Nyomdában Hanna új regénye, új borítóval… + új részlet

Teljesen igaznak érzem most, hogy egy regény soha nincsen készen. Az utolsó pillanatban is van mit változtatni, javítani, csiszolni.
Új borító készült, amely jobban illik a tartalomhoz. S hogy ne csak a látvány álljon itt, új fejezetet emeltem ki a könyvből.

– Hanna

Fülszöveg:
Túl az ébrenlét határán létezik egy rejtélyes város, amely örvényként húzza magához az álmodókat. Vali, a budapesti légtornásztanuló élete egyik pillanatról a másikra változik meg, amikor egy éjszaka álomból habarcsolt falak között találja magát. Rejtélyek és idegen álmodók veszik körül – gondolataik hatalmára sötét virágként bomlik ki a város, és megelevenedik a múlt. Ám az éhes kapualjakban sötét árnyék lapul, és Valinak hamar rá kell döbbennie, hogy a múlt nem mindig olyan, mint ahogyan az emlékeinkben él…

Fejezet a könyvből:

Egy réten vágtak át. Oldalt erdő árnyéka vetült a zöld fűre, amely elfeküdt a könnyű szélben, és fényes hullámok futottak végig rajta. A hátuk mögött összezárult a gyeptenger, mintha lerázta volna magáról Kolos lába nyomát. Vali súlytalan volt, akár a szellő.
Egy ház állt egy domb tetején. Fehérre meszelt fala világított az éles napsütésben. Ablakai üresek voltak.
Ez az álom más, mint a többi.
– Hogy érted?
Erősebb, mondta Vali, aztán elhallgatott. Nem tudta, mit mondhat el Kolosnak.
Gyorsabban felértek a dombtetőre, mint a valóságban lehetséges lett volna.
– Olyan, mint a tükörországbéli kert – jegyezte meg Kolos, és Valin átfutott a melegség. A könyv még mindig ott volt a polcán, benne a kiszínezett Szecskó-képekkel. Együtt olvasták a nagy kanapén. Vali a jobb oldalt mindig kétszer, mert annyival volt gyorsabb Kolosnál.
Igen, egészen olyan.
Kolos ezúttal nem torkolta le.
Beléptek a házba. A tapasztott vályogfalakon fakeretes, hímzett képek függtek. Szemben sötét pincelejáró ásított rájuk, akár egy torok. Kolos habozott egy keveset, aztán megindult lefelé.
Ne!
– Kuss!
Az ismerős letorkolásra Vali meghúzta magát, és némán sodródott Kolos után. A fiú léptei nem visszhangoztak, és a sötétség elnyelte, mintha olvadt csokoládéba merült volna. Aztán halk kattanás hallatszott, és feltárult egy ajtó.
Kék fény áradt a lépcsőre. Kolos a szeme elé emelte a kezét, aztán lassan leengedte, és belépett. Az ajtón túl vízzel teli kápolnabelső derengett, és ahogy Kolos belecsobbant, a lusta áramlatok elkapták, és beljebb sodorták. Amikor meglepetten felkiáltott, a buborékok szikrázva bugyborékoltak felfelé, mint megannyi üveggolyó.
A boltíves oszlopok mögött két gótikus ablak volt a falba vágva; azokon áradt be a fény, mely ferde pászmákban vetült a vízbe, és megvilágította az oltár egyik szárnyát. Csillagként fénylő mécsesek ragyogtak a kőtáblán.
Kolos megpördült a vízben.
Milyen gyönyörű…
– Nem sokáig – mondta Kolos, és a hangjába mintha árnyalatnyi szomorúság kúszott volna.
Ebből is várost csinálsz? Nem lehetne meghagyni így?
– Te magad mondtad, hogy erősebb, mint a többi. Szükségem van rá, hogy rólam álmodjon.
De hiszen annyira szép!
– Te is szép vagy, Vali – húzta el a száját Kolos. Levegőgyöngyök lebegtek felfelé. – Ez mégsem akadályoz meg.
Miben? – kérdezte Vali szorongva.
– Semmiben – jelentette ki Kolos, aztán elkomorodott, és intett. A keze által keltett hullámok elmosták a fényeket és az oltárt, és nem maradt más, csak a szürkéskék homály.

