Rejtélyes tűz – 7 tenger antológia

A 7 tenger szerepjáték és minden egyéb hozzá kapcsolódó cucc eddig sikeresen a radaromon kívül maradt. Hogy miért, nem tudom, elvégre komálom a kardcsörtetős, csilláron lengedezős, alkalmilag kalózkodós dolgokat – talán az lehet az ok, hogy a szerepjátékhoz két alapkönyvre van szükség és én jobban szeretem az egy könyvvel játszható rendszereket. (Amelyekhez aztán általában eszelős mennyiségű kiegészítőt veszek, szóval nem biztos, hogy ezügyben túl racionális álláspontot képviselek, de ezt a részt inkább hanyagoljuk.)

Naszóval 7 tenger. Van ebből már magyarul szerepjáték, kártya, társasjáték (utóbbi azt hiszem, hungarikum), illetve legújabban regények és ez a novelláskötet is. Utóbbiak szintén hazai termékek, a 7 tenger RPG-hez ugyanis nem jelent meg eredetileg semmiféle kapcsolódó regény. Az első regényről – Keserű áramlatokon vagy mi volt a címe – egész jó dolgokat hallottam, szóval üsse kavics, nekiestem ennek a Rejtélyes tűznek…

A könyv ára elsőre kissé borsosnak tűnt – 1790 Ft -, cserébe vaskos darab a maga 340 oldalával (9 novella), pofás és bíztatóan sűrűn teleírt a belső, a borító pedig egészen kellemes. (A kardot lóbáló csajszi ugyan nekem kissé nagyon a kép szélén álldogálónak tűnik, de a rajz dögös.) Persze a lényeg amúgy is a belbecs, szóval boncolgassuk inkább azt.

Théa-térkép. Kissé elnagyolt, már-már mórickaszerűen, lapozzunk.

Tartalomjegyzék. Előszó. Lapozzunk.

Raoul Renier: A kasztillai tűz.
Harmincvalahány oldalas darab és a fene se tudja. Egy részről ugye a bosszúra éhes, szerelmében csalódott kardforgató hölgyemény – jelen esetben a főszereplő – alakja régi és kellemes klasszikusa a témának; a szerző fejlődőképességét mutatja, hogy a darkpózer eszközök/bekezdés nála megszokott aránya dícséretesen csökkent – sehol egy levágott mell, vagy hasonló -, szóval a kardcsörtetős hangulatot többé-kevésbé sikeresen adja át.
Más részről viszont rutinból megírt sztorinak tűnik. Illett volna talán egy kicsit visszavenni a főleg az elején túlburjánzó – helykitöltésnek viszont kiválóan alkalmas – jelzőkből, és inkább a történetre koncentrálni, ami épp a végére kezd beindulni. Épp kezdenek érdekessé válni a szereplők, mire slussz, vége a sztorinak. A standard kornyulások – X szívdobbanásig tartó kardpárbaj, űbergyerekek árnyékában csetlő-botlónak tűnő hullajelöltek, gyanús részletességgel – és hosszúsággal – bemutatott harcjelenet meg ilyesmik – is felsorakoznak, tovább erősítve a cucc rutinmunka-jellegét. Ez még mindig nem rossz egy esetleges átlagfantasy mezőny mellett, de észre kéne venni, hogy ez nem lesz mindig elég.

Egynek elmegy, de a legemlékezetesebb része számomra a „hogy a fenében tud egy velencei álarc stílusú bizbaszt viselő illető kulacsból inni” kérdés marad.

Thomas Norm: Egészségére Thoorn kapitány!
No, ez már kalózosdi. Nagy előnye, hogy nem veszi magát komolyan – valamiért a Secret of Monkey Island jutott eszembe róla – és bár a poénjaitól nem dobja magát vörös fejjel röhögve a fotelben az olvasó, azért a hangulat rendben van. Két apróbb nyűgöm van mindössze: az egyik a részeg kapitány sztorijának hallgatósága. Az volt az érzésem, hogy a szerző valamit akart még kezdeni velük, de aztán vagy terjedelmi vagy időbeli korlátok miatt nem foglalkozott velük túl sokat. Ez önmagában nem lenne probléma, viszont ez esetben talán hasznosabb lett volna, ha még kevésbé részletezi őket, akár nevek nélkül, mindössze archetípus-szerűen. Így viszont az olvasó esetleg azt várja, hogy kezdeni is fog valamit például a nyeszlett hallgatóval, és némileg csalódás, hogy ilyesmire nem kerül sor.
A másik apróbb megjegyzés a szerkezetből fakadó stílussal kapcsolatos; a váltakozó jelen idő és a kapitány sztorija remek ötlet, de jelen formában nem az igazi. A jelen idejű részek, amelyben az egyre részegebb kapitány mesél a kocsmában, pofásak, érezni lehet, hogy tud a szerző, ha akar, de az egyes szám első személyű visszaemlékezés túl szabatos – és néhol kissé túl kimódolt – egy egyre inkoherensebb, sztorijába belealvó részegtől. Talán ha ezek a részeket az író mint pártatlan külső elbeszélő adná elő és ezt a jelen idejű részekben kommentáló kapitány szépítései ellenpontoznák, némi plusz humorra is lehetőség volna. Persze így utólag belegondolva ez a módszer a sztori zárásának nem tenne jót. No mindegy, a nyűgök ellenére kellemes darab.

