Böszörményi Gyula: Ütközet a Meridim felett (kritika)

Walter Lord: Hihetetlen győzelem című könyve a második világháborús dokumentumkönyvek egyik klasszikus darabja. Akit annak idején – most a nyolcvanas évekre gondolok, bohó ifjúságom korára – érdekelt a korszak, annak ez a Leghosszabb nap és a Messze volt a híd társaságában ücsörgött a polcán – mindhárom könyv remek példája volt az eseményeket tárgyilagosan bemutató stílus, és a személyes emberi visszaemlékezések keverékének, amitől egész egyszerűen letehetetlenek voltak. A Hihetetlen győzelem az 1942-es midway-i csatát mutatja be, amelyben az amerikai csapatok – hatalmas önfeláldozás és valami egészen elképesztő mázli segítségével – megsemmisítő vereséget mértek az addig legyőzhetetlen japán flottára. Mindkét oldal szemszögéből bemutatja az eseményeket, és bár törekszik a tényszerűségre, nem hiányzik belőle a humor, és ami a legfőbb: végig ott van a lapokon az a mélységes tisztelet, amit az író a csatában részt vett emberekkel szemben érez. Igazi klasszikus darab, ha valaki találkozik vele, csapjon le rá. (És ne hagyja, hogy a borítón levő MiG-21-es képe megzavarja, az csak a hazai kiadás újítása.)

Böszörményi Gyula dolgaival eddig nem találkoztam, nem tudom, mire képes, ha bedob mindent, eddigi könyvlistáját elnézve átlagos megélhetési írónak tűnik – a címeket elnézve nem igazán ragadott meg a vágy, hogy beszerezzem a dolgait.

A Mysterious Universe sorozatról valamivel kevésbé pozitív a kép nálam: eddig tapasztalataim alapján nem tett rám különösebben mély benyomást, sőt, korábban elhatároztam már, hogy inkább nem fárasztom magam vele.

Miért jön mégis egy MU írás kritikája – hé, regénynek nevezni azért elég erős túlzás lenne – a fentiek ellenére, és miért van szó Walter Lord klasszikusáról? Roppant egyszerű a válasz: balszerencsémre annak idején belebotlottam egy Meridim-reklámba, amelyben szerepelt egy rövid részlet a könyvből. Ez a részlet pedig kábé akkora deja vu érzést keltett bennem, hogy ha a Mátrixban élnénk, az egy komplett rendszerújrainstall biztos jele lett volna. De 4-5 kritikus service pack felrakásának legalább.

Ez az apróság volt az indok arra, hogy végül is kézbe vegyem a cuccot – vajon tényleg ilyen pofátlan és fantáziaszegény nyúlás lesz az egész, vagy csak véletlenül került bele a dolog?

„Az Ontrepor harminchárom tértépő-bombázót, tizenöt szolárvetőt és tíz vadászhajót, míg a Lódarázs harmincöt tértépő-bombázót, tizenöt szolárvetőt és szintén tíz vadászt adott a támadáshoz. Ez a két szóróhajó majdnem teljes állománya volt. Piper csupán néhány vadász-, és felderítőhajót tartott vissza, arra az esetre, ha váratlan támadás érné őket, vagy a közelben horong fénybúvók tűnnének fel. Ez azonban nevetségesen kevés volt akármelyik feladat elvégzésére is. ”
– Ütközet a Meridim felett

„Az Enterprise 33 zuhanóbombázóval, 15 torpedóvetővel és 10 vadászgéppel, a Hornet 35 zuhanóbombázóval, 15 torpedóvetővel és 10 vadászgéppel fog támadni – tehát valamennyi rendelkezésre álló gépét beveti. Csupán néhány felderítőgép és vadászgép marad a tengeralattjárók felderítésére és a légi biztosításra. Ez is veszélyes dolog volt, de olyan kockázat, amelyet vállalni kellett.”
– Hihetetlen győzelem

Oké emberek, félreértés ne essék: ha valaki úgy írna meg egy scifi ponyva űrcsatáját, hogy az egy valós földi csatát venne mintául, és pofás áthallásokkal jelezné a dolgot – az még akár rendben is lehetne. Ha a párhuzamosan folyó cselekményszál – van ám olyan is! – mögött, mintegy háttérként zajlana ez a csata, aminél a figyelmes olvasó csak később kapcsolna, hogy hohó, miezittenkérem – még az se lenne rossz.

