A várakozó

Néha úgy érzem, nem lenne szabad emlékezni.
Az ember csak fájdalmat okoz önmagának. Minek feltépni a régi sebeket? Hadd hegedjenek be, eleget fájtak már.
Máskor nem bírom megállni, hogy ne vájkáljam meg a sebet, annak reményében, hogy újraélhetem a régi boldogságot. Pedig rövid az öröm, amíg újraéled a múlt, és keserves a fájdalom, amikor ráébred az ember, hogy örökre elmúlt. Nem marad utána más, csak a sajgó üresség.
Amikor ezt írom, ellentmondva orvosi hivatásomnak, fájdalmat okozok. Az sem mentség, hogy magamnak. Vagy ki tudja? Lehet, hogy jót teszek. Könnyebb lesz? Majd elválik.
Fiatal, az egyetemről éppen csak kikerült orvos voltam. Abban az intézetben dolgoztam, amelynek ma az igazgatója vagyok. Persze, az akkori és a mostani helyzetem között ég és föld a különbség. Kedvenc céltáblája voltam az igazgató gúnyos megjegyzéseinek. Hallgathattam eleget az ifjoncokról, akikben a kötelességtudatnak még a szikrája sem létezik és csak baj van velük. Akkor gyűlöltem, ma már csak sajnálni tudom azt a megkeseredett öregembert, akinek a testével együtt a lelke is megöregedett.
Aznap éjjel ügyeltem. Rosszul kezdődött, mert kis híján elkéstem. Végigszáguldottam a folyosón, rekordsebességgel öltöztem át, aztán elindultam a nővérrel a szokásos körútra.
Elmondhatom, hogy jó az arcmemóriám. A többször látott arcokra még így, ötven év távolából is emlékszem, de hiába erőltetem az agyamat, arról a vizitről csak egy valami van előttem. Az arcok összefolytak, mintha körhintából néztem volna őket. A forgás hirtelen leállt egy lehunyt szemmel fekvő asszonynál. Dús, fekete haja szétterült a párnán, az ősz tincsek ezüstje megcsillant benne. Bőrére apró ráncok finom pókhálóját szőtte az idő, mégsem tűnt öregnek, az örök fiatalság áradt belőle.
Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, mintha elektromos ütés járta volna át testem részeit, egészen a szívem legmélyéig és megremegtetett. Sokáig álltam, igézve. Nem tudtam, hogy mennyi idő telt el, hogy hol vagyok.
Arra eszméltem, hogy valaki megszólal mellettem.
– Doktor úr!
Mintha álomból ébredtem volna, úgy tértem magamhoz.
– Valami baj van, doktor úr? – kérdezte a nővér aggódó hangon. – Már kétszer szóltam.
– Nem, semmi. – szedtem össze magamat. – Mi a baj a betegnél?
A nővér a jegyzeteibe mélyedt.
– Teljesen érzéketlen a külvilággal szemben. Semmiféle reakció nem tapasztalható. Csak fekszik egész nap lehunyt szemekkel. Mesterségesen látjuk el.
– Értem. – szomorúság fogott el.
– A professzor úr a sokkolás mellett döntött.
– És mikor?
– Holnap. – A nővér várakozásteljesen nézett rám.
Még egy pillantást vetettem az asszonyra.
– Rendben, menjünk!
A vizit után bementem az ügyeletes szobába. Egyetlen vágyam volt, aludni. Leküzdhetetlen fáradtság fogott el, alig tudtam nyitva tartani a szememet. Ledőltem a heverőre és nyúltam a lámpa felé. Egyszerre koromsötét lett. Nem emlékeztem, hogy én oltottam-e le, vagy magától aludt ki a lámpa. Másfajta sötétség volt ez, mint amit eddig ismertem. Ismeretlen, mély sötétség, úgy éreztem, idegen, hűvös helyen fekszem. Bizonytalanság fogott el, mint amikor hirtelen ébred az ember, és nem tudja, hol van.
Kinyújtottam a kezemet a fal felé. Hideg, érdes tapintású kőbe ütközött.
KŐ?! Mi ez? Hol vagyok?
