Immortel (ad vitam) (filmkritika)

Immortel (ad vitam); 2004.

Kétségtelenül az utóbbi évek legkülönlegesebb képregényadaptációjával találjuk szembe magunkat, ha beülünk a híres grafikus, Enki Bilal Immortel (ad vitam) című, saját képregényéből rendezett filmjére. Bilal francia nyelvterületen legalább akkora népszerűségnek örvend, mint Moebius, a legendás képregényrajzoló, akinek látványvilágával és munkásságával mi is megismerkedhettünk Az Idő Urai című animációs filmjében, illetve legutóbb Luc Besson Az ötödik elem című filmjének látványtervei formájában.

2095-öt írunk, New York egy egekig nőtt, megkopott metropolisz, lakossága a genetika eredményeinek hála alig emberi, szintetikus és idegen szövetektől deformálódott massza. Miközben egy „Nikopol szelleme” nevű földalatti mozgalom holografikus üzenetekkel uszít az Eugenics genetikai óriáscég ellen, egy hatalmas piramis lebeg titokzatosan a város fölött. A piramis utasai az ősi egyiptomi pantheon istenei, köztük a renegát Hórusszal, akinek hét nap áll rendelkezésére, hogy újra megvesse a lábát az emberek világában. Nincs könnyű dolga, ugyanis a gazdatestek, melyeken keresztül az emberek között akar járni, már korántsem tiszták, a genetika és kibernetika torz bábjai. Az egyetlen alany, aki nem veti ki magából Hóruszt és megfelel az isten céljainak, egy harminc évre hibernált bűnöző, Nikopol, akinek város fölött keringő tartálya egy baleset folytán a Brooklyn-híd romjaira zuhan, és megnyílik.

Miután meglehetősen egyoldalú „alkut” köt az emígyen kiszabadult Nikopollal, Hórusznak már csak egy dolga van: találni egy megfelelő nőt, aki képes befogadni isteni magját, így biztosítva az isten fennmaradását a világban. A megfelelő nő is különleges lény: kék könnyeket ejt, és ő sem teljesen emberi, de titokzatos módon és még titokzatosabb indokból igyekszik azzá válni. Ő igazi genetikai talány lenne az Eugenicsnek, ha sikerülne kísérletezni rajta, míg a cég vezére riadtan értesül arról, hogy nemezise, Nikopol idő előtt szabadult. Ezzel kezdetét veszi egy újabb hajtóvadászat, amely még feszültebbé teszi a több szálon futó, bonyolult alapokon nyugvó történetet.

A felhozatal eddig ígéretes: adott a különleges látványtervezés, az érdekes elemekből összerakott kiber-bio világ, ráadásul a rendező megegyezik az író/grafikussal, és további nyálcsorgatásra késztet a megvalósítás, amely nem csak hű az eredetihez (hiszen hazánkban valószínűleg alig ismert az eredeti nyersanyag), de pokolian látványos és egyedi is. Azon úttörő filmek közé tartozik ugyanis, ahol szinte minden díszlet digitális, ami nagyobb egy szoba belső terénél, és alig használ valódi tárgyakat a bútorokon kívül. Bár ez lenyűgöző atmoszférát teremt, és talán gazdaságosnak is tűnik, ám a film 23 millió eurós büdzséjével még így is az egyik legdrágább európai produkció. Bizonyos szempontból hasonlít tehát a másik legdrágább európai produkcióhoz, az Ötödik elemhez.

Bilal látványvilága, grafikáinak stílusa, képeinek részletessége valóban sokban hasonlít Moebius munkáira, történeteiket inkább forgathatjuk művészeti albumként, mintsem hagyományos értelemben vett képregényként. Bilal (és többnyire Moebius is) az apokaliptikus, illetve poszt-apokaliptikus víziók mestere, ahol bravúros és aprólékos építészeti koncepcióit ötvözheti a modernnel, vagy organikussal, a pusztulással, illetve a társadalmi hanyatlás sűrű atmoszférájával. A Nikopol trilógia, melynek három történetéből gyúrta össze egy játékfilmmé az ötletet, és helyezte a helyszínt New Yorkba, Bilal talán legsötétebb és legpolitikusabb munkája. Különösen hatásos, ahogy elképzeli a továbbnőtt felhőkarcolókat, a lerobbantságot, a kibernetika és a genetika szörnyszülötteit, a biomanipuláció és az idegen fajokkal történt találkozások eredményeit, valamint a nukleáris és egyéb katasztrófák hatását a világban.

A roppant eredeti látványvilághoz kevésbé eredeti alapötletek újszerű feldolgozása, vagy továbbgondolása társul, így teremtődik meg az az egyedi összhatás, amire bátran azt mondhatjuk, „tipikusan francia” képregény. (Megjegyzés: Ha valakinek valaha is kétsége volt arról, hogy a képregény nem csak infantilis firkálgatás, hanem művészet is lehet, akkor javaslom olvassanak el pár Bilal-t, Moebiust, vagy Schuiten/Peeters képregényt. Ők a képregényvilág „művészfilmesei”.) Míg azonban Moebius tarka látványtervei Besson alapvetően optimista, gyermeki fantáziáját keltik életre az Ötödik elemben, addig Bilalnál fakókék szűrők, hideg színek dominálnak. A kopottság, a szennyezett vidék, a légikocsik dizájnja, a kosztümök azonban valóban ismerősek lehetnek Besson filmjéből.

