Rózsák Ruhája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Igazi szépség volt, párja nem akadt széles e vidéken. Fiatal volt, szép, kedves, és találékony. Drága atyja szeme fénye, édesanyja reménysége. A falu összes ifja titkon róla álmodozott, és minden lány olyan akart lenni mint ö.
Ö mégsem volt boldog. Maga sem tudta mi hiányzik életéből, de belül rettentően üresnek érezte magát, olyan volt mintha szívében egy fekete lyuk tátongana, mely napról-napra szélesedik. Várt valamire, vagy épp az a valami hívta? Nem tudta. De a hiány őrjítő volt.
Ám nem félt. Jövője biztosítva volt. Apja férjhez adja, gyermekeket fog szülni, főzni fog, és mosni, rendben tartja a házat, és boldoggá teszi urát. És boldog lesz ö is, míg meg nem hal. Egy lesz, így kell lennie. De mégis mi lehet ez a kínzó űr itt belül? A szerelem képes fenekestül felfordítani világodat, és hirtelen megváltoztatni mindent, amiben eddig annyira biztos voltál. Képes lenne csillapítani ezen ifjú lélek fájdalmát is?
A lány tizenhat nyarat látott, évek óta férfiak tucatjai versengtek kezéért. Bár a legtöbben nem feleltek meg atyja magas elvárásainak, pár legény ügyesen behízelegte magát, olyannyira, hogy olykor az esküvő is szóba került. Ajándékok tömkelege, pajzán kacsintások, izmos karok, éjféli szerenádok. Mindhiába, a lány hajthatatlan maradt. Ö szerelemre vágyott. Igazi szerelemre.
Egy napon egy fiatal, jóképű legény tűnt fel a faluban. Egy hangzatos nevű kereskedőcsalád sarja volt, tanult, udvarias, érzékeny, és jószívű. Mogyoróbarna szeme, napbarnított bőre, huncut fekete tincsei, és kedves mosolya rögtön elbűvölték a lányt. Amikor először meglátta őt, rögtön érzett valamit. Valamit, amit azelőtt sohasem. A föld is megremegett. Atyja rögvest áldást adott a frigyre.

– Hát, szeretsz-e?- kérdezte a lány a legényt.
– Szeretlek – felelte a legény.
– És hogy szeretsz? – kérdezte a gyermek mohón.
– Arra nincsenek szavak. Jobban szeretlek saját életemnél. Ha mellettem vagy megfeledkezem mindenről, ami bánt, mindenről, amit fontosnak véltem, kiderül, hogy gyermeteg apróság, minden miben hittem nevetséges bálványnak tetszik. Melletted erősnek, és bátornak érzem magam, és oly könnyűnek, hogy úgy érzem, el tudnék repülni a csillagokig… és tovább! – a fiú tengerkék szemei ékkőként ragyogtak. Megfogta a lány kezét.
– Veled – mondta, s finom csókot lehelt ajkára.
Megölelték egymást, s érezték ahogy vágyuk a végtelenségig erősödik. Nem álltak ellen. A rét füvén szerették egymást hosszan és édesen. A nap oly fényesen ragyogott mint soha azelőtt. A szél szelíden cirógatta ifjú testük, és a madársereg csak az ö tiszteletükre dalolt. Milyen szép volt! Azt hitték mindig így lesz.
Ám semmi sem tart örökké. És az űr visszatért.

