúja beteljesedhessék. A kényúr azonban varázslattal biztosítja új követői hűségét. Ezüst Sólyom Karmának szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat kell elkövetnie új ura parancsára, ám emiatt lelkiismeret-furdalás gyötri. A gonosz cselekedetek után azonban még rosszabb sors fenyegeti: őrület, kínzás és lassú halál a Kétségbeesés Erődjében.

A könyvről részletesebben: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=6310

EGY MADÁR KÖRÖZÖTT A VÁROS FELETT.
Tekintete a sokaságot fürkészte, egy embert keresett a nap legforgalmasabb időszakában a kikötőben nyüzsgő tömegben. Roldem (az azonos nevű szigetország fővárosa) a Királyságok Tengerének egyik legforgalmasabb kikötőjével büszkélkedhetett. A Nagy Kesh Birodalom, a Szigetkirályság és féltucatnyi kisebb ország árui és utasai fordultak meg itt nap mint nap.
A szóban forgó ember nemesi útiruhát viselt, amely erős szövésű, könnyen tisztítható anyagból készült, és a rengeteg gomb és csat segítségével bármilyen időben kényelmes öltözékké változhatott. A férfi kabátját úgy szabták, hogy a bal vállon lehessen viselni, ezáltal szabadon hagyta a kardforgató kezet. Fekete barettjét mindössze egy ezüst bross és egy szürke toll díszítette, csizmája pedig erős bőrből készült. Az utas csomagját már kirakodták, és hamarosan elszállítják az általa meghatározott címre. A férfi szolga nélkül utazott. Ez ugyan szokatlan volt egy nemestől, de azért előfordult – hiszen nem minden nemes volt gazdag.
A férfi megállt egy kis időre, hogy körülnézzen. Mindenfelé emberek nyüzsögtek: hordárok, matrózok, rakodók és kocsisok. Roskadásig rakott szekerek haladtak el mellette; némelyik a városba tartott, mások a komphajókhoz, amelyek az odakinn horgonyzó üres hajókra vitték az árut. Roldem minden mértékkel mérve forgalmas kikötőnek számított: nemcsak ide szállítottak árut, de sok mindent itt raktak át, mert a város volt a Királyság Tengerének kereskedelmi központja.
Mindenki üzletelt. Egyesek a távoli piacon eladandó termékek áráról alkudoztak, mások egy-egy hajó kirakodási költségéről egyezkedtek, megint mások pedig kalóztámadás vagy a hajó elsüllyedése esetére kötöttek biztosítást. Aztán ott voltak a kereskedelmi konzorciumok ügynökei, akik mindenre füleltek, amiből cégüknek haszna lehet. Többnyire a kávéházakban ültek – akár a távoli Krondort, akár a szomszéd utcabeli Kereskedelmi Tőzsdét választották. Az ügynököknek fiatal fiúk szállították a híreket a beérkező szállítmányokról, s ezek alapján próbálták összhangba hozni eladásaikat és vásárlásaikat a távoli piacokon bekövetkezett változásokkal.
A fiatalember folytatta sétáját. Kikerült egy csapat utcakölyköt, akik a gyerekek határozottságával rohantak céljuk felé. Visszafogta magát, és nem tapogatta meg az erszényét (hiszen tudta, ott van, ahol lennie kell), bár mindig volt esély rá, hogy a fiúkat zsebtolvajok küldték, hogy keressenek egy kövér bugyellárist. A fiatalember tovább fürkészte a tömeget, hogy bármilyen fenyegetést időben felismerhessen. Mindazonáltal csak pékeket, utcai árusokat, utazókat és néhány rendfenntartó katonát látott. Minden pontosan olyannak tűnt, amilyennek a roldemi kikötő körül lennie kellett.
A magasban szárnyaló madár meglátott a tömegben egy másik férfit – egy magas, sötét hajú, ragadozókéra emlékeztető mozgású utazót. Odafentről könnyű volt szemmel tartani, bár a férfi fedezékül használta a járókelőket; sosem maradt le, és sosem ment elég közel ahhoz, hogy észrevegyék.
