Hittel és vassal – kritika

Meglehetősen kettős kép tárul elénk, ha végigtekintünk a hazai fantasy életen. Mára már sajnos szinte hagyományosnak mondhatóak az alacsony szakmai színvonalon megjelenő könyvek, egyes helyeken a sorozatos botrányok; és a burjánzó igénytelenség minden bizonnyal a példányszámoknak sem tesz jót. Egyrészt úgy tűnik tehát, hogy a magyar fantasy élet bizonyos mértékig önként zárja gettóba magát, és jól elvan ott magában, másrészt azonban azt sem szabad elhallgatni, hogy akadnak bíztató jelek is. Több olyan kiadvány is megjelent idén, amelyek azzal lepték meg a fantasy olvasókat, hogy megfeleltek a könyvipar szebb vidékein általánosnak mondható szakmai elvárásoknak, és úgy tűnik, hogy a sok esetben online szerveződő önképző írókörök (ilyenek pl. az rpg.hu-n működő scriptóriumok, avagy a fantasya.hu novelláriuma) egy része lassan nagykorúvá válik, és egyre jobb minőségű alkotásokkal veteti észre magát. Mi tagadás, a magyar fantasyre nagyon ráfér a vérfrissítés, bár a csodavárás természetesen most is indokolatlan.

A Hittel és vassal címet viselő novellagyűjtemény mindenesetre adhat támpontokat azzal kapcsolatban, hogy mire is lehet képes egy ilyesfajta írói műhely. A kép vegyes, ám messze nem olyan lehangoló, mint néhány úgynevezett professzionális író esetén. Az Ammerúnia Műhely 2003 telén jött létre, és ez a Cherubion gondozásában megjelent kötet az első kiadványa. Az Ammerúnia szó egy fantasy világot jelöl; a kötetben szereplő háttérinformációk és a novellák alapján tisztességesen összekalapált világnak tűnik, ami nem formabontó és nem tartogat túl sok meglepetést az olvasónak, ám mindemellett kellő alapanyagot és teret ad sokfajta, esetenként igencsak eltérő megközelítéseknek. A kötetnek egyszerre erénye és hibája sokszínűsége; erénye, mert mint az elmúlt években megjelent M.A.G.U.S. kötetetek egy jó része mutatja, az egységes stílus erőltetése, az annak való megfelelés eszméje (ami sokszor talán inkább volt írható az önállótlan írók, mintsem a szerkesztők számlájára) sok esetben igencsak kevés nóvummal rendelkező szövegeket eredményezhet, és hátránya, mert a nem mindig megfelelő szerkesztői munka következtében néhány írás igencsak hullámzó színvonalú. A továbbiakban a teljesség igénye nélkül néhány novellát emelnék ki mind pozitív, mind negatív példákként.

Andrew Field A fürkész éjszakája címet viselő novellája minden valószínűség szerint két ok miatt került kezdőpozícióba: egyrészt a világ történelme alapján ez játszódik legkorábban a válogatás szövegei közül, másrészt elég markáns írás ahhoz, hogy megalapozza a kötetet. Az alapötlet – a testrablás motívuma – sok lehetőséget vet fel, és a novella meglehetősen jól is bánik ezekkel. Úgy tűnik, a szerző kedveli ezt a történetelemet, hiszen a korábban az rpg.hu-n publikált, A lélekkufár című elbeszélése is alkalmaz hasonló megoldást. Az atmoszférateremtés és jellemábrázolás a szöveg erősségei közé tartozik, azonban a történetszövés sajna nem sikerült ilyen jól. A záró csattanó túlságosan kiszámítható és az írásnak sajnos nem sikerül maradéktalanul fenntartani a feszültséget.

