Alagút

Címkék

A vérpermet úgy hull alá, ahogy a mézbe ragadt bogár mozdul. Beteríti a férfi ruháját, aki a szélesfejű nagyolófejszét tartja, de nem zavarja. Arcán felhőtlen örömmel tekint az újabb elhanyatló testre – a sárban már tucatnyian hevernek, legtöbbjük örökre némán, egyikük kétségbeesetten szorítva a gyomrán tátongó sebet -, egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy teljesen elmerüljön az élvezetben, vagy hogy ne kerüljön bele a szállongó vér, talán ő se tudja.
Csorba fogai előtűnnek ajkai mögül. Mosolyog.
A kaszát, fejszét, cséphadarót markoló, körülötte remegő parasztférfiak megtorpannak. Menekülnének legszívesebben, de már tudják, a férfi útjából nem lehet kitérni. Egyikük, aki a pelyhes állú fiát látta a holtak közé esni, már jól megtanulta ezt a kérlelhetetlen igazságot. Jól tudja azt is, hogy a farkas széttépi azt, aki először mozdul feléje, de ez többé már nem érdekli. Ő is vérre szomjazik. Meglendíti a fejszét, és előre veti magát…
A kör közepén álló férfinak ki kellene törnie, de ő csupa prédát lát maga körül. Ma reggelig egy volt közülük. Rekedten felnevet – a megivott sűrű vér kaparja a torkát -, ahogy az egyik szánalmas alak beleveti magát a baltájába, és nekidől a test. Nem dönti a földre, épp csak egy lépést hátrál, de egy cséphadaró máris a vállának csapódik. Érzi, de nem fájdalmas a csapás. Dühítő. Eltaszítja magától az ostoba parasztot, a fejsze feje beleakad a bordákba. Csont törik, ahogy kiszabadítja, csont törik egy újabb csapástól, ami a balját éri.
Nevet. Félkézzel fogja a fegyverét, mégis embertelen erővel üt, arcán azonban olyan kifejezéssel, mintha egy körülötte keringő légy bosszantaná. A cséphadarós feje egy másik férfi mellkasának repül, aki üvöltve taszítja el magától a véres trófeát, és a kaszát a sárba hajítva, futásnak ered, épp a közeledő katonák felé.
A parasztok is látják az oroszlános tabardot viselő katonákat, és lazítanak a körön. Ez hiba, egyikük egy pillanattal később már túlságosan is jól érti ezt.
A férfi most már torkaszakadtából nevet. A parasztok megelégelték a harcot és a halált. Menekülnek. A férfi a katonák felé fordul, látja, ahogy egy lándzsa repül feléje. Óvatosan lép félre, háta mögött egy paraszt elbukik, ahogy a nyakszirtjébe csapódik a fegyver.
A katonák látják a halottakat, és a tövükben álló, harsányan nevető férfit. Tapasztalt veteránok, és tudják, nem farkassal van dolguk. Egy pillanatra sem lassítva rohannak a férfi felé. Az lesújt a fejszével, de új ellenfelei nem esetlen parasztok. A balta egy pajzsba vágódik, és a harcosok már el is sodorják a férfit. A földre kerül, kezéből kifordul a fegyver.
Záporoznak rá a csapások. A lándzsanyelek a gyomrát, a bordáit érik.
Végül az egyik a fejét.

Neeeeee!
Eszmélése olyan volt, mint mindig. Egy pillanatig nem tudta, hol van, de aztán minden fájdalmasan élessé vált szeme előtt. A sötét lyuk, az ócska rongy, ami ágy gyanánt szolgált. Az arasznyi rés, amin a holdfény szinte láthatatlan fénycsíkot fest az ősrégi, bűzlő kövekből rakott padlóra.
Visszatért a fájdalom is, a gyomra, a bordái, a karja, és a zúzódás a fején. A sebek a hátán. Legjobban a szíve fáj.
– Aludj, Eric! – motyogja, ép kezével végigsimítja az egyhetes szakállt. – Aludj!