Az eredetileg világos bőrű, ám napbarnított fiatal nemes a vakító napsütés miatt kék szemét összehúzva figyelte a tömeget. A nyár vége felé járt Roldemben: a reggeli párákat és ködöket a délelőtt folyamán elkergette a ragyogó nap, és a hőséget csak a tenger felől fújó enyhe szellő tette elviselhetővé. A nemes fütyörészve lépdelt felfelé a kikötőből a dombon álló régi szállása felé, az uzsorás fölötti három hálószobás lakáshoz. Tudta, hogy követik, mert alig-alig akadt nála jobb vadász.
Ezüstsólyom Karma, az utolsó orosini, az Árnyak Szövetségének ügynöke visszatért Roldembe. Itt Karomin Hawkinsnak hívták – távoli rokona volt Seljan Hawkinsnak, a krondori nagyhercegi udvar bárójának. Címei Morganpatak és Harangvár lovagja, valamint Ezüsttó baronete voltak, bár ezen birtokai szinte semmit nem jövedelmeztek. Története szerint Ylith bárójának vazallusaként egy ideig mint zászlós lovag hadnagyi rangban Yabon hercege alatt szolgált. Kar Hawkins tehát nemesi rangú, de nem túl vagyonos ifjú volt.
Majdnem két évre eltűnt legjelentősebb nyilvános diadala helyszínéről. A roldemi Mesterek Udvarában akkor nyerte meg a bajnokságot, amely a „Világ Legjobb Kardforgatója” hangzatos cím megszerzésével járt. Fiatal kora ellenére elég cinikus volt ahhoz, hogy a felsőbbrendűség illúzióját némi távolságtartással szemlélje – valóban ő volt a legügyesebb a sok száz nevező közül, akik Roldembe érkeztek a viadalra, de ez a tény nem győzte meg arról, hogy ő a világ legjobbja. Biztos volt benne, hogy létezik egy katona valamely távoli csatatéren, vagy egy messzi vidéken őrszolgálatot ellátó zsoldos, aki képes lenne őt haleledellé aprítani; de szerencsére ők nem vettek részt a versenyen.
Kar egy pillanatra eltűnődött, vajon megengedi-e a sors, hogy három esztendő múlva megvédje a bajnoki címét. Mindössze huszonhárom éves volt, így hát csak a körülmények akadályozhatták meg a visszatértét. Ha sikerülne részt venni rajta, remélte, hogy a viadal kevésbé lesz eseménydús, mint az előző. A csörték során két férfit szúrt le – pedig általában nagyon ritkán fordult elő efféle sajnálatos esemény. Mindazonáltal Kar nem sajnálta annyira a dolgot, hiszen az egyik megölt ellenfele azok közé tartozott, akik felelősek voltak népe pusztulásáért, a másik pedig egy ellene küldött bérgyilkos volt. Amikor eszébe jutott a bérgyilkos, ismét az őt követő férfira irányította figyelmét. A fickó szintén Saladorban szállt hajóra, de sikerült elkerülnie Kart a fedélzeten, pedig az út csaknem két hétig tartott.
A madár körözni kezdett, aztán nagy szárnycsapkodással felemelkedett. Lábát egyenesen lefelé nyújtotta, farkát pedig legyezőszerűen szétterjesztette, mintha prédára lesne. Beszédes rikoltásával a ragadozó közölte jelenlétét.
Az ismerős hangot hallva Kar felnézett, és egy pillanatra megtorpant, mivel a madár ezüstsólyomnak bizonyult. Az ezüstsólyom volt lelki vezetője, amely megjelent névadó látomásakor. Egy pillanatra Kar úgy képzelte, látja az állat szemét, és hallja üdvözlését. Aztán a madár megfordult és elrepült.
– Látta? – kérdezte a mellette álló hordár. – Sose láttam még, hogy egy madár ilyet csinálna.
– Csak egy sólyom – mondta Kar.
