The World of Synnibarr RPG

Nindzsa: „A kardom sebzése 100 és 1000 pont között van, 10-es szorzóval az erőm miatt.” A százalékkocka dobása után a Nindzsa közli: „200 szorozva 10-el, ami 2000 pont sebzés. Micsoda gyér dobás.” – Részlet a Synnibarr RPG példajátékából.

Vannak klasszikus, meghatározó fontosságú szerepjátékok.

Vannak zseniális, ám kis rajongótábor által ismert szerepjátékok.

Vannak tisztességesen megcsinált, de amúgy nem különösebben érdekes játékok.

Vannak kimondottan gyenge produkciók.

Vannak teljesen borzalmasak is.

Vannak olyanok, amelyeket olvasva az ember csak döbbenten pislog és próbálja nem maga elé képzelni az alkotói sötétséget, ami a világra izzadta ezt a Nekronomikon-kaliberű borzalmat.

És van a Synnibarr szerepjáték.

„Ahogy befejezi az utolsó mondatot, a kristály vakuként villan, és egy repülő grizzly (lásd 17. fejezet, „Szörnyek”) száguld elő a fényből, egyenesen a csapat felé tartva.” – Részlet a Synnibarr RPG példajátékából.

Ha az ember körbenéz az angol nyelvű fórumokon, időről időre felbukkan pár név, amiről arrafelé mindenki legalábbis hallott, rosszabb esetben személyesen is találkozott vele, és amellyel kapcsolatban egymást érik a horrortörténetek. Ilyen legendás alkotás például a hánytatóan primitív FATAL, a tápolás Mekkájának szánt, de annak is pocsék SenZar, vagy a Spawn of Fashan, amelyet annak idején paródiának néztek a Dragon magazin kritikusai, pedig a készítők teljesen komolyan gondolták.

És van a Synnibarr szerepjáték.

Súlyos darab. Puha kötés, négyszázhetvenvalahány oldal, 1993-ból. A borítószöveg állítása szerint „The ultimate in transgenre gaming.” A hátoldal szövege szerint – például – játszhatunk benne ember régészt, aki mágiát használ, felemel két tonnát és szólógitáros egy rock’n’roll bandában.

Sok minden van még a hátoldalon – ninjutsut ismerő gnómok meg ilyenek -, de ez a régész dolog ez kifejező.

Belelapozva a könyvbe, következnek a köszönetnyilvánítások. Köztük a szerző édesanyjának, „amiért felnevelt és nem dobott egy folyóba, amit igencsak megérdemeltem volna.” Igen, az anyák is követhetnek el hibákat.

Tartalomjegyzék. Alapos, két oldal a fejezetcímekkel, két oldal a táblázatokkal. Dolgoztak a könyvön, ez nyilvánvaló. A szerző előszava szerint 12 évet. A könyv vastagsága alapján ez akár még hihető is, de a „tesztelők ezrei” és a „mesélők százai” rész már birizgálja a valóságérzékemet. De ez nem is lényeges, következzék a könyv ismertetője.

Öveket bekapcsolni, ez durva lesz.

„Ez a Synnibarr Világa, a szerepjáték evolúciója!” – a belső borító szövege.

Szóval, röviden: 800 millió éve született valahol egy mágus, Aridius. Olyan durva mágus volt, hogy isten vált belőle. Körbejárta a világegyetemet hívek után, és rábukkant a Földre. A miénkre. Arra, ja. Hogy az embereket rávezesse a Jóság Útjára, kreált egy avatárt, aki alászállt és elkezdte tanítani a plebset. Sebeket gyógyított, térített, meg ilyenek. Aztán egy napon kitört a háború az istenek között, és emiatt Aridiusnak is le kellett lépnie. A háborúban a – meglepetés – gonosz istenek harcoltak a jó istenek ellen, de a balhéban valahogy tűzvonalba került az Idő Istene, emiatt a verekedők temporális anomáliba kerültek és számukra leállt az idő, az univerzum üzemeltetése pedig a félistenekre és félistennőkre jutott.