Felugrottam és a kezemmel végigtapogattam a falat, ameddig csak elértem. Nyirkos, hűvös sziklafal volt. Álmodom? Hogyan kerülök én egy sziklabarlangba? Megcsíptem a karomat – fájt. Kétségbeesetten felkiáltottam.
– Hé!
A hangom visszapattant a falakról, ide-oda szökkent a csendben. A hátam mögött nagy dördülést hallottam, mintha mennydörgött volna. Ezüstszínű fény ömlött szét a sötétségben.
Megfordultam és láttam, hogy a barlang falán egy nyílás jelent meg, a beáramló fényben egy karcsú alak állt csípőre tett kézzel. Hiába próbáltam többet kivenni belőle, a fény elvakított.
– Mi lesz? – szólalt meg fiatal női hangon. – Gyere már ki!
Azzal megfordult és elment a nyílásból.
Utána mentem. Ahogy kiléptem, fűszeres illat csapott meg. Ismerős volt. Utoljára gyermekkoromban éreztem, amikor az erdőben kószáltam. A fű, virágok, fák illatát éreztem, amit a föld lehel a levegőbe és ettől megtelik bolondos, friss erővel. És a hangok… madarak éneke, a szél zúgása. Milyen régen nem hallottam! Hova tűnt el az életemből? Eltakarták az előadótermek, tankönyvek, a mindennapok józansága.
Ezüst holdfényben fürdő erdőben álltam. A telihold nappali világosságot árasztott, a fák törzsei, ágai úgy csillogtak, mintha vékony kristálypáncél borította volna őket.
A barlanggal szemben méter magas tűz lobogott, a mögötte térdelő alak most felegyenesedett. Fiatal lány állt előttem, nem lehetett idősebb tizenhat esztendősnél. Felsőtestén ezüstszínű, díszes páncél verte vissza a tűz fényét. A hajlékony páncél követte a fiatal test vonalait. Hosszú, fehér szoknyája a földet seperte. Dús, hullámos, fekete fürtjei a derekáig értek, a homlokán ezüstpánt szorította le őket.
Az arca….. Nagyon ismerősnek tűnt. Persze, már láttam valahol. Hozzám tartozik. Csak nem tudom, hogy hívják.
Egy pillanat múlva tudtam, kicsoda ő.
– Hol vagyok?- kérdeztem.
Elmosolyodott és egy kicsit felvonta a vállát.
– Fontos ez?
Nem, megértettem, hogy nem fontos. Olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnt, hogy itt vagyok.
– Hogyan kerültem ide? – folytattam a kérdezősködést.
Büszkén kihúzta magát.
– Én hoztalak ide!
– Te?
Kihallotta a hangomból a kétkedést. Szürke szeme nagyot villant, az arcát dühös pír futotta el. Felszegte a fejét és hátat fordított nekem. Hirtelen lehajolt , felkapott egy-egy emberkar vastagságú faágat. Mindkét karját a magasba emelte, mint a régi krétai istennő. A faágak a holdfényben lassan felragyogtak, majd széles sugárban ömlött róluk az ezüstös fény. A lány a feje fölött összeérintette a faágak végét. Úgy állt ott mosolyogva, fényben fürödve, aztán leengedte a karjait és eldobta a már kihunyt ágakat. Rám nézett. Mit szólsz? – kérdezte a szeme.
Látva megdöbbent arcomat, hangosan felkacagott. A csilingelő hangra hófehér, pompásan felszerszámozott paripa poroszkált ki a tisztásra. Megállt a lány mellett, okos, ragyogó szemét ráfüggesztette. A lány gyengéden megdörzsölte a ló orrát, aztán az oldalához lépett és lábát feltette a kengyelbe. Indultam volna, hogy segítsek, de ő egy szempillantás alatt fellendült a nyeregbe. Rám nevetett és nyújtotta a kezét.
– Gyere!
Mondani akartam, hogy életemben másodszor látok lovat, hogy nem tudok lovagolni, de aztán mégsem tettem. Megfogtam meglepően erős kezét és úgy lendültem fel mögéje, mintha mindig ezt tettem volna. Mosolyogva fordult hátra.