– Sose láttam még ilyen színű sólymot, legalábbis ezen a környéken nem – válaszolt a hordár. Vetett még egy pillantást a madárra, aztán folytatta a cipekedést.
Kar odabiccentett neki, majd továbbhaladt a tömegben. Az ezüstsólyom messze északon, a Királyságok Tengerén túl, a fiatalember szülőföldjén volt honos, és amennyire tudta, egy sem élt Roldem szigetén. Kar ideges volt, de nem a férfi miatt, aki Salador óta követte. Olyan régen játszotta már Karomin Hawkins szerepét, hogy kezdte elfelejteni valódi személyazonosságát. Talán a madár figyelmeztetésképpen érkezett.
Vállát megvonva arra gondolt, hogy a sólyom megjelenése akár véletlen is lehetett. Bár a fiatalember lélekben orosini maradt, arra kényszerült, hogy elhagyja népe szokásait és hitét. Szíve mélyén még ott élt Ezüstsólyom Karma – a fiú, akit népe történelme és kultúrája nevelt -, csakhogy a sors és a külföldi tanítók úgy átformálták, hogy az orosini fiúból csak távoli emlék maradt.
Az ifjú továbbhaladt a nyüzsgő városban. A boltok kirakatában változatos divatkellékek sorakoztak most, hogy egy gazdagabb kerületbe érkezett. Kar úgy élt, hogy mindenkit meggyőzzön szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező nemesi mivoltáról. Elbűvölően viselkedett, és a Mesterek Udvarának bajnokaként elég sikeresnek számított, hogy meghívást kapjon a roldemi társaság színe-javához, viszont eljött az ideje, hogy ő maga is vendégeket fogadjon.
Amint az uzsorás ajtajához ért, fanyar mosollyal az ajkán azon tűnődött, hogy bár bezsúfolhatná fél tucat barátját szerény lakásába, de aligha tudná itt szórakoztatni azokat, akiknek az etikett szerint adósa volt. Finoman kopogott az ajtón, majd belépett.
Kostas Zenvanose hivatala mindössze egy keskeny pultból állt, és arra is alig maradt hely, hogy elé lehessen állni. Egy zsanér segítségével a falapot éjszakára föl lehetett hajtani, hogy ne legyen útban. A pult mögött egy méternyire függöny osztotta ketté a helyiséget. Kar tudta, hogy a függöny mögött a Zenvanose család nappalija található. Ebből nyílt a konyha, a hálószobák és a hátsó udvarra vezető kijárat.
Egy csinos lány bukkant elő ragyogó mosollyal az arcán.
– De örülök, hogy újra látom, uram!
Sveta Zenvanose bájos, tizenhét esztendős lányka volt, amikor Kar utoljára látta. Az elmúlt két esztendő a csinos nagylányt bimbózó szépséggé változtatta. Porcelánfehér bőre, búzavirágkék szeme és rózsás arca volt, s ehhez olyan fekete haja, amely kékes és ibolyaszín árnyalatokban tündökölt, ha rásütött a nap. Korábbi vékony alakja is érettebbé, teltebbé vált – vette észre Kar, miközben futólag visszamosolygott.
– Hölgyem – hajolt meg könnyedén.
A lány elpirult, mint mindig, amikor a hírhedt Kar Hawkinsszal érintkezett. Kar egy icipicit mindig flörtölt vele – épp csak annyira, hogy mulattassa a lányt, ugyanakkor ne kerüljön összetűzésbe miatta az édesapával. Bár az apa személy szerint nem jelentett veszélyt, gazdag volt, és a pénzén komolyabb fenyegetéseket vásárolhatott volna. Az apa pár pillanattal később jelent meg. Kar most is, mint mindig, elcsodálkozott, hogyan nemzhetett ilyen gyönyörű lányt, mint Sveta. Kostas már-már egészségtelenül soványnak tűnt, bár a látszat csalt, mert Kar tudta, hogy a férfi tele van élettel, és fürgén mozog. Kostasnak éles szeme volt, és jó üzleti érzéke.