I. Ostromzár

Amikor a tanácsos palotája helyett a belső falakra vezető, szűk grádicsokra fordultak, Ulrich attól tartott, csapdába csalták. Tétován pillantott hátra, a sasos tabardot viselő gárdista azonban nem viszonozta tekintetét.
A fogadóban, ahol megszálltak, még nem tűnt veszélyesnek a két katona. Rövidkardjuk, a brigantin a tabard alatt, nem ellenfél egy magafajta zsoldos számára. Ezért is tartott velük, emberei kísérete nélkül. A szűk folyosón a meredek lépcsővel azonban mindent megváltoztat: az oldalán lévő hosszú, széles pengét akár el is felejtheti. Az előtte lévőt talán keresztüllőheti a pisztollyal, de a karcsú kegyelemtőrrel harcba szállni a hátulsó gárdista rövidkardjával, egy olyan helyen, ahol még mozdulni is alig lehet – hírneve alapján őrültnek gondolták, de ennyire azért nem volt az.
Jobb híján felsóhajtott, a szürke zeke alatt viselt láncing csilingelése elleplezte, ahogy felhúzta az övébe tűzött pisztoly kakasát. Ha úgy adódik…
Aggodalma alaptalannak bizonyult; a lépcső végül a szabadba vitte őket, ki az apró szemű, hideg esőbe, mely napok óta megkeserítette a városlakók életét. Az elülső katona egy gyilokjáróra fordult rá, ami egy négyszögletű bástya oldalába vágott alacsony ajtónyíláshoz vezetett.
Az istenit! A városlakóknak aligha az eső miatt kell panaszkodniuk. Lesz még nagyobb bajuk is…
Ulrich követte a katonát, és közben elfeledkezett kísértő veszélyérzetéről. Értette már, miért vannak hajnal óta is zárva a kapuk, miért kellett arra ébrednie, hogy a halászok a kikötőt elárasztó gárdistákkal pörölnek. Ahogy elhaladt a belső fal mellett, látta a kora reggeli várost, a széles külső falakat, melyeken mintha többen álltak volna, mint más napokon, és mögötte, az Öregkapun túli mezőn a sereget.
Nyugodtan várakoztak, a táborban alig lehetett kivenni néhány hangyányi alakot, de mégis megdöbbentő volt. A sátrak többségén az oroszlános lobogó lengedezett, de látott néhány aggasztóbb jelet is.
A két gyűrű és a törött szárnyú galamb.
Néhány másikat nem is tudott kivenni, de ha Gregor kapitány itt van, az legalább ötszáz harcedzett zsoldost, az ittenieknek pedig halálos veszedelmet jelent.
A pokolban fogant anyádat, Gregor!
A bástyában újabb lépcsősor került útjukba, és miután felhágtak ezeken a fokokon is, a bástya tetején, ahol harciasan lobogott a sasos zászló az erősödő szélben, várta a tanácsos és a bosszantó eső.
Ulrich összevonta magán a köpenyét, igyekezett szárazon tartani a fegyvert.
A tanácsos javakorabeli ember volt, csontos, határozottságot sugalló arccal, komor tekintettel. Az aranyszegélyes, szőrmegallérral díszített köpenye nem tudta elrejteni, hogy az utóbbi időben pocakot eresztett. Ulrich ezt a kényelmes élet jelének gondolta, nem pedig a gyengeségének. Gyenge ember egy napig sem ülhetne Lavelle város tanácsának főhelyén, ahhoz túl sok jelentkező akadt a posztra.
A tanácsos, az esővel mit sem törődve, a falakon túl elterülő tábort szemlélte. Alsó ajka lebiggyedt, homlokát összeráncolta, mégsem tűnt gondterheltebbnek, mintha egy sakkjátszma következő lépésén gondolkodva.
A zsoldos két lépésre megközelítette, aztán megállt. A katonák szó nélkül távoztak.
– Hallottam, hogy Calasier gróf oldalán harcoltál, Ulrich Wallestan – kezdte a tanácsos, de nem fordult felé. – Ahogy Gregor cimborád is, azonban ellentétben veled, ő azonnal távozott, amikor Calasier pénzesládái kiürültek.
Ulrich borúsan összeráncolta a homlokát. A történet nem volt pontos. Gregor nem lovagolt messzire, amikor az öreg gróf elétárta az igazságot. Köpönyeget váltott, és másnap hajnalban lemészárolta a kompániája nagyját. Az az átkozott saját kezűleg döfte le Wilhemet, így hálálta meg, amiért Wilhem lovasai kisegítették, amikor az ellenség már szorongatta Gregor oldalát.
A tanácsos folytatta.
– A hírnév, hogy soha nem hagyod cserben a megbízódat, talán túl kevés fizetség volt, nem gondolod? Miért maradtál?
– Calasier gróf szavát adta, hogy az örökösei kifizetnek. Ha a tőle elpártoló zsoldosok nem szállnak szembe velünk, elsöpörjük őket Caval mezején. – Megvonta a vállát. – Calasier gróf halála után a fia árulással vádolt, és megtagadta a fizetséget, addigra már a Szent Sereg katonái védték a kastélyát. Nem állt módomban ellenkezni vele. Miért hívattál, uram?
A tanácsos elmosolyodott. Felemelte a kezét, és a táborra mutatott.
– Hát nem nyilvánvaló?
– Lavelle-nek erős, biztos falai, és nagyszámú, képzett őrsége van. Ott kint nincsenek elegen egy ostromhoz, még Gregorral sem – válaszolta Ulrich.
– Valóban, zsoldos barátom. – Az oroszlános lobogók felé bökött. – Syrros tanácsosa azonban nem akar megostromolni minket. Az átkozott, itt ringatták a bölcsőjét, és nem átall hadat vezetni ellenünk! – Ezt szinte kígyóként sziszegte, olyan gyűlölettel a hangjában, amivel még Ulrich sem találkozott gyakran; egy pillanattal később azonban már újra a sakkjátékos arcvonásait viselte, mintha semmi sem történt volna. – Elegendő az is, ha körbezár. A folyótorkolatot védő vaslánc az övék, a parti erődöket a te Gregor cimborád zsoldosai foglalták el éjjel. A folyón felfelé hajók járőröznek. A kapukat őrzik, a várárokba vezető csatornákat figyelik. Syrros küldönce pedig már bizonyára úton van Székvárosba, a Felkent Királyhoz, valami apró ajándékkal a Végső Háborúhoz. Ha a Szent Sereg örökifjú lovagjai idejönnek, nem tarthatom zárva előttük a kapukat, és nem szegülhetek a Felkent szava ellen. Azt nem tehetem – az utolsó szavakat dünnyögte.
Ulrich ezt teljesen megértette. A Felkent magát a hitet jelentette. Aki ellene szegül, eretnekké válik, a lelkét pedig a Sötétségbe veti. Arról nem is beszélve, hogy a Szent Sereg lovagjai csak csatában halhatnak meg, más szóval némelyikük már legalább háromszáz éve gyakorolja a háború mesterségét.
– A Királyt nem lehet semmiségekkel megvenni. Mit akar Lavelle-től ennyire Syrros? – kérdezte.
A tanácsos megfordult. A kiálló pofacsontjain megülő esőcseppek legördültek az arcán, akár a könnyek.
A belső várban a legmagasabb épület egy karcsú fiatorony volt, amelyet a tanácspalota oldalához tapasztottak. A város itt őrizte legnagyobb kincseit. A tetején két lobogót csapkodott a szél és vert az eső. Az egyik a város sasos zászlaja volt. A másik fekete színű volt, törött karddal a közepén.
A tanácsos most erre a lobogóra nézett fel, és ahogy meglátta, valami furcsa nyugalom ült ki az arcára.
– A Vasherceg lobogója. Háromszáz éve itt lépett erre a földre, elhozta hitünket és a Szent Sereget, amely megvéd bennünket a Végső Háborúban. Amikor a város urainak adta, csak egy értéktelen, halálszínű rongydarab volt, de a Királyság megalapítása óta ebben a tartományban ez jelent mindent. Mindent. A város, ami birtokolja, csak az egyháznak fizet adót, saját pénzt verhet, árumegállító joga van, tanácsosa a tartomány legfőbb bírája, monopóliuma van a bányákra, pallosjoggal bír, és ami a legfőbb, szabad, csak a Felkentnek tartozik elszámolással. – Ezt olyan hévvel mondta, ahogyan Ulrich az embereit szokta buzdítani csata előtt, és épp annyira hamisan csengett.
Egy rongydarabért meghalni.
– Értem – mondta. – Miért hívattál, uram? – kérdezte újra.
– Mennyiért lépsz a szolgálatomba?
– Hatszáz arany.
A tanácsos felhorkant, de Ulrichnak az az érzése támadt, hogy ez is csak a szerep része. A tanácsos talán úgy véli, ezt a pénzt soha nem kell kifizetnie.
– Rendben, bár ennyiért egy századot is kaphatnék. Neked, barátom, legfeljebb egy tucat embered maradt Caval után.
Igaza volt, és Ulrich dühe újfent felhorgadt Gregor ellen. Azóta – ezt talán még a tanácsos sem tudta – tizenegyre csökkent a kompánia létszáma. Két napja az egyik embere összeakaszkodott valami tengerésszel, aki a Szigetekről jött; a barom az alkarjával hárított, és noha a kegyelemtőre markolatig szaladt a hajós torkába, az még halálában is bosszút állt. A pengéje mérgezett lehetett, mert azóta katonája az ágyán hánykolódott, ha pedig eszméletén volt, üvöltött a fájdalomtól. A karja kétszeresére dagadt és bűzlött. A felcser tehetetlennek mutatkozott, és Ulrich már döntött: ha alkonyatra sem csökken a duzzanat, saját kezével adja meg azt a bizonyos kegyelmet.
– Még nem fejeztem be – szólt most. – Az érméket előre kérem, és a Felkent arca díszítse mindegyiket, ne a sas! – Elmosolyodott. – Meglehet, hogy nemsokára a sasok nem érnek már semmit.
A tanácsos szemei összeszűkültek, aztán újra felhúzta a maszkot, és bólintott.
– Mit kívánsz tőlem, uram?
– Azt akarom, hogy kísérd el a követemet a Székvárosba! Bármit kínált is Syrros, a Felkent Király a Vasherceg jogarát mindennél jobban áhítja, és ezért az ereklyéért a Szent Sereg kész lesz elsöpörni az ostromzárat.
– Magad mondtad, hogy a várost körülfogták. Hogyan juthatnánk ki?
– Lavalle régi város, de előtte, az ősi időkben is város állt e helyen. Annak romjaira épült Lavelle. Alagutak húzódnak alattunk, melyeket elzártunk, mert az egyszerű emberek hiszik, hogy azok a járatok a pokolba vezetnek, és ördögfajzatok kószálnak benne éjszakánként. Rengeteg járat lehet, és talán van olyan is, ami a Sötétségbe vezet, de… – lebiggyesztette ajkát – … de az egyik nyugatra vezet, a csatornáink alatt, a sereg alatt, nyugatra. Elmegy majdnem Syrrosig, és…
Ulrich nyugat felé nézett, tekintetével a horizontot kémlelte. Még innen is látni lehetett, bár aprónak tűnt, akár egy bogár.
– …a Csonka Tornyokba torkollik – fejezte be a tanácsos mondatát.
A tanácsos elégedetten bólintott.
Ulrich magában megborzongott.
A Csonka Tornyok egy majdnem háromszáz láb magas építmény volt, három torony egymáshoz bújva, akár a nyílvesszők a tegezben. A tetejüket, mintha óriás karddal csapták volna le. Sokféle dolgot beszéltek a Tornyokról, és talán volt is alapjuk ezeknek a mendemondáknak. Néha hangok, különös beszédfoszlányok szűrődtek ki a Tornyokból, pedig egyetlen ajtó, ablak, lőrés sem volt az épület sima falain. Egy kalandor egyszer megpróbálta megmászni, teljes bizonyossággal kijelentve, hogy a tetején van a bejárat, és hogy a Szárnyas Nép emelte az ősidőkben, de arról, hogy igaza volt-e vagy sem, már nem beszélhetett; a Tornyok tetejéről, épp miután felért, alázuhant a mélybe.
A tanácsos végignézett Ulrichon.
– Az egyház az ördög eszközének tartja a pisztolyt, amit az öved alatt rejtegetsz. Nem különben a port, amivel működik, de egy nagyobb adag ez utóbbiból megnyitja Csonka Tornyokat.
– …és nyakunkra hozza ellenségeidet – vetette közbe Ulrich.
– Veled küldök még egy embert – folytatta; arca sem rezdült a zsoldos mondatára. – Ericnek hívják. Oroszlános katonák hozták a tömlöcbe két napja, hogy máglyára vetessem. Megszállottságában tucatnyi embert mészárolt le. A gonoszt állítólag kiűzték belőle, de gyenge lélek, most, megtisztulva kell Urunk elé járulnia, ez áll a syrrosi érsek levelében.
Ulrich megrázta a fejét. Megvetette az esztelen öldöklést. Abból élt, hogy a rossz okokkal és jó ürügyekkel harcoló urak szolgálatába lépett, és próbált férfi maradni két esztelen öldöklés között. Caval óta sereglettek volna a zászlaja alá a katonák, de nem volt hajlandó eszement őrülteket a soraik közé fogadni. Miért tenné hát most, amikor egy kis csapatnak több esélye lehet a sikerre?
– Nincs szükségem emberekre – szólt. Remélte, hogy a tanácsos jobban meg van szorulva, mint mutatja, és hagyja, hogy a maga módján feleljen meg az elvárásoknak. Hogy farkas lehessen idomított véreb helyett.
– Az apai nagyapámnak volt egy kis darab földje északon. – A tanácsost látszólag nem lehetett kizökkenteni hirtelen jött nyugalmából. – Szenvedélyesen szeretett vadászni, talán még az asszonyi ölelésnél is jobban, de földje kopár pusztaság volt, ami még a rajta élőket is alig látta el, erdőit rég kivágták, hogy megműveljék a földet, vagy legeltessenek rajta. Nagyapám néha napokra eltűnt, messzire lovagolt, más urak földjére, tilosban űzni a vadat. Volt, amikor elégedetten jött vissza, vadászzsákjában hússal, nyerge mögött frissen nyúzott bőrrel. Az apám ilyenkor tudta, hogy senki emberrel nem találkozott portyája során. Volt azonban olyan is, amikor dacosan tért haza, csatakosra izzadt, holtfáradt lóval, üres tarisznyával, minden felesleges teher nélkül. Nincsen jobb az orvvadászoknál, mert ők nem csak a vadat kémlelik a fák ágai között, nem csak az állatok neszeit hallgatják a szélben. A főúri vadászokat nem nehéz megtéveszteni, hanem a kopókkal már más a helyzet. Tudod, mit tett a nagyapám, ha kutyákat eresztettek rá, zsoldos barátom? Elővette zsákja mélyéről a vadnyulat, amit még otthon fogott – nyulak voltak a földjén, de nemes ember nem vadászik nyúlra – friss vérrel kente be, zsákmányéval, ha tehette, a sajátjával, ha úgy hozta a szükség, és szabadjára engedte. A kopók a vérszagot követik, ezt soha ne feledd, barátom!
A tanácsos hirtelen mélyen a szemébe nézett. Ulrich állta a pillantását, bár meg kellett erőltetnie magát, ahogy ezekbe a hideg szemekbe nézett, melyek mögött valami forrongott.
– A te erdődben, barátom, a te erdődben ezernyi kopó csahol. Szükséged lesz az én nyulacskámra.
A tanácsos elkapta a tekintetét, baljával sürgetőn intett. A bástya ajtónyílásából köpenyes alak lépett elő, hogy mióta állhatott ott, Ulrichnak sejtelme sem volt róla. A tanácsos a vállára tette a kezét, a láncing megcsörrent a mozdulattól.
– Most menj, barátom. Mihal kifizeti a jussodat. Alkonyatkor útra keltek.

