A tükör

Golyó izzadt, pedig fázott. Már megint látta azt a férfit. Rettenetesen meleg volt, és vacogott a foga. Amikor beállt a disszupaletták mellé, látott valamit elsurranni a plató mellett. Nem figyelt oda, az utóbbi időben már szinte megszokta. Már ha meg lehet szokni egyáltalán az ilyesmit. De ahogy visszaült, hogy beírja a menetlevelet, megint feltűnt. És egy jókora kerékanya-kulcsot lóbált a kezében. Golyó meredten bámulta a tükörből, és amikor a Sógor beszólt neki, hogy vegye át a menettervet, összerezzent. A Sógor észrevette, ő egyébként is mindig mindent észrevesz. Összehúzta a szemöldökét, és úgy kérdezte, semlegesnek szánt, de azért nagyon is kétkedő hangon, hogy ne küldje-e inkább Buksit. Neki délután nincs fuvarja, és, hát, úgy látja, hogy Golyó elég rossz bőrben van, meg egyébként is, feszültnek tűnik mostanában. Golyó erőtlenül szabadkozott, és alig várta már, hogy a Sógor odébb menjen. A Sógor hümmögött, konya bajszát rágcsálva méregette egy darabig, majd elfordult tőle, bement az irodába. Megint hátranézett. Iszonyodva meredt a tükörre, az a fickó eddig semmi ilyet nem tett, most viszont egyenként, szépen, feltűnően meglazította a kerékanya-csavarokat. Aztán vigyorogva intett, és eltűnt a plató mögött.

Az egész úgy két hónapja kezdődött. Rossz nap volt, talán a legrosszabb addig életében. Hajnal kettőkor indult Répcelakra, és nagyon fáradtnak érezte magát már akkor, amikor beült a kocsiba. Zuhogott az eső, lucskos, hideg kora tavaszi éjszaka volt. Mogorván szívta egymás után a cigarettákat, és hat óra múlva, amikor odaért, már az összes cigije elfogyott. A szénsavgyár előtt hosszú sor állt. Egyszerűen elkésett. Pedig ennél korábban már csak tegnap este indulhatott volna, de akkor itt kellett volna aludnia, és, mivel két fordulója volt még aznap, ezt egyszerűen nem tehette meg. Beállt a sorba, le-lebukó fejjel várakozott a hideg fülkében. Nem mert elaludni, az utána érkezettek elé furakodtak volna. Elrágta a reggelijét, egy száraz szendvicset, és lassan sorra került. Bár a szénsav meg volt rendelve, mégsem állt ott megfelelő mennyiség a rámpán. Felhívta a Sógort, és várta a reakciót. Hamarosan csörgött valahol benn egy telefon, és tíz perc múlva egy nagyon vörös fejű ember kiállt egy targoncával, hogy hozzátegyen még pár palettát a rakományhoz. Mikor a targonca elhúzott a fülke mellett, egy hatalmasat csörömpölt; ahogy Golyó odakapta a fejét, látta, hogy a visszapillantó tükre egészen előrehajlott, és sziporkák záporoznak belőle a mocskos tócsákba. Gonoszul elvigyorodott, amikor arra gondolt, hogy mit kapnak ezért a Sógortól. Nem sokban tévedett a Sógor reakcióját illetően, tizenöt perc múlva már egy bontott tükröt szerelt fel egy szakállas alak a jobb oldalon. Golyó ki sem szállt a fülkéből, csak álmodozón nézte az esőben dolgozó férfit.

