Mutató

A sebességmérő mutatója elérte a százhúszat, ujjperceim halotti fehérre váltak a kormányon. Megkockáztattam egy villámgyors pillantást a visszapillantó tükörbe – ennél a sebességnél bármi 25 yardon belüli túl gyorsan bukkan fel ahhoz, hogy reagáljak. Reménykedtem, hogy távolban eltűnő üldözőimet fogom látni.

Egy centivel sem kerültek távolabb. Mintha csak elszántságukat akarná alátámasztani, egy rakéta csóvája húzott el a bal tükröm mellett, ahogy a robbanófej küszködve lehagyta Chrysler 500-asomat. Nem volt túl okos ötlet – a rossz út száguldás közben mindannyiunkat föl-alá dobált, ami a telitalálatot kb. annyira tette valószínűvé, mintha egy pohárka whiskeyt akarnának tölteni. No de a sarkamban lihegő nekrók nem kifejezetten az eszükkel keresték a betevőjüket. Golyók, izom, rossz hangulat – ebben az elegyben nem sok hely marad az észnek.

Cougah szólt le hozzám összetákolt rádiónkon:

– Ezek a ghoulok szinte repülnek! – ordította.

Majdhogynem elragadtatottnak tűnt. A nyitott torony még a rádiónál is hevenyészettebb volt, alig több, mint egy csapágyakon forgó gyűrű, az egyik oldalára hegesztett pilótaüléssel, a másik oldalon egy állvánnyal a hat géppuskának. Cougah haja, dzsekije és arca csattogott a hurrikánszerű szélben. Mint már mondtam, élvezte a helyzetet.

Egy másik nekró eleresztett egy visszarúgás nélküli sorozatot. Meg sem hallottam a jelentést – száguldás közben kicsit más a világ – de láttam a messze és meglehetősen jobbra előttünk becsapódó lövedékeket. Előbb vagy utóbb egyiküknek mázlija lesz.

Végigszaladtam sebesen fogyatkozó lehetőségeink listáján. Sintontól nyugatra, a Parti Hajlatnál perzseltük az aszfaltot. A négysávos út mindkét oldalán dús gyapotmezők várakoztak félig betakarítva, mivel a nekrók épp az aratás közepén söpörtek végig a vidéken. A helyieket lefoglalták az olyan bandáikkal való csatározások, mint amelyik a mi nyomunkban volt, eltökélve, hogy Cougah-ból és belőlem készít vacsorát.

A Chrysler döccent egyet egy közepes méretű bukkanón, ami sebességünk folytán kész életveszélyt jelentett. A kaszni felemelkedett a rugókról, majd sebesen visszazuhant, és veszélyes táncba kezdett. A tenyerem izzadni kezdett a rövid, fájdalmas pillanat alatt, míg a kocsi újra megnyugodott. A minket üldöző csontzabálók remélhetőleg jól átsütve szeretik a bordaszeletet, gondoltam magamban. Még egy hiba, és mindkettőnkből hirtelensült lesz – ami még füstöl is.

Viszontagságainkat tetézendő olyan területre értünk, ahol a farmerek tovább dolgoztak, mielőtt elhagyták az ültetvényeket. Gyapotbolyhok úsztak el a szemem előtt, legtöbbjük gyorsan tovatűnt a kocsi okozta légörvényben. Néhány halk cuppanással telibe kapta a szélvédőt, villámgyorsan tönkretéve a látási viszonyaimat. Egész felhővé gyűltek össze, ahogy egy újabb nekró rakéta szállt tova; csóvája ámulatba ejtő, füstölgő alagutat hagyott maga mögött, miközben keresztülvágott a szállongó fehér törmeléken.

– Cougah, van bármi ötleted? – kiáltottam, miközben ösztöneim tiltakozása ellenére feljebb engedtem a gázpedált. Őrült modorossága ellenére azért Cougah sokat tapasztalt, veterán lövész volt. Eddig sem pazarolt el egy sorozatot sem a nekrókra, tartalékolva a lőszert egy olyan szakaszra, ahol nem rázkódunk, mint egy konyhai robotgép.

– Ez így nem kóser – ismerte el. Szemüvege megvédte szemeit a gyapottól, de az így is felgyülemlett ruhája hajlataiban. Lassan úgy nézett ki, mint egy tucatnyi helyen lyukas, kitömött játékfigura.
– Ezeket a nekrókat nem fogja lelassítani egy olyan apró kellemetlenség, hogy félig vakon kell vezetniük.

Hát, valóban nem. Lábamat visszanyomtam a gázra, közben a félelem reszketése futott végig megmerevedett karomon. Az első szabály: lődd szét, vagy fuss el. Az elsőre nem voltunk képesek, így hát félig vakon meg kellett próbálkoznom a második lehetőséggel.

Ekkor bukkant fel látóteremben az elhagyott kombájn…

(Motocaust fordítás)