Az álmok közti határon átzuhanás gyomorforgató volt, mintha egy karmos kéz túrt volna zsigereikbe; pedig csak a képek villództak émelyítő sebességgel. Figyelmeztetés volt, kényelmetlenségből faragott sorompó, amely bárki mást visszatartott volna.
Bárki mást? Ők azt sem tudják, hogy az álmoknak is vannak határai, gondolta Vali, és Kolost követve beleszáguldott a burjánzó képrengetegbe.
Az első, amit megérzett, az idegenség volt. Egyik vagy másik zagyvaság között nehéz különbséget tenni; de ahogy az ember saját álma minden őrülete ellenére is ismerősnek és kényelmesnek tetszik, a rémálmai pedig személyesre szabottnak, úgy hullanak szét a nem neki szólók.
Vali ritkán álmodott rosszakat. Időnként üldözték, de akkor sem érezte azt a szorítást, mint most, az idegen elmékbe lépve. A forrongó, végtelen hatalmat sugalló álom fenyegetése rátelepedett. Itt egy másik akarat működött, és másik lélek tárult fel.
Egy iskolateremben álltak. Szürkés fény kúszott be az ablakokon, akár egy folt a beázó falon. A padokban felnőttek ültek, valamennyien kábellel rákötve egy plafonra szerelt gépre. A műanyag kígyó a tarkójukból kunkorodott elő, mint egy fekete köldökzsinór. A tanári asztal mögött egy ősz hajú néni horgolt hosszú, hófehér sálat.
Kolos az egyik ablak előtt állt, árnyéka rávetült a lehajtott fejű tanulókra. Vele szemben, tágra nyílt szemmel egy középkorú nő bámészkodott. Körvonalai nem voltak olyan fényesek, elmosódóak, mint a többi alaké, és amikor a tanterem lassan megnyúlt, és étkezővé változott nyugodtan falatozó diákokkal, csak ő maradt a helyén változatlanul.
Az övé az álom.
– Gratulálok, Watson – mondta Kolos.
A hangjára a nő összerezzent, és rájuk pillantott. A tekintetében meglepetés.
– Meghoztátok a kakukkot? – kérdezte.
– Úristen, kész szerencse, hogy a ti álmotok rendezett – fintorodott el Kolos, és intett.
Az étkező ajtaja kitárult, és napfényes utca jelent meg a nyílásban.
– Itt a világ vége? – kérdezte a nő.
– Az – válaszolt neki Kolos, és az emberek kezdtek kifakulni.
A nő körvonalait eltörölte egy láthatatlan kéz, mintha csak zsírkrétával lenne felrajzolva, és ő is beleolvadt a város áttetsző lakosságának arctalan tömegébe.
A falak és házak kisimultak, ismerős, bár változó mintázatba nőttek.
Ez a mi városunk.
– Nem egészen. Még mindig a másik álmában vagyunk – mondta elgondolkozva Kolos. – Csak elvékonyodott a fal.
Mire jó ez?
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – Kolos fölnevetett. – Bár ez esetedben nem valószínű.
Miért?
Kolos nem válaszolt; figyelme újra az álom felé fordult, s körülötte lassan megváltoztak a díszletek.
Miért?

