Tapló télapó (filmkritika)

Már a film puszta léte is felér egy kisebb csodával. Hogy egyáltalán bemutatták, olyan esemény, ami évtizedenként talán csak egyszer fordul elő: minden karácsonyi családi mozi antitézise, A Volt Karácsonyok Bosszúálló Szelleme, egy agresszív anyaszomorító film, ami herére üt a Karácsonyi Kib####tt Hangulatnak. Miközben a filmre véletlenül betévedt kisgyerekes családok sírva menekülnek a nézőtérről, és az értő közönség fülig érő szájjal, vinnyogva röhög a poénokon, összesen 243 trágár szó hangzik el a filmben, ebből 147-szer a „fuck”, 34-szer a „shit” – és legalább a felük kiskorúak társaságában.

Willie (Billy Bob Thornton) szánalmas, alkoholista mackós, aki törpenövésű bűntársával Télapónak és manójának beöltözve plázákat rabolnak ki szentesténként. Évek óta csinálják a balhét, mindig karácsonykor, és Willie egyre züllöttebb, egyre ázottabb és kezelhetetlenebb. Az ölébe ülő gyerekeket gyorsan lezavarja és elhajtja a #^&@ába, majd az egész napi kívánságlista hallgatás után, mélységes apátiába zuhanva és közel a delíriumhoz, maga alá vizel – mindezt a film ötödik percében.

A módszer mindig ugyanaz: Marcus (Tony Cox), a törpenövésű fickó kiiktatja a riasztót, majd a ruha- és ékszerboltokból „bevásárol” barátnőjének a kívánságlistája alapján, miközben Willie feltöri a széfet. Marcus melónak tekinti a dolgot, és szüksége van egy mackósra, Willie azonban már túl van mindenen, alkoholizmusának utolsó fázisában már csak a pia és az alkalmi szex érdekli. Hát ennyit a szeretet ünnepéről.

Vegyük például a pultoslányt, Sue-t (Lauren Graham) aki meglepő gyorsasággal különös érdeklődést mutat a negyvenes, pultot támasztó alkesz Mikulás felé, tölt még bele néhány felest, majd szaván fogja, mikor gondatlanul használja az egyik vulgáris szót – majd az aktus után pihegve megvallja, hogy kislánykora óta (ami nem volt olyan messze) vonzódott a Télapóhoz, mivel az ő családjuk nem ünnepelte a Karácsonyt. Attól kezdve, alkalmi találkozásaik során Willie „jelmezben” áll rendelkezésre.

Vagy ott van az a kis, erősen túlsúlyos, beilleszkedésre és társasági életre alkalmatlan fiú (Brett Kelly), aki piócaként tapad rá a Mikulásra, narkolepsziás nagyanyjával él egy külvárosi családi házban, miközben szülei „évekre elutaztak” – ha fel is fogta a kölyök, hol lehetnek valójában a szülei, nem adja jelét. Akárcsak Willie, már ő is túl van a holtponton (traumán).

Ahogy Willie egyre jobban szétesik, a film is úgy hagy maga mögött mindent, ami szent lehet még az ünnepekben: A Télapó részegen kúszik föl a mozgólépcsőn a gyerekekhez, majd dührohamában a szánkója egy darabjával szétveri a mű-rénszarvasokat; ebéd közben teli szájjal ordítja le az asztalához somfordált anyukát és kislányát… A nézőben pedig egyre inkább erősödik a gyanú, hogy a dagi kisfiú talán nem fogja a szeretet erejével megváltoztatni Willie önpusztító tombolását, még akkor sem, ha fáradhatatlanul tűri (elengedi a füle mellett) a házukba beköltöző agresszív Mikulás szidalmait. Sőt, tulajdonképpen csak egy idegesítő kis görcs. És az erős groupie-hajlamokkal bíró Sue is inkább a Télapó-fetisizmusa miatt omlik Willie karjaiba, nem pedig bimbódzó szerelemből, és az egész film egyre közelebb ér valami nagyon groteszknek ígérkező végkifejlethez.

Bármennyire is tapló ez a mi Télapónk, önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy szórakozni lehessen rajta – bár kétségtelenül utat nyithat olyan demagóg nézeteknek, melyek a ló túlsó oldalára billentik a nézőt, a film remekül egyensúlyozik a szatíra és a dráma mezsgyéjén. Rendezője az a Terry Zwigoff, aki Ghost World („Tétova tinédzserek”, a címadás újabb negatív bravúrja) című filmjével már bizonyította, hogy vonzódik a kilátástalan, lecsúszott karakterekhez, és kiválóan képes ábrázolni őket. A főszereplői mindig fókuszban maradnak, a történet pedig nem köt kompromisszumokat olyan pontokon, ahol még „biztonságosan” el lehetne térni a bejáratott, pihe-puha sablonok kasszasikert garantáló birodalmába.

A film tavalyi karácsonyi bemutatóját természetesen heves tiltakozások, viták és egyéb konfliktusok kísérték külföldön, nálunk pedig idén, a karácsonyi évadra mutatták be – hogy miért, az rejtély. Ez a film ugyanis nem igazán karácsonyi történet, kifejezetten NEM családi mozi és még csak nem is igazán az ünnepek körüli őrület elé kíván tükröt tartani. Ez a film inkább az önpusztító, tragikus hős útját kívánja érzékeltetni, és ha valakinek/valaminek egyáltalán kegyetlen tükörképet mutat, az a családi mozik begyöpösödött világa, ahonnan kitörni csak csodával határos módon lehet.

– Herbie