II. Nyulacska

Az eső késő délutánra alábbhagyott, de nem állt el egészen. Olyan volt, akár a város előtt elterpeszkedő tábor. Nem avatkozott a városlakók életébe, de a lelkükre telepedett. Mostanra már mindenki tudta, miért maradtak zárva a kapuk, miért vesztegel a halászflotta a kikötőben. A lakók többsége a házába bújt, elreteszelte az ajtókat és ablakokat, és imádkozott az életéért.
A városban rekedt hajósok és kereskedők a tanácspalota előtt követelték, hogy a város nyissa meg a kikötőt. Az oroszlánnal semmi dolguk. Válasz nélkül maradtak, akárcsak a kóbor zsoldosok, akik hihetetlen szerencsét reméltek a dologban.
Ostromkor minden kardra szükség van, és nincs is jobb az olyan ostromnál, ahol az ostromlók túl kevesen vannak ahhoz, hogy bevegyék a várost, gondolták. Végül, jobb híján, ők is a kijutás módja után kutattak, némelyek, hogy továbbálljanak, mások, hogy kint ajánlják fel újfent a szolgálataikat.
Az egyiket az eső miatt megáradt csatornából halászták ki felpuffadva, két másikat a kintiek nyilaztak le, miután a keleti falon elnémítottak egy őrt, és kötélen leereszkedve próbáltak kijutni.
Ulrich, ahogy Mihal kíséretében kilépett a fogadója ajtaján, Caval óta először, elégedettnek érezte magát. A kialkudott fizetséget megkapta – egy részét szétosztotta a kompánia tagjai közt -, az Úr pedig attól is megkímélte, hogy bajtársára kelljen tőrt vonnia; sebesült társuk eltávozott, mialatt ő a fizetségért volt. A katonái végre újra embernek, nem pedig vert kutyának érezhették magukat. Megbízta Karlt, hogy temetesse el halottjukat, ő pedig a tömlöcbe indult, hogy a szemébe nézzen a gyilkosnak, akire a közelgő vadászatban a préda szerepe vár.
Ez volt az egyetlen dolog, ami balsejtelemmel töltötte el. Nem kételkedett benne, hogy bármelyik máglyára ítélt rab örömmel fogadna egy ilyen lehetőséget, bár aligha ússza meg élve, de mégsem fűlött hozzá a foga. Mentora, aki immár húsz éve nyugodott a földben, most mégis a fülébe súgta, amit életében is mindig mondogatott. „Ha valamit nem érzel helyesnek, fiam, ne tedd, és halálod napján tudni fogod, hogy jó ember voltál. Elhallgattatta. Az aranyra gondolt, a kompániára, akiknek az életet jelentette ez a pénz, Cavalra gondolt, ahol hallgatott rá, ahol százak halála száradt lelkén hibás döntése miatt.
Az égre nézett, hagyta, hogy az arcába hulljon az eső. Hiába. Beszennyezettnek érezte magát.