Így írja a Synnibarr szabálykönyv, körülbelül ennyire részletesen, mint ahogy én itten.

Mivel azonban a félistenek (és istennők) nem voltak teljesen képzettek az üzletmenetben, az univerzum kissé háklis hellyé vált, szupernóvává vált csillagok meg miegyéb, és a Föld is veszélybe került. Szerencsére ott volt kéznél Aridius avatárja, aki ugyan nagy jóságában nem tudta egy biztonságos helyre teleportálni a Föld lakosságát, de szerkesztett számukra egy járművet, amellyel továbbállhattak. Először is fogta a Mars bolygót, kivájta a belsejét, megnagyobbította az egészet és egy marhanagy bolygó-űrhajót barkácsolt belőle. Tett bele egy fúziós generátort is, ami üzemeltette a cuccot. Ez egy ilyen csávó volt, gondolt mindenre, na.

Azért buherálta a Marsot és nem a Földet, mert a Földön az emberek állandóan harcoltak egymással, míg a Marson semleges területre kerültek. Ezért nem engedte, hogy magukkal vigyék a nukleáris fegyvereiket. Hogy ne harcolhassanak egymással. Mert ő egy jó gyerek volt, tudniillik.

Látom, gyengébb gyomrúak már nyúlnak a hányózacskó után, bölcsen teszik, a java csak most jön.

Az avatár fogta az összes földi állatot és átteleportálta őket a Marsra. Illetve a Synnibarra, mert így hívták eztán a helyet. Aztán kiválasztott 400 embert, és különleges képességekkel megáldott kalandozókat (íjászok, nyinnyák, ilyesmik) csinált belőlük, majd őket is átteleportálta. Hogy megvédjék a többi embert. Meg ilyenek. Aztán három hónap múlva átteleportálta a többi embert is, köztük a feltevésem szerint a már kissé ideges nem-vegetáriánusokat. Aztán közölte a néppel, hogy „Dolgozzatok harmóniában és éljetek túl!” (Szó szerinti idézet.) és lefeküdt, hogy aludjon 30000 évet.

A hajó indulása előtt azonban született egy mutáns, aki olyan gonosz és olyan mutáns volt, hogy csak na, és aki a születése után 15 perccel már felnőtt mutánsként nyomult, hogy hazavágja a fúziós reaktort. A sugárzás jól meg is ölt mindenkit, kivéve 1500 embert – a történelem egyébként a továbbiakban amúgy másról sem szól, mint embermilliókat behentelő eseményekről -, de szerencsére volt egy Steelbreeze nevű jómutáns is, akinek – szerencsére – PONT a Sebezhetetlenség és Szupergyorsaság nevű képességei voltak, így idejében bejutott a reaktorhoz, lenyomta a sugárzástól mutálódott monsztákat, megjavította a reaktort – valószínűsíthető tehát, hogy a gyakorlati atomfizikához is értett valamicskét – oszt’ lett nagy jóság. No persze voltak károk, meg emiatt lassabban haladó bolygó, meg az azóta eltelt időkben egy rahedli háború, amelyek bő két és fél oldalban vannak kifejtve, kvázi háttértörténetként. Nem mintha ez valami egységes dolog lenne vagy számítana bármit is a Synnibarr RPG-nek, de a „Készítő Szellemi Maszturbálása” cím helyett azért mégis csak elfogadottabb, ha a „Kronológia” terpeszkedik el a lap tetején, nem igaz?

„1500: A Hanyatlás Kora megkezdődik. Bi’reel isten megpróbálja tönkretenni Aridius alkotását. A Sötét Urak is beavatkoznak. A népesség 80%-a elpusztul.” – részlet a kronológiából. Bi’reel amúgy a fájdalom istene, ötvenedik szintű és a statjai szerint 1429 isten-pontja van.

