Clark Ashton Smith: A sír szava

Érdekes, hogy Clark Ashton Smith két kortárs kollegájához képest – itt most Lovecraftra és Robert E Howardra gondolok – mennyire nemecsekernő sorsra van kárhoztatva felénk. Pedig a fickó nevéhez jó néhány olyan ötlet fűződik – Tsathoggua, Hyperborea meg a többiek – melyet két nevezett kollegája előszeretettel használt fel munkái során, elvégre nem túlzás azt mondani, ők hárman képezték a Cthulhu Mítosz törzsalkotóinak triumvirátusát. Képességeiről maga Lovecraft is elismerően nyilatkozott, Ray Bradbury Smithet nevezi meg, mint legnagyobb lökést írói pályáján, valahogy mégis mintha háttérbe szorult volna mostanra, nem csak nálunk, de külföldön is. (Talán ott követte el a hibát, hogy nagyobb kort ért meg kollegáinál, és még mindig jogdíjasak az írásai? Az örök cinikus mondatja ezt velem…)

Hogy megérdemelten, vagy érdemtelenül mellőzik, az ízlés dolga – részemről Lovecraftnál például ugyanezt ellenkező előjellel látom – mindenesetre a lényeg pillanatnyilag az, hogy a Cherubion nemrég kiadott egy Clark Ashton Smith-novellagyűjteményt, A sír szava címmel. Apró kötetről van szó, amely minimalista külsejét elnézve mintha erősen a gótulós nagyérdeműt célozná meg a csontvázas, fekete borítójával.

Nem mintha Smith a különösebben optimista írásairól lenne közismert. Ebben a válogatásban hat dark fantasy novellája és egy verse található, amelyek elég jól reprezentálják a stílusát, a válogatás azonban kissé ötletszerűnek tűnik a számomra.

A könyv a Lamia című verssel indít – én és a versek sohasem értettük meg egymást, szóval ugrás. De amúgy kellemes a keretes szerkezet a záró novellával, ha a tárgyat nézzük – körülbelül itt is ér véget a kötet tematikai szerkesztettsége, már ha ez sem csak a véletlen műve.

Az első három novella – Az utolsó varázslat, Malygris halála és A kettős árnyék – a Poszeidonisz-ciklusba tartozik, amelynek helyszíne valahol a távoli, misztikus múlt, az ősi Atlantisz utolsó túlélő maradványán. Már rögtön az első darab is elég jó képet ad arról, hogy mit várhatunk Smith-től; az ő dark fantasyja nem kimondottan akcióközpontú, sőt, meg merném kockáztatni, hogy a történet sem különösebben lényeges, inkább a hangulatra mozdult rá jó érzékkel. (Smith eredetileg főleg versekben utazott, ami magyarázat lehet a stílusára.) Az utolsó varázslatban az elpusztult ősi birodalom maradványait uraló mágus például ott ücsörög egy kihívások és változás nélküli élet nihiljében, amelyben már csak a múltja jelenti az egyetlen dolgot, amibe kapaszkodhat. Megidézi rég halott gyermekkori szerelmét, csak azért, hogy rájöjjön, hogy az idő felette sem múlt el nyomtalanul, a régi vágyai már csak emlékként szépek és kielégítők – és ezen felismerésével most ezektől is sikeresen megfosztotta magát. A Malygris halála sem a történetben erős – bár a háromból ezt venném a leggyengébb novellának – sokkal inkább a dekadens, de szokásaiba reménytelenül belemerevedett társadalom felvázolásában, amely azt sem veszi észre, hogy a közrettegésnek örvendő mágus-önkényura már egy éve halott.
A kettős árnyék már valamelyest klasszikusabb horror történet, számomra a leginkább bejövős a kötetben találhatóak közül. Részben persze azért, mert az amúgy kellemes fordítás itt kisiklik egy ponton, ahol a tenger által partra vetett nyers ámbratömböket említi. Hiába, az őskorszakok cetjei fickósabbak lehettek a maiaknál…

A halál epifániája – amelyet a szerző Lovecraft emlékének ajánl – sajnos izmos színvonal-zuhanásnak tűnik. Egy nem túl hangulatos, történet szinten is zéró felé tendáló produkcióról van szó, amelyet még a fordítás stílusában erőteljesebben érezhető Lovecraftosítás – vagy inkább Kornyásítás? – sem segít ki.

Az averiogne-i szörny ismét egy kellemes darab, amely – tán nem meglepő módon – Smith Averionge-ciklusából származik. Averiogne a középkori, misztikusra vett Franciaország egy képzelt tartománya. A sztori, bár tulajdonképpen nem több mint misztikusra vett keveréke egy vérfarkas-történetnek és egy Lovecraft jellegű, idegenből jött fenyegetésnek, egészen pofásra sikerült. Bár azt hiszem, nem tartozik a kimondottan Cthulhu-sztorik közé, majdnem sikerült meghoznia a kedvemet egy CoC Dark Ages játékhoz, ami nem rossz teljesítmény.

A záró novella a Morthylla nevet viseli, és a Zothique ciklus tagja. Az ide tartozó történetek a távoli jövőben játszódnak, amúgy nem-sokkal-a-vége-előtt stílusban; a Nap már csak egy erőtlen, törpe vörös csillag, a kultúra és civilizáció már csak valami dekadens zagyvalék. A novella hangulatban jól passzol Az utolsó varázslatéhoz, bár a befejezése kissé talán különös. (Elsőre egy elrontott kopipésztre gyanakodtam, de nem, a fordítás stimmel, ne csodálkozzon senki a befejezésen.)

Hm. Érdekes ez a kis könyv, bár az ára talán kissé húzós a tartalomhoz képest – igaz, azt hiszem kis példányszámú klubkönyvhöz van szerencsénk, ami részben magyarázat a dologra. Talán a válogatás lehetett volna célirányosabb – például egy ciklusból válogatott novellák talán valamivel egységesebb képet adtak volna – esetleg legalább 1-2 oldal magyarázat, író bemutatása is kerülhetett volna a könyv végére. (És ez a cím… Eh.) Mindenesetre ha Lovecraft hasonlóan terjengősen megfogalmazott és hasonlóan öreges horrorjára van igény itthon – és ahogy elnézem, van – akkor tán Smith hasonló stílusú dark fantasyjára is vevők lehetnek a népek.

Gótuláshoz például egészen kiváló lehet.