A tömlöc olyan volt, amilyennek várta. A városi őrség egyik kaszárnyájának pincéjében helyezkedett el, és tele volt szűk, mocskos és nedves cellákkal. A folyosói falakon is virágzott a penész, dohos volt a levegő, és az esővíz, amely valahogy utat talált ide is, vékony erekben hálózta be az egész mennyezetet.
Mihal az őrparancsnokkal maradt az irodájában, Ulrich-ot egy bőbeszédű, korosodó gárdista kísérte. Minden kérdés nélkül elkezdett beszélni, mondandójában csak akkor tartott szünetet, amikor egy-egy vasalt ajtóhoz értek, és a kezében tartott kulcscsomóról ki kellett választania a megfelelőt.
– …a syrrosi érsek küldte, a máglyára, csak a mi városunknak van joga, hogy végrehajtsa az ítéletet…
– …azt beszélik, az érsek szeretőt tart, és a lány a nemrégiben viselős lett tőle…
… és így tovább. Elég idegesítő volt ahhoz, hogy Ulrich egy kis hálát érezzen, amikor végre a cella ajtajához érkeztek.
Az őr felemelte a kulcsait, félig kidugott nyelvvel kiválasztott egyet, és magában elmosolyodott, amikor a zár végül biztatóan kattant. Ulrich-ról lefoszlott a hála és az elégedettség, ahogy meglátta Ericet.
Meg kellett hajolnia, hogy beférjen az alacsony ajtónyíláson, az őr tanácstalanul követte. Csodák csodájára elnémult.
A cella alig hét lépés széles és alig valamivel hosszabb volt. A falakon ott volt a jól ismert penész, fény csak egy kis résen szűrődött be, de alighanem rabok jobban örültek volna a teljes sötétségnek. A résen át az eső is utat talált ebbe a lyukba, és arasznyi mélyen felgyűlt a cella padlóján. Ahhoz kevés volt, hogy bárki belefulladjon, de ahhoz épp elég, hogy eláztassa az ágyként szolgáló rongyot, és e kies lak gazdáját vacogásra késztesse.
Eric a cella végében kuporgott, és rázta a hideg. Csak egy szakadozott, véres nadrág volt rajta, az is átázott már. Bal karja fel volt dagadva és lilára színeződött, fején és bordáin zúzódásnyomok, a háta egy véres seb.
– Hát ez? – kérdezte ingerülten Ulrich.
– Már így hozták ide, uram – felelt gyorsan az őr. – Azt beszélik, a gonosz lélek csak szent korbácsolás hatására távozott belőle. – A hangja átszellemültté vált, amikor ezt mondta.
Uram, ments meg engem buzgó szolgáidtól!
A vízen egy kis fatálka úszott, akár egy apró hajó. Valami híg kása volt benne. Ulrich megbökte a csizmája orrával, mire a tálka felborult, tartalma pedig a vízbe keveredett.
– Hozz neki ételt! Húst, ne ezt a moslékot, és kiadós adag legyen!
– Ennek, uram?
– Eriggy!
Az őr távozott, Ulrich pedig közelebb lépett a rabhoz. Nem látszott Ericen, hogy tudatában lenne a jelenlétének. Ahogy figyelte, ráébredt, hogy a folydogáló eső hangja mellett valami más zajt is hall. A fogoly valamit motyogott.
Ulrich közelebb ment, egészen a földön fekvő férfi lábához. Odahajolt, hogy ki tudja venni a szavait.
– Aludj, Eric! Aludj!
Megérintette Eric hátát. Az egyik seb felfakadt, a keze véres lett.
– Ébredj, Eric! – mondta.
A rab nem mozdult.
– Ébredj! – szólt újra, ezúttal hangosabban.
Eric végre felé fordult. Gyorsan kapkodta a pillantását. Ulrich arcára, a nyitott ajtóra, vissza az arcra, újra az ajtóra, végül a széles pengéjű kardra. Lehajtotta a fejét, de Ulrich látta, amit látnia kellett. A férfi rémült volt, nagyon rémült, kimerült és éhes, de nyoma sem volt a szemében tébolynak.
Talán tényleg démon szállta meg, talán borgőzös rémálom, voltaképp mindegy volt. Ez a férfi jobb sorsot érdemelt volna a máglyánál, vagy annál, hogy a nagyurak vadászatában csaléteknek használják.
Ha valamit nem érzel helyesnek, fiam…
– A tanácsos megkegyelmezett neked, nem kerülsz a máglyára – mondta, és jobban undorodott magától, mint azelőtt a férfitól. – Kapsz ételt, kapsz ruhát, a sebeidet is ellátják. Aztán velem jössz!
Eric felemelte a fejét, és a szemébe nézett, de gyorsan elkapta a pillantását.
– Mondhatok nemet? – kérdezte halkan.
A hangja furcsán kellemes volt, keze önkéntelenül is beletúrt a szakállába.
– Megtennéd?
– Azt kellene – súgta Eric, és elcsuklott a hangja.
– Nem – felelte Ulrich, és felrezzent, ahogy a gárdista újra belépett a cellába, kezében a tálcával.

Falak, igen, falak álltak az utunkba. Falak, melyek magasak és szélesek, és háromszáz éve bosszantanak minket, dühítenek, és rabságba döntenek. De ennek vége. A falak… A falak nem omlanak le, még nem, még sokáig nem… de talán megkerülhetnénk. Nem mindenhol ugyanolyan ez a fal, nem mindenhol erős, csak meg kell keresnünk az apró réseket. Az apró réseket, igen, apróak, mint a hitvány férgek, de ez is elég. Mert ahol egy rés keletkezett, ott több is lehet, és ahol sok rés támad, oda szorgos szolgáink lyukat is vájhatnak, és lyukból végül alagút is lehet, igen alagút, hogy átmehessünk, hogy a falak mögé jussunk, hogy megszerezzük mindazt, ami a miénk, a mi jussunk, ami háromszáz éve a falak mögött bújik, és gyaláz minket. Igen, igen, ássatok, törjetek, zúzzatok, szorgos szolgák, nekünk kell az alagutunk…