Aztán persze rendbe jönnek a dolgok és lehet kalandozni is. Előbb azért jön még négy oldal a szakkifejezésekről és rövidítésekről – a mesélőt például itt Sorsnak hívják, de megtudhatjuk azt is, mi a neve a szubdimenzionális állapotba shiftelt támadásoknak is – majd következik egy példajáték.

Normális helyeken a példajáték ugye olyasmi, amiben olyan fél-egy oldalon nyomon követhetjük mondjuk Józsi, Pista meg Juli karaktereit, ahogy azok akcióznak egy cseppet, dobálgatnak meg minden, hogy kvázi elképzelésünk legyen arról, mi is ez a „szerepjáték” nevű dolog. A Synnibarr nem kispályázik, nyolc oldalon egy teljes kalandot ad elő, párbeszédes formában.

No persze a „kaland” kissé eufemisztikus. Úgy indul a dolog, hogy a Harcos Mágus, a Nindzsa és Kaméleonsárkánygyík kijönnek az iskolából és elmennek kalandozni. A helyzet innentől fogva észvesztő sebességgel romlik, és csupán az eredetileg talán nem humornak szánt, de valahol szórakoztató részletek dobják fel nagy néha. „165000 életpont sebzés a páncélodra. Aú!”

Nem is maradhat más hátra, mint belevetni magunkat a karaktergenerálásba, amely alig 75 oldalon terpeszkedik el, 53 különböző táblázatot felhasználva, pusztán az egyszerűség végett. Próbáltam karaktert generálni, becsszó. A batman-szereléshez hasonló hacukát viselő Arany és Skarlát Tigrisek például elég idiótának tűntek egy próbára – ezek speciálisan képzett harcművész emberek, akik valami hülyeség miatt ilyen tigrisfüles csuklyát hordanak, egymaguk lenyomnak öt, azonos szintű nindzsát, chit zabálnak, nem alszanak, alapból sebeznek 100-1000 + erőbónusz + 10 pont minden ötödik feletti szintért sebpontot. Aztán feladtam. Hé, emberek, harmincas éveim felé járok, bohó ifjúkoromban tán még megvolt a megfelelő regeneratív erő a szervezetemben az efféle szellemi károsodáshoz, de most szinte éreztem, ahogy az agysejtjeim vadul dolgoznak egy gyorsított Alzheimeren, hogy minél előbb túl legyenek az élményen, amit ez a könyv okoz.

Egyébként is, nem lehet csak úgy eldönteni, hogy mivel akarunk játszani. Dobnunk kell háromszor d20-al, hogy a húszféle alapkasztból melyiket választhatjuk magunknak. Már, ha a főtulajdonságaink teljesítik a kasztminimumokat, amik általában erősen 18 fölötti tulajdonságokat követelnek meg.

A karaktereknek különben hét főtulajdonsága van, amely alapban kábé húsz környékén tetőzik – a tulajdonságokat egyenesen d20-al kell dobni, dob az ember hétszer, majd a két legalacsonyabb helyett annyiszor dob újat, amíg az eredetinél nagyobbat dob -, de ez mindenféle módosítókkal meg a fejlődés során igencsak megnőhet. Vannak persze határok, elvégre halandók számára az 1000-es erő vagy 25-ös bölcsesség a maximum, de ha a karakter eléri a halhatatlan státuszt, akkor lehet tovább is nyomni a statokat. (Kis szerencsével amúgy, ha kidobáskor minden tulajdonságra maximumot dob az ember, a karakter alapból halhatatlan lesz. Ez egy rahedli tápot eredményez, rögtön az első szinten, szóval érdemes izzítani azokat a kockákat.)

Érdekes amúgy, hogy a kasztok és a fajok közti határ kissé bizonytalan. Kasztnak számít a Törpe vagy Óriás faj, mint ahogy a Sámán, a Szárnyas Harcos, de a Páncélozott Sáska vagy a Beszélő Mosómedve is.

