Hamarosan megjelenik Hanna első regénye: Város két fül között

Kedves RPG.HU látogatók!

Kleinheincz Csilla (Hanna)

Szeretnék megosztani veletek egy kiragadott fejezetet (az ötödiket) a regényből. Nem merek többet mutatni, mivel a cselekmény szövevényes mivolta miatt ennél több már spoilernek minősülne – de talán kóstolónak megteszi.

Flikk

Vali nem szerette, ha árnyékok lapulnak az üres lakás szobáiban. Mivel senki nem volt otthon, cipőt, kabátot le sem vetve, maga járt végig a lakáson, hogy felkattintgassa a kapcsolókat. A villanykörték fényei mintha elkenődtek volna a falakon.
Nem lepődött meg, hogy senkit nem talál otthon. Az anyja az utóbbi időben egyre gyakrabban küldött megkésve, a nap végén SMS-eket, hogy csak későn jön, mert Miklóssal van. Valit ez bosszantotta, bár ha nem volt egyedül, akkor is a szobájába zárkózva töltötte az egész estét, tanulás címén. Zavarta, ha a nappaliba lépve megpillantotta az anyját, amint Miklóssal beszélget – ilyenkor újfent rá kellett döbbennie, hogy a férfi létezik.
Pedig akkor is észlelte a létezését, amikor nem volt ott. Az ajtó mellett férfipapucs, a pohárban fogkefe. Odaégetett serpenyő, mert Miklós ragaszkodott a reggeli elkészítéséhez.
Bement a szobájába, és földre dobta a táskáját. Nem vesződött azzal, hogy kipakolja az átizzadt edzőruhát, csak levette a pulóverét, és lehuppant az emeletes ágy alsó matracára. Már kezdte kinőni, de még mindig ott aludt, ahol kiskorában. Ha felnézett a fenti rész keresztléceire, szinte el tudta hinni, hogy odafent is fekszik valaki.
– Szóval te voltál – suttogta feje alá gyűrt karral. Utána elhallgatott; nem tetszett neki saját hangja csengése a kihalt lakásban. Csak a macskaforma óra percegett a falon.
Kolos hangja. Kolos nevetése. Nem ismerte fel rögtön, mert álmában a testvére felnőtt. Nem az a kicsit pufók, sötét, borzas hajú gyerek volt, mint akkor, amikor utoljára kilépett az ajtón, hanem nyúlánk, komoly arcú fiú. Vali álmai nem hagyták örök kisfiúként leülepedni az emléket, hanem életben tartották, felnevelték.
Vali felidézte az utolsó képet az élő Kolosról: kikopott térdű nadrág – mert mindig négykézláb kergetőztek az asztalok alatt -, bordó széldzseki, sárga telefonzsinórra csíptetett lakáskulcs az övön. Egy nyelvöltés, egy libbenő bevásárlószatyor. Vele kellett volna mennem, gondolta Vali. Mielőtt becsukja az ajtót.