III. Templomok

Lavalle főtemploma teljes mértékben illett a város méretéhez, rangjához, ahhoz a nyavalyás rongydarabhoz, melyért most az életét kockáztatja. Gigászi volt, hatalmas katedrális, tornyokkal, kupolával, kétszáz év titokzatos és véres mendemondáival.
Mihal, aki mint kiderült, a követ szerepét kapta a tanácsostól, egy kisebb ajtón keresztül vezette be őket a templomba, amin a templomszolgák is közlekednek. A fiatal pap, aki a püspök hiányában Mihal elé sietett, feldúlt arccal, szinte dühösen állt eléjük, de alaposan lecsillapodott, mihelyt meglátta a kompániát.
Szemeibe rémület lopakodott, ahogy végignézett a tizenkét fegyverforgatón, akik láncingben, karddal az oldalukon, tőrrel az övükben, egy köteg fáklyával zsákjukban sorra beléptek a szűk ajtónyíláson, ami a templom hátulsó traktusába vezetett.
Mindazonáltal szólni kívánt a kegyelmes tanácsos megbízottjához, hogy kifejezze legmélyebb felháborodottságát, de amint megpillantotta a férfit, akit tegnap alkonyatkor személyesen gyóntatott meg, hogy tiszta lélekkel járulhasson az Úr elé, elakadt a szava.
Eric most teljesen másként festett, mint korábban látta. A fegyveresekhez hasonló ruhát viselt, páncélinget – Ulrich elhunyt bajtársa ingét adatta rá, hogy valamivel több haladékot biztosítson nekik – arcát megborotválták, a törött karját sínbe rakták. Ha Ulrich hajlik Karl javaslatára, és fegyvert is adnak neki, a fiatal pap talán elmenekül előlük, talán imára fakad, de szerencséjére Ulrich elvetette az ötletet.
Csak akkor kap pengét, ha elválnak útjaink, mondta akkor.
Ulrich megállt a pap előtt.
– Vezess minket a kriptákhoz!
A papnak megjött a hangja. Mihalhoz fordult.
– Uram, az Úr nevére, tegyél valamit azokkal ott lent! Kegyelmes tanácsosunk, az Építő Valerio sírját felnyitották, a csontjait kiszórták, mint a szemetet, és csákányokkal… – zavartan elhallgatott, ahogy Ulrich belemarkolt a karjába, és megszorította.
– A kriptákhoz!
A pap megfordult, egy kissé megtántorodott, majd összeszedte magát, és megindult. A kompánia követte.
Ulrich megengedett magának egy mosolyt, ahogy meghallotta a mormogását, a szerencsétlen nyilván azért imádkozott, hogy megkíméljék az életét. Széles lépcsősoron haladtak lefelé a föld alá, ahová csak a város és az egyház legtiszteletreméltóbb tagjainak porhüvelyét helyezték örök nyugalomra. Ahogy a felszín alá értek, visszalopózott az orrukba a nyirkos pinceszag.
A katedrális pincéje hatalmas volt, messze meghaladta még a főtemplom méreteit is. A falak mellett, akár az ispotályokban az ágyak, szarkofágok álltak márványból díszesen faragva, fedelükön a benne nyugvó domborművével. A pince közepe táján emberek, a város sasos katonái álltak, mellettük a falnak támasztva egy átszellemült tekintetű, szakállas öregember domborműve figyelte őket azokkal a hittel teli szemeivel. A fedél lábánál kődarabok, a holttestből maradt csontdarabok, egy állkapocs nélküli koponya hevert. A márványszarkofágból csákányozás hangja hallatszott, és időnként kődarabok repültek a többi közé.
A kompánia az unott arccal őrt álló katonákhoz ért. Egy újabb kődarab repült el előttük, és a koponyára zuhant. Csonttörés hangja, és Építő Valerio koponyája kétfelé hasadt. A pap elködösült tekintettel fordult feléjük, de Ulrich egy pillantással megfékezte a készülő kitörést, és az egyik katonához fordult.
– Még nem végeztek?
Mintha csak a kérdésére válaszolnának, a szarkofágban csákányozó munkás abbahagyta a munkáját.
– Áttörtem – mutatott maga elé. – Egy fertályóra, és kiszélesítem a nyílást.