Sajnos azonban két gyenge pontja is van az Immortelnek: Az egyik a látványvilágának azon digitális elemei, amelyek nem tárgyak, vagy hátterek, hanem emberek, vagy emberszerű szereplők. Bilal ugyanis telerakta digitális szereplőkkel a filmjét, de nem csak statiszta szerepekben, hanem olykor teljesen „normális” emberi szerepekben is. Néhány fontosabb mellékszereplő animált, míg mások statiszták, és bárhogy töri rajta az ember a fejét, nem lelni a logikát abban, ki milyen alapon mesterséges, avagy valódi.
Egyes jelenetekben a rendőrök teljesen számítógéppel készültek, de a film vége felé egyszer csak egyikük élő szereplő, de összesen 30 másodpercet sem szerepel a filmben. Igaz, hogy két mondatot kell elhadarnia a rádióból, de mit kezdjünk azzal, hogy a kissé noirosra vett detektív, és teljes stábja, akik Nikopol (valódi színész) nyomát kergetik, kivétel nélkül számítógéppel készültek, függetlenül attól, hány jelenetük és mekkora szerepük van a történetben.
Ugyanakkor az Eugenics főnöke, Algood és bájos, ázsiai asszisztense annak ellenére digitális, hogy sok jelenetük, fontos párbeszédeik vannak a filmben, ahol mind a történet előnyére vált volna, ha valódi színészek játéka, mimikája, gesztusai hangsúlyozzák az események jelentőségét.
A genetikai cég egyik tudósát Charlotte Rampling játssza, kollégája azonban digitális, ámbár mozgása nagyon valósághű néhány jelenetben, másutt elnagyolt, és olykor úgy tűnik, mintha egy színész játszaná el, csak a fejét manipulálták digitálisan. Az ő mimikája a leginkább tökéletes, a szájmozgása legtöbbször jól követi a hangot, és arca kidolgozott. A többi számítógépes szereplő hozzá képest legalább egy-két finomítási fázissal és animációs eszköztárral le van maradva.
A kékhajú lány, aki mind különlegességében, mind megjelenésében és az eseményekben betöltött szerepében emlékeztet Leeloo-ra (Milla Jovovich) az Ötödik elemből, szintén fotómodellből lett színésznő, Linda Hardy. Hórusz természetesen digitális, a Kiálts farkast kalmárjaira emlékeztető dayak bérgyilkos szintén. Ellenben az Eugenics által kifejlesztett dayak-humanoid hibrid igazi gumi és latexmaszk, a hozzá tartozó gumikesztyű mancsokkal, amelyek primitívsége a japán Godzillák jelmezével vetekszik.
A háttérben mászkáló, arctalan tömeg is többnyire élő statisztákból áll, a közeli jelenetekben azonban váltakozva digitális és maszkkal elváltoztatott színészek mozognak. Látszólag tehát semmiféle rendszer, semmiféle koncepció nincs amögött, hogy ki animált, és ki nem. Mivel azonban az animált szereplők kidolgozottsága és mozgása teljesen változó színvonalon mozog, ez még akkor is kizökkenti a nézőt, ha hajlandó lenne megbocsátani a látszólag logikátlan rendezői döntéseket.

A film másik problémája már a képregényekből ered. Bilal ugyanis hiába rajzol remekül és hiába képes újszerű ötletekkel előrukkolni, érdekes hangulatot teremteni, a dramaturgia már a képregényeknek sem erőssége. Néhány jelenetet mindenféle magyarázat, vagy narráció nélkül tár elénk, olykor kihagyva egy-két elbeszélési lépcsőfokot, összekötő jelenetet. Ez talán prózában működne, ha pár mondattal megalapozná egyes események előzményét, vagy kapcsolódását az addigiakhoz, de Bilal és sok kortársa úgy gondolja, hogy a képek elegendőek. Ennek eredményeként a történetben (és a filmben is) néha érthetetlen váltások történnek, vagy kihagynak néhány gondolati lépcsőfokot, amitől aztán az olvasó/néző elveszítheti a fonalat. Míg képregénynél van lehetőség visszalapozni, újra elolvasni egy-egy oldalt és megtalálni néhány hiányzó részletet, addig ez egy mozifilmnél alapból nem lehetséges. Ehhez társul még néhány igazán bosszantó, mondhatni ordító vágási hiba, és ez végképp betesz annak, hogy a történetet alaposabban megismerhessük.

Immortel (ad vitam); 2004. gyártó: TF1/Medusa/Téléma forgalmazó: ? bemutató: 2004. szeptember 23. rendezte: Enki Bilal forgatókönyv: Enki Bilal, Serge Lehman fényképezte: Pascal Gennesseaux zene: Goran Vejvoda 102 perc szereplők: Jill — Linda Hardy Nikopol — Thomas Kretschmann Elma Turner — Charlotte Rampling Hórusz — Thomas M. Pollard Allgood — Joe Sheridan Lily Liang — Corinne Jaber

A három történetből való összeollózásnak is meglátszanak a gyenge pontjai. Bizonyos dolgokat – leginkább a szereplők előéletét – ugyanis készpénznek veszi a film, néhány konkrét utalással villantja föl, hogy honnan jöttek – ez azonban többnyire nem sikerül. A kíváncsiságot ugyan néha felül lehet írni a jelenetekkel és ötletekkel, többnyire viszont csak a levegőben lógnak tőlük a karakterek, vagy sután elkeni a dolgot Bilal. Pedig az utalások ígéretesek, sőt, még legalább két filmre való nyersanyag kijönne a karakterek egyes megszólalásaiból.

Összességében valahol egy modern auteur– és művészfilm, illetve egy borongós, Szárnyas fejvadász hangulatú sci-fi mezsgyéjén bukdácsol az Immortel, amely a hangulatával folyton lenyűgöz, látványával néhol ámulatba, néhol zavarba ejt, de dramaturgiai és rendezési hiányosságai miatt elvéti a célt. Minden hibája ellenére megéri látni, de sokkal-sokkal több van benne, mint amennyit Bilalnak sikerül kihoznia belőle.

– Herbie