Az öreg autó kegyetlenül meg volt pakolva, nyögött az alváz a megerőltetéstől. Már megint lépésben megyek hatszáz kilométert, morgolódott, miután kifordult a gyár kapuján. Az eső kitartóan esett. Az ablaktörlő lapátjai komor egykedvűséggel szántották bele csíkos útjaikat a mocskos szélvédőbe, a motor túlerőltetetten hörgött. Kilométerek százait hagyta már maga mögött, és még legalább ugyanennyi áll ma előtte. Egy rozzant, sárga Zsiguli vánszorgott előtte füstöt okádva a Hetes külső sávjában, kész csoda, de lassabban haladt, mint ő. Pedig ő sem száguldott. Kicsapta az irányjelzőt, és lassan előzni kezdett; vért izzadt a vén Star, de a személyautó lassan lemaradt a fülke mögött. Az új tükörbe pillantott. Nem látott semmit, a leállósáv szürkesége hat méter után az eső szürke függönyébe veszett. Megint indexelt, és lassan, megfontoltan kifelé kezdett húzódni. Mögötte a semmiből előbukkant egy kék kocsi, és csikorogva fékezett, dudálva, villogva tombolt mögötte. Ő félrehúzott, halkan káromkodva, és már korántsem olyan óvatosan, mint az előbb. Hatalmas rántást érzett, a kormánykerék a gyomorszájába préselődött, és csikorgást hallott. Ahogy lassult, egyre gyengülő csikorgást. A motor lefulladt. Sápadtan hámozta le magát a kormányról. Csend volt, csak az eső dobolt egykedvűen. Sokáig ült, mielőtt felvette a sárga, olajos esőkabátot. Átmászott jobbra, és kiszállt. A pótkocsija ferdén állt, a vonószem félig kiszakadt az alvázból, bánatosan félrenyaklott. A pótkocsi alatt valami sárgállott.
Nagyot nyelt, és felnyúlt a fülkébe a poroltóért. A Lada feküdt a pótkocsi hátsó kerekei alatt. A gyomra felkavarodott, a szája savval telt meg. Az eső halkan sustorgott, időnként autók húztak el dudálva a másik oldalon. Közelebb óvakodott, nem hallott semmi hangot. Igen, akin átmegy tizenöt tonnányi szénsav, az nem óbégat. A személyautó szinte lapos volt, az aszfalton üvegcserepek hevertek körülötte. Csak a jobb oldala látszott ki a plató alól. Benzin szaga érződött a levegőben, kellemetlenül erős, szúrós aroma. A pótkocsi alá nézett, és visszahőkölt a látványtól: egy harmincas, kopasz férfi nézett vele szembe. A feje vérzett, pupillái kitágultak. A szélvédőjét és tetejét vesztett roncs kicsit jobb állapotban volt a vezető körül, ki tudja, miért. A férfi hörgött, és a kesztyűtartó helyén kotorászott. Golyó elindult felé, bemászott az alváz alá. A férfi elvigyorodott, eszelősen, talán megtalálta azt, amit keresett. Golyó szólt hozzá, kérte, hogy vegye le a gyújtást, és hogy mindjárt hívja a mentőket. A fickó halkan, elkínzottan röhögni kezdett, vért köhögött fel, és felemelte a kezét. Valami fekete csillant meg benne. Golyó értetlenül bámult rá.
Ekkor kapta a lövést. Iszonyúan meglepődött. A csattanás nem volt hangos, az ütés sem volt erős. A vállán érte a golyó. Kiszaladt alóla a talaj, a földre hanyatlott. Még mindig nem értett semmit, de az életösztön még munkált benne. Elkezdett kikúszni a pótkocsi alól, és hallotta, ahogy a vérző alak valamit utánahörög:
– Így, vagy úgy, de kinyírlak!
A Star hátuljánál botladozva próbált felállni, mikor az első láng felgyulladt. A tűz halk, hussanó hanggal terjedt az aszfalton, és az árok felé tapogatózott. Mivel éppen abba kapaszkodott, kikapta a csapot a szemből, és a fülke felé tapogatózott. Felküzdötte magát a lépcsőn, beindította a motort, és elindult. Nem emlékezett rá, mikor fogta meg az árok.