A kürtő, amelybe a halott tanácsos szarkofágján át jutottak, szűk volt, akár egy koporsó. Szűk és sötét. Óvakodtak világot gyújtani, amíg olyan helyre nem értek, ahol volt helyük a harchoz, ha úgy hozza a szükség.
Ulrich ugyan ostobaságnak tartotta a babonás városiak hiedelmeit a pokolba vezető utakról, de az alagutak kiváló rejtekhelyet jelenthettek nagyon is evilági ragadozók, tolvajok és rablók számára, akik nyilván tolakodásnak vennék az ő küldetésüket.
A kürtő mély volt, legalább száz láb mély, és valami furcsa szagot lehelt rájuk; nem az ismerős pinceszag volt, sokkal inkább valami baljóslatúbb, valami állati szag. Karlt küldte előre, aki elég jó kardforgató volt ahhoz, hogy egyedül is kitartson, ha kell. Ő maga Eric előtt haladt, nem annyira, hogy szemmel tartsa, inkább azért, hogy megfogja a súlyát, ha férfi izmai felmondanák a szolgálatot. Az étel és a pálinka, amit indulás előtt beleerőszakolt, egyelőre elűzte a fáradtságot, ami Eric csontjaiba ivódott, amíg fogságban volt, de hatásuk nem tarthat örökké.
De semmi nem történt. Karl rendben leért, aztán sorban a többiek is előtte, és végre Ulrich is ismét szilárd talaj érzett maga alatt. Ellépett a kürtő alól, hogy helyet adjon Ericnek, Mihalnak és az utóvédnek. Fojtott hangú utasítására meggyújtották a fáklyákat, és elébük tárult a látvány.
Vakító fényesség támadt, ahogy a márványfalakról visszaverődött az általuk csiholt fény, egy kétségbeesett pillanatra a szemük is belekáprázott, de aztán ismét kitisztult a világ. Egy márványfolyosón voltak, amely bármelyik palotát a főúri pletykák főszereplőjévé tette volna. Úgy festett, mintha egyetlen hatalmas tömbbe marták volna a járatot, mert a falakon, a padlón nem voltak illesztések, és a mennyezetet is csak a kürtő nyílása törte meg. Három ember széles volt, és egyik irányban sem látták a végét.
A kompánia felsorakozott, hat elől, aztán Ulrich, Eric és Mihal, hátul a többiek. Mindegyik katonája fáklyát tartott a baljában, Ulrich azonban nem. Hátul, a köpenye alatt egy kis vízálló tokban hozta a puskaport, mellyel utat nyitnak majd a Csonka Tornyok oldalán, és úgy vélte, botorság lenne kockáztatnia, hogy mindannyiukat szétszaggassa a por, csak mert véletlenül megbotlik.
– Arra! – mutatott nyugat felé, és remélte, hogy az ősi nép, aki itt élt egykor, nem az ostoba labirintusokban lelte kedvét.
Elindultak.
Furcsa érzés volt ezen a halott folyosón menetelni. Csend volt, csak a lépéseik koppantak tompán a márványon, csak a páncélok csilingeltek halkan a lépteik ritmusára, csak Eric szisszent fel néha. A folyosón tiszta volt, pedig Ulrich arra számított, évszázados port fognak csizmáik felverni. A márványon nem látszott az idő múlása sem, nem kopott meg a fénye, nem repedezett, nem töredezett.
A szag, amelyet orra képtelen volt megszokni, egyre erősödött, habár csak nagyon lassan. Hiába a folyosó szemkápráztató ragyogása, ez a szag valahogyan a tisztátalanság érzését keltette benne, Gondolatai közé mind gyakrabban tolakodott a városiak babonás szóbeszéde, és mind nehezebben tudta leküzdeni őket.
Valami baj volt a fénnyel is. A rengeteg fáklya képtelen volt hat lábnál tovább bevilágítani az előttük lévő folyosót, pedig a szűk térben, a márvány falak miatt sokkal többet kellett volna látniuk.
Nem a fénnyel van a baj, a sötétséggel, gondolta Ulrich, és félelmet érzett.
A csatákban gyakran átélte ezt az érzést, segítségére volt a túlélésben, de ez… szinte bénító erejű volt. Túl idős vagy már a gyerekes rettegésre a sötétség miatt.
De ez nem akármilyen sötétség volt, ez most már a zsigereiben érezte. Dacolt a fénnyel. Hat lábra tőlük egyszerre áthatolhatatlanná vált minden átmenet nélkül. És… néha olyan érzése támadt, mintha egyre terjedne feléjük, lassan, lassabban, mint hogy a szeme érzékelhetné, de mintha szívná el az erőt a fáklyákból.
Eric tompa hangot hallatott. Ulrich ránézett, és látta, hogy a férfi sír. Úgy tűnt, a lábai nemsokára összecsuklanak alatta, az arcát sápadt maszkká merevítette a rettegés, fekete szemei pedig előremeredtek, bele a sötétségbe, mintha képtelen lenne levenni róla a szemét.
A kompánia is érzett valamit, erre Ulrich akkor döbbent rá, amikor rájött, hogy szinte lépésben haladnak. Eddig nem vette észre, de ahogy az előtte lévő kurtábbra szabták lépteik hosszát, maga is igazodott hozzájuk.
– Gyorsabban! – sziszegte, és még ez is szaporábbá tette a szívverését.
Valami azt súgta neki, okosabb lenne csendben maradni. Még okosabb lenne visszafordulni, felmászni a kürtőn, a tanácsnok maszkjába dobni a Felkent érméit, és a fogadóban kivárni a város végzetét.
A vezér a kompánia ereje. Ez az erőségünk, és a legnagyobb gyengénk is, ezt soha ne feledd, fiam, hogy elejét vehesd a pusztulásnak! Szinte a fülében hallotta mentora fűszeres óbortól karcos hangját. Megacélozta magát, felemelte a fejét, és belenézett a sötétségbe.
– Gyorsabban! – mondta fennhangon, és nem törődött vele, hogy Eric összerezzent mellette.
Végtelen ideig mentek azon a folyosón, bele a sötétségbe, amely összefolyt mögöttük, mint a tenger, ahogy körülöleli a szirteket.
Aztán egyszerre mégis véget ért a folyosó, egy hatalmas terembe torkollott, melynek falai messze húzódtak tőlük, és a márványfalak erejét vesztett fény visszavonult köréjük, meghunyászkodva a sötétség előtt. A szag szinte mellbe vágta őket.
Karl és társa, a makacs kitartásáról hírhedt Öszvér megtorpant.
Ulrich egyik katonájához lépett, a hátán lógó zsákból kiragadott két fáklyát, a katona kezében lévőről meggyújtotta őket, majd a könnyektől nedves képű Eric és Mihal kezébe nyomta őket. Hajlott arra, hogy egy harmadikat is elvegyen magának, de még ura volt a gondolatainak, és továbbra sem szerette volna darabokra szakítva végezni egy elfeledett földalatti lyukban.
Előrement, Karl és Öszvér közé.
– Tovább!
Megindultak. Karl szabad kezét a kardja markolatán tartotta, az Öszvér nyílpuskáját a sötétségre szegezte, és Ulrich nem kételkedett benne, hogy a többiek is ugyanígy harcra készen állnak. Ráébredt, hogy egy ideje már ő is a pisztoly – hálaajándék egy Szigeteki kereskedőtől – markolatát szorítja.
A sötétségből faragott oszlopok és boltívek sora bontakozott ki. Ismeretlen alakzatok és szörnyábrázatú szobrok mellett vonultak el. Egy csiszolt kőtrónus állta útjukat, mögötte további szobrok és oszlopok.
Csizmáik hangja már egy ideje eltompult, de Ulrich erre csak későn döbbent rá. Lenézett, és fekete mocskot látott, ami arasznyi rétegben borította a márványt, és áradt belőle az a szag.
Aztán egyszerre csak suhogás hallatszott, elsuhant valami mellette. Dirk, a mögötte lévő katona felkiáltott, ahogy az apró nyílvessző a vállába fúródott, átütve a láncinget.
Az első nyomában jöttek a többiek. Egy vessző az Öszvér combjába fúródott, mire ő felbődült, és a sötétségbe lőtte a saját acélhegyét. Egy másik Karl mellkasáról pattant le csilingelve, egy harmadik Ulrich nyakát karcolta végig, és végül felülkerekedett bennük a tapasztalat. A földre vetették magukat, bele a mocsokba, csak Eric és Mihal állt még mindig, az előbbi most már hangosan ordítva, a másik döbbenten.
Johann, aki átvette a helyét Eric mellett, lerántotta az eszelősen siránkozó férfit, és durván arcul csapta, hogy elhallgattassa, majd Mihal felé fordult, de elkésett vele.
Legalább tucatnyi apró nyílvessző suhogott felé, és a mellkasába, a karjába és a lábába fúródtak. Felsóhajtott, szájából vér csordult ápolt szakállára és lerogyott.
Néhány fáklya kialudt, amikor a földre ejtették őket, de a többség égve maradt. Ulrich tudta, hogy ki kellene oltatnia őket, de a félelem a torkára forrasztotta a szót. Nem maradhatnak a sötétségben…
Suhogás.
Ulrich a legközelebbi oszlop mellé kúszott, és fojtottan felkiáltott, ahogy a sejtelmes sötétségben egy mozgó alakot, fehéren villanó szemeket látott. Az övéhez kapott a pisztolyáért, agyában tompán kongott egy gondolat, hogy a fekete mocsok biztos eltömítette a fegyvert, és az arcába fog robbanni, de már nem irányította mozdulatait.
A sötétség felsziszegett, ő pedig végre felhúzta a kakast, és a fehér szemek közé lőtt. A fegyver dörrenése egy pillanatra megsüketítette, a sötétség sebzetten üvöltött fel, a felvillanó fény pedig elé tárta az igazságot.
A szörnyeteg talán fele akkora sem volt, mint egy ember, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Csupa izom volt obszidiánszín, csupasz bőre alatt, pofája az emberi arc karikatúrája, fehér szemeiben a gyűlölet mellett értelem is csillogott. Karmos mancsai tőrnek beillő apró kardot markoltak, és ejtettek el, amikor a golyó szétzúzta a bestia pofáját.
A fényes pillanat véget ért, Ulrich azonban még látta, hogy a halott bestia mögött többen is vannak, szinte hullámzik a sötétség.
Egy lény sziszegve ráugrott, Ulrich fegyvere csövével vágta képen, majd megpróbált talpra kászálódni. Hallotta, ahogy az emberei kiabálnak, és tudta, hogy az alattomos nyílzápornak vége, most hogy a sötétség fiai rájuk rontottak.
Érezte, hogy láncingébe egy apró kardot döfnek, de a vért kitartott. Feltérdelt, és odacsapott. Öklére valami nedves folyt. Végre lábra tudott állni, kardot rántott, és hátrálni kezdett emberei, és a kósza fény felé.
Inkább érezte, mintsem látta, hogy a lába mellett elsuhan valami. Lesújtott rá, és a valami lehanyatlott. Lábába fájdalom hasított, ahogy beledöftek.
Egy félköríves csapással fél tucat bestiát sodort el, de helyettük ott tülekedett a többi. Ahogy a fénykörbe ért, a szörnyetegek egy pillanatra megtorpantak, és ez elegendő haladékot nyújtott, hogy csatlakozzon embereihez.
A kompánia körbe állt, hogy egymás hátát védelmezzék, a közepén Eric kuporgott Mihal teste mellett nyöszörögve, akár egy kisgyermek. Két emberét látta a földön feküdni a halott bestiák teste alatt.
A kör befogadta. Ulrich megfordult, hogy harcba szálljon üldözőivel.
Körülöttük az egész terem nyüzsgött. A bestiák több ezren lehettek.