Vincent Prendergast: A fakó kolostor
Hmhát. Juhász Viktor-novella. Visszafogott darkulás elrejtett kinccsel, templomosokkal és monsztával. Tulajdonképpen teljesen okés, nálam egyedül a verőlegények „hajj de taplók vagyunk” jellegű párbeszédénél tűnt egy árnyalatnyit gyérnek, már a szöveg többi részéhez képest. Plusz talán a monszta-aspektus kaphatott volna nagyobb szerepet, bár fene se tudja, azzal, hogy ez háttérben marad, a szereplők személyes dolgai jobban érvényesülhetnek. Stabil, megbízható szint, de klasszikus azért nem lesz belőle.

John Done: Lepel és lábszárcsont
Két meglepő dolog jut eszembe elsőnek ezzel kapcsolatban: Az egyik, hogy bár nem annyira bejáratott nevű a szerző, mégis az övé a leghosszabb novella a kötetben. A másik pedig az, mennyire szokatlan tőle ez a stílus. Az ember a tőle megszokott, na-akkor-ennek-fussunk-neki-megint kaliberű brutálszóképeket és depressziós történetet várná, erre egy paródia határait súroló, könnyed sztorit kap egy kalózélményekre váró ifjoncról, akinek a családja szervez egy biztonságos kalózhadjáratot. Na ja, ez a műfaj valószínüleg közelebb áll a játék világszemléletéhez és a végeredmény nem is rossz – kivéve a lezárást, ahol sajnos előbújik az író darkulós énje. Ha az alaphangulatot végigviszi, nálam talán a kötet két legjobb novellája között lehetett volna, így viszont valamivel kevésbé csattanós az összhatás.

Anthony Sheenard: A szörnyszülött
Vagy a világ jellege miatti elvárások, vagy a szerkesztői olló teszi, de a szerzőnek ebben a produktumában a megszokottól eltérően nem tengnek túl a céltalan erőszak- és szexjelenetek. Ez mondjuk még kevés az üdvösséghez – ha már az ember a helyi francia (oké, montaigne) császár udvarát választja helyszínül, illene egy keveset csiszolni a párbeszédeken és az intrika bonyolultságán. Így a történet egy kissé levegőben lógó, nem különösebben érdekes darab pár, a császári udvarban tengő-lengő ipséről, egy fene- tudja-honnét-jött félember monsztáról és egy merényletről. Felejtős.

Csigás Gábor: A mélység hangja
A kötet első, nem álnevet használó írója, ami óriási jópont. Oké, tudom, tradíciók meg minden, de tán kissé unalmas ez az álnév-dolog…

Maga a novella… Hm. Technikailag semmi gond vele, profizmus meg minden és eleinte egy enyhén cthulhuoid beütésű sztorinak tűnik. Tengeri szörny, elveszett apák, misztikum, kellemes hangulat. A lezárás viszont – az utolsó két és fél oldal – talán nem a legsikerültebb, az én ízlésemnek egy kevésbé szájbarágós, kevésbé a melodráma szélén táncoló megoldás valamiért jobban esne. (Igaz, épp ez a befejezés mondjuk kiprovokált belőlem egy azonnali újraolvasást is, hátha van valami extra szándék ezzel.) Talán valami két-három bekezdéses, homályos sejtetés, vagy ilyesmi. Ettől függetlenül pofás darab ez is.

Stöckert Gábor: Konok Olaf legendája
A könyv legrövidebb, alig tizenvalahány oldalas novellája, de tán épp kompaktsága miatt egész kellemes. Jó, rendben, a zombik/csontvázak, dolgok közepébe szerencsétlenül nyúló hősök a kedvenc témáim közé tartoznak, de ettől függetlenül is korrekt darab. Igazából… eh, nincs vele semmi bajom.

Plusz szintén jópont az írói álnevek mellőzéséért.

Krysta Hans: A tenger gyümölcse
Hmm. Ősi civilizáció gyanúsan hájtekknek tűnő ereklyéi, némi szerelem, hajózgatás meg ilyesmik. A gond az, hogy a könyv második leghosszabb novellájára ráférne némi tömörítés és fókuszálás – vagy a szereplők lelki életére vagy az idegen technika bizarr voltára, példának okáért -, mert így kissé széteső a történet. Elmegy-kategóra, nem bántó, nem is különösebben emlékezetes.

Hanna Tarakanova: Jégasszony
Az írói álnévtől eltekintve komolyabb problémám nem volt ezzel. A legkevésbé kalózosdi-kardcsörgetős jellegű darab, elvégre Osszorországban játszódik. Az orosz tél, farkasok, misztikum kombó a zombisztorikhoz hasonlóan gyenge pontom, plusz van némi szerelem, vér és visszafogottan alkalmazott melodráma is. A befejezés – ahogy a cselekmény egy része is – érezhetően inkább népmesei, mint szerepjáték-forrásból merít, ami jót tesz a hangulatnak. És semmi darkulós formagyakorlat. Nagyon kellemes.

Hm, a fenti morgásokkal együtt is meglepően jól sikerült ez a válogatás. Ez részben nyilván köszönhető annak, hogy többségében írni tudó írók készítették, de ezen felül is látszik némi plusz belefeccölt munka. Nem nagyon maradtak a szövegben helyesírási hubák, a kinézet is igényes. Amit hiányoltam, az némi mini-kislexikon vagy magyarázat a végére pár világspecifikus elemhez, amiket a 7 tengerhez nem konyító olvasó esetleg nem ismer. Mondjuk hajós-kalózos-kardcsörgetős vonalon azért nem adnám oda érte mondjuk Jan Marten kalóz regényes históriáját, de egy elolvasást azért megér.