Egy csepp málna

Hirtelen ébredtem. Az egyik pillanatban még a vizek álmát aludtam, ki-be úszva az ébrenlétbe, akár egy lomha hal, aztán egyszeriben ott voltam a mederben, tudatában a föld ízének, a kövek érdes érintésének, a szellő csiklandásának. A testem hömpölygött, ízek, szagok rohantak meg – és a fájdalom.
A nehéz test csobbanása még ott fodrozódott a felszínemen. Éreztem, ahogy kirajzolódnak bennem a körvonalai: nagydarab férfi volt, a szeme nyitva. Pislogott, és belém nézett. Biztos vagyok benne, hogy látott is.
Ő hozta magával az ébredést, a fájdalmat. Keserűek voltak az érzései, akár a sav, és lúdbőrzöttem tőle, mintha esőt hirdető szél fújna.
Eredj, mondtam neki, és dühös voltam. Az egyik parti szikláról ugorhatott be, de nem tudtam körülnézni, vannak-e mások is a környéken, akik kihúzhatnák, mert szemembe hirtelen belecsapott az ég kéksége, a fák napsárga lombozata, újonnan, frissebben, mint eddig bármikor. Megszédültem, de az is lehet, hogy az már a férfi miatt volt.
Hatalmas szeretet, hatalmas fájdalom, akkora, hogy el sem fért bennem. Ki akartam törni a mederből, hogy szabaduljak. Éber voltam, értetlen, és dühös. Minden cseppem tiltakozott az ébrenlét ellen, de a képek, hangok és emlékek szétáradtak bennem, és végigbizsergették az áramlataimat.

Megpróbáltam elzárkózni tőle, ahogy lassan lemerült a mélybe. Amikor fel akartam dobni, pár tempóval lejjebb úszott, és belém eregette a fényes buborékokat: egy utca képe, amin végigfut, kezében egy meleg kézzel. Egy szoba, nehéz, zöldes füst üli meg. Kapaszkodás, zuhanás. Csók a rettegés peremén. Egy elszabadult hajtincs, arc és test nélkül, csak egy szőke csiga, gyönyörű, akár a téli hajnalok.
Minden egyes szétpattanó buborékkal egyre éberebb lettem, és egyre jobban sajgott bennem valami, amely nem létezhetett volna, sem az iszapba fúrt halak között, sem a lebegő felszínen, valami, amelynek helyét csupán a szúró fájdalom jelezte.
Miért? – kérdeztem tőle, és belenéztem a tágra nyílt szempárba. Miért rakod rám a terhed?
Kék volt a szeme és szomorú; már gyűlt benne a halál.
Felébresztett. Mindegy, mivel, de felébresztett, ez ellen pedig nem tehettem semmit. Szomorúság borzolódott a színemen; nem a sajátom, de immár mégis az.
Kiszakadtam önmagamból, és megragadtam a vállát, húzni kezdtem felfelé. Tudtam, hogy megölöm, ha meg nem mentem.
Korábban soha nem sajnáltam a madarakat, nem sajnáltam a halak hideg kis életét, a számtalan rovart. Nem sajnáltam azt a lányt, aki időtlen időkkel ezelőtt belém fúlt – de ez most más volt. Valamit tett velem.
Kivetettem a partra, és magam is mellé kúsztam. Behunyta a szemét.
A maró fájdalom abbamaradt, de az apró sajgást magammal vittem.

Lenéztem rá. Ziháltunk mindketten. Visszanéztem tó-magamra, aztán felültem. A rég halott lány emlékéből formált test engedelmeskedett. Különös volt kívül lenni magamon, visszanézni a tükörre, amit épp csak megsimogatott az erdőbe befúvó szél. Nem emlékeztem, hogyan jutottam partra, mikor váltam ketté.
Bensőmben víz locsogott halkan, és ez megnyugtatott. Még mindig önmagam voltam.
A férfi fuldokolva köhögött, szőke haja homlokára tapadt. Láttam, hogy fennakad a szeme, gyorsan odahajoltam hát, belekortyoltam a szájába, és magamba szippantottam a vizet. Amikor elkeveredett bennem saját magammal, ismét rám törtek a képek. Fehér kesztyűs lány az ágyon. Egy tér, a magasban zenélő óra, kis emberkék kalapálnak odafent. Aztán síró arc, tőrdöfés érzése, holott nincs is seb. Fuldoklás, ahol nincs tó. Üresség.