Hamar meghozták a hírt. Vali az ajtófélfa mögé bújva hallgatott, aztán bement a gyerekszobába, és fejére húzta a takarót. A másnap reggel ugyanolyannak tűnt, mint a többi. Az anyja nem szólt hozzá, némán tett-vett a lakásban, és időnként rázkódott a válla. Valinak nem kellett iskolába mennie. Tanácstalanul keringett a szobák között, megszédülve, mint egy bogár. A bútorok fölémagasodtak, ahelyett, hogy elálltak volna az útjából. A falak körézárultak. Elbizonytalanodott a lakásban, mely csak annyira tűnt ismerősnek, mint egy emlék: a mindennapok biztonsága elillant belőle, kiszippantotta az életéből egy másik hiány, amiről egyelőre nem vett tudomást. Esetlenül nekiment a konyhaasztalnak, és elesett, mintha még csak járni tanulna. Belekapaszkodott az abroszba, és várta, hogy az majd megtartja.
A csörömpölésre berohant az anyja. Lenézett a széttört kristály gyümölcsöstálra: a szikrázó szilánkokra és a barackpépre a kék-fehér kockás kövön. Mit műveltél? – kiáltott a gyerekre dühösen – nagyon dühösen, emlékezett vissza Vali.
Kolos volt! – szakadt ki a védekezés a kislányból ösztönösen. Amikor aztán elcsattant a pofon, kitisztult az agya, és végre elsírta magát. Rátalált a hiány, ami egész délelőtt kerülgette.
Vali felrezzent az emlékek közül. Kulcs zörgött, és hangok hallatszottak az előszobában. A lány bosszúsan biggyesztette le a száját. Miklós és az anyja.
– Majd én – hallotta az anyját, aztán egérfinom kopogás hallatszott az ajtaján.
– Gyere be! – szólt ki.
– Szervusz, kislányom – lépett be az anyja, és betette maga mögött az ajtót. Ideges, reménykedő mosoly játszott az ajkán. – Leülhetek?
Vali felült az ágyon, és odébb húzódott, hogy helyet engedjen az anyjának.
– Jó napod volt?
– Jó – felelte tömören Vali.
– Van valami, amit szeretnék elmondani neked… nagy lány vagy már, nemsokára kirepülsz…
Nemsokára repülök, abból fogok élni, hogy fent szárnyalok, anyu. Nem vagyok gyerek.
– Én pedig itt maradok egyedül. Persze te mindig az én kislányom leszel, de nem leszel mindig mellettem. Főleg, hogy elutazol fellépésekre, igaz? – Vali hallotta, hogy az anyja öntudatlanul ropogtatja az ujjait. – Miklóst ismered már, régóta együtt vagyunk. Szeretnénk összeházasodni.
Csend támadt. Vali tudta, hogy az anyja valami biztatót vár tőle, ezért elmosolyodott, és vállat vont.
– Felnőttek vagytok. Nem hiszem, hogy engedélyt kéne kérnetek tőlem.
– Nem lenne ez sürgős, de… – az anyja arca kigyúlt, és egészen olyan lett, mintha Vali nővére lenne. – Kistestvéred lesz.
Vali azt hitte, hogy ettől a bejelentéstől összeszorul majd a torka, de csak megkönnyebbülést érzett.
– Tudom – mondta, és megérintette az anyja kezét. – Már egy hete rókázol.
Az anyja meglepve nézett rá, aztán kuncogni kezdett. Vali csak mosolygott, aztán hirtelen megkérdezte: – Hogyan hívjátok majd?
– Nem… nem is tudom. Még nem beszéltünk róla.
– Ha fiú, ne legyen Kolos.
Összenéztek. Évek óta nem ejtették ki egymás előtt a nevet. Az ujjaik összekulcsolódtak.
– Nem. Nem lesz még egy Kolos – mondta halkan az anyja.