A kötet legjobban sikerült elbeszélése talán Soren Ward Az áruló című novellája. A perszonális narráció kifejezetten jól működik, és a különböző műfajelemeket vegyítő szöveg kellemes keverékké áll össze. Az egyik legfontosabb előszöveg talán Agatha Christie Tíz kicsi négere, aminek bizonyos elemei átformálva megtalálhatóak itt, és az írás amellett, hogy jól használja ki a zárt térben rejlő lehetőségeket, végig finom iróniával viszonyul önmagához, hála az elbeszélőnek. Soren Ward alkotásának legnagyobb erénye az, hogy nem akar túl sokat, ám célkitűzéseit maradéktalanul teljesíti.

Mindez sajnos nem igaz a kötet címadó novellájára, Andy R. Cain és Eric Muldoom munkájára. Az alapokkal nincsenek komolyabb gondok, a csavaros árnyháború történetet kielégítően építi fel a szöveg, ám a karakterábrázolás és stílus területén komoly hiányosságok tapasztalhatóak. A karakterek, viszonyrendszereik igencsak sablonosak, és nem túl sok törekvés látható a sablonok újraértelmezésére, élettel megtöltésére. Az önmagában még nem lenne gond, hogy a meghasonlott főhős, egyben elbeszélő alakja sok helyről ismerős, az már azonban igen, hogy ennél nem is jut tovább az írás. Mindez nagyban köszönhető a perszonális narráció nem megfelelő voltának: az elbeszélő körülményes fogalmazásmódja, körmondatai jól működhetnének, ha nem keveredne több esetben beléjük. Többször találhatóak itt egyeztetési hibák, rosszul összeillesztett mondatrészek, és a vessző- illetve korrektúrahibák is gyakoribbak, mint a kötet többi írásában. Mindez azért is érthetetlen, mert a kötet szerkesztője a novella társszerzője – vagy talán épp a különböző funkciók keveredése okozta a zavart, mint olyan sokszor a magyar fantasy (garázs)kiadóknál. Akárhogy is, gondosabb szöveggondozói és szerkesztői munkával egy sokkal jobb alkotás kerülhetett volna az olvasók elé. Kár érte.

Rupert M. Pickford A manókirály legendája címet viselő novellája számomra érthetetlen módon kapott helyett a kötetben. Az írás jelenlegi formájában kevés, nagyon kevés. Itt sem lenne természetesen baj, hogy az alaptörténetet sokszor, sok helyen olvashattuk már. Az azonban már komoly probléma, hogy a szöveg semmit sem kezd a jól bevált alapmotívummal – szemben a már tárgyalt Az árulóval -, hanem egyszerűen újra megírja azt, mindenféle átértelmezés, új elem hozzáadása nélkül. A szöveg jelenlegi formájában ujjgyakorlat, semmiképpen sem értékelhető alkotás.

Jóval érdekesebb Tímár Krisztina Angelika balladája című novellája. Már a magyar név vállalása is jó pont a több esetben igencsak komikus álneveket használó magyar fantasy szerzők között, de ez önmagában még természetesen kevés lenne. Tímár Krisztina műve jóval kevésbé kiforrt alkotás, mint Andrew Field, vagy Soren Ward szövege, ám mindamellett rokonszenves írás. A némileg nehezen induló keretes narráció egy érdekes koncepció része, és bár a végén ezt sikerül kissé túlmagyarázni, a novella így is a kötet üde színfoltja.

A Hittel és vassal összességében nem nevezhető kiemelkedő alkotásnak sem negatív sem pozitív értelemben. Figyelembe véve azonban, hogy alkotóinak többsége pályája elején álló szerző, ígéretes kezdet lehet, és amennyiben az Alkotóműhely tagjai képesek a továbbfejlődésre, és ehhez elég segítséget kapnak, nagy hasznára lehetnek a magyar fantasynek. Annak eldöntése pedig, hogy pozitív avagy negatív jelenség-e az, hogy ez a kötet nem teljesít rosszabbul, mint a már bejáratott fantasy írók alkotásainak nagy része, nem ennek az írásnak a tiszte.