De az, hogy a mi Gyulánk fogta a Walter Lord könyvet, illetve annak emlékezetes fordulatait, azt néhány alig átvariált összekötőelemmel és helykitöltő vattaszöveggel kipárnázva átszuszakolta a MU katyvasz-világába és ezt a félig megemésztett öklendezvényt regénynek nevezi – illetve, a kritikák hatására tükörregénynek meg mittomén még minek – no, ehhez már pofa kell. Pláne, hogy legalább egy, a vége felé elhelyezett utalás-alibin kívül semmi sem mutatja, hogy ezt az Ütközet a Meridim felett című izét végül is miről… hm, mi inspirálta.

Ez a háromszázakárhány oldalas izé ugyanis olyan 87%-ban nem áll másból, mint a Hihetetlen győzelem elemeinek leutánzásából, ami valahogy nem teszi lelkessé az eredetit ismerő olvasót. Nézzünk szembe a tényekkel: marha unalmas úgy olvasni egy könyvet, hogy tudjuk, mi fog történni, plusz még állandóan olyasmik járnak az ember fejében, hogy „ezt itt nem Fontanának hívják, hanem George Gaynek.” Ráadásul a szerző elkövet még néhány olyan fatális hibát, ami – ha ez itt most a Mátrix lenne – legalábbis megakasztaná azt az újratelepítést. Az egyik ilyen probléma a stílus, ami jó eséllyel az eredetit nem ismerő olvasó számára is fájdalmas élmény.

Gyakran előforduló hiba amatőr íróknál, hogy a szebb scifihangzás mián telenyomják a könyvet olyan elnevezésekkel, amik láttán még egy hisztisebb véletlenszó-generátor is hülyén nézne. Ez a szakzsargon ugyan elsőre érthetetlen és nehezen megjegyezhető, de legalább semmi haszna sincs. Qrapirok, kriolitbeton, Qw’enet casa-pilótái, Impestr császár a Szupernóva Tekintetű meg a többiek – erősen Űrgammák a feeling, ami mondjuk nem meglepő, de attól még elég lapos az összhatás. Az eredeti könyv emelkedett, megragadó pillanatai – az egyéni hőstettektől a Yorktown pusztulásáig – teljesen erőtlenek az MU változatban, részint a néhol erősen gügye környezet, valamint a szerencsétlen szóhasználat miatt. A párbeszédek és hangulatkeltés sem erős oldala a szerzőnek, lássuk talán egyik kedvenc idézetemet:

„Gibson ezredes felindultan rontott be Morgensnow bunkerébe. Megállt a parancsnok előtt és ökölbe szorított kézzel, egész testében remegve hallgatott. Attól lehetett tartani, hogy ez az öreg rohamosztagos azonnal elsírja magát az egész törzstiszti kar előtt. Morgensnow ezredes pontosan értette, mi dúlta fel Gibsont.
Végül az öreg katona mégis megszólalt, s nagyon csendesen, visszafogottan csak annyit mondott:
– Aki Kresbi WR-4-esekkel küldi harcolni a pilótáit, az közönséges gyilkos. Én is!
És választ sem várva elhagyta a harcálláspontot.”

Oké, lehet eltenni a zsebkendőket.

Amúgy a „csak semmi durvulás, de azért keményen” stílusmegoldásokkal operálás mintha védjegye lenne az MU regényeknek – ennek köszönhetőek az olyan piszokul fals mondatok, mint például – random felcsapva a könyvet – „Legalább afféle elcseszett második hullámként csapnak majd le a horongokra Mathiopulos őrnagy lassú masinái.”

Lassú masinái. Időről időre eltűnődöm azon, vajon volna-e ehelyett valami keményebb és még inkább életszerűbb kifejezés.