– Miért ugrottál?
– Miért húztál ki? – kérdezte rekedten, aztán ő is felült, és végignézett magán. Esetlennek látszott, ahogy ott gubbasztott, vizesen.
Amíg a vízben vannak, olyan kecsesek, gondoltam. Kint meg elfelejtenek mozogni.
– Meg fogsz fázni – mondta, és gyors pillantást vetett rám. – Valahol itt hagytam a kabátomat.
Felállt, kicsavarta a pólóját, aztán elindult a fák felé. A kabátja ott lógott az egyiken, szépen felakasztva. Amíg visszajött, én a tavat néztem. Ragyogott a felszíne, és megszorított egy új érzés.
– Szép, nem? – kérdeztem a fodrozódás fényjátékát nézve.
Megállt mögöttem.
– Igen, nagyon szép. – A vállamra ejtette a kabátot, aztán segített belebújni. Meleg volt, kellemesen puha.
Felnéztem rá.
– Gabó vagyok – mondta. – Köszönöm.
– Én… – Ránéztem a tóra, és felidéztem a hangokat, amiket álmomban hallottam. Léptek, kiáltások, kacsázó kövek… – Tünde vagyok.

Miután rátaláltam a névre, könnyebb volt. Visszafordultam felé.
– Miért ugrottál? – kérdeztem ismét.
– Nem szeretném elmondani.
– Közöm van hozzá – mondtam, és folytatni akartam: felébresztettél, de aztán kicsit feszengve bólintott.
– Azt hiszem, igen. Hiszen kihúztál.
Kiment a partra, én pedig követtem. Süppedős volt a föld, ahol belenyaltam.
– Két éve itt jártam a feleségemmel. Akkor kértem meg a kezét.
Volt valami a hangjában, amitől fodrozódni kezdett bennem valami, talán a fájdalom savának emléke. A szeme most vörös volt a víztől, és valahová elrévedt. De tudtam, hogy tisztában van a jelenlétemmel, hogy még a múltba veszve, a halálból kisodorva is tudja, hogy ott vagyok.
Ilyet csak az emberek tudnak. Mi, tavak, hegyek, mindent elfelejtünk, ami nem most van, mindenből álom lesz, egy futó hangulat. Súlytalan és jellegtelen. De valóban ott lenni, valóban figyelni csak az emberek tudnak.
– Itt álltunk a parton. – Nem mondott többet, és noha ez az emlék nem mosódott át belém, láttam a szőke hajcsigás lányt a fák között. Aztán mégis folytatta: – Ma van az évfordulója. Két hete lelépett egy másik pasival.
Hirtelen meggörnyedt. Úgy rázkódott, mintha vihar rázná, és muszáj volt átölelnem, hogy medre legyek a hullámzásnak. Vártam, susogtam, és kicsordult a vizem. Amikor megtöröltem az arcomat, a kézfejemről ajkamra kenődött a könnye. Az övé sós volt.
– Ne haragudj – mondta, aztán elmosolyodott. – Ne haragudj, odaadnád a zsebkendőmet? Csak a kabátban van száraz.
Végül ő vette elő, mert nem találtam a zseb nyílását. Nagyot fújt bele, aztán kicsit gondolkozott, és visszatette.
– Bocs – mondta, aztán rám nézett. Már amikor bennem lebegett, és fehér buborékok pezsegték körül, akkor is úgy hittem, hogy lát engem. Most is mintha ugyanolyan átlátszó lettem volna előtte. – Nem tudom, mit szólsz ehhez.
– Nem haragszom, ha erre gondolsz. Felébresztettél, de már nem haragszom.
– Én sem haragszom, mert kihúztál.
– Nem is akartál igazán meghalni – mondtam hirtelen, és behunytam a szemem. Képek úsztak át szemhéjam belső felületén, akár a halak. – Hiányzik neked, és senki nem tudja pótolni, de igazából nem akartál meghalni. Az olyan… végleges.

Benneszakadt a hitetlen nevetés.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– A tó.
– A tó?
Meghullámoztattam a karomon a bőrt. A szájára ráfagyott a gúnyos mosoly.
