Honnan veszem az ötleteimet? – Esszé

fordította és beküldte: SeSam

Minden szakmának megvan a maga átka. Az orvosokat például ingyenes orvosi tanácsért zargatják, az ügyvédektől jogi kérdésekre várják a választ, a kórboncnokoknak elmondják, milyen érdekes foglalkozásuk van, aztán gyorsan témát váltanak. És az írókat megkérdezik, honnan vesszük az ötleteinket.

Az elején nem túl vicces válaszokat adtam, amikor megkérdeztek. „A Hónap Ötlete Klubból”, mondtam, vagy „Egy apró ötletboltból vásárlom”, „Egy pókhálós öreg könyvből, amit a pincémben rejtegetek”, sőt „Pete Atkinstól”. (Ez az utolsó egy kicsit bennfentes poén, és rövid magyarázatra szorul. Pete Atkins egy novella- és forgatókönyvíró barátom. Egyszer megegyeztünk, hogy én azt mondom az ötleteim tőle származnak, ő pedig rám fog hivatkozni. Akkor ez nagyon logikusnak tűnt.)

Azután belefáradtam ezekbe az erőltetett válaszokba, és manapság az igazat mondom.

„Kitalálom őket” szoktam mondani. „Kipattannak a fejemből.”

Az embereknek nem tetszik ez a válasz. Fogalmam sincs, miért. Csalódottnak tűnnek, mintha át akarnám vágni őket. Mintha valami hatalmas titok lappangana a téma körül, és a saját jól felfogott érdekemben nem akarnám elmondani nekik, hogyan csinálom valójában.

Természetesen erről szó sincs. Először is valójában én sem tudom, honnan származnak az ötleteim, miért jutnak eszembe, és hogy egy napon nem fogynak-e el. Másodsorban kétlem, hogy bármelyik kérdezőm szívesen végighallgatna egy három órás előadást a kreatív folyamatról. Harmadrészt az ötletek valójában nem is annyira lényegesek. Tényleg nem. Mindenkiben kavarognak gondolatok egy könyvről, egy filmről, egy novelláról, egy TV sorozatról.

Minden kiadott íróval előfordult már – emberek odamennek hozzád és elárulják, van egy Ötletük. És ember… ez Hatalmas! Olyannyira jó, hogy téged is bevennének az üzletbe. Az ajánlat minden esetben ugyanaz – ők elmondják mi az ötlet (a nehéz fele), te pedig leírod, és regénnyé alakítod (a könnyű fele). A bevételen ötven-ötven százalékban osztoztok.

Megfelelően udvariasan bánok ezekkel az emberekkel. Elmondom, hogy a dolgok jelen állása szerint messze túl sok ötletem van, és jelentősen kevesebb időm. Majd sok szerencsét kívánok nekik.

Az ötlet kiagyalása korántsem a nehéz része az írásnak. Kis fogaskerék a gépezetben. Hihető embereket teremteni, akik többé-kevésbé azt teszik, amit mondasz nekik annál nehezebb. Messze a legnagyobb kihívást jelenti egyszerűen leülni, és egymás után illeszteni a szavakat, hogy létrejöjjön valami, amit a fejedben már összeraktál: valami érdekes és új.

Ennek ellenére az emberek az ötletekre kíváncsiak. Az én esetemben az is felmerül, hogy vajon az álmaimból merítem-e az ötleteket. (A válasz: nem. Az álmok logikája teljesen különbözik a történetekétől. Próbálj csak meg végigkövetni egy álmot. Vagy még inkább, meséld el egy fontos álmodat valakinek – „Nos, ott voltam abban a házban, ami különben a régi iskolám és ott volt az a nővér, aki egyébként egy vén boszorkány, de aztán ő elment, viszont ott volt az a levél, és én nem tudtam ránézni, és tudtam, hogy ha megérintem valami borzalmas fog történni…” – közben figyeld, ahogy elkerekedik a szemük.) Nem is adtam egyenes válaszokat. Mostanáig.

A lányom, Holly, aki hét éves, rábeszélt, hogy menjek el, és beszélgessek az osztályával. A tanárnőjük nagyon lelkes volt, („Az összes gyerek most a saját könyvén dolgozik, ezért eljöhetne, és elmondhatná nekik, milyen főállású írónak lenni. És mesélhetne történeteket. Imádják a történeteket.) Így elmentem.

Ők a földön ültek, én kaptam egy széket. Ötven hétéves szem figyelt. „Amikor annyi idős voltam, mint most ti, a felnőttek azt mondták, ne találjak ki olyanokat, amik nem léteznek” – mondtam nekik – „most fizetnek érte.” Húsz percig én beszéltem, azután kérdezgettek.

Egyszer csak az egyikük megkérdezte:

„Honnan veszi az ötleteit?”

És rájöttem, hogy tartozom nekik egy válasszal. Nem voltak elég idősek hozzá, hogy átlássanak egy hazugságon. És tulajdonképpen ez egy teljesen normális kérdés, amennyiben nem hetente teszik fel.

A következőket mondtam nekik:

Ötletek jöhetnek, ha elbambulsz. Ötletek jöhetnek, ha unatkozol. Folyton ötletek kavarognak körülötted. Az egyetlen különbség az írók és az átlagemberek között, hogy mi észrevesszük ezeket a pillanatokat.

