Colin J. Fayard: Bajnokok kardja

Mindenkinek van valami hobbija. Vannak, akik bélyeget gyűjtenek, mások gyalog, hátizsákkal vágnak az ún „természetnek”, miközben mehetnének autóval is, ráadásul kényelmesebb helyekre. Vannak, akik tévét néznek, mások libákkal zsonglőrködnek. Én néha pocsék könyveket olvasok.

Van valami bájos a sok félresikerült ponyvában; néha szinte érezhető, ahogy az alkotó megpróbál kölcsönözni valamit kedvenc szerzőitől. Máshonnét (néhol a hasonló kvalitású szerzőtársaktól) kölcsönvett sztorielemek, stílusfordulatok, szereplők köszönnek vissza, jobb esetben süt az egészről az igyekezet, amivel a készítő megpróbál túllépni a saját korlátain (vö: M*-regényekre jellemző, kétségbeesetten burjánzó Gáspárizmus). Ilyenkor még az orra bukás se olyan szégyen, mert legalább megpróbálta, teljesült az álma, megjelent nyomtatásban, talán egyszer a távoli jövőben még cserebogár is lehet belőle. Olyan ez, mint Ed Wood filmjei – borzalmasak, de legalább tényleg lelkesen hozta össze őket.

Vannak néha könyvek, amik túllépnek ezen a szinten – de nem az élvezhetőség felé. Fortyogó, sötét dolgok ezek, fájdalmasak, mint a tökönrúgás, és hiányzik belőlük az a bizonyos „ez már annyira rossz, hogy az már szinte jó” érzés – ezek szimplán csak rosszak. Hiába próbálja az ember jóelőre lekapcsolt aggyal elolvasni őket, előbb-utóbb a gerincvelő is sikoltozva próbálja kitépni magát a helyéről, és menekülni, amíg lehet. Ilyen volt például a TORG szerepjátékhoz készült első regénytrilógia, illetve a hazai mezőnyből a Homokszem csupán, vagy a Mysterious Universe-bigyók. Biztos sokkal több ilyen pocsék alkotás van, mint amivel eddig találkoztam, de olyanok ezek, mint az rpg.hu fórumainak egyes bugyrai – az ember csak nagy néha, nehézbúvár szerelésben ereszkedik csak be arrafelé, mert ha túl gyakran pillantana oda, még visszanézne rá a sötétség. Vagy valami ilyesmi. Nem szabad habzsolni őket, mert az ember még azon kapja magát, hogy megcsomózta a kötelet a plafon kampójára.

A bevezető alapján talán már érezhetik a figyelmesebb olvasók, hogy a tárgyalt alkotás elolvasása nem feltétlen okozott maradéktalan örömet. És igazuk van. Pedig mindent megpróbáltam. A félreértések elkerülése végett: a kiadótól érkezett ingyen könyvről van szó, ami azért mindenképpen kedves gesztus. Bár a Cherubion lelkén azért szárad pár lovecrafti borzalom – pl a 100 mini fantasy, ami egyből be is sorolhat a fenti halállistába -, azért adtak ki ők igazi, korrekt dolgokat is a múltban, nem kell őket automatikusan leírni. Kezdő írók gyámolításával is foglalkoznak, meg miegymás. A könyvet elkészítő egyéntől se nagyon olvastam még semmit, bár a tény, hogy másik írói álnévként képes volt felvenni a Zocney nevet, meg az a weboldala… Hm. Eh.

No mindegy, szóval Bajnokok kardja.

Igazából kevés dolog van ezeken a lapokon, amiről írni lehet (kétszáztizenvalahány oldal az egész, egy trilógia első kötete csupán.)

Trilógia. Istenek anyja ne hagyj el…

Szóval tényleg kevés a tartalom. Lehet látni az igyekezetet, meg az alkotást tervezgető készítő lelkesen naiv készülődését: Egy fantasy trilógiához kell egy Rokonszenves Főhős. Kellenek bele Többi Főhősök Akiknek Közös Múltjuk Van Mert Az Olyan Epikus Ízt Ad Vagy Mifene. Kell bele Legendás Trezsör. Meg kell bele Akció. Meg kell bele Humor. Kell bele Érzelmes És Tragikus Románc is. És szinte látni, hogy miután a kockás papírra felkerült a fenti lista, a készítő töprengő arccal fellapozza az értelmező szótárat, hogy ugyan mi a fene az a… rokokó, rokolya, rokon, rokonít… Rokonszenv!

rokonszenv, fn, ~ek, ~et, ~e
~et, ösztönös vonzalmat (=szimpátiát, ellenszenvet) érzett iránta.