– Csináld még egyszer! -kérte rekedten.
Átfutott rajtam egy hullám, láthatta, hogyan válik átlátszóvá a testem, vízoszloppá a kabát alatt.
– Ez egész nyilvánvalóan nem létezhet – mondta. Nyugodtan néztem rá, és vártam. Gabó lassan összeszedte magát. – Azt hittem, egy sokk elég egy napra. Magyarázd el!
Elmondtam neki, mit láttam. Ő akadozva, ugrálva az emlékek között, kiegészítette. Meleg volt a hangja, amíg beszélt, hiába tudtam, hogy tulajdonképpen fáj neki a beszéd. Olyanok voltak az emlékek, akár a buborékok: kilökte őket magából, hogy belesüllyedhessen a hideg öntudatlanságba.
Ahogy mesélt, ahogy az emlékeit ide-oda adogattuk egymás között, lassan megpróbáltam összerakni a lányt, akit hiányolt. De csak a hangjában volt benne, a felvillanó képekben, és nem tudtam megérteni. Talán mert nem ő próbált belém fulladni, hanem Gabó. Őt értettem: a fájdalma olyan volt, mint a december, amikor még friss a meleg ősz emléke, de olyan távoli a tavasz, hogy csak a hiánya érződik. Még a remény is iszapba bújik, akár a halak.
Amíg álltunk a parton, beesteledett. Végül elhallgatott. Sokáig csak hallgattam a szívverését, és sem ő, sem én nem éreztük úgy, hogy beszélni kéne.
Amikor végül megszólalt, mintha csak az esti szél lett volna.
– Nagyon szeretem.
– Érzem.
– Mennem kell.
Visszavette a kabátot.
– Nincs is igazából rá szükséged, igaz? – kérdezte. – A kabátra, mármint.
Megráztam a fejem.
– Most mi lesz? Itt hagyhatlak?
– Elengedhetlek? – kérdeztem vissza, és elmosolyodtam.
– Nyugi. Hazafelé nem esik útba másik tó.
Néztem egy darabig a hátát, ahogy távolodik, aztán belecsobbantam a tóba, és elhevertem önmagamban, belesüppedve a vizek nagy álmába.

Amint beledugta a kezét a vízbe, felébredtem. Megismertem az érintését, a tűszúrásnyi fájdalmat, és kiemelkedtem a vízből. Néha vártam egy kicsit, hogy megvárakoztassam, de mindig hamarabb bukkantam fel, mint hogy ő ráunt volna.
Idegen szagokat hozott magával. A zsebében mindig volt egy könyv, a vonaton szokta olvasni, amíg el nem ért az erdőig. Történetekkel volt tele a kabátja és ő maga is. Előbb mindig máséról beszélt, de aztán óhatatlanul áttért a sajátjára.
Mindig kicsit sósabb lett a vizem, ahogy belém keveredtek a könnyei, bár egyre ritkábban sírt, és egyre kevesebbet beszélt Annáról. Néha az erdőben barangoltunk, de a legtöbbet a tóparton üldögéltünk. Ha eleredt az eső, visszaolvadtam tó-magamba, mert olyankor nehéz volt tartanom az alakomat, és onnan beszélgettem vele.
Más volt ez, mint aludni a tavak álmát. Mintha csak most lettem volna igazán önmagam. Az illatok, színek élesek és ragyogóak voltak, és biztos vagyok benne, hogy Gabót nem tudtam volna megálmodni. Néha felidéztem a felszínen, amit láttam, és újra végignéztük a rigók röptét. Egyedül sokszor visszapörgettem azt is, hogyan húzom ki a vízből.
Azt sajnáltam, hogy nem emlékezem rájuk, ahogy a partomon állnak: Gabó felhúzza a gyűrűt, és csókolóznak. Szerettem volna megmutatni neki, de akkor még nem tudtam, kicsoda, és az emberek csak könnyű, avagy nehéz léptek voltak a fövenyen, hamar elillanó hangok az erdő fái között.
Akármilyen haraggal vagy gyűlölettel is beszélt Annáról, biztos vagyok benne, hogy ennek örült volna: hogy milyennek láttam őket én.
De magam sem tudtam. Akkor aludtam.

