Gabriel Mcload: A fekete lovag legendája – kritika

A fekete lovag legendája című műről már a külsején is látszik, hogy nem mindennapi regény; a Totem kiadó 2001-ben megjelent könyve egy majd’ ötszáz oldalas, keményborítós alkotás, a borító pedig a Boros-Szikszai páros műve. Illő csomagolás a tartalomhoz.

Egy ilyen tragikusan ostoba, borzalmas önparódiába fulladó vackot csak nem lehetett egyszerű papírkötésben kiadni – ennek az irodalmi vonatszerencsétlenségnek meg kellett adni a módját.

„Jól ki tudta használni a magasságát (hat és fél láb, azaz 198,12 cm) és a karjai hosszúságát.” – részlet egy izgalmas csatajelenetből. Figyeljük meg a szerző apró részletekre is odafigyelő, precíz stílusát.

Tulajdonképpen érthetetlen számomra, hogyan lehetett megjelentetni ezt a vackot. Egyáltalán, fel sem tudom fogni, miféle elborult, perverz szándék vezette a kiadót; talán az eddig nyomtatásban meg nem jelent, de tehetséges és igyekvő írópalántákat akarták bőszíteni ezzel az alkotással? Paródiának szánták? Egyáltalán, elolvasta valaki ezt a szutykot a nyomdába adás előtt?

„-Jelszó – az íjász egy centimétert sem engedett a felajzott íjból. A nyílvessző hegye egyenesen a legelső harcos torkának volt szegezve.” – Távolsági fegyverek és azok felhasználása.

Jó, oké, azért vannak tagadhatatlan pozitívumai is a műnek. Kellően mazochista beállítottság esetén – erre szükség van, ha olvasni akarjuk – az embert általában két-három oldalanként előveszi a fuldokló röhögés. A humor persze nem volt szándékos a szerző részéről, forrása általában a következő kategóriákba sorolható:

„Vége. A két őrszem halott. Szabad az út a hágóhoz. De várnia kell hajnalig. Ebben a sötétben lehetetlen észrevétlenül és halkan az ellenség közelébe lopakodni. Harcosai csak botorkálnának a sziklák közt. Ő sem jutott volna el idáig Rémálom segítsége nélkül. A ló újabb meglepetéssel szolgált. Léptei nem ütöttek zajt a köves talajon.”

– Stílus: Az nincs. Illetve van, de az ami van, az valami döbbenet. Egy dolog, ha az író bekezdéseken keresztül kizárólag tőmondatokat használ – az ilyesmi hangulatépítési szempontból biztos kudarc -, de az, hogy a nagy néha előforduló összetett szerkezetek is tőmondatnak hatnak kifejezéstelen robotszerűségükkel, már igazán komoly fegyvertény.

Persze nem lehet letagadni, ez a módszer ad bizonyos ritmust a könyvnek. Engem leginkább egy hosszú, unalmas levelet lekopogó írógépre emlékeztetett. Egy erőltetetten archaizáló kopogással próbálkozó írógépre.

„[Belthar] A segítségére sietett. Az egyiket hátba szúrta, a másiknak a nyakát kapta el és lerántotta. Megpróbált felállni de már nem tudott. Egy hosszú, vékony véráztatta penge végzett vele.” – félreértések elkerülése végett: a Belthar gyerek nyomta le az ellenfelét és nem ő kapott halálos szúrást.

– Egyeztetési problémák. Azt hiszem, már általános iskolában is hiba az, ha a szövegben össze-vissza változik az igeidő és nincs rendesen egyeztetve az alany az állítmánnyal. Egy regényben az ilyesmi sokkal fájdalmasabb. Perverz énem eltűnődött néha olvasás közben, mi lenne a szerkesztéssel/írással foglalkozó ismerőseim reakciója, ha arcuk elé tartanám a könyv valamelyik oldalát. Legvalószínűbbnek a spontán előrobbanó nyálhab mögött kitáguló és keresztbe álló szemeket tartom, melyet heves bazmegelés fest alá.