– Álmok, ugyan mik azok az álmok?
– Álmok? Hát nem tudnád, mik lennének? – kérdezte a legény megrökönyödve.
– Képek, melyeket altadban látsz. Zagyvaság, fantazma. De mi ebben olyan különleges? – a lány kék szemében őszinte értetlenség.
– Tévedésben vagy szerelmem. Az álom valami, amire igazán vágysz, ami igazán fontos neked. Az álom valami, amit elképzeltél, és amiről nem szabad lemondanod. Mindegy, hogy nem érti senki, mindegy, hogy mit gondolnak róla. Ez a Te álmod, és mindet meg kell tenned ért, hogy valóra váltsd!
– Mindent? – a gyermek szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
– Mindent. Nem szabad, hogy érdekeljen, mit gondolnak róla az emberek, nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid. Ha a szíved szólít, követned kell szavát.
A lány a zuhogó esőt figyelte az ablakon át. Hónapok óta nem volt ekkora vihar. Az ifjú arc most komor volt, homlokára sötét ráncokat vetettek súlyos gondolatai. A férfi mögé lépett, s gyengéden átölelte.
– Az én álmom Te vagy. Az én szívem leghőbb vágya, te vagy. Egy kandalló, melynek lángjainál ülve, fiatalságunk éveit meséljük unokáinknak. Érted szembeszegültem atyám akaratával, és vállaltam volna, hogy örökre hátat fordít nekem. Szeretlek, jobban saját életemnél.
Az ifjú lány a fiúra nézett, s elmosolyodott. Az megsimogatta arcát, majd úgy döntött kicsit magára hagyja őt. Mikor kilépett az ajtón, a lány visszafordult az ablakhoz. Még hosszú perceken át némán meredt az esőáztatta tájra. Valójában meg sem hallotta a szavakat. Lelke már mérföldek messzeségében járt.

A gyermek ügyelt, rá, hogy senki se hallja lépteit. A kis szobába érve, pár perc keresés után végre rálelt a ládára. A kulcs halkan kattant a zárban, és a fedél oly sok év után ismét felnyílt.
Szemében kísérteties fény csillant, ahogy keze ismét a fehér selymet érintette. Arcához simította a ruhát, és nagyot szippantott az illatából. Szíve hevesen kalapált, hevesebben mint eddig bármikor.
„Mindegy mit gondolnak róla az emberek, nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid. Ha a szíved szólít, követned kell szavát.”

Éjközép. A keresztútnál egy sötét alak áll. Szívének terhe méterről-méterre súlyosabb lett, ahogy távolodott otthonától. A szél süvített, vádlón, és gyűlölettel teljesen. A lány vastag kabátba burkolózott, így védte magát jeges karmaitól. Arcát csuklyája árnyékába bujtatta.
Még soha nem volt pár mérföldnél messzebb a falutól, mégis pontosan tudta, hova visz az útja. A rózsák hívták öt, fényük lángoszlopnak tetszett a sötét éjszakában, Senki nem értette meg, és soha senki nem is fogja. A rózsák ott fénylettek szegény lány elméjében, hívogató vágytól fűtve.
Visszanézett. Utoljára. Egy könnycsepp hullott le az ifjú arcon.

Három nap múltán a lány egy házhoz érkezett. A kúria magányosan állt pár mérföldre a tenger partjától. Gyönyörű volt, vakítóan fehérre meszelt falakkal, széles balkonnal, tele színpompás és illatos virágokkal. És az a kert!
A lánynak majdnem elállt a lélegzete a rózsák láttán. A vérvörös virágok százával sorakoztak ott, mindegyik szebb bármely álomnál. A lány látta, hogy gazdájuk szívét-lelkét beléjük oltotta. Percekig állt közöttük némán, a kert szépségét csodálva, mikor a ház ajtaja hirtelen szélesre tárult. Végre szembenézhetett a rózsák Mesterével.

– Mester! Kérlek, adj nekem rózsákat! Rózsákat fehér ruhámra! – kérlelte a leány.
Az öregembert rögtön elbűvölte az ifjú szépsége. Szőke hajkoronája valósággal ragyogott a déli nap fényében, gyermeki szemei pedig akár két mennyei csillag. A vastag kabát csak még jobban kihangsúlyozta vékony, karcsú alakját. A Mester számított a jövevény érkezésére, de ez az ártatlan szépség felkészületlenül érte.
– Vigyázz leány, nem akármilyen rózsák ezek! Áruk magasabb, mint hinnéd! – figyelmeztette vendégét, bár tudta, hasztalan.
– Bármi legyen is az áruk, én megfizetem! – válaszolt a lány határozottan. Válláról leemelte táskáját, és egy gondosan összehajtogatott fehér ruhát vett elő. Kezét finoman végigsimította felszínén, és hátán finom borzongás futott végig. Átnyújtotta lelkét a Mesternek.