Egyik nap megkértem, hogy vigyen el a városba. Féltem és vártam az ő világát, amit csak egy halott lány emlékei között láttam eddig, kusza képekként. De úgy éreztem, muszáj tudnom, nem ismerhetem csak a szavaiból. Az túl kevés.
Amikor a vonat elindult az erdei állomásról, Gabó megnyugtatóan megérintette a térdemet.
– Biztos vagy benne?
– Szeretném látni, hol laksz.
Beszélgettünk, hogy ne legyek kénytelen azt figyelni, hogyan ritkulnak meg a fák az ablak mögött, hogy válik egyre egyhangúbbá, szürkébbé a táj. Gabó a nyárról mesélt, a madarászokról, akikkel rendszeresen összejárt, az érzésről, amikor kezébe foghat egy dobogó szívű kis tollcsomót. Vicceket mondott, és átkarolt, hogy ne lássam a házakat, de kibújtam az öleléséből, és kibámultam.
A házak nagyok voltak és színtelenek, az erkélyek akár a taplók a fák törzsén. Idegen volt a város, és hideg, egyáltalán nem olyan, mint a vízbefúlt lány távoli, elmosódott emlékeiben. Azt hittem, megbirkózom vele, de minden nagyobb, szürkébb volt, mint ahogy sejtettem. Beleborzongtam.
– No gyere, elviszlek valahová, ahol talán jobban érzed magad – mondta Gabó.
Egy kis teázóba vitt, a falakon képek függtek: tavak és hegyek, gyönyörű álomba merülve.
– Ott lakom szemben – mutatott az ablakon át a térre és a mögötte magasodó barnásszürke házra. – Szeretem ezt a helyet.
Nem kérdeztem, hogy ide szokott-e járni Annával.
– Nézd! – mutatta nekem a füzetkét, de visszaadtam neki. Nem tudtam olvasni. – Ne haragudj – mondta. – Elfelejtettem. Néha egyszerűen nem jut eszembe, hogy más is lehetsz, mint…
– Ember? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Néha nekem sem jut eszembe. Néha a tó az álom, és nem fordítva.
– Várj, majd én választok neked… A Föld Álma. – Felnézett rám. – Nem, még a végén sárkupaccá változol.
– Lefröcsköllek – fenyegettem meg, és orrára pöccintettem pár cseppet magamból.
– Mate. Hmm… Ma te, holnap meg a nagycsöcsű szőkék. Szelek szárnya? Vízhajtó tea helyett szélhajtó fű?
– Add ide! – kaptam a füzet után.
Elhúzta előlem, és rám nevetett, nagy teste beleremegett.
– De kicsim, te nem is tudsz olvasni! – kacagott hitetlenkedve. Bármennyire is igaz volt ez, és bármennyire szégyelltem magam máskülönben, muszáj volt vele nevetnem.
– Nem baj – mondtam, és kikaptam a kezéből a füzetet, aztán találomra rámutattam az egyik bejegyzésre.

Amikor megnézte, melegen rám mosolygott.
– Tudod, mi ez?
A fejemet ráztam.
– Erdei séta a neve. – Egy pillanatra megfogta a kezemet. – Hideg a kezed.
– Ősz van – mondtam. – Ha tél lesz, befagyok.
Mindig emlékeztetnem kellett, hogy nem vagyok valódi ember. Mindig elfelejtette, és féltem, hogy elfelejtem én is. Már így is túlságosan ébren voltam, túl sokat tudtam róla. Néha még az emberi alakot is megőriztem a tóban, és lebegve, hajamat szétterítve néztem az eget.
A tea megérkezett. Ez volt az első emberi ital, amit megízleltem, és szétáradt bennem a málna és az erdei szamóca íze. Meleg volt, úgy sugárzott szét bennem a korty, akár egy aprócska nap.
– Kipirultál – mondta halkan Gabó.
– A teától.
Kiittam az egész kannát, tűzforrón, ahogy hozták, és élveztem a szétáramló meleget a bensőmben.
– Napsugarat ittam.
– Gyere! – szólalt meg hirtelen, és a kabátja után nyúlt.
Fizetett, aztán kimentünk az utcára.
– Hová megyünk?
– Azt mondtad, látni szeretnéd, hol lakom. Ha nem baj.
