Játszma

(MAGUS novella, amit Alan O’Connor: Hollóidők c. remekműve ihletett; ezúton is köszönöm)

Valamikor, valahol volt egy hely, ahol…
A szemüveges, ötvenes éveiben járó úr elővett egy zsebkendőt, és megtörölte izzadó homlokát. Elrakta a zsebkendőt, majd megigazította a szemüvegét, aztán egy sóhajtás kíséretében újra megnézte az asztalon heverő kártyalapokat. A szerencse most nem az ő oldalán állt. Igaz, sosem bízott igazán a szerencsében, inkább az eszével szeretett nyerni, de egy ilyen játékban, mint ez, a véletlen szerepét nem lehetett nem számításba venni. Akadtak persze olyanok is, akik úgy gondolták, hogy nem lehet olyan nagy bűn, ha besegítenek egy kicsit a szerencsének. Azaz csaltak. A már említett úr nem tartozott ezek közé, és néhány idősebb társával együtt megvetették az olyanokat, akik tisztességtelenül próbáltak előnyhöz jutni. Ám a fiatal játékosok között egyre többen és többen voltak olyanok, akik nem tartották be a szabályokat. A szemüveges úr biztos volt benne, hogy mostani kártyapartnerei közt is akad, aki csalt, ám ő többre tartotta magát annál, hogy ezt szóvá tegye. Megdörzsölte a homlokát és beletúrt ritkás, szürke hajába.
– Mi lesz már? Ha nincs lerakott lap, ezt a kört én nyertem!- az imént szóló zselézett hajú suhanc az idősödő úr tökéletes ellentéte volt: Szerette semmibe venni a szabályokat, de ha valakit csaláson ért azonnal üvöltözni kezdett, nem tisztelt senkit magán kívül. A többiekről csak sejteni lehetett, hogy csalnak, ám a suhanc elég szemtelen volt ahhoz, hogy nyíltan tegye, régebben még egy tiltott lapot is megpróbált felhasználni, amiért persze ki is zárták egy időre.
Az asztal körül mindenki az úrra nézett, a fiatalabbak többsége azt várta, hogy fel fogja adni a játszmát, ők még nem ismerték eléggé.
– Hát akkor, tessék fiam!- szólt, és lerakott két lapot
– Sonnor és a Fehér páholy?! Hmmm, ennyivel nem győzöl le – a suhanc szinte hahotázott
A soron következő kortalan arcú, sasorrú alak elmosolyodott- mosolya akár a koponyavigyor- és mindjárt három lapot rakott le, egyet lefordítva: nomád lovasok, orkok és a lefordított lap. Nem mondott semmit csak az idősödő úr kártyái felé fordította a három újonnan lerakott lapot. Nyílt, frontális támadás…
A többi játékos- köztük az úr barátai is- lerakta a lapjait és ezzel véget ért a kör.

Később…

A suhanc megtette azt, amire senki sem számított: lerakta a tiltott lapot. Egy nem túl régen született szabály miatt – a csalót a játék közben még nem lehet kizárni a játékból – a suhanc tovább játszhatott. Tisztában volt vele, hogy sokat kockáztat: a szabályszegőt kegyetlenül megbüntetik a többiek, ám ha nyer, ő írja újra a szabályokat.
Újabb fordulat: a sasorrú – arcán közönyös mosollyal – átrendezte a lapjait, most már nem az idősödő úr, hanem a suhanc felé fordultak, de a suhanc még így kettőjük ellen is nyomasztó fölényben volt, a jobbján ülő öltönyös sötétbőrű, szakállas úriembert épp az előbb kényszerítette a játszma feladására. Egy eddig csendben üldögélő férfi, akinek már volt néhány erős lapja az asztalon, most elforgatta a „mezei kalandozó” nevezetű lapot.
– Feláldozva tíz pontért, amiért kijátszok egy sereget és egy manőver-kártyát.

Másutt…

Az asztalnál iszogató szőke hajú férfit a ruházata és a fegyvere alapján kóbor zsoldosnak, esetleg szökött katonának gondolná az ember. Ebbe a hibába esett a kocsmáros is, akit két kivert foga örökre emlékeztetni fog arra, hogy óvakodjon a kalandozók szedett-vedett népségétől, és hogy ne ócsárolja a rón sört egy shadoni előtt.
A shadoni férfi csendesen iszogatott; nem tudni mire gondolt, de azt biztos nem sejtette, hogy hamarosan egymaga fog a Mélysivatagba menni, ahol élete árán legyőz egy Amhe-démont, és ezzel megnyitja az utat a Gorvikba tartó shadoni légiók előtt.