Most már nem tart sokáig, szorgos szolgáink ássák, tépik, fejtik a falat, és az alagút mélyül, nemsokára, nemsokára már átjutunk a falon, a háromszáz év gyötrelme oda lesz, és mindent visszafizetünk, ó, igen, mindent, nem felejtünk el semmit, és nem kegyelmezünk. Oly közel van már, oly közel vagyunk, és a fal, már rengeteg repedés tátong rajta, a fal omladozik, a fal már nem erős, a fal elbukik, a fal hazudik, szélesnek és magasnak mutatja magát, de itt nem széles és nem magas, mi pedig erősek vagyunk, és hatalmasak. Nem tart már soká, az alagút mindjárt kész. Ássatok, szorgos szolgák, ássatok gyorsabban, pusztítsátok a falat, nyissatok utat a Légió előtt…

Ulrich csak kaszabolt a kardjával, másik kezében a kegyelemtőrt tartotta, és vágott azzal is. Céloznia sem kellett, mert mindenhol ezek az apró szörnyetegek nyüzsögtek, vadul sziszegtek feléjük, aztán ordítottak, ahogy a pengék beléjük vágtak, mégsem adták fel. Ulrich jól tudta, hogy az idő, amikor lankadni kezd a karjuk, már nincs túl messze.
Anton, egy hajdani harcostársa pelyhes állú fia, máris ereje végére ért. Egy apró penge a combjába döfött, egy másik átvágta a lábinait, és tehetetlenül a földre rogyott. A szörnyetegek rárontottak, és a két mellette álló zsoldos hiába zárta a rést, és sietett a segítségére, már semmit sem tehettek érte.
Anton kezéből kifordult a kard, tőrét az egyik szörny szemébe törte, aztán hat penge cikázott védtelen feje felé. Ordított, ahogy az egyik megcsikordult az arccsontján, aztán a második átvágta a nyakát, és a fuldokolni kezdett a saját vérétől.
Nem maradhatunk, gondolta Ulrich, és széles kaszáló mozdulatával hátrébb vetette a rohamozó szörnyeket. Odakiáltott az embereinek, majd a kör közepébe hátrált. A kompánia bezárta a rést, a kör szűkült.
Ahogy Ulrich a földön üldögélő Eric felé fordult, suhanást hallott, és nyílvesszőkre számított, de ami lehajtott fejét súrolta, rosszabb volt a nyílvesszőknél. Egy szörnyeteg volt, nagyobb, mint a többi, és bőrhártyás szárnyaival repült.
Eric felüvöltött, ahogy látta a felé közelítő bestiát, és a félelemtől szinte megőrülve a szörnyeteg kitátott szájába döfte a lángoló fáklyáját.
A repülő ördög a földre zuhant kettejük között, és sebzett hangon üvöltött. Eric kirántotta a kialudt fáklyát a pofájából, és lecsapott a groteszk fejre.
Aztán odaért Ulrich, és a széles pengével félbevágta a vonagló lényt. Eric mintha észre sem vette volna, tovább csapdosta a holttestet, de Ulrich nem ért rá vele törődni.
A helyére lökte a fekete vértől mocskos kardját, és a földről felragadta Anton gazdátlanul heverő íját. Egy nyílvesszőt az idegre helyezett, meggyújtotta egy még égő fáklyáról, és a szörnyetegek serege fölött nyugat felé lőtt.
A fénye nem tartott sokáig, de ahhoz elég volt, amire szánta. Látta az oszlopokat, a boltíveket, az ördögfajzatok tülekedő seregét, és azon túl, alig hatvan lábra az újabb folyosót. Az esélyt, hogy kijussanak.
A vessző a tömegbe hullott, remegve állt bele egy sötét mellkasba.
Ulrich magához vette Mihal tarisznyáját, felmarkolta a földről a gazdátlan fáklyát, kardot rántott, és elkiáltotta magát.
– Nyugatra!
Az emberei nem haboztak, Eric már rég nem érdekelte.
Ahogy megbontották az alakzatot, Friedrich-re egy repülő bestia ugrott, és lerántotta. A gyalogos ördögök végeztek vele.
Johann és az Öszvér vezették a menetet, Ulrich hátul maradt Karllal és Bertolddal.
Úgy tűnt, sikerült meglepniük a bestiákat. Úgy haladtak, mintha gabonát aratnának, lerogyott előttük a tömeg, és mögéjük kerülők is mintha megtorpantak volna.
A kompánia futott.
A meglepetés nem tartott sokáig, a nyomukba szegődtek, és veszettebbül támadták őket, mint eddig. Ulrich felnyársalt egy repülő szörnyeteget, a szakadozott köpenyt letépték róla, látta, ahogy Bertold felbukik.
Aztán egyszer csak a folyosón találta magát, a szörnyek meg csak özönlöttek utánuk, akár a megáradt folyó. Futás közben elhajította a kardját, letépte magáról a lőporos tasakot, belenyomta a fáklya végét, és a szörnyetegek képébe vágta.
A robbanás iszonyú volt, tízlábnyira repítette, érezte, hogy a perzselő hőség leégeti a szakállát, a szemöldökét és a haját. Apró márványszilánkok fúródtak a karjába, de elérte, amit akart.
Több tucatnyi szörny szakadt darabokra, még több végezte a folyosó romjai alatt.
Aztán rájuk szállt a sötétség.
Ulrich a kemény márványra zuhant, és egy súlyos test esett rá.
Sziszegést és ordítást, halk nyögéseket hallott. Lőpor, égett hús szagát érezte, és a szörnyetegek szagát.
Felkiáltott, és lelökte magáról a másik testet. Közel állt hozzá, hogy teljesen elveszítse az irányítást.
Aztán felgyulladt egy fény, majd még egy.
A test, amelyet lelökött magáról, Karlé volt. Egy ökölnyi márványszilánk átdöfte a koponyáját. A romok, az Úrnak legyen hála, teljesen elzárták őket a szörnyekről, de a zajok és a sziszegés arról tanúskodott, hogy ezek az ördögök megpróbálnak átjutni.
Ulrich köhögve feltápászkodott, elfojtotta a fájdalomkiáltásait, és végignézett az emberein. Öt embere maradt életben, mindegyik több-kevesebb sebtől vérzett, de a saját állapota volt a legkomolyabb. És itt volt Eric is, sértetlenül.
Ulrich felragadta Karl pengéjét, a tőrét Eric kezébe lökte. Eric ránézett azokkal a sötét, kiismerhetetlen szemekkel, és a markába szorította a fegyvert.
– Tovább kell mennünk! – szólt rekedten Ulrich.

