A Lorenz

A Lorenz gép ott állt a forgácsolóműhely sarkában, egy éppoly ütött-kopott vésőgép és kúpfogazó-gép között. Talán már ősidők óta, mióta a technikum megalakult. Oldalán ugyanis a következő felirat díszelgett: „Huba és tsai. Vasöntöde és Gépgyár 1937”. Idén lesz hatvanéves. Akárcsak Boxer, ez a behemót, förtelmes szájú szakoktató, akinek tanári asztala a Lorenz és a síkköszörű gép között helyezkedett el.
Maga Boxer ritkán tartózkodott a helyén. Így Peti különösen magányosnak érezte magát, mert a szomszédos vésőgépen soha nem dolgoztak. Irigykedve nézett jobbra, ahol osztálytársai párosával ügyködtek az önálló feladatokat is igénylő marógépek és gyalugépek körül. De ez a Lorenz típusú fogazó gép, ennek még egy ember is sok! Petinek nem volt más dolga, mint állni a gép mellett, időnként az alsó tálcáról egy pumpával felszívni és a tartályba visszaönteni a lecsurgott kenőolajat. Jobban mondva hűtőolajat, ami egy kis tömlőből folyamatosan ömlött a lassan körbe forgó munkadarabra és a fáradhatatlanul le s föl zakatoló fellow-késre. Aztán ha lejárt a fogás és a kés már csak a levegőt szabdalta, szólnia kellett Boxernek, aki méltóságteljesen új fogást vett.

Szóval ennyiből állott Peti munkája: állni, lesni, szólni. Meg kell vallani, nem valami épületes, nem éppen leendő technikushoz méltó tevékenység. És Peti, ha nem lett volna éppen ő, unatkozott volna. Ő azonban ezekben az üres órákban is mindig lefoglalta valamivel a képzeletét. Ha mással nem, hát dühöngött magában.
– Tessék! Néhány hónap múlva érettségizem, felelős munkát fogok ellátni, talán éppen egy ilyen fogazó gépen dolgozó munkás lesz a beosztottam, ha ugyan vannak még a termelésben hatvan éves gépek, és akkor ez az őrült Boxi még bekapcsolni sem engedi a gépet! Pedig az életben egymagamnak egyszerre kellene kezelnem a vésőgépet, a Lorenzt, és még a kúpfogazót is. És meg is lehetne csinálni, igen, azt hiszem, elbírnék velük. De hát ez az őrült Boxi! Meglátszik rajta, hogy nem tanár, csak szakoktató, gőze sincs a pedagógiához, hiába tud itt a műhelyben minden gépet kezelni, még a szikraesztergát is… – és így tovább, szidva az egész szakközépiskolai oktatási rendszert és még feljebb is.

Máskor elmerengve nézte, hogyan gyürkőzik neki a kés minden egyes alkalommal az anyagnak. Lehasít egy kis darabot belőle és már iszkol is visszafelé, hogy a következő pillanatban egy milliméterrel odébb megint lecsapjon és megint és megint. A leválasztott forgácsdarabkák pedig az olaj hatalmába kerülve, mint megannyi tehetetlen kis indián kenu a Niagara vízesésben, úgy vergődnek a felső tálcából az alsóba hömpölygő, lezúduló olajban. Néha kiválasztott egy-egy szimpatikusabb forgácsot. Azon utazott Vadölő és Csingacsguk, az őket üldöző sok kisebb forgács – irokéz kenu – elől menekülve. És Vadölőék kenuja mindig felszínen maradt a zuhatag után is. Csingacsguk fáradtan törölte meg izzadt homlokát, a süllyedő irokéz kenukat figyelve, miközben ők maguk kikötöttek a biztonságot nyújtó szárazföldön-forgácshalmon.
És eközben odafönt, a kés munkája nyomán mind jobban kezd kialakulni maga a munka célja, értelme, a tehetetlen duzzogás és gyermeteg álmodozások ellenére is testet öltő, gyönyörű evolvensekkel határolt fogaskerék. Még négy fog, már csak három, már csak kettő, mindjárt kész és kész. Ki lehet kapcsolni, leszedni a tüskéről és beszerelni. Talán egy autóba, vagy egy ugyanilyen gépbe, hogy ott dolgozzon, ellássa feladatát. Csak pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen.
Most is épp végére ért a kés, megkezdte második, Petit leginkább bosszantó céltalan körét. Hol van ilyenkor Boxer? Ki kéne cserélni a munkadarabot! Ha most történetesen Boxer fél óráig nem kerül elő, akkor a szerszám fél óráig teljesen jóhiszeműen, bambán csak a levegőt vagdossa, mintha mi sem történt volna. És ez a legrosszabb, ami Petivel a műhelygyakorlatok során megtörtént. Mikor már lejárt a fogás, és ő alig várta, hogy Boxernek jelenthesse, lehet váltani. És miközben a kés rendületlenül döfködi a körbe-körbe forgó levegőt, értékes pillanatok, percek, órák vesznek kárba. Peti belegondolt, szinte belelovallta magát, vajon most ezekben a percekben itt az országban, a világban hány értékes munkaóra megy veszendőbe a nagyokosok értelmetlen parancsai miatt?