Az uzsorás odasietve leánya és bérlője közé, elmosolyodott.
– Üdvözlöm, uram. Ahogy kérte, előkészítettük a szobáit, és úgy vélem, minden rendben van.
– Köszönöm – mosolyodott el Kar. – Megérkezett már a legényem?
– Azt hiszem, igen, különben egy betörő mászkál a lakásában tegnap óta. Feltételezésem szerint Pasko tologatja a bútorokat, hogy mindenhol kitakaríthasson, nem pedig egy tolvaj.
Kar bólintott.
– Rendben vannak a számláim?
Az uzsorás kezében szinte varázsütésre megjelent egy számlakönyv, és csontos ujját végighúzva a számoszlopokon ellenőrzött valamit. Homlokát ráncolva bólogatott, majd egy „ó” után bérlőjére nézett.
– Tökéletesen rendben. A lakás további három hónapra ki van fizetve.
Kar csaknem két éve hagyta el a szigetországot, és egy jókora összeget helyezett letétbe az uzsorásnál, hogy tartsa fenn a lakást számára, amíg visszatér. Úgy ítélte meg, hogy ha nem jönne vissza két éven belül, akkor biztosan halott lenne, és Kostas nyugodtan kiadhatná a szobákat valaki másnak.
– Helyes – mondta Kar. – Akkor hagyom, hadd végezze a dolgát, én meg lepihenek. Várhatóan itt maradok egy darabig, ezért kérem, a három hónap elteltével emlékeztessen, hogy bocsássak a rendelkezésére még némi tőkét.
– Természetesen, uram.
Sveta a szempilláit rezegtetve közelebb lépett.
– Jó, hogy újra itthon van, uram.
Kar enyhe meghajlással és mosollyal reagált a flörtre, bár majdnem felkacagott. A fönti szobákat nem érezte jobban otthonának, mint a királyi palotát. Nem volt otthona azóta, amióta Olasko hercege zsoldosokat küldött az orosini falvak elpusztítására. Amennyire Kar meg tudta ítélni, ő volt népe utolsó túlélője.
Kar elhagyta az irodát. Egy gyors pillantás az utcára elárulta, hogy a férfi, aki a hajóról követte, sehol sem látható, így hát felment az ajtó melletti lépcsőn lakása bejáratához. Próbaképpen lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Ahogy belépett, egy kókadt bajuszú, barna szemű, szigorú arcú férfival találta szemben magát.
– Uram! Hát itt van! – mondta Pasko. – Nem a reggeli dagállyal érkezett?
– De igen – felelte Kar, miközben átadta kabátját és útitáskáját a legényének. – De ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a kikötést olyan tényezők hátráltatták, amelyeket nem ismerek.
– Más szavakkal: a hajó tulajdonosa nem vesztegette meg a kikötőmestert, hogy vegye előre önöket.
– Valószínűleg – ült le Kar egy díványra. – Tehát számíts rá, hogy a csomagom is megérkezik valamikor a mai nap folyamán!
Pasko bólintott.
– A szobák készen állnak, uram.
Pasko még akkor is hivatalos hangnemben szólt a fiatalemberhez, amikor kettesben maradtak: ő volt a szolga, Kar pedig az uraság, annak ellenére, hogy valaha Pasko volt Kar egyik tanára.
– Helyes.
Kar tudta, hogy ez azt jelenti, Pasko különböző védelmeket helyezett el az esetleges kémvarázslatok ellen, de gondoskodott róla, hogy közönséges módszerekkel se lehessen őket kihallgatni a lakásban. Nem volt túl sok esély rá, hogy ellenségeik tudomást szereztek arról, hogy Kar az Árnyak Tanácsának dolgozik, de azért nem is lehetett teljesen kizárni a dolgot. És megfelelő erőforrásaik voltak, hogy a Tanács megbirkózhasson ellenfeleikkel.
