A Halál és a zsivány

Éjfél felé járt az idő, és csupán egy nap maradt az életből, mert most aztán valóban nagy bajban volt a zsivány. Ez azonban nem tűnt volna fel egy külső szemlélőnek – már ha valaki tanúja lett volna egy halálraítélt utolsó napjainak a mocskos és bűzlő zárkában. Ahogy magában meghányta-vetette a szállás problémáját, arra a következtetésre jutott, hogy az ugyan nem egy cifra kastély, de arra a kis időre megteszi. Bár – tette hozzá még mindig gondolatban – a gróf és herceg uraknak még a siralomházból is jobb dukál. Hiába, aki selyembe-bársonyba született, pompában is hal meg; párnázott vánkos, míves pallos, biztos kezű hóhér! Ő, a sehonnai meg aszalódhat a kötél végén napokig! Hja, a kivégzés; oda kell az erő! „Vértezd fel a lelked a végső órára, amice!” – mormolta maga elé, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a penészes szalmán.
Mert hát a körülményekhez képest mondhatni, jól érezte magát ezekben a napokban is. Most éppen kezét feje alá téve, egyik lábát a másikon átvetve heverészett, szalmaszálat rágcsált, miközben valami dalt dúdolt készséges széplányokról, veszett fickókról és tüzes borokról. A dalt a kinyíló börtönajtó rozsdás sikolya szakította félbe.
– Foglár, eredj a pokolba a penészes kenyereddel, meg a poshadt vizeddel e kései órán! – vette oda a zsivány foghegyről a jövevénynek meg sem fordulva, majd tovább dúdolt.
Halk suhogás, egy huppanás, majd egy elégedett sóhaj volt csak a válasz a keresetlen szavakra.
– Vagy tán most valami jóféle vörösbort szolgálsz fel, mert azt szavamra, nem utasítanám vissza! – fordult kíváncsian a szófukar látogató felé a zsivány, aztán úgyis maradt, félig felkönyökölve a mocskos vánkoson.
Nem a félszemű, szakállas foglár ült vele szemben a cella másik és egyben utolsó tárgyán – egy rozoga zsámolyon -, hanem egy csuklyás, csupaszarcú és sápadt idegen.
– Ki vagy? – késként szegezte a látogatónak kérdését a „házigazda”.
– A Halál!
A zsivány egy pillanatra megremegett és elsápadt – talán az idegennél is halványabb lett -, de azután felöltötte magabiztos mosolyát és karját mellén keresztbefonva ültében teljesen a jövevény felé fordult.
– Nohát akkor, Kaszás Testvér, azt mondom neked, hogy kissé elsietted a találkát, mert nekünk csak holnapután hajnalban lesz dolgunk egymással!
– Felkészültél az útra?
A zsivány még mindig mosolyogva megdörzsölte hetes borostáját; úgy látszik, a Halál nem engedi megzavarni magát.
– Mert ha azt mondom: nem?
A Halál elgondolkodva támasztotta meg az állát.
– Akkor vajon nem csupán hazugság-e a válasz?
– Miért is hazudnék? – a gazember unott arccal vakart valamit elől a nadrágjában.
– Amiért minden hozzád hasonló: hogy haladékot kapj!
Az arcátlan útonálló lekicsinylő – és itt-ott foghíjas – mosolya azt jelezte: elveti ezt a lehetőséget. A Halál pedig csapnivaló csepűrágóként drámainak szánt pózt vett fel; felpattant a zsámolyról, féloldalasan állva egyik vállán átvetette köpenyének hosszú szárát, és nagy, csontos szemöldöke alól szúrós tekintettel a halálraítéltet vizsgálta
– Tehát akkor mégis készen állsz! Nincs már dolgod itt a földön, bevégeztél mindent!
– Mindent? – a szalmaszál átkerült a zsivány szájának egyik csücskéből a másikba.
A Halál egészen közel hajolt a gazfickóhoz, és úgy kezdte sorolni annak viselt dolgait.