A Sógor örült, hogy Golyó újra munkába állt. Először tapintatos volt, és nem kérdezett semmit, pedig Golyó úgy gondolta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgot, és tőle talán jobban fél, mint Buksi marhaságaitól. Buksi el is kezdte, mikor bementek az irodába, de a Sógor csak ránézett, és a szokásos, ravasz gonoszság el is tűnt a szeméből.
– Az első héten csak terítőbe mész, küldte a Sógor. Pakolni sem engedte, Buksival ő rakta meg a kocsit, pedig az ő korában nem könnyű már ennyit emelni. Amikor bement, hogy átvegye az útnyilvántartást, a Sógor köhögött és krákogott, aztán behívta a belső, piszkos kis öltözőbe. Összeszorult a torka, de a Sógor csak annyit mondott, hogy a híradóban látta, és ha Golyó nem akar róla beszélni, ő semmit sem fog kérdezni. Golyó pedig azon kapta magát, hogy ömlik belőle a szó, elmondta, hogy hogyan tért magához a mentőben, miután kapott vagy két liter vért, elmondta, hogy két rendőr őrizte a kórházi szobát, nehogy megszökjön, és azt is elmondta, hogy milyen kurtán-furcsán lett vége a tárgyalásnak. Elmondta azt is, hogy a Híradóból tudta meg, hogy kivel karambolozott, neki semmit sem mondtak a rablásról. A Sógor nagyokat nyelt, és egyszer sem szólt közbe. Nem vette észre, mikor jött be Buksi, de ő is végighallgatta, így legalább már neki nem kellett elmondania. Egy darabig csendben ültek, majd a Sógor megköszörülte a torkát, és felállt.
– Indulj. Várnak.
A terítő hosszú volt. Az utolsó fuvar a kórházba volt címezve. A raktáros lerántotta a két palackot, majd elköszönt tőle. A proszektúra mögé kellett tolatnia, hogy meg tudjon fordulni. A visszapillantóba nézve, lassan indult. Látta, hogy hátrébb két kiskölyök rohangált, az egyik egy faággal kergette a másikat. Talán ötévesek, ha lehettek, éppolyan idősek, mint a fia. Jólesett a gondolat, hogy nemsokára hazaér hozzá. A két kiskölyök közeledett. Ő lassított. Hamarosan mellé értek. Az elől rohanó kifulladva megállt. Golyó a tükörből is látta, hogy az arca a rettegéstől torz. Meglepődve bámult a tükörbe. Közben a másik beérte, és egy hirtelen mozdulattal a hátsó kerék alá lökte. Valami hangosan reccsent, Golyó felordított, a fékre taposott, és kiugrott a kocsiból.
Nem volt ott senki.
Az udvar teljesen üres volt, a hátsó kerék egy szétroncsolt holttest helyett egy törött faágon állt. Az udvar másik végén egy tálcával letakart kerekes ágyat tolt valaki.

Négy napig nem történ semmi, de pénteken este, amikor megállt a háza előtt, a kocsi mögött a félhomályban valami dulakodást látott. Hátramenetbe rakta a sebváltót, és a tolatólámpa fényében egy elképedt suhanccal nézett farkasszemet. Valaki volt még a kocsi mögött, de csak a kezét látta. A kézben pedig egy pillangókés villant, ami a suhanc mellében állt meg. Az nem szólt, nem kiáltott, csak összekuporodva a földre rogyott. A másik alak kiugrott a kocsi mögül, talán tíz-tizenkét éves, fekete hajú, zömök srác, késlekedés nélkül zsebelni kezdte a még mindig összekuporodott áldozatot. Golyó idáig elképedve figyelt, de most felkapta a sofőrülés mögé rejtett hatvancentis, colos vascsövet, és az ajtón kiugorva a kocsi háta felé rohant.

Az utca azonban teljesen üres volt. Se áldozat, se késelő. Golyó komolyan aggódni kezdett az ép eszéért. Megrázta a fejét, és hazament.