Kar a Varázsló-szigeten élt, amióta legyőzte Hollót és zsoldosait, ily módon bosszút állva népéért. Felépült a sebesüléseiből – lelkiekből és fizikaiakból egyaránt -, tanult még pár dolgot a Keleti Királyságok politikájáról, és egyszerűen pihent. Számos területen folytatta tanulmányait; olykor Pug és felesége, Miranda oktatta a mágia olyan részeire, amelyekkel kapcsolatba kerülhetett. Nakor, az önjelölt isalani szerencsejátékos (aki persze sokkal több volt ennél) olyasmire oktatta, amit leginkább „kétes üzelmek” gyűjtőnévvel lehetett összefoglalni: Kar megtanult csalni a kártyában, és észrevenni, ha más csal, zárnyitást és zsebtolvajlást gyakorolt, és más hasonló feladatokat. Régi barátjával, Calebbel vadászni járt. Népe pusztulása óta ez volt élete legszebb időszaka.
Megengedték, hogy – messze a rangja fölötti mértékben – bepillantson a Tanács ügyeibe. Szemlélődése során ráébredt, hogy a Tanácsnak több száz, ha nem több ezer ügynöke van – de legalábbis sok ezer kulcspozícióban álló emberrel tart fenn szoros kapcsolatot. Tudta, hogy a szervezet befolyása elér a Nagy Kesh Birodalom szívébe és a tengeren túli földrészre, Novindusba, sőt, a rés túloldalán található tsurani világra, Kelewanra is. Tudta, hogy hatalmas vagyon áll a rendelkezésükre, mert bármire volt szükségük, azt valami módon mindig megkapták. A hamis nemesi pátens, amely Kar háttértörténetéhez tartozott, egyértelműen kisebb vagyonba kerülhetett, mert a Rillanoni Királyi Levéltárban megvolt az „eredeti” példánya. Nakor szerint még „távoli rokona”, Seljan Hawkins úr is örömmel üdvözölte az elveszett kuzint, aki megnyerte a Mesterek Udvarának bajnokságát. Kar sosem érezte elég bátornak magát, hogy ellátogasson a Szigetkirályság fővárosába. Bár az agg báró elhitte, hogy valami távoli unokatestvére nemzett egy fiút, aki ügyes kardvívóvá vált, Kar nem merte megkockáztatni, hogy elárulja tudatlanságát, ha esetleg a rokonság kerülne szóba.
Mindazonáltal megnyugtató volt tudni, hogy hatalmas erőforrások állnának rendelkezésére, ha netalántán szüksége lenne rájuk. Mert készen állt, hogy belevágjon küldetése legnehezebb és legveszedelmesebb fejezetébe: módot kellett találnia, hogy elpusztítsa Kaspar Olasko herceget; azt az embert, aki felelős volt az orosini nép kiirtásáért. Kaspar herceg pedig egész véletlenül a világ legveszélyesebb embere volt – legalábbis számos forrás szerint.
– Mi újság? – kérdezte Pasko.
– Semmi különös. Északi jelentések szerint Olasko megint gondokat okoz a határvidéken – talán ismét megpróbálja elszigetelni az orodonokat. Még mindig őrjáratoznak egykori szülőföldemen, nehogy valakinek eszébe jusson magának követelni az orosini földeket. – Aztán visszakérdezett: – Hát Roldemben mi újság?
– Csak a szokásos udvari intrikák, uram, meg pár pletyka bizonyos hölgyek és urak gáláns kalandjairól. Röviden semmi fontos; a nemesek, kisnemesek és gazdag közemberek egyaránt pletykálkodással töltik az idejüket.
– Akkor koncentráljunk a fontosabb dolgokra. Van bármi nyoma Olasko ügynökeinek itt Roldemben?
– Mint mindig. De semmi szokatlan… legalábbis semmi olyasmi, amit szokatlannak ítélhetnénk. A herceg szövetségeket épít, szívességeket tesz társadalmi adósságokért cserébe, pénzt kölcsönöz, és igyekszik beférkőzni az itteniek jóindulatába.
Kar hallgatott egy darabig. Aztán rákérdezett:
– Minek?
– Elnézést?