IV. Csonka Tornyok

Hát továbbmentek. Tovább ebben a végtelen hosszú márványalagútban, ahol a sötétség erős, a fény gyenge volt, ahol az idő elveszítette a jelentőségét.
Néha keresztfolyosókhoz értek, amelyek a feketeségre nyíltak, de ők állhatatosan vonultak nyugat felé.
Néha sziszegést hallottak, összerezzentek tőle, szorosabban markolták a fegyvereket, de csak mentek nyugat felé.
Néha azt képzelték, surranó árnyakat látnak maguk előtt a sejtelmes sötétben, de nem álltak meg.
Nyugatra, mindig nyugatra…

A változás parányi volt, ők mégis azonnal észrevették, ahogy a feketeség fakulni, a folyosó emelkedni kezdett. Szaporábban vágtató szívvel, egy kósza, reményteli gondolattal fogadták, hogy talán mégis kijuthatnak a felszínre, hogy talán az oroszlános katonák karjaiba rohannak az obszidiánbőrű szörnyek karmaiból.
A fény a folyosón fokozatosan erősödött, és többé már az utolsó, csonkig égő fáklyákra sem volt szükség. Még mindig félhomály volt, de láttak.
Gyorsabban lépdeltek, a folyosó kanyarulatában már szinte futásra váltottak, aztán megtorpantak.
Ulrich a keserűség ízét érezte a szájában. Látta maga előtt a Csonka Tornyok belsejét, a falakon felkígyózó veszedelmes grádicsokat a fenti három nyíláshoz, látta azon túl a fényt, az édes napfényt. Agyába villant újra a gondolat: néha hangok, különös beszédfoszlányok szűrődtek ki a Tornyokból, és tudta, hogy ennél közelebb már soha nem jutnak a kinti világhoz.
A szörnyetegek, amelyek betöltötték a Csonka Tornyokat, napvilágnál még iszonyúbb látványt nyújtottak. Bálványuk, egy fából faragott szörnyeteg körül ugráltak, a repülő bestiák felküzdötték magukat a nyílásig, majd újra levitorláztak a bálvány fejéig.
Némák voltak, akár a holtak.
Eric felkiáltott, ahogy meglátta őket, és hátrálni kezdett, a fejét ingatta.
A bestiák észrevették őket, kitátották a szájukat, és sziszegni kezdtek.
Ulrich-nak visszavonulást kellett volna vezényelnie, de képtelen volt itt hagyni az áldott fényt. Tudta, amúgy sem menekülhetnek.
Az Öszvér szíven lőtte az egyik repülő lényt, megvettette a lábát a folyosó torkában, és kardot rántott. Ulrich és többi embere követte a példáját, egyedül Eric hátrált továbbra is.
Ahogy rájuk rontottak apró kardjaikkal, ahogy özönlöttek feléjük, akár a folyó, a helyzet fájdalmasan ismerős volt Ulrich számára. Tudta, hogy nekifeszülnek ennek a feltartóztathatatlan áradatnak, gátat szabnak neki, amíg tehetik, de idővel fárad a kar és lankad a figyelem, szaporodnak az apró sebek, és végül átcsapnak rajtuk a hullámok.
Érezte, hogy ez a nap halála napja, és megrémült a gondolattól, hogy nem tudja, jó ember volt-e.
Tovább, szorgos szolgáink, ássatok tovább, már nincs sok hátra. Megnyílik az alagút, alagút a falon, amellyel elzártak minket a miénktől, a miénktől, ami újra a miénk lesz, visszaszerezzük, visszaszerzünk mindent, és bosszút állunk, és az utolsó kőig elpusztítjuk a falat. Gyorsabban, gyorsabban, szorgos szolgák, már érezzük a szagot, a bestia szagát, a hűséges kopó szagát, aki átmarcangolta magát a falon és pusztított és rombolt, erre való, ez a feladata, de visszaűzték őt, a falat pedig befoltozták, de most nem tudják majd kijavítani a hibát, a mi alagutunk hatalmas és erős…
Az alagút, suhanunk át rajta, immár nyitva áll, a fal kudarcot vallott, átjutottunk, átjutottunk, itt vagyunk… újra.
Látjuk a halandó lelket, csupaszon, ahogyan ajándékba adtuk, ahogy most visszavesszük.
– Örvendezz, haladó. Uraid hazatértek!
– Neeeeee! – üvölti az Eric-lélek, a csupasz lélek, ahogy megragadják, és az alagúton át a másik oldalra vetik.

Eric abbahagyja a sírást, a tőrt, mellyel a kezét szabdalta, a földre veti.
Csorba fogai előtűnnek ajkai mögül. Mosolyog.
Látja a zsoldosokat, látja Öszvért, ahogy a földre hull a vérveszteségtől, ahogy torkon döfik, ahogy Ulrich és négy társa oly hiábavalóan küzd a teremtményekkel, akiknek az idők kezdetén a földmélyet és az eget adta. Egy szárnyas lény átrepül Ulrich felett, és a zsoldos képtelen utána fordulni, ahhoz túl sokan szorongatják.
A gargoyle Ericre támad, a prédát látja benne, nem az urat. Eric elkapja a nyakát, és szétmorzsolja, a fekete vér jobbjára folyik, összekeveredve a vörössel.
Eric eldobja teremtményét, a zsoldosok mögé lép, akik már nem tudják feltartani a földmély és ég harcosait.
Elkiáltja magát. Torkából sziszegés támad, végiggördül a termen, nyomában pedig a teremtmények a földre vetik magukat. A földmély és ég harcosai felismerték hát urukat.
A zsoldosok tanácstalanul eresztik le a kardjukat, Eric felé fordulnak, de fél szemmel a lényekre figyelnek.
Eric elneveti magát.
Ulrich a halott gargoyle-t nézi, aztán Ericet. A szemébe néz, és talán megsejt valamit az igazságból, mert megretten tőle.
– Hadvezérem – szól Eric, és nevetve kinyújtja felé a kezét.
Vár.
Ulrich végül felemeli kardját. Talán csapásra. Talán tisztelgésre.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Cruzifix

    2005-03-15 09:39:31

    tiszteletem!

     

    Nagyon jó volt,kellemes olvasmány. Köszönöm!

     

    Folytatás?



    Defekt

    2005-03-16 06:19:00

    Szia!

     

    Egy év után újraolvasva kicsit kopottnak tűnik. Nem rossz, sőt! Érződik benne a kraft, a tehetség. Csak gyakorolni kéne, sokat. Mert a tehetség önmagában ölég kevés. ;)



    Vendég efa

    2005-03-16 16:07:29

    Üdv! Nekem tetszett. Valószinüleg még egy darabig emlékezni fogok rá mert megfogott benne valami. KIcsit Howardosnak tünik néhol. Ez itt dicséret volt:)



    Vendég kkly74

    2005-03-16 22:59:53

    Nekem bejöt! Teljesen úgy ahogy kell! gratula!

     

    Defekt: "egy év után újraolvasva" hmmm... tényleg?

    Szerintem nem csak tehetség lakozik ebben a műben, ott van a gyakorlat is...

     

    Folytatás? talán majd regény formályában!?

    Én vevő leszek ;-)



    Vendég Szasza

    2005-03-17 12:11:20

    Üdv!

     

    Nagyon fílinges, gratula!

    Főleg az eleje tetszett, ott inkább valami vámpírosra számítottam egyébként! ;)

    Egyetlen helyen akadtam meg, amikor belenyomja a fáklyát a lőporba... Az nem volt tiszta teljesen.

    De ezt kivéve télleg jó!

    Csak így tovább, mindent bele!

     

    Szasza




belépés jelentkezz be    

Back to top button