A fotós

Cliff Bardwoodnak hívnak, fotóművészként dolgoztam. Most egy állami börtön pszichiátriai osztályán kezelnek. Életfogytiglant kaptam. Az ügyvédem semmi jóval sem kecsegtet – az ügyészség fellebbezést nyújtott be, halálbüntetést kérve rám. Igazából nem érdekel. Nekem mindegy, kint vagy bent – esetleg hat láb mélyen a föld alatt.

Pedig minden jól indult. Állítólag szép kisfiú voltam, anyám nem győzött mutogatni az ismerősöknek, és életem minden „érdekesebb” eseményét fényképpel örökítette meg. A mániája volt a fotózás, és – talán miatta, talán nem – az enyém is az lett. Az egyik képe, amit rólam készített, még nyilvánosságot is kapott . (Egy tejesdobozra került fel, amikor is négy évesen úgy döntöttem, hogy az emeletes, városszéli ház túl kicsi ahhoz, hogy kalandozni lehessen benne – így inkább nekiindultam világot látni. Ez már akkor is olyan jól ment nekem, hogy csak egy hét múlva tudtak a rendőrök síró szüleim karjaiba adni. Anyám természetesen megörökítette hazatértemet…)

Amikor gimnáziumba kerültem (Harlanden Holland Nemzetiségi Gimnázium, New York – apám holland volt, eredeti neve Bärden volt, csak kivándorlásakor változtatta Bardwoordra), megkaptam első fényképezőgépemet. Igazából már régebbóta szerettem volna, de anyám szerint „Ez komoly dolog. Nem kisgyerek kezébe való.”. Persze nem egy ócska automata gépet kaptam, hanem egy olyat, mellyel a helyemben bármely más amatőr fotóművész elégedett lett volna. Én viszont nem voltam az- talán ezért is lett belőlem végül „hivatásos”.

Gimnáziumi éveimet azzal töltöttem, hogy az oda járó lányokat fotóztam. Hol ruhában, hol anélkül. Némelyik lány (többek között akkori barátnőm, Kátya, akit orosz származása ellenére a Harlandenbe irattak) egészen merész pózokba is beállt, hagyva, hadd derítsem fel gépemmel testük legrejtettebb zugait is. Persze ezeket a képeket el is küldtem egy magazinba, ahol szívesen fogadták őket. Ezek voltak az első fotóim, melyekért pénzt is kaptam. Ennek felét később az iskola gondnokának adtam, hogy hagyja, hadd folytassam „feltáró” tevékenységemet a sportcsarnokban is. Később ezek a fotózások egyre eldurvultak, nem elégedtem meg egy lánnyal, sokszor kettő, sőt három is volt, sőt, néha fiúkkal voltak egy képen. Végül a magazin, melynek elküldtem sorozataimat (csupán egyet utasítottak vissza – csupán azért, mert nem volt elég „mélyreható”) felkért arra, hogy legyek hivatásos fotósuk.

Az érettségi után (mely csak két kónapra volt az ominózus állásajánlattól) el is helyezkedtem új posztomon. Persze a szüleim azt hitték, hogy egy bulvárlapnak fotózok. Hordtam is haza egy jól megválogatott kollekciót, hadd higgyék, hogy ezek kerülnek az általuk – szerencsére – nem becsült újságokba. Persze nem csak lányokat fotóztam, kiküldetéseim során rengeteg tájképet és művészi fotót is készítettem.

Három évig maradtam a magazinnál, mikor is elegem lett a pornóipar „csodáiból”, és úgy döntöttem, ideje a váltásnak. Beálltam paparazzinak, és a Hollywoodi sztárokról készítettem képeket. Ám ennél a munkánál sem akartam sokáig maradni, hiszen nehéz élet volt, ráadásul gyakorlatilag ugyanúgy „mélyreható” képeket kértek – igaz, más értelemben, de nekem ez egyre ment. Szerencsémre az addigra összegyűjtött képeimet szorgosan mutogatták szüleim, mígnem egy ismerősük, akinek nagyon tetszettek a képek, elkérte az egyik albumot, és elvitte a felesége bátyjához, aki galériák fenntartásából és fotóalbumok kiadásából kereste kenyerét. A képek nagyon tetszettek neki, és üzent, hogy beszélni akar a „művész úrral”. El is mentem hozzá még aznap, és megegyeztünk egy kiállításban a Sheffold galériában, sőt néhány képemet rögtön meg is vásárolta, részint saját magának, részint egy készülő fotóalbumba.

A kiállítás rendkívüli sikert aratott. Ott álltam az üres galériában, egy szál kép nélkül – mind elkelt, amit csak el akartam adni. Bár a képeim száma erősen megfogyatkozott, anyagi helyzetem viszont ugrásszerűen javult. Mecénásom bíztatott is további sorozatok és képek alkotására, ígyhát nekiálltam körbejárni a várost, majd az államot, Amerikát, végül egész világkörüli utatakat szerveztem, hogy újabb és újabb témákat kapjak lencsevégre. Albumaim rendkívüli sikert arattak – szinte rögtön elkapkodták őket. Néhány kevésbé jól sikerült képemet nyomdák vették meg – sorozatgyártásra. Így hát jól ment a sorom.