Még hét gyilkosságot látott a Star mögött lejátszódni. A férfi, akivé a késelő suhanc érett, két nőt erőszakolt meg és vert agyon, a szeme láttára. Aztán egy benzinkutast lőtt mellbe, miközben Golyó félőrülten vihogva nézte a fülkéből. A pénztárhoz is mosolyogva ment. Fizetett, és meg sem nézte, hogy ott van-e a vérző test a kocsi mellett, tudta, hogy nincs ott. Egy kora hajnali fuvarja közben egy pénzszállító állt be mellé, amíg a félhomályban várakozott a kihalt gyárudvaron, a férfi mindkét őrt és a vezetőt is lelőtte. Golyó kuncogva szelte a reggelijét a bicskával, és nem vette észre, hogy a szalvétát is rágja. Nincs ott semmiféle pénzszállító, győzködte magát. Hiába volt minden, nem segített az önszuggesztió sem. A legutolsó alkalommal a posta előtt állt meg, fel kellett adnia a szelvényeket a központba. Mielőtt kiszállt, régi ismerőse rohant ki az épületből, kettőt még belőtt a nyitott ajtón, majd eltűnt a kocsi mögött. Golyó dermedten várta, hogy szólaljon meg a risztó, vagy legyen már valami, de csak kocsiajtó csapódását hallotta, motorindításét és kavicshajigáló elindulásét. Semmi sziréna, semmi sikoly. Kiszállt, benyitott a helységbe, és szorongva nézett körül. Semmi sem igazolta a rettegését. Egy szemmel láthatóan nagyon is élő postáskisasszony fogadta, és remegő kezéből nevetve vette ki a szelvényeket.
És most itt ült, úszva az izzadtságban. Lassan, megfontoltan mozogva kiszállt a töredezett betonra. Hátranézett, a kocsi mögé. A levegő epilepsziásan remegett a fehérre perzselt udvar felett. Benyúlt az ülés mögé, a vascső mellől kihúzta a kerékanya-kulcsot. Körbesétált, a jobb hátsó kerékhez, és egyenként, gondosan meghúzta a csavarokat. Mindegyik szoros volt, mozdítani sem bírta őket. Buksi megrökönyödve figyelte az iroda ajtajából. Szerencsére semmi humorosat nem fűzött hozzá, egyébként is, mostanában nem nagyon mert vele viccelni, Golyó minden kis piszkálásra ugrott. Visszaszállt a fülkébe, magára húzta az ajtót, és indított. Összeszorított foggal vezetett, készen mindenre. Nem történt semmi egész nap, és megkönnyebbülve indult hazafelé. Örményes felé hajtott, amikor meglátta a borulást. A vihar gyorsan közeledett, villámok cikáztak keleten, miközben nyugaton még ragyogott a Nap. Az égiháború hamar utolérte, jég dobolt a Star tetején. Hátrapillantott, és látta, hogy valaki mozog a platón: egy kósza villám fénye a kopasz fején csillant meg. Eltorzult arccal vigyorgott, szinte közvetlenül a fülke mögül a tükörbe. Golyó a pánik szorítását érezte a mellében, és hátra- hátrapillantva tövig nyomta a gázt, hátha megszabadul ettől, maga mögött hagyja az őrületet, a látomásokat, az ölést. Tébolyultan meredt az útra, amikor fémes pendülést hallott. Még egyet, majd még egyet, aztán még hármat gyors egymásutánban. Valami durrant, és a világ őrült körforgásba kezdett.

Amikor megállt minden, Golyó fejjel lefelé lógott a kormány mögött. A kocsi az oldalán feküdt, és sötét volt. A vihar alábbhagyott, csend volt és sötét. Golyó oldalra nézett. A Star a jobb oldalára henteredett. A tükör, bár behajlott, nem tört el. Magát látta benne. És még valakit. A kopasz gyilkos vigyorgott a válla felett, az ablakon benézve. Golyó felkapta a vasrudat, ami az ülés mellé csúszott.

A Sógor értetlenkedve meredt az irodában ülő rendőrökre.
– Nem, soha nem vezetett balesetveszélyesen. Soha nem volt egy balesete sem. És bár furcsán viselkedett az utóbbi időben, nem nevezném őrültnek sem. Kész csoda, hogy a tűzoltók ki tudták húzni, mielőtt robbantak a disszupalackok. Tegnap beszéltem vele utoljára, és akkor még nem volt ősz a haja.
És eddig soha nem próbálta szétverni a tükröket.

A bontóban olyan hőség volt, mint egy kohóban. Húszkerekű tűnődve nézegette a kezében tartott, ide-oda nyakló tükröt.
– Szóval a kocsi teljesen kiégett? És a tükör így megmaradt? Kész csoda. Hurrá. De akkor sem adok érte többet ötszáznál.

(Hatodik Bugyor novella)