Utóbbiról van egy bűbájos kép a 142. oldalon: Képzeljünk el egy enyhén pocakos, humanoid mosómedvét, oldalán késsel, ahogy épp rápillant a jobb csuklóján levő karórára, míg a bal mancsában egy rakétavetőt szorongat. A Synnibarr standardjához képest amúgy ez a rakétavetős mosómedve dolog tulajdonképpen nem is túl hülye ötlet – sőt, nézzünk szembe a tényekkel, van benne valami szép. Rakétavetős mosómedvék. Egy kis mesélői kreativitás, és talán rohampuskás nyulakat is játszhatunk a spárgaágyásban. Bunnies and Tacnukes. Mouwhawhawha.

Szóval, ha az ember a táblázatrengeteg és az ostoba szabályok tömege okán a füléből lassan csordogáló aggyal végre eldönti, hogy Alkimistát, Amazont, Bio Syntha Kiborgot – ők durvák -, vagy mondjuk Nindzsát akar játszani, felírja az idiótábbnál idiótább alapképességeket, kiválasztja a jellemeket (itt auráknak híjják őket), jöhetnek a képzettségek. A képzettséglista kábé húsz oldal, az íjászkodástól a kosárfonáson és számítógép-programozáson át a temetkezésig van itt minden. (Utóbbi segítségével lehet például zombikat és múmiákat is készíteni.) Néhány játszható kevert faj leírása után – barlangi démontól a beravai papokon át a mutáns vámpírokig – következik az alig öt oldalas karakterfejlődés-fejezet.

„Egyetlen elérhető szint van az Istenség fölött, ez a Főistenség. Az ennek elérésére vonatkozó szabályok hasonlóak a korábban leírtakhoz, de nem találhatóak meg ebben a könyvben. (Elnézést.)”

A fejlődés nem különösebben nagy vasziszdasz: az ember kap játékpontot, amiből szintet lép, meg képzettségpontot, amiből képzettséget növel. A fejezet fő témája inkább az, hogyan is lehet elérni az isteni státuszt, illetve mik az ezzel járó bónuszok és hogyan irányíthatja az adott isten a saját síkját. Tehát, amellett például, hogy egy isten akár tizenötször is támadhat körönként és 100%-os lehet a csapdaészlelése is, létrehozhat magának egy száz mérföld átmérőjű saját síkot, amelynek méretét 1 központi isten pontért és 5 sima isten pontért tíz mérfölddel megnövelheti. Ezek persze csak kiragadott példák, de tán érezhető az összhatás.

„Figyelem! A Terra Tanács megállapítása alapján alkohol tartalmú italok fogyasztása a terhesség alatt mutációkat okozhat.” – Remek példája ez a rejtett nevelő szándéknak, mely a szerepjátékok egyik csodálatos vonása.

Harminc oldalas felszereléslista következik. Az talán nem lep meg senkit, hogy több, mint ötvenezer évvel a jövőben egy bolygó-űrhajón, számos civilizációs összeomlás után még mindig a dollár a fizetőeszköz. Általában elmondható, hogy minél kúlosabb egy cucc, annál drágább, például egy rendes tengeralattjáró már kemény kétszázötvenmillió dolcsiba is kerülhet, de magasabb szinten ez sem jelenthet problémát – negyvenedik szinttől kezdve ugyanis a karakterek, felhasználva anyagteremtési képességeiket, képesek pénzt teremteni. Hogy ne omoljon össze a világgazdaság, az ezt a szintet elérőket maga elé hívatja a Terra Tanács nevű egyesület, és elmagyarázzák nekik a gazdaság kényes egyensúlyának problémáját, hogy csak megfontoltan éljenek ezzel a képességgel. Különben is, a törvények szerint illegális százmillió dollárnál nagyobb értékű vásárláshoz pénzt teremteni.

És ez így benne van a könyvben. Lehet zokogva röhögni, én megtettem.