Tizenkét évvel később a sors Afrikába vetett. A törzsi életről készítettem el legújabb képeimet. Több falut is bejártam már, mindenhol szívesen fogadtak. Ráadásul sikerült egy viszonylag ismeretlen törzsre is bukkannom Közép-Afrika dzsungeleiben. Domwunabiknak hívták őket. Egyszerű, kis törzs volt a Nílus forrásvidékénél. Mikor megérkeztem a nagyjából kéttucat sárkunyhóból álló falvukba, nagyon szívélyesen fogadtak. Leállítottam terepjárómat, és nekiálltam felverni sátramat. Mind körbeálltak, és figyeltek. Mikor megértették, mit csinálok, mindegyikük segíteni akart. Miután elkészültünk, letelepedtek egy vonalba a földre, és figyelték, mit csinálok. Kapva az alkalmon, elővettem fényképezőgépemet, és lefotóztam őket. Továbbra is érdeklődve figyeltek. Nagyon segítőkészek voltak.

Nagyjából egy hetet töltöttem a faluban. Az egyik négert, akit Johnnak neveztem el, és különösen fotogén arca, valamint szép tetoválásai voltak fotóztam a legtöbbet. Ő volt a törzs Nagy Harcosa, aki bár hatalomban nem ért fel sem a sámánnal (akit szintén sokat fotóztam), sem a Törzsfőnökkel (aki a legöregebb néger volt a faluban), tekintélyben viszont vetekedett velük. Egyik nap azonban John eltűnt. A törzsfő csak annyit mondott: „A teste most már máshol jár, lelke nem nyer nyugodalmat.”

A hét végén, mikor menni készültem, úgy gondoltam, meglepem őket egy kis ajándékkal. Éjjel a sátramban vörös fényű lámpással világítottam – előhívtam a fotók egy részét. Másnap reggeli után megmuttattam őket a törzsfőnek. Elkomorult arccal figyelte a képeket. Azt kérdezte gyatra angolsággal:
– Ezeket te csináltad?
– Igen – feleltem.
– Azzal a fekete dobozzal?
– Igen – feleltem erre is.

Ezek után elkérte tőlem a fényképezőgépemet, majd néhány szót szólt a kunyhóban őrködő Nagy Harcosról, aki az eltűnt John helyére állt be. Az erre kivette a kezéből, és földhöz csapta. Nagyon feldühödtem, és csak kis híján múlt, hogy nem estem nekik. A haragtól és a megdöbbenéstől elfúló hangon kérdeztem tőlük:
– Ezt miért csináltátok?
A főnök felelete megdöbbentő volt, szavai az egész életemet kísérteni fogják, elkísérnek a villamosszékig is:
– A fotóképezés megöli a lelket.

Ettől a rossz angolsággal megfogalmazott mondattól egy csapásra eszembe ötlött, hogy az egész faluban az egy hét alatt sem találtam semmilyen tárgyat, szobrot vagy valami kép-félét, mely embert ábrázolt volna. Még a totemeik sem ábrázoltak semmit, ami élőlény (ember vagy állat) alakjára hasonlított volna. Aztán ott volt John is – „A fényképezés megöli a lelket”. Onnantól kezdve csak ezen gondolkodtam, mikor embert fotóztam. Eszembe jutottak a hírességek – olyan lélektelen legtöbbjük. A filmekben is, aki a kamera előtt van, olyan lelketlennek tűnik, mesterkéltnek…

Két évre rá már el is feledkeztem az egészről, csak ritka rémálmaimban fordult elő néha a mondat, mely megváltoztatta további életemet: „A fotóképezés megöli a lelket.”
Ám egyik nap úgy mentem haza, hogy betörtek lakásomba. Kátya – egykori barátnőm, akit később feleségül is vettem – sírva jött elém. Gyakorlatilag teljesen kipucolták a házat. Elvitték értékes felszerelésemet is (legalábbis amit otthon tartottam). Hála istennek nem tudhatták, kihez törnek be – az összes képet otthagyták. Riporterek kereszttüzébe kerültem, mikor a sajtó felkapta a hírt, majd egy hónappal később, a legsikeresebb kiállításomon ismét. Fényképemmel voltak tele az újságok.

Egy kép az asztalon. Megsárgult, fekete-fehér papírkép, ezüstszín keretben. Egy kisgyermeket ábrázol a szülei ölelő karjában. A szülők arcán könnyek csorognak, de arcuk mosolyra hajlik. Egy kiáltás, egy csapódás. Az asztal összetörik. Sűrű folyadék hullik a képre. A mosolygó arcokat vércseppek borítják. Egy sikoly. Egy másik csapódás. Ősz fej hullik a képre, fehér hajszálait lassan átitatja a sűrű vér.

És most itt ülök, ítéletre várva. A bíró mond valamit, nem is jut el a tudatomig. Arcomon keserűség ül. Az egyik esküdt feláll, csak annyit mond: Bűnös. Lecsap a kalapács az asztalra: a néma teremben sokáig lebeg az utolsó szó: Halál.

Elítéltettem. Az emberek szemében egy pszichopata gyilkos vagyok. „Lelketlen Cliff”. Így hívnak. Én mégsem haragszom rájuk. Sem anyámra, és a fényképezőgépére, sem az újságírókra, és még magamra sem. Megbocsátottam azoknak, akik miatt elveszítettem lelkemet.