„A férfi sírt álmában, mikor valakitől azt kérdezte: „Melani meghalt?” Riann vele sírt és most már elhitte: a szerelem létező dolog. Nagyon mély és erős, ha képesek az emberek meghalni érte. És Melani Beltharért halt meg, mert jobban szerette a saját életénél is. Az ezt követő őrjöngés és az elkeseredett bömbölés, hogy ’Megdöglesz, gyilkos, kitépem a szíved és megeszem!’ után értette meg, hogy a grófnőt valaki megölte.”

– Szereplők. Huh. Karakterábrázolásról beszélni eufemisztikus túlzás: a szereplők vagy arctalan senkik, vagy hajderohadtrendesésnemeslelkű jócsávók, vagy pszichopata állatok. Van persze köztük érintkezés, érzelmek meg ilyesmik is – ezeket a részeket még a Romantica Channelnél is visszadobták volna, hogy azért túlzásba nem kéne vinni, haver. Rögtön az elején például megszületik a főhős, de az anyja belehal a szülésbe. Emiatt az apja – aki egyébként földművesnek álcázott tolvaj a teljes családdal együtt: éjszakánként lopják össze a rubintokat, zafírokat, gyémántokat, hogy azokból meglegyen a nyomorúságos betevő – meggyűlöli, gyilkosnak tartja, meg akarja ölni és össze-vissza veri nevelés gyanánt a kölket, aki amúgy tök aranyos, rendes és becsületes.

Nyugodtan elő lehet venni a zsebkendőket, ne feszélyezzen senkit sem a dolog, megértem ha ez a pompás részletességgel kimunkált sorsdráma eltöri a mécsest. Nekem mondjuk a bilit borította ki, de szerintem nem veszünk össze azon, ki melyik háztartási eszközt akarja abuzálni.

„- Maga egy szánalmas fajankó – sziszegte, látván apja gyűlöletét a kisöccse iránt -, nem ő a hibás a köztünk dúló gyakori vitáért. Maga a hibás, maga az, aki miatt eltűnt a szeretet ebből a házból. A maga gyűlölete fagyasztja itt meg a levegőt.” – egy családi veszekedés részlete.

Áttételesen kapcsolódnak a szereplőkhöz a könyvben található, nagy pátosszal előadott un erkölcsi utalások is. Ronda dagadtgonosz pedofilok felakasztása a város határában – haddrohaggyanakmegamocskok! – vagy éppen a jókirály, aki felakasztatja a nemesgyereket, aki megbecstelenített és megölt egy mosólányt, és akit pedig nem is lehetne megbüntetni, mert nemes, de nem állhat senki sem a törvény fölött, ésakkor felkel a nemesi ház, de ki lesz irtva az is, mert rendnek kell lenni.

Persze nem mindenki reménytelen eset! Találomra felcsapva a könyvet, itt van egy csávó, aki eljácca a pénzét, ahelyett, hogy adna az éhező húgának – kettőjük anyja amúgy szajha – de a jófőhős jól letolja ezért, meg is veri, mire a csávó megköszöni, hogy felnyitotta a szemét és hálás, mert a főhős ILYEN BÁMULATOS HATÁSSAL VAN AZ EMBEREKRE! MERT ELŐTTE JÓL BELECSAPKODTA A CSÁVÓ FEJÉT AZ ASZTALON FEKVŐ HARMINC – HARMINC! – ARANYPÉNZBE, HOGY AZTÁN A CSÁVÓ FEJE ALÓL CSENGVE GURULJANAK ELŐ AZ ARANY- ÉS EZÜSTPÉNZEK.

Nem lehetett semmi ütés, ha néhány aranyat egyből ezüstté konvertált.

Esküszöm, találomra nyitottam ki a könyvet a példához.