– Miért? – kérdezte Roland.
– Mert klassz érzés. Felpörget – mondta Gábor értetlenül.
Az ég kék. Ő itt Évi, aki a barátnőm… Az élet nehéz. Amit ma megtehetsz… Közhelyzacskó, gondolta Vali.
A felhőket nézte az égen, ahogy rojtos szélük feloldódik a kékben. Ha én nem akarok totál egyértelmű dolgokat mondani, mert más mondanivalóm nincs, hát akkor kussolok.
– Vali?
– Muszáj válaszolni rá? Előbb te.
Roland a hasára hengeredett, és a Felvonulás térre nézett. A szemközti irodaház úgy festett, mintha megereszkedett volna, és valaki hosszú szívószálakat tekert rajta körbe. Üvegkocka derékban behúzva.
– Mert ezt is ki kellett próbálni. A sziklamászás sem rossz, amikor csapatban megy az ember, de abból nem lehet megélni.
– Na mert mi halálra fogjuk keresni magunkat… – vetette közbe Gábor.
– Nem fogunk rosszul keresni – szakította félbe Roland higgadtan. – Mindenesetre nem érzem munkának. Mintha megtarthatnám a hobbimat, és még érdekel is másokat.
Vali kezdte érezni a hideg földet, pedig leterítette a kabátját. Az apró göröngyök nyomták a derekát, de nem fészkelődött el jobban. Jólesett volna belesüppedni a földbe.
– Vali?
– Ennyi volt? – kérdezte Vali.
– Nem szeretek róla beszélni – vallotta be Roland. – De rátok kíváncsi vagyok.
– Hol van Évi? – kérdezte hirtelen Vali.
– Azt mondta, dolga van a városban. Venni akar valamit. – Gábor is a hasára feküdt, és tépdesni kezdte a lóhere-virágokat. Hurkot hajtott a szárukból, és megpróbálta kilőni a virágfejeket. – Majd holnap találkozom vele.
– Aha.
Egy virág puhán Vali arcára esett.
– Na!
– Kíváncsi vagyok rá, az emberiség hány százaléka szokta kiszopogatni a virágból a nektárt. Mondjuk az akácból meg az árvacsalánból.
– Praktikus dolgokon töröd a fejed, haver – röhögött fel Gábor.
– Legalább gondolkozik – mondta Vali, és behunyta a szemét, mert túl fényes volt az ég.
– Ezt hogy érted?
Vali ajka megfeszült. Két kérdés, észlény: Ki Évi legjobb barátja? Kinek vette fel az új, rózsaszín bugyit? Mert szerintem nem nekem. Az öltözőben láttam.
– Sehogy.
Gábor tovább lődözte a virágokat. Vali folytatta:
– Én azt szeretem, hogy olyankor nincsenek gondok. Mindegy, mire gondoltam korábban, vagy mi jön elő később, ha már leereszkedtünk a földre… fent minden csak a mutatványból áll. – Vali halkan beszélt, a narancsszínű ragyogásnak a szemhéja belső felületén. – Semmi, amit ilyen intenzíven él meg az ember, nem lehet felesleges. Szeretem, ami fent van. Totális függés. Totális bizalom. Szeretem, hogy a fele vagyok egy egésznek… hogy a másik felemben teljesen megbízhatok. És tudom… hogy ha akármi történne velem… pedig ami odafönt van, nem lehet ugyanaz, mint az élet többi része… mégis elhiszem, hogy odafönt sűrítve van minden, az érzések, gondolatok…
Sóhajtott, és kinyitotta a szemét. A tavaszi nap beleragyogott a pupillájába, és Vali a sajgásra újra leeresztette a szemhéját. Zöld fények ugráltak előtte.
– Szeretem, hogy fent minden egyszerű. A kötés, a feladat, a veszély… azt hiszem, attól, hogy a sitzen mi van, néha úgy érzem, itt lent is számíthatok ugyanerre az egyszerűségre. Pedig… – Elakadt a lélegzete. – Itt lent semmi nem egyszerű, senkire nem hagyatkozhatsz feltétel nélkül, még a veszélyek is ismeretlenek… Ott fent… mindig… ketten vagyunk. Itt lent… mindig egyedül…
– Hé… – hallotta messziről Roland hangját. – Nem kell sírni, nyugi… nyugi…
Zöld fény a szemhéján.
– Nem tudom, mi jött rám – mondta Vali, és felült. Zsebkendőt keresett. – Bocs.
Hát erről beszélek. Tudom, mi jött rám. Tudom, de most idelent vagyunk, és egyikőtök sem ért egy fikarcnyit sem.
A fiúk zavart és értetlen arcába nézett, aztán belefújta véleményét a zsebkendőbe.

Általában vártak egy keveset, mielőtt a város elemésztette volna az eredeti álmot. Minden egyes áthullás egy új tudatba elszorította a torkukat. Néha szép volt a kép, néha ijesztő, időnként pedig egyszerűen értelmetlen. Vali megfigyelte, hogy Kolost legalább annyira érdeklik a mások álmai, mint őt, és minél tovább elodázza az átformálást.
Ha szólni mert, Kolos azonnal, dacosan eltörölt mindent, így hát megtanult hallgatni.
Várta, hogy a szürkeség oszoljon, és felderengjen a következő világ. Találgatta, vajon rémisztő lesz-e vagy lágy – ha ezen törte a fejét, akkor nem érezte annyira egyedül magát az őrülettel.
Mert ez őrület.
A köd szétoszlott, és egy pillanatra felvillant egy ismerős arc. Behunyt szem, boldog mosoly, szétterülő haj, finom ráncokkal borított bőr. Szeretet érzése, szétsugárzó csillag a hason.
Aztán a házak súlyosan és erőszakosan szétzilálták a képet.
Kolos az egyik háznak támaszkodott, és lehajtott fejjel zihált. A térde megroggyant; talán túl hirtelen volt a váltás.
Ez anyu volt! – kiáltotta Vali.
– Fogd be a pofád! – förmedt rá Kolos, de jóval erőtlenebbül, mint máskor. Keze ökölbe szorult.
Anyu volt! Hogy lehet?
– Csend!
Anyu! – kiáltotta Vali némán a házak közé. Könnyek nélkül zokogott, akár egy kísértet.
Észre sem vette, hogy Kolos is ezt teszi.