Átvágtunk a téren. Félúton járhattunk, amikor csöpögni kezdett az eső. A cseppek belém olvadtak, eltűntek, amint hozzám értek. Megszaporáztam a lépteimet.
Egyre erősebben esett, és hirtelen elkapott a félsz. A víz felhígított, hullámozni kezdett bennem. Éreztem, hogy hív.
– Gabó… szét fogok hullani… – suttogtam kétségbeesetten. Cseppek a hajamban, a karomon, már nem éreztem a saját határaimat. Magamba akartam nyelni az esőt, hogy hatalmasra duzzadjak. A ruhám alatt végigfutott egy hullám.
– Mi a baj? – kérdezte Gabó ijedten.
– Gyorsan! – A idegen víz ki akart törni belőlem, túl kicsi voltam, hogy gátat szabjak neki. Feloldotta a körvonalaimat.
Gabó megragadott, és felcipelt a házba. Homályosan emlékszem rá, hogy zárt ajtók mellett haladtunk el, aztán már ott is voltunk egy szűk előszobában. Gabó karja megszorított. Sosem tudta felmérni, mennyire erős, mindig majd’ szétloccsantott. Most ebbe a szorításba kapaszkodtam.
Szinte belökött a fürdőszobába. Megtántorodtam, az esővíz szétáradt bennem, aztán bezuhantam a kádba, és elvesztettem a formám.
– Úristen! – hallottam Gabó hangját, aztán megéreztem, hogy valami szív lefelé. Sötétség nyúlt utánam, és kitátotta a száját.
Gabó keze belém nyúlt, és körbetapogatózott, aztán pukkanást hallottam, és az erő nem húzott már többet lefelé. Jókora darab hiányzott belőlem, de a lényeg megmaradt. Ennyit még ki tudok pótolni.
– Tünde! – kiáltotta felettem, két keze kétségbeesetten belém kavart. Nem látta, hogy megvagyok.
Amikor kiemelkedtem a kádból, magához szorított. Kegyetlenül ropogtatott, de az is lehet, hogy csak azért kapaszkodott belém ilyen erővel, mert félt, hogy én is elveszek.
– Itt vagyok. Nyugodj meg… itt vagyok – mondta valamelyikünk.

Az ő tava lettem. Nem voltam biztos benne, hogy ő tudta-e. Azt hiszem, igen, de sosem jelezte, és talán el is próbálta fojtani a tudást, mert akármennyire is függött mástól, ő maga nehezen viselte, ha tőle függtek nagyon.
Én pedig hallgattam, hiszen ahhoz értettem. Igyekeztem minél többet ébren lenni nélküle is, hogy aztán mesélhessek az erdőről, a kirándulókról, a madarakról. Közös volt a fákkal koronázott hegy, a tiszta levegő. A város és a többi ember messzeségbe veszett. Csak ez volt a miénk.
Nem beszéltem neki arról, milyen kapaszkodni az ébrenlétbe, amely az ő emlékeit, hangját és szemét jelenti, milyen magányosan meredni fel a csillagos éjszakába vagy a ködös reggelbe, amikor huhognak a baglyok, és peregve kopácsolnak a harkályok. Nem mondtam, milyen várakozni, és rettegve nézni, ahogy a nap egyre alacsonyabban kúszik fel az égre. Nem meséltem arról, milyen egyedül ébernek lenni az alvó hegyek között.
De nem mondtam azt sem, hogy milyen élni, sétálni mellette, fogni a kezét, vagy átölelve várni, amíg alábbhagy a remegés
Sok mindent nem mondtunk egymásnak, vagy legalábbis szóban nem. De azt hiszem, szorosan egymás mellett állni és beszívni egymás illatát, az felér a beszéddel.

Már lehullottak a lombok, és egyre nehezebben keltem ki a medremből, tagjaim elgémberedtek. Gabónak sokáig kellett magához ölelnie a nagykabát alatt, hogy ismét folyékony és langyos legyek.
Az út sarát feltúrták az erdészek kisgépei, a lejtőn takaros halmokban álltak a szürke bükkök. Mindketten felmásztunk rájuk, és összekapaszkodtunk, hogy le ne essünk.
– Visszakértem Anna kulcsát – mondta Gabó a farakás tetején, és mindig meleg ujjai megszorultak az enyémeken. Nemtörődöm volt a hangja, de nem hiszem, hogy bent is az lett volna.