Ötletek származnak abból, ha egyszerű kérdéseket teszel fel magadnak. A legfontosabb mind közül a: Mi lenne, ha…?

(Mi lenne, ha szárnyakkal ébrednél? Mi lenne, ha a húgod egérré változott volna? Mi lenne, ha rájönnétek, hogy a tanárnőtök azt tervezi, hogy egyikőtöket megeszi a tanév végén – csak épp azt nem tudjátok, kit.)

Egy másik fontos kérdés a Bárcsak…

(Bárcsak az élet olyan lenne, mint a hollywoodi musicalek. Bárcsak olyan kicsire tudnék zsugorodni, mint egy gomb. Bárcsak egy szellem megcsinálná az összes házi feladatomat.)

És ott van a többi: Vajon…? (Vajon mit csinál, amikor egyedül van?) Ha ez így folytatódik… (Ha ez így folytatódik, a telefonok képesek lesznek önállóan beszélgetni, és lekapcsolják a telefonközpontost.) és a Nem lenne izgalmas, ha…? (Nem lenne izgalmas, ha a világot valaha macskák irányították volna?)

Ezek, és a többi hasonló kérdés, valamint azok a kérdések, amik ezekből következnek (Nos, ha valóban macskák uralták a világot, miért nem ők uralkodnak most is? Hogyan vélekednek erről ők maguk?) az egyik forrásai az ötleteknek.

Egy ötletnek nem kell egy egész történetet adnia, csak alapot az elinduláshoz. A történetek gyakran kialakítják magukat, amikor valaki elkezd további kérdéseket feltenni, bármi is legyen a kiindulópont.

Néha az ötlet egy személy (Van egy fiú, aki szeretné megismerni a varázslatokat). Van, hogy egy hely (Áll egy kastély, ahol megáll az idő, ami az egyetlen hely, ahol…). Előfordul, hogy egy kép (Egy nő furakszik át egy sötét szobán, körülötte néma arcok).

Gyakran két olyan dolog kapcsolata, amelyek egyébként nem találkoznának, adja az ötletet. (Ha egy embert megharap egy vérfarkas, farkassá változik. Akkor mi történik, ha egy aranyhalat harap meg a vérfarkas? Vagy egy széket?)

Minden alkotási folyamat abból áll, hogy elképzelsz dolgokat. Bármit írsz, bármilyen műfajban vagy médiumon, a feladatod az, hogy olyan dolgokat találj ki, amelyek hihetőek és újak.

És amikor megvan az ötlet – ami végül is nem több, mint egy iránymutatás -, akkor hogyan tovább?

Nos, utána írni kell. Egyik szót a másik után, amíg kész nem lesz – bármi is legyen az.

Néha nem sikerül, nem olyan lesz, mint elképzelted. Néha egyáltalán nem lesz jó. Van, hogy ki kell hajítani az egészet, és újrakezdeni.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt volt egy tökéletes tervem egy Sandman-történetre. Egy démonról szólt, aki íróknak, művészeknek és dalszövegíróknak adott ötleteket az életükért cserébe. Szex és Violák lett volna a címe.

Elég egyszerűnek tűnt. Ellenben amikor belefogtam a megírásába, rádöbbentem, hogy olyan, mintha homokot próbálnék megtartani a tenyeremben: mikor már azt hittem, sikerült megfognom, finoman kipergett az ujjaim között.

Akkor ezt írtam:

Kétszer is belekezdtem ebbe a történetbe, és mindkétszer sikerült eljutnom a feléig, csak hogy lássam a képernyőn elpusztulni.

A Sandman végül is egy horror képregény. De még soha semmi sem került olyan közel hozzám, mint ez a bizonyos történet, amelyet kénytelen leszek abbahagyni (lévén határideje is már a múlté.) Valószínűleg azért, mert annyira közeli. Az ötletek és az a képesség, hogy papírra tudom vetni őket tesznek engem íróvá. Azaz nem kell hajnalban felkelnem és felülnöm a metróra rengeteg ismeretlen emberrel egyetemben, hogy eljussak a munkahelyemre, olyat csinálni, amit gyűlölök.

Az én poklom képe egy üres papír. Vagy egy üres képernyő. És csak nézem, miközben képtelen vagyok leírni bármi érdemlegeset, kitalálni egy hihető szereplőt, elmondani egy történetet, amit még senki azelőtt.

Bámulni egy üres papírt.

Örökre.

Szerencsére sikerült kiírnom magam ebből. Kétségbeestem, (ez szintén egy meglepő és igaz válasz az ötletes kérdésre: „Kétségbeesés.” Közvetlenül együtt az „Unalom”-mal és a „Határidők”-kel. És ezek az utolsó szemig igazak.) vettem a saját félelmeimet, és az eredeti ötletet, majd írtam belőlük egy mesét „Calliope” címmel, amiben meglehetősen határozottan kifejtettem, honnan veszik az írók az ötleteiket. Egy „Dream Country” című kötetben van, bárki elolvashatja. Valahol ennek az írása közben szűnt meg a rettegés, hogy az ötleteim egy napon elfogynak majd.

Honnan veszem az ötleteimet?

Kitalálom őket.

Kipattannak a fejemből.