Pár játékra jellemzőek a mindenféle spéci anyagok: admantium, mithrill meg ilyesmik. A Synnibarr itt sem szarozik, négy oldalon mutatja be a helyi specialitásokat. Itt van például az Éjfél Napkő (sűrűsége 0,394-szerese az acélnak, ezzel együtt az egyik legkeményebb ismert anyag), amiből dögös Tiszta Pszionikus fegyvereket lehet barkácsolni, és Éjfél Napkő Energiának nevezett sugarakat tud lődözni magából. De van Pokolacél is. Meg holdkő. Meg más hülyeségek.

Öt oldal űrhajó-készítési szabály, tizenegy táblázattal, amiket babonás tisztelettel lapoztam át. Meg a három oldalnyi reakciódobás és követőtoborzós részt is.

„- Három kézbilincs, amely 6 órára kioltja a viselőjének képességeit.
– Csuklókommunikátor, 500 mérföld hatótávval és 10 perces beszélgetési idővel egy feltöltésből.
– Null puska. Ez egy Null Üres mezőt lő ki magából (lásd „Nagyobb Mutációk”, 10. fejezet) 20 láb szélesen (széles sugártámadás) 50 láb hosszan. A mező ezen kívül tíz percre el is kábítja az áldozatot. A puska naponta tízszer használható.
– Egy fekete Lamborgini-típusú antigravitációs rendőrségi autó. A kocsi maximálisan 100 mérföldet tud megtenni EG-nként, 705 mérföld/órás maximális sebességgel. Erőforrása 1000 EG-t tárol. A kocsi kitérése megegyezik a vezetőével. A maximális utastömeg vagy terhelhetőség 10000 font vagy öt emberméretű utas. A kocsinak két különleges képessége van: képes illúziókat létrehozni maga körül és van egy mutáció Érzékelője. A kabinja légmentesen zárható. A kocsi hat órányi tartalék oxigénnel rendelkezik.” – A Terra Rendőrség alapfelszerelése. Fenti kütyük amúgy mind szerves elektronikával készültek és a tulajdonosuk gondolataira vannak kapcsolva.

Van világleírás is! Harminchárom teljes oldal, jó nagy kontinens-térképekkel. Léleknyelő Erdő (az emellett fekvő Kardírtáson lakik állítólag a Nindzsák Istene). Elf tenger. A Nagy Mocsár. A Nagy Esőerdő. Nagy Fűtenger. Tiltott Város (Ez például a Tiltott Kontinensen van a Tiltott Esőerdővel együtt.) Ilyesmik. A racionalitás mint olyan, sikerrel kerülte el ez a fejezetet, mindenesetre a szárnyaló fantáziát nem kötheti földhöz a józan ész. Terra városának még saját térkép is jutott, amelyen rendre fel vannak tüntetve a fontosabb helyek – például a kasztcéhek központjai, ahol csupa-csupa ötvenedik szintű fazon a főnök. De a többi hely se rossz, például a térképboltban egy 48. szintű gnóm ücsörög, az energia- és üzemanyagboltban meg Thorson a 45. szintű alkimista, a 46. szintű alkimista feleségével. A cipőbolt tulaja egy 50. szintű pszielf, míg a nindzsacéhnél 8-12 között van félfogadás.

Hogy az elmebaj teljes legyen, a fejezet végén rövid összefoglalót kapunk a naprendszerről is, amelyben a Synnibarr tartózkodik – a szomszédos bolygót például Shalomnak hívják, amely egyik őshonos lénye egy grizzlyméretű izé, amely eléggé emlékeztet egy tatura, szuperkemény páncéllal, rendkívül éles karmokkal.

„Négy kalandozó, Claysa, Nordac, Tannor és Sajohn harcolnak két repülő grizzly, Fenyővadász és Gyökérkarom ellen.”

Harcrendszer. A harcrendszerről két dolgot lehet elmondani: részben azt, hogy százalék-alapú, részben pedig, hogy rettenetesen agyonkomplikált. Már eleve kellemes, hogy a kezdeményezést itt előny-dobásnak hívják, négyféle kitérést, négyféle meglepetést (AA, A, B és C osztályú) különböztetnek meg, de a huszonegy különféle mentődobás sem semmi. Különösen annak fényében, hogy a Synnibarr egy kőbe vésett szabálya: ha a játékos észreveszi, hogy a mesélő helytelenül alkalmaz, vagy nem tart be egy leírt szabályt, és szól ezért, úgy dupla tapasztalati pont jár neki a teljes kalandért.