– Ez mit jelent?
– Elválunk.
Összenéztünk.
– Sajnálom – mondtam, mert bár azt nem tudtam pontosan, mire gondol, a jelentőségét kiéreztem a tekintetéből. Szép szeme volt, olyan színű, akár én nyári délelőttökön.
– Tudom, kicsim.
Hallgattunk egy sort, és továbbmentünk az erdei úton.
– Olyan jó lenne, ha mesélnél néha magadról – mondta hirtelen.
– Mit meséljek? – kérdeztem vissza.
– Bármit.
Felértünk a hegy tetejére a fából ácsolt kilátóhoz.
– Mit meséljek? Milyen álmodni? Nem tudok olyankor semmiről, a hangok csak messziről jutnak le hozzám. Halak úsznak bennem. Nyáron vannak kacsáim. Érzem, ahogy esznek, felszállnak, lebuknak, ahogy először kivezetik a vízre a kiskacsákat… – Nem néztem hátra, úgy kaptattam fel a lépcsőn. – Ezrek halnak meg bennem egy nyár alatt. Ezrek születnek.
Elhallgattam, és Gabó átkarolt hátulról.
– Ha álmodok, nem tudok semmiről. Nem szoktam felébredni. Csak vagyok. Minden élet egy kis hullám a felszínen, csak végigfut és eltűnik a parton. Most azonban megváltozott minden. A tavak nem szoktak belegondolni, mi történik a halakkal. Nem szoktak felébredni. Nem ismerik valójában a halált, vagy a szenvedést, vagy a szeretetet. Nem tudnak semmit.
Remegtem.
– Ugye, én voltam az? – kérdezte halkan. – Én változtattalak meg.
Kinéztem a csupasz erdőre és a kék égre, amelyen úgy lebegtek át a felhők, akár az ökörnyál. Szerettem volna azt mondani, ami valóban fontos volt.
– Szeretem, amikor magadról mesélsz – mondtam végül. – Nagyon sok a barátod, mindegyik érdekes.
– Te vagy a legfontosabb.
– Nekem meg te. Nem tudom, miért, de így van. Ha nem így lenne, nem tudtál volna felébreszteni.
– Akkor még nem ismertél – könyökölt mellém a korlátra, aztán elhúzódott. – A mélységbe mindig kedvem támad leugrani – mondta mély, halk iszonyattal.
Kíváncsian lenéztem, de csak az avart láttam.
– Belém is úgy ugrottál?
– Nem, beléd estem – vigyorgott rám.
Belefúrtam az ujjaim az oldalába, amíg fel nem kacagott.
– De tényleg… miért?
– Jó ötletnek tűnt. Nagyon szép volt a tó… szép voltál. És tudod, van olyan, amikor az ember nagyon elhagyja magát, még ha nem is akarja. Sajnálom. Szánalmasnak gondolhattál.
– Nem. Dühös voltam. De nem gondoltam, hogy szánalmas lettél volna. Nem a fájdalom a szánalmas.
– Hanem mi?
– Az, aki okozza – mondtam.
Gabó nem szólt. Nyakamba pihegő lélegzetvételével beszélt.

Halványan emlékeztem rá, hogy a jég alatt álmot láttam. Ezúttal nem a halak unott gondolatai áramlottak át rajtam lustán, hanem Gabó meleg kezét éreztem. Nyugodtan aludtam a jégkéreg takarásában, melengetett az emlék.
Aztán tavasszal feltöredezett a jég. Feküdtem a medremben, ki-be csúszva az álomba, mint századokon át mindig, és vártam Gabót.
Alig éreztem meg a hívását. Amikor kezét belém mártotta, már csak halvány, tompa sajgás volt a régi fájdalom, és csak nehezen ébredtem fel.
– Azt hittem, nem jössz – egyenesedett fel Gabó, és magához ölelt.
– Mindig jövök, ha hívsz.
– Múltkor nem voltál.
A bensőmben megmaradhatott egy kis jégszilánk, mert hidegnek éreztem. Nem ébredtem fel Gabóra?
– Tél volt.
– Már nem volt jég. – Ettől megijedtem, kedvem lett volna riadtan szétfutni a parton.
Leültünk a kedvenc farönkünkre a tó partján.