Megy ez! Fő, födém…

Ésatöbbi.

A gond az, hogy a lelkesen összebogarászott alapanyag valamiért nem áll össze. Kezdjük mondjuk a stílussal, mert van itt minden. Vannak nagyívűnek szánt tájleírások. Vannak archaizálónak szánt szövegfordulatok. Vannak drámainak és nagy átéléssel előadottnak szánt párbeszédek. Vannak humorosnak, néhol – talán – kifejezetten rejtőinek szánt burleszk-elemek. Sajnos egyik sem az, aminek szánták őket, ráadásul többnyire egymást oltják ki. Nehéz megragadni – legalábbis nekem nehéz – a heroikusnak és érzelmesnek szánt feelinget, ha a nyilván könnyesnek szánt bekezdéseket néhol bazmegolás szintű epizódok szakítják félbe. Oké, Nagy Küldetésre Induló Főhősök, standard fantasy elem, szinte már érzi az ember a nagyívű, eposzi mittoménmit, de biztos, hogy az egyiküket épp azért kell megmenteni az akasztástól, mert leharapta valami fazon pöcsét? Oké, ősi trezsörért indulnak nyomulásra a bácsik, az ilyen az általában hájfantazi-standard, de muszáj egy őstrezsör-felsorolásban Grooms kesztyűje és a Győzelem sisakja után megemlíteni a Kikezdhetetlen Pénisztokot is?

Oké, értem, kell a lazaság, a humor (vö: eladható termék), alkalomadtán én sem megyek szomszédba egy kis bazmegelésért, és a radikálisan különböző stíluselemek egymás mellett valóban hozhatnak meglepő és minőségi eredményt, de ahhoz tudni kell használni is őket. Ez itt nem sikerül, és az össze-vissza változó stílus már alapból egy ötletszerűen és pillanatnyi hangulat alapján toldozott-foldozott alkotás hatását kelti. Kábé ez az egyetlen hatás, amit kelt, és nem hiszem, hogy ez volt az eredeti szándék.

A toldozottság-feelinget tovább erősíti a cselekmény is. Illetve az annak szánt, halovány valami is, aminek kidolgozásába talán fél órát is belefeccölhetett a szerző. Van ugye egy keret, bevezetés-lezárás, ilyesmi. Az ilyen általában kell egy heroikus fantasyba. Aztán összejönnek a főhősök, mennek, mert kaland van, van egy kisebb bunyó, meg egy kicsit nagyobb bunyó, aztán mennek tovább, van egy Nagy bunyó, aztán egy hatásosnak szánt fordulópont, aminek közepén a Rokonszenves Főhős áll, majd egy másik Nagy bunyó. És ennyi. Egyszerű, mint a faék. Jó, oké, végül is a Gyűrűk Ura is kábé annyi volt, hogy mentek a népek, és a végén valami bizsut bedobtak a vulkánba, meg volt benne harc is. Vagy Conant se kimondottan a sherlock holmesi bonyadalmak kibogozásáért szeretjük.

Általában a szereplők azok, akik miatt emlékezetes egy sztori. Vannak a régi fantasy archetípusok, mint mondjuk a Titokzatos, Gyönyörű És Halálos Nő, Akinek Sötét Titka Van, vagy éppen Az Idősödő, De Még Mindig Halálos Kalandozó, vagy akár A Másik Idősödő, De Még Mindig Halálos Kalandozó is. Ezek bevált alakok, ismerősen fogadja őket az ember, toposzok, miegymás, de önmagukban pár jellegzetes figura behajigálása nem marhára elég. Jó, a Titokzatos, Gyönyörű És Halálos Nő, Akinek Sötét Titka Van, meg Az Idősödő, De Még Mindig Halálos Kalandozó kapcsán próbálkozik a szerző némi kulisszahasogató drámázással, de a többiek kábé megmaradnak egy kevéssé sikerült kesztyűbáb szintjén, már ami az emlékezetességet illeti. Ami baj, mert az ember nem kimondottan lapoz vadabbul dobogó szívvel, ha egy teljesen érdektelen szereplő haldoklik éppen. No persze mind ősprofi meg nagyon durva, beszólnak mindenkinek és egyik se az a snájdig hájfantazi alak – lásd még: antihősök, ez is egy hasznos kifejezés -, kivéve talán a Rokonszenves Főhőst.