Százhúsz oldal következik, mindenféle mágiára vonatkozó szabályokkal és varázslatlistákkal. Homályos emlékeim vannak erről, kábé mint egy frontkatonának a lövészárokban átélt traumákról. Ne is boncolgassuk tovább ezt a részt, legyen elég annyi, hogy ezt látva talán Gyilok Pistikék is meghasonlanának magukkal és elmennének Bunnies&Burrowst játszani.

„Példa: első szintű mérnök vagyok repüléstanban, búvárkodásban és mechanikában. A záróprojektemként egy repülő búvárruhát készítettem, amelybe egy félautomata szigonypuska van beépítve.”

Egy négyoldalas, „Engineering” című fejezet jön. Mivel érdekelt, hová fejlődik a szakma a távoli jövőben, alaposan átnéztem, de a standardmarhaságokon kívül sok újdonsággal nem szolgált. Talán annyiban mégis, hogy az eddig zsinórban elbukott pontok mellé még a láthatóan célközönség tápjancsik érdeklődésének sem próbál megfelelni a rendszer. Lehet ugyan mindenféle fegyvereket készíteni, de azok semmilyen módon nem lehetnek erősebbek, mint a már meglevők. Zseniális, nem?

„Példa: Egy Nindzsa egy vadonatúj, pelleumacélból készült láncinget visel. 20000 életpontja van, míg a láncingnek 1300000 és két tízest ad védelemre a viselőjének. A Nindzsát egy Óriás támadja meg egy nagy karddal. A Nindzsának nem sikerül félreugrania, 900000 életerő-pont sebzést kap az ütéstől (Aú!). ‘Várjunk csak!’ mondja hősünk. ‘Páncélt viselek! A 900000-et 100-al osztva (két tízes) csak 9000 pont sebzés jut az érzékeny bőrömre – még életben vagyok.'” – A második ütést sajnos már nem élte túl, mivel a felfogott sebzés levonódott a páncél életerejéből is. Egyszerű, nem?

Logikus sorrendben következik úgy tíz oldal harci módosító, hitlokációs táblázat, járműves harc, páncélok, ilyesmik, olyan idült hülyeségfaktorral, hogy a láttára a legszabálybuzibb játékosok is szaporán hánynák a keresztet. Ez után hét oldalas fejezet következik a mozgásról és az időről, majd három oldal a rémálmok világáról. Nem akármilyen fantáziával lehettek megáldva a készítők, ha képesek voltak a Synnibarrnál is rettenetesebb világra gondolni…

Hat oldal következik, benne kalandmesteri jó tanácsok. Talán ez a fejezet az, amely legbiztosabban jelzi: az alkotók korábban súlyos traumaként éltek meg néhány játékülést valamint a belőlük fakadó veszekedéseket, és ez az élmény örökre bennük égett. Olyan briliáns tanácsok találhatók itt – a dupla tapasztalati pontos állatság mellett -, mint: „minden dobást a játékosok előtt kell elvégezni, hogy elkerüljük a vitákat”, vagy „a mesélő nem változtathat meg semmit a kalandon, miután az elkezdődött” (utóbbinak folyománya, hogy kaland után a játékosok megnézhetik a jegyzeteit, hogy ellenőrizzék, mindent szabályosan csinált-e). Tizenakárhány oldal, kontinensre lebontott véletlen találkozási táblázat alkotja az ez utáni fejezetet.