Kar térdére könyökölve előrehajolt a székén.
– Ő a Keleti Királyságok legbefolyásosabb embere. Vérségi kapcsolat fűzi a roldemi trónhoz. Mennyi is? Hatodik az örökösödési láncban?
– Hetedik – javította ki Pasko.
– Akkor meg minek udvarol a roldemi nemeseknek?
– Tényleg, miért?
– Nem lenne rá szüksége – szögezte le Kar -, ami azt jelenti, hogy nem véletlenül csinálja. De akkor miért?
– Olasko nagyúr mindig több vasat tart egyszerre a tűzben, uram. Talán van valami érdekeltsége Roldemben, amelyről a Lordok Házának kell szavaznia?
– Talán igen. Ők emelik törvényerőre a király által kötött egyezményeket, és ők döntenek a trónöröklésről. Mit is csinálnak még?
– Nem sok mindent, azon kívül, hogy vitáznak a földeken és az adókon. – Pasko bólintott. – Tekintve, hogy Roldem egy sziget, uram, a föld különösen fontos. – Pasko elvigyorodott: – Legalábbis amíg valaki fel nem fedezi, hogyan lehet tengerből termőföldet építeni.
Kar visszavigyorgott.
– Biztos vagyok benne, hogy ismerünk pár varázslót, aki képes lenne megnövelni a sziget méretét, ha szükségesnek látná.
Pasko témát váltott:
– Tehát, mit csinálunk itt Roldemben, uram?
Kar sóhajtva leült.
– Eljátsszuk az unatkozó nemes szerepét, aki jobb életkörülményeket szeretne. Röviden: meg kell győznöm Kaspar Olaskót, hogy készen állok szolgálatot vállalni nála; olyan bajba keverem itt magam, amilyenből csak ő tud kihúzni.
– Mint például?
– Jó választás lenne, ha valahogy összetűzésbe keveredhetnék a királyi család egyik tagjával.
– Hogyan? Felpofozza Constantine főherceget, és párbajt provokál? Az a fiú még csak tizenöt éves!
– Én inkább egy másik rokonra, Matthew főhercegre gondoltam.
Pasko bólintott. Matthew a király unokaöccse volt. A királyi család „fekete bárányának” számított: sokkal fennhéjázóbban, követelőzőbben és leereszkedőbben viselkedett, mint a király bármely más családtagja, ezenkívül nagy szoknyabolond volt, ivott, és csalt a kártyán. A pletykák szerint a király már nem egy zűrös helyzetből kimentette.
– Jó választás. Ha megöli, a király magában köszönetet mond érte… miközben a hóhéra lefejezi önt.
– Nem arra gondoltam, hogy megölöm, csak… elég kellemetlenséget okozok neki, hogy a király ne lásson szívesen az országában.
– Pedig meg kellene ölnie – mondta Pasko szárazon. – A Mesterek Udvarának bajnokaként ön alighanem a királynéval is alhatna, a király azt is ifjonti csínynek tekintené. Különben mi szükség erre a sok macerára? Olasko állást ajánlott önnek, amikor megnyerte a viadalt.
– Csakhogy én kelletlen munkavállalónak akarok tűnni. Ha két éve, rögtön a verseny után elfogadtam volna az ajánlatot, elkerülhettem volna az alaposabb vizsgálatot. Ha viszont most hirtelen felbukkanok, hogy mégis Olasko szolgálatába akarok állni, sokkal komolyabban utánanéznek a múltamnak. Viszont ha a körülmények kényszerítenek, hogy a herceg kegyeire bízzam magam, az indítékaim sokkal nyilvánvalóbbnak látszanak – legalábbis remélem. Mindenesetre a Varázsló-szigeten felkészítettek a… komolyabb vizsgálatok elviselésére.
Pasko bólintott. Értette, mi történt. Pug és a többi mágus megtanította Karnak, hogyan állhat ellen a varázslatoknak, amelyek leleplezhetnék valódi szövetségeseit.