Igazából még akkor se nagyon lehetne megmenteni a veszett fejsze nyelét, ha a szerzőnek lenne érzéke/fordított volna némi időt, (nem kívánt törlendő), a stílus csiszolására. A midway-i csata egész hangulatát meghatározta a szinte még teljesen új és tökéletlen haditechnika – repülőgép-hordozók, zuhanóbombázók, torpedóvetők, a nehézkes felderítés, a „nem tudjuk, hol vannak” hangulat, meg a többi. Ezt egy az egyben átemelni egy űrcsatába, legalábbis erősen anakronisztikus eredményt hoz. Hé, a jónép szanaszét tobzódik kibernetikus beültetésekben, térugró űrhajókban, baromnagy űrállomásokban, piszokul minatűr miniatompajzsokban, az ember azt hinné, hogy nem okoz gondot a bombák és torpedók – elnézést, tértépő bombák és szolártorpedók – felszerelése némi célvezérlő elektronikával. Vagy egyáltalán, valami kevésbé ütődöttnek tűnő technikájú harccal. Vajon ha Gyulánk legközelebb a Tűz háborújának cselekményét nyúlja le, akkor az ottani űrcsatákban kvantumszolárbunkósbotokkal ütik majd egymás fejét a pilóták?

És egyáltalán, mi a fenének használnak a 2800-as évek katonái HK MP-5-ösöket? Olyan ez, mintha egy mai hájtekk reptéren – négy kilométeres, CAT III-as kifutópálya, csillogó-villogó torony meg minden – valahonnét a betonról üvöltene fel valaki, hogy „Otto Lilienthal kér felszállási engedélyt!”, oszt’ a légiirányítók unottan szemlélnék a vállán nehézkes siklószárnyával botladozó pasast, aki háromszáz méter után hullafáradtan terül el az egyik leültető fényen…

…hogy aztán eltiporja egy leszálló An-124-es.

Szóval ez a Midway-nyúlás erős katasztrófa, no. Egyetlen komoly eredmény az ötletben, hogy a MU könyvek hagyományosan igénytelen megoldásaiban valószínűleg új mélypontot hozott. Node, nem csak ez a Midway-nyúlás van ám a könyvben! Nemnemnem, ennél jóval több! Szegény, megboldogult Walter Lord sírban pörgetésével párhuzamosan ugyanis folyik egy másik cselekmény is, ami tök új – vagy legalábbis nem onnét lopott -, és amelyben a szerző megcsillogtathatja tehetségének és fantáziájának tárházát…

…amely egy olyan ötven oldalas, nem túl izgalmas cselekményű és laposan megírt sztoriban csúcsosodik ki, előzékenyen dőlt betűvel szedve. Valami fazonok csámpáznak el Midway-Meridimre, ahol egy ősi civilizációnak az Izgalmas Feljegyzései Henteregnek A Jövőről. Amellett, hogy a sztori logikai buktatóktól is terhelt – a Rejtett Helyen Hentergő Stuffokat az egyik szereplő már korábban megtalálta, csak ott kellett hagynia, mert nem hozhatta el őket, mermég felfedezik nála a vámon, deazértmost a másik szereplő simán lefényképezi őket és elviszi a másolatokat, mert különbenis – igazából játszódhatna Veresegyházán is. Magyarul a kötet nagyját képező Lord-nyúlás vagy az irodalomtörténet legpofátlanabb cselekményvattája, amivel regényként lehet elsózni egy nem különösebben érdekes novellát, vagy pedig tekinthetjük a kötetet egy kétes értékű nyúlás és egy szerkesztési problémák miatt szétdarabolt novella keverékének.

Mindez, ha a könyv hátoldalán díszelgő cetlinek hihetünk – itt köszönném meg szponzoraimnak, hogy beszálltak a megvásárlásába – 1990 forintért. Alkalmi vétel, bár én inkább ehelyett elballagnék egy könyvtárba/antikváriumba és elolvasnám az eredetit. Az valahogy jobban sikerült.

Meglepő stratégiának tűnik amúgy, hogy egy, a jelek szerint erősen problémás időket élő kiadó ilyen harmatos folytatásokkal erősíti a feltehetőleg amúgy sem túl erősen fogyó sorozatát. Tudom, bár híg leve van az olcsó húsnak, de kétségtelen előnye, hogy olcsó – azért ez a kötet sem az a frenetikus színvonal. Inkább csak majd’ négyszáz oldalnyi elveszett lehetőség, amelyet esetleg egy(pár) tehetséges író jobban ki tudott volna használni. Feltételezve persze, hogy egyáltalán cél a minőség, és nem csak az Abdidas melegítők, Nikke pólók és Reybook tornacipők irodalmi megfelelőinek piacon árulása…

Kapcsolódó linkek:

http://member.rpg.hu/cu/issue.php?p=2&f=hny&id=32200302
http://member.rpg.hu/cu/issue.php?p=2&f=chagall&id=33200401

http://mu.inomi.hu/topic.php?t=15