Tű villan az idős férfi kezében. A mester némán dolgozik, benn a ház sötétjében. Ahogy a hideg acél a ruha fehérjébe hatol, a lány a földre esik. Összeráncolt homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek. A mester számára a külvilág megszűnik létezni, minden figyelme a ruhára és a rózsákra összpontosul.
Újabb tűszúrás, a lány a fűben fekszik, összekuporodva. Az első virág már a fehér selymet díszíti. És a lány most már tudja mi is a szerelem. Szívébe mart, valóságos lángtengert zúdított rá, tüze felperzselte gondolatait, és csak szürke füstöt hagyott hátra. Füstöt és hamvakat.
A tű acélja ismét a ruhába hatol, és még egy rózsa költözik el a Mester kertjéből. Az öregember extázisban ég, vére forr. A lány a kandallónál ül, vele szemben drága ura, és unokái. A férfi bátorítóan rámosolyog. Ám szájából férgek hada merészkedik elő, és a távolban gyermekek sírása hallik.
A lány felsikolt, a tű ismét alábukik a fehér selyem tengerében. És vért fakaszt. Atyja alakja villan fel egy pillanatra, majd egy szemvillanás alatt hamuvá omlik.
Vörös a fehéren. Anyja fájdalomsikolyait hallja. A nő démonokkal táncol, pokolfajzatok becstelenítik meg szeme láttára. A gyermek sír, véres könnyei vörösek akár a rózsák.
Majd csend lesz. A Mester leteszi a tűt, és magasra emeli művét. A hófehér selyem teljesen eltűnt a rózsák vérvörös tengerében. Gyönyörű. Tökéletes. A Mester felnevet. Síron túli, pokoli kacaj ez.
Sötét van, reménytelenül sötét. Bűntudattal, és megbánással teljes néma csönd honol. A lány fél. A lány egyedül van.

Az ifjú lélek a szirt tetején állt. Alatta a tenger hullámai nyaldosták a fehér sziklákat. Az égen viszont fekete viharfelhők gyülekeztek. A levegő langyos volt, és sós, az ég pedig kék, de a távolba nézve csak sötétséget látott.
A lány a rózsák ruháját viselte. Istenem, milyen gyönyörű is volt!
„Az álom valami, amit elképzeltél, és amiről nem szabad lemondanod. Mindegy, hogy mit gondolnak róla. Senki sem értette meg, és soha senki sem fogja!”
A lány szemében könnyek gyülekeztek. Egy csepp aláhullott a mélybe, s némán egyesült a tengerrel.
A bűnös lélek letekintett a hullámokra. Semmije nem maradt, senki akiért érdemes lenne maradni.
Bátortalanul tett egy lépést előre. Szíve hevesen verni kezdett. Félt. Milyen könnyű elképzelni, beszélni róla! De ténylegesen megtenni… Elmondhatatlan. Sírni kezdett.
Rózsák ruhája. Milyen gyönyörű!
„Szeretlek! Melletted erősnek és bátornak érzem magam, és olyan könnyűnek, hogy el tudnék repülni a csillagokig. És tovább!” A lány nagyot nyelt, és lehunyta szemét.
Az ég most kék, és tiszta, a levegő langyos, és sós. De a távolban fekete viharfelhők gyülekeznek. A távolban nincs más csak sötétség.
És mi az a Most? Egyetlen szívdobbanás és tovaszáll. A lány széttárta karját. Nagyot szippantott a friss tengeri levegőből. Lassacskán megcsappant könnyeinek folyama. Rózsaillatot érzett, s egyetlen másodpercre újra érezni vélte, szerelme ölelését.
„Veled.”
És a lány ugrott.

A Mester az összezúzott testet nézte. A fehér sziklákat most vér csúfította. Ilyen törékeny a szépség. Pedig milyen gyönyörű volt! Milyen fiatal! Ö figyelmeztette. A lány oda sem hederített.
– Szomorú. Igazán szomorú – motyogta az öreg magában.
Lassacskán eleredt az eső. Tizenhat napon át ontotta az ég könnyeit rendületlen. Soha senki nem tudta meg, a Mester milyen árat kért.