Kis híján száz oldalas monsztagyűjtemény győz meg arról, hogy igen, a szerző képes alulmúlni a korábbi fejezetek színvonalát. A jóságos, beszélni tudó és marhaerős pszionista óriáspandáktól (leggyűlöltebb ellenségeik a éjfél napkő grizzlyk, akik a repülő óriásgrizzlyktől eltérően nem a szemükből kilövellő chi-sugarakkal, hanem éjfélnapkő-karmaikkal harcolnak) az óriás mutáns mennydörgésgyíkokon át az asszimilálókígyókig van itt minden.

Jó tíz oldal isten-lista, amelyből például megtudhatjuk, hogy van külön városuk is, Titan, ahol nem harcolhatnak egymással, kivéve, ha ételekkel teszik azt, valamint tilos a szemetelés és a hangos zene is. Máskülönben az istenek is simán járnak kalandozni meg minden, kedvencem amúgy Aragorn, a chi istene. Öt különböző tárgymutató (húsz oldalon!), karakterlapok, táblázatok következnek, majd…

…majd…

…majd, mikor az ember már nem hinné, hogy ezt tovább lehet fokozni, van egy oldal a szerzőről, Raven c.s. McCrackenről is.A kompozíció fő eleme egy fénykép, amelyen a tisztelt úriember morc arccal, páncélban, hátán karddal mutat a kép bal alsó sarka felé. Hosszan lehetne elemezni a képet – a fazon engem arra, a szerepjátékokba kissé talán túlságosan beleborult ismerősre emlékeztetett, aki egyszer háromnegyed órát beszélt hozzám kedvenc karakterének kalandjairól – de a szavak nem írhatják le eléggé a hatást. Életrajzát sincs sok kedvem lefordítani, mindenesetre megtudhatjuk belőle, hogy gyermekkorában tornában szerzett olimpiai aranyról ábrándozott, tanult színészetet, mágiát, harcművészetet, tagja volt egy rockzenekarnak, egy ideig az utcán élt, valamint, hogy a Synnibarr koncepciójának java részét saját élményeiből merítette. Viselt páncélt, harcolt fegyverekkel, félreugrott rá kilőtt nyílvesszők elől, lovagolt, élő szerepjátszott, futóversenyen vett részt, színészkedett, bűvésztrükköket adott elő, leugrott trambulinokról, vezetett repülőgépet, élet-halál küzdelmekben vett részt, lőtt fegyverrel, emiatt van ilyen autentikus íze a Synnibarrnak. Jelenleg egy tévéműsor valamint képregények számára ír, és egy elektromos járművet tervez.

És bármilyen különösen is hangozzék, mindezt komolyan gondolja.

Jó, rendben, elsőre talán nincs sok teteje annak, hogy az ember kiröhögjön egy legendásan pocsék szerepjátékot (amelyhez különben kijött egy kiegészítő is, sőt a pletyka szerint lesz új kiadása is) és nyilvánvalóan beteg íróját. Van azonban két dolog, amiért talán érdemes lehet megismerni ezt a katasztrófát:

Először is, legalább nem sózzák az emberre ezt a vackot.

Másodszor, ami talán fontosabb: a könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden reménybeli szerepjáték-fejlesztő számára. Ez az alkotás ugyanis, bár láthatólag rengeteg meló van benne, gyakorlatilag minden szinten totális katasztrófa. Ha a készülő játékod akár csak emlékeztet erre az erdőgyilkosságra, azonnal égesd el minden jegyzetedet. És ami még inkább intő jel: a Synnibarr egy végletes példája annak, mit művelhet egy totálisan belterjes, teljességgel tehetségtelen és kritika iránt tökéletesen süket – a szerző már-már legendás hévvel védte játékát mindenféle fórumokon a kritikusokkal szemben – szerzőgárda, ha egyszer megindul. És az ilyet tán jobb elkerülni, bár a Synnibarrhoz mérhető borzalmakat tudatosan is nehéz lehet alkotni.

„Mágus: a gyógyitalok pont azok, amiket a doktor bácsi javasolna ilyenkor. A Nindzsának a dinnyelé, nekem meg a vérnarancslé kell, hogy visszaálljon az állóképességünk.”