– Mesélj! – kértem feszülten.
Gabó pedig mesélt. Széthullott családdal megejtett karácsonyról, üres ágyról, sötét egyedüllétről, arról, hogy hiányoztam. Közben végig fogta a kezemet, és kezdtem megint úgy érezni magam, mint ősszel. A hosszú álom foszlányaira szakadt.
Gabó mesélt még könyvekről, versekről – egyszer azt mondta, ír rólam is egyet, de aztán nem lett belőle semmi -, a téli madáretetőről a szülei udvarán. Aztán ugyanolyan hangon, mint ahogy a cinegékről beszélt, folytatta:
– És megismerkedtem egy lánnyal is.
Elmosolyodtam, mert tavasz volt, és mert mást nem tehettem.
– Nagyon jól megértjük egymást. Sok bennünk a közös. Amikor nevetünk, csak mi ketten létezünk. Érted ezt?
Visszanéztem rá. Egyszerre volt szomorú és boldog.
– Én csak egy tó vagyok. De ezt még én is értem.
– Nagyon jó, hogy végre nem vagyok egyedül. – A hangjában ott rezgett még a társtalálás ámulata.
– Örülök – mondtam, és úgy is gondoltam.
Mégis volt valami szomorúság köztünk, egy különös hiány, ami akkor érződik leginkább, ha együtt van az ember azzal, aki hiányzik neki. Én tó vagyok, ő meg ember. Ennyire egyszerű az egész.

Amikor legközelebb láttam, nem volt egyedül. Egy karcsú, sötét hajú lány volt vele a parton. Gabó keze felébresztett az álomból, de nem keltem ki a mederből, tovább feküdtem csendesen a kőágyon.
– Hideg a víz? – kérdezte a lány. Kedves hangja volt.
– Nem annyira – válaszolt Gabó, és suttogva leszólt hozzám. – Itt vagy?
Csak az arcomat formáltam meg előtte.
– Itt. Látlak. – A válla fölé pillantottam. – Látom.
– Nem jönnél ki?
Belenéztem a szemébe.
– Te sem várod voltaképpen, hogy kijöjjek.
Olyan elkámpicsorodott arcot vágott, hogy megsajnáltam.
– Figyelj! A te tavad vagyok. Mindig… De most menj vissza hozzá… – elgondolkoztam, és a hullámokat figyeltem, ahogy a fövenyre futnak. – Aztán gyertek ki a partra, és csókold meg!
– Tessék?
– Mit sustorogsz? – kérdezte nevetve a lány, és közelebb lépett.
– Csókold meg! – mondtam határozottan, és eltűntem.
Gabó felegyenesedett. Nem is az ő döntése volt, a lány ölelte át először. Néztem őket a mederből, és rájuk csillantottam a fényeket. Szépek voltak ketten.
Gabó kicsit feszengve bontakozott ki az ölelésből, aztán egy pillantást vetve rám húzni kezdte a lányt az erdő felé. Visszajövök, ígérte a tekintete.
– Légy jó – csobogtam utána halkan. Nem tudom, meghallotta-e.
Megvártam, amíg eltűnnek, és utána ellazulva szétfolytam, megnyaltam a partot, ahol az imént álltak.
Tudtam, hogy Gabó visszajön majd, egyedül vagy a lánnyal, és beledugja a kezét a vízbe, hogy felébresszen. Azt hiszem, aludni fogok. Nem dacból vagy haragból, pusztán arról van szó, hogy már nem elég erős a fájdalom, hogy felrázzon.
De igyekezni fogok. Szeretnék minél tovább tudatomnál maradni, nézni a hegyeket, a felhők lassú hömpölygését. Jó lenne hallani még a baglyokat, bármilyen magányos is az erdő.
S nagyon szeretném, ha megint eljönnének. Most már túl sokat tudok ahhoz, hogy csak úgy belesüllyedjek az álomba. Szeretném, ha Gabó belém nézne megint, mint akkor, amikor belém vetette magát, és meglátná önmagukat a parton.
Én tovább itt leszek, mint a lány, vagy Gabó, vagy akár a fák.
A tavak nem ismerik a halált, a szenvedést, vagy a szeretetet. De bennem kering pár csepp könny és málnaíz. Ennyit ismerek. Ennyit tudok.