– Ennek ellenére hihetőnek kell lennie, miért akarok Kaspar szolgálatába állni. Ha az életemmel tartozom neki, az igazán jó indoknak tűnik.
– Feltéve, hogy képes lesz megóvni a hóhérpallostól. – Pasko a nyakát vakargatta. – Mindig úgy véltem, hogy a lefejezés barbár szokás. A Királyságban mostanság felakasztják a bűnözőket. Egy rövid zuhanás – itt pattintott az ujjával -, a nyak már el is tört, és vége. Nincs kosz, vacakolás, aggodalom.
Rövid szünet után folytatta:
– Keshben, úgy hallottam, számos kivégzési módozat közül válogatnak a bűncselekmény természetétől és az országrésztől függően: lefejezés, máglyahalál, nyakig földbe ásás egy hangyaboly mellett, vízbe fojtás, napra kikötözés, tevékkel négyfelé tépetés, élve eltemetés, defenesztrálás…
– Mi?
– Amikor lelöknek valakit egy nagyon magas helyről a kövezetre. Személy szerint a kedvencem az, amikor valakit kasztrálnak, aztán az Overn-mélység krokodiljai közé lökik, de persze csak miután végignézették vele, hogyan falják fel a hüllők a férfiasságát.
Kar felállt.
– Mondtam már, hogy időnként kicsit morbid vagy? Ahelyett, hogy azon töprengenék, hogyan végezhetem, inkább megpróbálok életben maradni.
– Tehát vissza a gyakorlati megfontolásokhoz?
Kar bólintott.
– Bár gyanítom, hogy Kaspar herceg közbenjárna az ön érdekében egy ilyen esetben… mármint Matthew főherceg megszégyenítésére gondoltam, nem a krokodilos dologra…
Kar elmosolyodott.
– …nem lesz egy kicsit nehéz segítenie a tenger túlsó partjáról?
Kar mosolya szélesebbé vált.
– Nakor hírt kapott északról, amikor elhagytam Saladort: Kaspar herceg egy héten belül hivatalos látogatásra érkezik ide.
– Mi lehet a célja? – tárta szét a kezét Pasko.
– Feltételezem, hogy meg akarja szorongatni kicsit távoli rokona kezét, mielőtt tenne valamit, ami egyébként nem tetszene a királynak.
– Mégpedig?
– Fogalmunk sincs. Az Észak – ha csak takaréklángon is – állandóan forr, tehát Kasparnak csak tennie kell kicsit a tűzre, hogy kifusson a fazékból a leves. Ez az egyik olyan dolog, aminek utána kell járnom.
Pasko bólintott.
– Melegítsek fürdővizet?
– Azt hiszem, inkább elsétálok a Remargába. Jól kiáztatom és megmasszíroztatom magam. Hozz utánam megfelelő ruhát egy városban töltendő estéhez!
– Hol vacsorázik, uram?
– Nem tudom. Valami nyilvános helyen.
– Dawsonnál?
Az egykori fogadó most már kizárólag a nemesek és vagyonosok éttermeként üzemelt, és tucatnyi utánzója akadt. A „vacsorázni menés” a fővárosban élők egyik szórakozásává vált.
– Talán inkább abban az új létesítményben, a Metropolban. Azt hallottam, érdemes megnézni.
– Az egy magánklub, uram.
– Akkor szerezz egy meghívást, amíg fürdöm, Pasko!
– Megnézem, mit tehetek – válaszolta savanyú ábrázattal Pasko.
– Muszáj nyilvános helyre mennem, ha el akarom terjeszteni a hírt, hogy visszatértem a városba, de egyedül kell hazajönnöm, miután befejeztem a vacsorát.
– Miért, uram?
– Hogy kideríthessem, ki követ Salador óta, és mit forgat a fejében.
– Egy kém?
Kar nagyot nyújtózkodva ásított egyet.
– Valószínűleg bérgyilkos.
– Tehát már kezdődik is – sóhajtott fel Pasko.
Kar bólogatva indult az ajtó felé.
– Igen. Már kezdődik is.