– Mutatni akarok valamit.
Csettintett. A ló elindult, először lassan és méltóságteljesen, azután egyre sebesebben, végül már hatalmas szökkenésekkel ugrott át a kidőlt fatörzseken, repült a fák között. Száguldása közben karcsú patái alig érintették a talajt, mégsem féltem.
Mámorító repülés volt. A szél a fülem mellett süvített el, belekapott a hajamba, a ruhámat tépdeste. Éreztem, mint dolgoznak alattam a paripa izmai, mintha az ő teste egy lett volna az enyémmel. Hangos kiáltás szakadt ki belőlem, összekeveredett a lány csengő kacagásával.
Valami különös érzés fogott el. Mintha valahol, valamikor mindig így repültem volna. Csak nem emlékszem, hogy hol.
A ló fokozatosan lassított, majd megtorpant. Csodálkozva pillantottam a hátraforduló lányra.
– Nézd!
Előre, magasba nyújtott kezének irányába emeltem a tekintetemet. Messze előttünk hóborította hegy magasodott, csúcsa ködbe, felhőkbe veszett. A lány hangosan felkiáltott és meglengette a kezét. A hegy felett gomolygó felhők összetorlódtak, kavarogni kezdtek, és egy eleven, hatalmas sas feje és kiterjesztett szárnyai bontakoztak elő. Éles vijjogás hömpölygött végig az égbolton, ahogy a madár üdvözölt minket. A lány még egyszer intett, majd elindította a lovat. De ez már nem az előbbi vad vágta volt, hanem lágy, ringató rohanás.
Sötétebb lett körülöttünk, a szinte égig érő fák lombjai éppen csak átengedték a holdfényt. Azon csodálkoztam, honnan van az a kevéske fény, ami mégiscsak világított. Ahogy felpillantottam, azt hittem, ránk szakadt a csillagos ég. Apró fénypontok libegtek elő a fák lombjai közül és keringve- kergetőzve ereszkedtek lefelé. Néhány fénypamacs megült a lány haján, aztán továbblibbent.
– Nézd!
A lány bal felé mutatott a karjával. Odanéztem és elakadt a lélegzetem. A számomra láthatatlan út másik oldalán mély szakadék tátongott, amelynek az alján egészen a látóhatár pereméig olvasztott aranyként ringott a tenger. Felette bíbor és narancsszínben úszott az ég, és a messzeségben, ahol hullám és felhő eggyé vált, madárcsapat szárnyalt, mintha sok-sok lángnyelv suhant volna.
A fehér paripa csak vágtatott és vágtatott egyenesen, pedig én előttünk csak a tengert láttam a mélyben. Egy pillanatig hittem, – igen, hittem, – hogy majd szökken egyet és folytatódik a vágta a felhőkön, de a lány éles szögben elfordította a lovat és visszatértünk az erdőbe. Végül egy tisztáson megálltunk és leszálltunk a nyeregből.
A lány megveregette a ló nyakát és hagyta, hadd legelésszen kedvére, ő pedig letelepedett a fűbe, a világító, lila és sárga virágok közé. Melléje ültem és láttam, hogy kedvetlenné vált.
– Mi a baj?
Rám nézett komolyan, szomorkásan.
– Miért akartok elűzni innen? Olyan boldog vagyok itt!
– Elűzni?
Hirtelenjében nem értettem, hogy mire céloz, aztán rájöttem. A holnap.
– Mi…mi csak jót akarunk.
A lány heves mozdulattal fordult felém, szemei haragos szikrákat szórtak.
– Honnan tudjátok, hogy mi a jó nekem? – förmedt rám. – Milyen jogon mered TE megmondani, hogy mi szolgál az ÉN javamra?
Mit mondhattam volna? A kérdései jogosak voltak és igazak.
A lány a messzeségbe révedt.
– Én itt vagyok otthon, itt kell maradnom. Mit kezdenék a ti világotokban? Nem nekem való. Segíts!
Tanácstalanul megvontam a vállam.
– Mit tehetnék?
– Segíts itt maradnom!