Aki sajnos legfeljebb Rokonszenvesnek Szánt Főhős a maga nagyerejű, tapasztalatlan, csetlő-botló, naiv, a-könyvben-első-dugására-is-sort-kerítő módján, aki őt meghaladó nagyságú feladatra lett kiválasztva – hé, ez már több helyen is bejött – és emiatt ilyen főszereplő-jellegű funkciókat lát el. Bár tudnám, miért. Ja, és Kap Egy Kardot Is.

Van tehát egy könyv, amelynek a szerzője – itt bemutatott képességei alapján – jobban tenné, ha asztalfiók számára készült rövid novellák írásával próbálgatná oroszlánkarmait, mert a végeredmény egy sablonokra épülő, de még azokat is kihasználni képtelen… írás. Én nem tudom, lehet, hogy csak én vagyok túl finnyás, és lehet, hogy erre a szintre tényleg van igény. Szeretném azt hinni, hogy ez nem így van, mert ez rossz. Nagyon-nagyon rossz. Nem is arcba mászó módon rossz, mint a korábban említett tragédiák, inkább csak az ürességével riasztó. Ez egy kétszáz oldalas vákuum. Lehet, hogy csak erre telik, lehet, hogy anyagilag megéri ilyet kiadni, de… Eh.

Colin J. Fayard: A végzet útja

De maradjanak velünk, ihol a második kötet. Igen, ezen is végigküzdöttem magam, bár nem volt könnyű. Az elején ugyan felcsillan a remény, hogy tán egy árnyalatnyit javul a színvonal, hangulatosnak szánt felvezetés a hajdejajdefontos eseményekhez meg minden, de a huszonvalahányadik oldal táján a főhős már egy pöcegödörben ácsorog, és épp leszarni készül őt valaki. Gyors lerendezése a háttéresemények ismertetésének, a pontos szituáció megismerésének – minden olyan dolognak, aminek kiderítéséből esetleg egy történetet lehetne barkácsolni – oszt’ már mehet tovább az érdektelen galoppozás, alkalmasint egy hent, valamint annak ismételt megállapítása, hogy a Rokonszenvesnek Szánt Főhős nem eszik húst. Plusz párszor a szánkba van rágva, hogy ő tulajdonképpen milyen klassz gyerek is. Elegáns és kifinomult írástechnika meg minden. (Van amúgy egy tippem, hogy a szöveget vagy nem látta szerkesztő, vagy éppen ő toldozott bele új részleteket és nem figyelt eléggé – ez magyarázat lehet a gyakori stílusváltásokra és előforduló következetlenségekre. Nem mintha ez a magyarázat pozitívabb színben tűntetné fel ezt a Frankenstein-produktumot.)

Pár gyér poén, érdektelen alibi szövegek as usual, borzalmas párbeszédek, egyszóval kábé ugyanaz következik, mint az első kötetben. Talán egy fokkal még fájdalmasabban, ugyanis néhol mintha megpróbálná komolyan venni magát a cucc és olyan fájdalmas Pozitív Életszemlélet Light For Dummies-jellegű kiselőadásokat produkál, hogy az embernek kedve lenne tökönszúrni magát.

És aztán vége van ennek is.

Oké. Ízlések és pofonok, ugye. Ennek is biztosan megvan a maga törzsolvasó-tábora. (Ha van ilyen, akkor az azt hiszem, nem a fajunk jópontjai közé írják fel.) Én inkább azt mondom, hogy érdemes messze elkerülni ezt a katasztrófát. Ha már mindenáron jó fantasyt akarunk olvasni, és ennek a kiadónak a dolgai közül válogatunk, akkor ott vannak rögtön Pratchett regényei, amelyek kábé ugyanazért az árért összehasonlíthatatlanul magasabb szinten állnak. Még a fordítás ellenére is.

A magam részéről meg inkább maradok a szórakoztatóan rossz regényeknél.

Attila

http://www.fayard.hu