„Noslem Belthar háta mögött állt fegyverrel a kezében, hogy elrémítse az esetleges orv támadókat. Szemei vadul pásztázták körbe a kocsmát. Mindenki döbbenten és csöndben ült. Várták az események alakulását. Néhány ember szemében félelemmel telített harag villant. Noslem ezekre különösen figyelt. De már látta, nemigen fog senki az útjukba állni. Figyelme mégsem lankadt. Sosem lehet tudni, nem szánja-e rá magát valaki egy gyors késhajításra.”

No és a cselekmény és a fordulatok! Mouwhawhawhawha!

Már a könyv első harminc oldalán is tökéletes példát kapunk arra, mi vár ránk a későbbiekben. Ihol a szituáció, kéretik jól figyelni, mert egy fantasy világ mágiával átitatott, komplex hadművészetének sava-borsa következik:

A jókirály serege napok óta csatázik a rossznomádok seregével. A rossznomádok túlerőben vannak, már mittoménmekkora részére olvadt a sereg, közelgő végzet meg minden. A gonosznomádok éjjel arra vetemednek, hogy egy gonoszdurvadémont küldjenek a jókirály táborába, hogy megöljön mindenkit. A gonoszdurvadémont azért lenyomják, de jön az isteni szikra: mi lenne, ha ők is küldenének vissza egy démont? A jókirály elballag a jóvarázsló sátrába, felvázolja a stratégiát, a jóvarázsló idéz egy nagyongonosznagyondurva démont – nagycsöcsű, démonikus nőszemély formájú, hadd párásodjon az izzadó tenyerű olvasó szemüvege – ami átballag a nomádok táborába és mind egy szálig lenyomja az ellenséges sereget.

Nemtom, én a jókirály zsoldosai helyében legalábbis előrehozott választásokat sürgetnék, vagy minimum egy hadseregreformot.

„Hatan maradtak a haditanácsban. A csöndet az eddig mereven maga elé bámuló Belthar törte meg. Szavai híven tükrözték acélosan kemény vonásainak rosszindulatú kisugárzását.
– Ha még egyszer valaki hazugnak, senkiházinak vagy bugrisnak mer nevezni, azt széttépem!”

A regény maga… tulajdonképpen nem érdemes regényként kezelni. Oké, van egy főhős, aki rendszeresen cipóvá pofozott tolvajgyerekből marcona harciális morcos Fekete Lovaggá válik, hentel egy csomót, amihez mindenféle hűséges jókatonák is csírlíderkednek, és megment országot-világot. De nem érdemes összefüggő alkotásként kezelni, mert nem az. Ennek a könyvnek tulajdonképpen egyetlen funkciója van – az asztalláb-alátét vagy ajtótámasz-stílusú felhasználási területeket most hagyjuk – és ez az, hogy baráti társaságban levéve a polcról, véletlenszerű helyeken felcsapva felolvassunk belőle valami izmos állatságot. Ezt bizonyítandó, ihol három részlet, három találomra felcsapott oldalról, ahová épp a pillantásom esett, beszéljen helyettem az alkotó:

„- A folyónál. Miután lenyilaztuk a sárkányt, megküzdöttem a denavar harcossal. Nem akarok felvágni, de harcoltam már keményebb ellenféllel is. Egy ilyen lenne a császár egyik legjobb fegyverforgatója? – kérdezte némi cinizmussal a hangjában Belthar.”

„- Egy hősnek hozzá illő ló dukál.
– Ugyan – legyintett Belthar egy szelíd mosollyal – csak azt csinálom, amit az élet elrendelt a számomra.”

„- Jól nyisd ki a füled, te piperkőc, nyámnyila úrfi, mert többször nem mondom el! – mondta Belthar könyörtelen éllel a hangjában.”

A fekete lovag legendája alighanem egyedülálló teljesítmény a nem szándékos paródiák kategóriájában. Tugya Gábor – a szerző – azt hiszem elkövetett még egy második világháborús regényt is, amely a jelek szerint hasonló színvonalat képvisel, úgyhogy már két műfajban is maradandót alkotott.

Pedig már az első próbálkozása is bőségesen elég volt ahhoz, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett erdőgyilkosság miatt az elsők között állítsa falhoz az entek felébredését követő forradalom.