Átvillant az agyamon: ki vagyok én az intézetben? Egy huszadrangú senki. Hogyan mondhatnám én a professzornak és a többieknek, hogy amit tesznek, az nem helyes? Egy életre elintézném magamat.
Nehezen mondtam ki.
– Nem lehet.
A lány feje lecsuklott.
– Nem tudok…. Értsd meg, én nem…. hát ki vagyok én? Te ezt nem értheted….
A lány rám nézett és a tekintetétől képtelen voltam folytatni szánalmas magyarázkodásomat. Nem volt a szemében harag vagy szemrehányás, csak végtelen szomorúság és szelídség, mégis csaknem földre rogytam a súlyától.
– De, értem. Tehát, nekem kell megtennem.
Felkelt és lehajtott fejjel rugdalt egy fűcsomót. Amikor végre felemelte a fejét, láttam, hogy egy könnycsepp hintázik a szempilláján.
– Gyere! -mondta.- Itt az idő.
– Mire? – egyenesedtem fel értetlenül.
– Hogy hazamenj.
A hátam mögé mutatott, ahol egy hegy oldalán hatalmas barlang sötétlett. Meg mertem volna esküdni, hogy az imént még nem volt ott. A lány elindult a barlang felé, én meg lehajtott fejjel bandukoltam utána. Megállt a barlang szájánál és befelé intett.
Mielőtt beléptem volna, még egyszer ránéztem.
– Bocsáss meg nekem!
– Én már megbocsátottam. – préselt ki magából egy könnyes mosolyt.
Nem vettem észre, mikor csukódott be mögöttem a barlang. Sötét lett, zuhantam lefelé, egyre lejjebb valami feneketlen, mélysötét éjszakába. Rémülten nyújtottam felfelé a kezemet.
– Segíts!
Valaki megfogta a karomat. Megkönnyebbülten nyitottam ki a szememet. A halvány fényből az ügyeletes szoba bontakozott ki és a nővér fölém hajló, feszült arca.
– Doktor úr, ébredjen!
Teljesen összezavarodva ültem fel. Hiszen én nem aludtam! Vagy mégis?
– Jöjjön, doktor úr! Gyorsan!
Feltápászkodtam és nyugtalanul követtem siető lépteit.
Szótlanul álltunk az ágy mellett. Látszólag semmi sem változott. Az asszony lehunyt szemekkel feküdt, mintha aludna.
– Nem értem. – suttogta a nővér. Olyan hirtelen…. egy pillanat alatt…..
Szemem makacsul a szívmonitor képernyőjére szegeződött, amelyen egy mozdulatlan zöld csík mutatta a kérlelhetetlen valóságot.
– Exitus. – mondtam és furcsán sajgó veszteségérzet fogott el.
A nővér lekapcsolta az immár feleslegessé vált gépeket.

Ennyi volt. – mondhatnám, de hazudnék. Az a réges-régi fájdalom ma is bennem lüktet, nem gyógyítja semmi. Még az idő sem.
Az első napokban megpróbáltam elűzni az emlékét, elfelejteni örökre azt is, hogy láttam, hogy aztán annál kétségbeesettebben kutassam az arcképét az emlékeimben. Hányszor akartam, hogy újra mosolyogjon! Hasztalan kutattam, nem láttam őt.
Hat hónapos kínlódás, vergődés után döbbentem rá a valóságra: hogyan találhatnám meg odakint azt, ami bennem él. A lelkemet nem láthatom meg .
Azon az éjszakán álmomban újra láttam őt. Mosolygott és ettől végtelen megnyugvás fogott el. Intett és ez olyan volt, mintha hűs kezével végigsimított volna sajgó lelkemen.
Azóta sok-sok év telt el, de ez a titok csak az enyém maradt. Még a feleségemnek sem mondtam el, pedig , ahogy mondják, szívem és fiókom egyaránt nyitva áll előtte.
Most már csak várok. Várom azokat a ritka éjszakákat, amikor eljön értem egy időn túli és téren kívüli birodalomból, én újra ifjú vagyok, repül velünk a fehér paripa a bíborszínű felhők alatt és ő újra megmutat nekem valamit. Magamat.
Én pedig reggelenként megköszönöm neki.