Ilyenkor mindig azt gondolta, fogja, kikapcsolja a gépet, új munkadarabot tesz fel, új fogást vesz és beindítja. Mit vár ő holmi Boxerekre! Észre sem fogja venni. Vagy ha mégis, csak megdicséri, és megengedi, hogy ezentúl önállóan dolgozzon a gépen. Aztán mire e gyenge elhatározást tett követné, a szakoktató behemót teste felbukkan valamelyik kanyarban és ő szomorúan odaballag hozzá: „Tanár úr kérem, lejárt a fogás, lehet váltani.”
De Boxer nem jön. Már lassan a harmadik kört kezdi el a gép ugyanazzal a munkadarabbal. „Hol a tetűbe bujkálhat, ha egyszer hozzánk van beosztva, miért csavarog el mindig?”
Peti keze a kapcsolón, hideg, mint egy jégverem és mégis izzad, mint egy szivacs. Boxer sehol. Érzi, tudja, hogy nem szabad, de a keze azt súgja: „igenis szabad, jogosan cselekszel!”. Nem meri, de a keze igen, lenyomja a gombot.
A zúgás abbamarad, az olaj elapad. A kés tehetetlenségénél fogva még ugrik egyet, majd mint aki hirtelen rájött ostobaságára, méltóságteljesen megáll. Peti úgy érzi, az egész műhelyben síri csend támad és mindenki őt figyeli. Félve körülnéz, de a többiek rá se hederítenek, gépeik ugyanúgy zakatolnak tovább.
Most gyorsan cselekedni! Egy perc, vagy másfél alatt kész lesz, csak semmi pánik. „Jaj, istenem, csak addig ne jöjjön Boxer!” Tudja mi a teendő, ezerszer látta már, bár még nem csinálta. Nem történhet hiba, csak gyorsan kell cselekedni. Lecsavarja a szorító csavart, leemeli a tüskéről a kész, akcióképes fogaskereket (bár lehet, hogy előbb még meg kell edzeni). Kiemeli a ládából a következő félkész gyűrűt, ráhelyezi a tüskére és jó erősen meghúzza a rögzítő csavart. „Eddig oké, most jön a nehezebb, a fogásvétel.” Kinyitja a fogásvételi szekrényt, a kurbli alakú kulcsot ráhelyezi az elfordító csapra. Most pedig óvatosan, csak a nóniuszt figyelve, tizedmilliméterenként, gyengéden ütögetve kell csavarni a kart, mindig olyankor, amikor a kés üres járatban felfelé tart. Jaj, előbb még bekapcsolni a gépet!

Felzúg a motor, a kés feléled, az olaj is szivárogni kezd. Három milliméter, az annyi mint harminc darab tizedmilliméter, hatvan darab gyengéd ütés. Egy tized, kettő, fél milliméter, szeme káprázik, úgy figyel, nehézkesen próbál egy ritmusban tekerni a kés ingázásával. Ha történetesen akkor tekerné, amikor a kés lefelé tart, fogásban van, előfordulhat, hogy az nem bírja el a hirtelen plusz megterhelést. Ilyenkor a gép azonnal leáll, mert a súrlódó tárcsás tengelykapcsoló így van beállítva. De szerencsétlenebb esetben kicsorbulhat a kés, kis darabok lepattanhatnak belőle.
Egy milliméter, egy egész kettő, másfél. És ekkor feltűnik Boxer alakja az esztergapadok övezte folyosó végén. Jön, jön Boxer! Petinek pihennie kell. Boxer jön, de szerencsére nem messze, úgy hat-hét métere Petitől és a Lorenztól, leáll egy másik szakoktatóval beszélgetni. Egy egész nyolc tized milliméter, kettő, Peti felpillant, Boxer még mindig trécsel, hevesen hadonászik a kezével, már amennyire a radiálfúró takarásából látszik.
Kettő egész egy tized milliméter, kettő egész kettő, kettő egész három, Peti megint Boxer felé pillant és a gép leáll. Bosszúsan mered a nóniuszra. Négy tized egy fogásra, mi tagadás, sok. De nem tragédia, Boxerrel is előfordult már, szerencsére a szerszám nem sérült meg. Boxer még mindig beszélget. Csak semmi pánik, ilyenkor a teendő visszatekerni a fogást, odamenni a lendkerékhez, megfogni, kicsit visszatekerni, átlendíteni a holtponton, még a motort sem kell kikapcsolni.
Peti odalép a kb. hetven centi átmérőjű lendkerékhez. Megfogja, átöleli, közben Boxer megindul. Peti próbálja csavarni a lendkereket, de a sima, fémes felületen olajos keze megcsúszik, egyensúlyát veszti, testével nekidől a lendkeréknek, mely végre megindul. Peti jobb keze csúszik, viszi a lendkerék, csavarja, nyomja befelé, vastag fémteste és a géptest közötti keskeny résbe, iszonyú fájdalom, a csont reped, Boxer rohan, majd feldönti a vésőgépet. Végre a kar, az agyonnyomott, olajos, véres kar kijut a kerék forgásszögéből, miközben Peti a földre rogy és fejét beveri a gép oldalába, félig öntudatlan ájulás előtti pillanatban a lendkerék szelíden, simán súrolja holtfehér arcát. Mielőtt elvesztené az eszméletét, még hallja Boxer mérges, de aggódással teli ordítozó hangját.
– Mit műveltél, te vadszamár! Nem megmondtam, hogy ne babráld egyedül a gépet, te őrült! Kötszert! Orvost! Ez vérzik, elájult!…