Az átmosódás az ébrenlétből az álomba olyan volt, mint egy kezdetben lassú, majd egyre gyorsuló csúszdázás. Mint gyerekkorában, amikor Kolossal összekapaszkodva siklottak le a piros műanyag csúszdában. Ahogy a száguldás közben hanyatt dőltek, úgy gyorsultak fel, és a kanyarokban a falakra simulva sikongattak.
A végén pedig várta őket a huppanás a homokozóba.
A város ismerős volt már. Most látta harmadszor, de hamar rá kellett ébrednie, hogy álma nem az övé; ő csupán madzagon rángatott léggömb Kolos mögött, egy árnyék, amely a fiú hátára vetül, de amelyről a város nem vesz tudomást. Kénytelen volt követni a testvérét, azt látni, amit ő.
Kolos, szólította meg.
Semmi válasz. Kolos határozott léptekkel haladt az utcán, melyet piros és sárga fényekkel égő, homályos kirakatok szegélyeztek. Az üveghez szorította ujját, és végighúzta rajta. Amerre ledörzsölte a párát, a kirakat felpúposodott. Kolos hátralépett, és megszemlélte művét.
Az üvegből kis rügyek pattantak ki, és átlátszó indák pöndörödtek elő. A kirakat törékeny, csillogó töviseket hajtott, jégfényű levelek éle szikrázott a piros és sárga fényben.
Kolos lassan elhátrált a kirakattól, és vele együtt Vali is.
Ismerem, suttogta magának a lány, és elszorult a szíve.
A kirakatüveg burjánzó, tövises rengeteggé nőtt. Csillogásból szőtt bozót meregette karmait az utcára. És valahol, mélyen a sűrűjében, egy rohanásba dermedt alak látszott, akit menthetetlenül gúzsba kötött az üvegből kisarjadó csipkebokor. Tépett palástja meg-megvillant az ágak között.
A királyfi volt a Csipkerózsika-mesekönyvből, amit Vali és Kolos annyira szerettek. A mesét árnyképek illusztrálták, és ez volt mind közül a legtöbbet mondó. Minden mesében a legkisebb, a legszebb és legbátrabb királyfi győz. Kolos mindig őket játszotta. De Vali azokra gondolt a legtöbbet, akik elbuktak a próbán, azt akarta tudni, ki az a herceg, aki soha nem jut át a rózsabokrokon, és húsát leszaggatják a tövisek.
– Tudod ki volt a királyfi? – szólalt meg hirtelen Kolos.
Vali megdöbbent. Hallottál?
Kolos türelmetlenül intett, és ismét feltette a kérdést:
– Tudod, hogy ki ez a királyfi?
Vali hallgatott, aztán válaszolt, noha saját hangját csupán gondolatai között visszhangozva hallotta:
Nem… sosem tudtam.
– Én vagyok. Én vagyok, aki sosem jutott át a rózsabokrokon. Aki meghalt, és elfelejtették.
Csend támadt, aztán Kolos fanyarul felnevetett.
– Látod… mégsem az a királyfi voltam, amelyik legyőzi a sárkányt, és elnyeri a királylányt.
Vali nem volt képes megszólalni. Nem tudta, álmában, test nélkül hogyan sírhatna.
Kolos folytatta:
– Tudod, mi volt a királyfi szerencséje? Volt valaki, aki annak dacára róla álmodott, hogy vesztes volt. Akit nem érdekelt a győztes herceg, csak az, amelyik belegabalyodott a bokorba. Tudod, ki volt?
Tudom, suttogta Vali.
– Akkor ne felejtsd el.
Hiányoztál, bökte ki Vali hosszas hallgatás után.
– Ja. Gondolom.
Elindultak lefelé az utcán, és maguk mögött hagyták a burjánzó kirakatot.
– Ez az én világom – mondta Kolos, és lazán körbeintett. – Egy város, ami csak addig létezik, amíg alszol. Lehet, hogy két alvás között is itt van, de én arról nem tudok. Ha felébredsz, csibi, én eltűnök. Meghalok minden hajnalban. Klassz, mi?
Vali most érezte meg először a Kolosban lobogó indulatot, és összehúzta magát.
– Mintha leoltanád a villanyt. Egyik pillanatban még élek – aztán kész. És tudod… soha nem vagyok biztos benne, hogy következő éjjel itt leszek. Voltak éjszakák, amikor nem álmodtál. Addig én sem léteztem.
Sajnálom…
– Kösz, nem kell sajnálnod.
Vali megborzongott a Kolos hangjából áradó ellenségességtől. Nem ismerek rád.
– Látod, csibi, ebben kurvára egyetértünk. Én sem ismerlek téged. De tudod, annyira nem is érdekelsz. Nem akarom, hogy kiderüljön, hogy mégis az vagy, aki voltál.
Miért?
– Az ébrenlétet is akarom. Ahhoz pedig nincs rád szükségem, csibi. Jobb, ha nem ismerlek meg.
Vali gondolatai reszkettek. Fel akart ébredni, de növekvő rettegéssel döbbent rá, hogy ez lehetetlen. Kénytelen tovább követni Kolost, míg el nem jön a reggel.
Nem ezt akartam, gondolta kétségbeesetten.
– Azt elhiszem – felelte Kolos. – De vállalnod kell a következményeket. A halottidézés veszélyes dolog. – És hangosan felnevetett.