– Barátocskám, tudod, hogy sokan szívesen cserélnének Veled? Lássuk csak; voltál a Sorbonne diákja, jártas a szabad művészetek mindegyikében, valamint a verselésben. Tudásodat, előadásaidat – és bizony illetlen verseidet is – csodálták a doktorok s diáktársaid!
– No meg a kocsmák és bordélyok műértő közönsége! – emelte fel ujját somolyogva a zsivány – Mert azt ne felejtsük el, hogy őket is okítottam a szépre s jóra, ha csak alkalmam volt rá – márpedig sokszor megesett az ilyesmi!
– Igazat szólsz! S íme, itt az újabb irigylésre méltó részlet! Mennyi mámoros órát töltöttél bor mellett és asszonyok között! Nem panaszkodhatsz; számtalan szép leányt és asszonyt hódítottál meg!
– Valóban! Meg… meghódítottam rengeteget. No de még több volt a csúnyácska, és – előtted igazán dőreség lenne titkolnom, Kaszás Testvér – bizony megfordultam én jó pár randa asszonyszemély ágyában is! – a zsivány a homlokát ráncolta, aztán még hozzátette: – Hajjaj, hát én sem szórakozásból csináltam, na!
Azonban a Halálon nem látszott szánalom.
– Talán még sajnálnálak is, ha nem tudnám, hogy igazi gonosztevő vagy! Megöltél egy papot, rablók közé álltál és vándorokat fosztogattál, végül kifosztottál egy templomot is! Most már csak belátod, megérdemled, hogy velem jöjj!
A gazember az említett rémtettek hallatán visszanyerte jókedvét, szeme felragyogott.
– Ej, de szigorú vagy velem, Kaszás Testvér! Kezdem úgy érezni magam, mintha máris a mi Urunk ítélőszéke előtt állnék! Még hogy papot öltem! Hát beleszaladt a késem abba a hitvány Philippe Charmoise-ba, de csak azért, mert a babámmal enyelgett! És nem is volt pap! Klerikus volt, de hiszen én is afféle voltam, mint az egyetem szegény, egyszerű diákja, úgyhogy légy velem kissé elnézőbb, legalább te! S minek is firtatni az efféle semmiségeket, hogy ki ölt meg kit; bűnösök vagyunk mindahányan!
A zsivány arcán a szemtelen vigyor csak nem akarta udvariasan átadni a helyét a rémületnek vagy a megbánásnak, s a Halál kezdte úgy érezni, hogy néha bizony nehéz mesterség az övé.
– Akárhogy is, gyilkos vagy, rabló és parázna! – hadarta ingerülten. Velem jössz… most!

A drámai befejezés megint nem érte el a hatását, ahogy a vigyor is ott maradt a borostás arcon. Mivel a fickó nem válaszolt neki, a Kaszás heves mozdulatokkal kezdett fel s alá járkálni a szűk cellában.
– Nem könyörögsz, nem fogadkozol, nem rimánkodsz kegyelemért, nem próbálsz meg haladékot kicsikarni?!
– Miért, adnál haladékot? – a gazember szeme sarkában ravasz fény csillant.
– Mennyit szeretnél? – kérdezett vissza mohón a Halál, s kissé megnyugodott, hogy végül csak szabályosan fog lezajlani ez a munka is.
– Tizenöt évet!
Ha a túlvilági mesternek szokása lett volna a lélegzés, most biztos elfelejtett volna levegőt venni ekkora szemtelenség hallatán. E nélkül viszont csupán elképedve visszaült a koszos zsámolyra.
– Tizenöt év! Mások percekért, órákért, urambocsá napokért könyörögnek! Mégis hogy képzeled ezt?!
A másik féltől csak egy újabb vigyor és egy vállvonás tellett.
– Te kérdezted, hogy mennyi kell, én meg megmondtam. No de mi lenne, ha nem ingyen adnád? Ha megdolgoznék érte?
– Mire gondolsz?
A gazember látszólag nagyon erősen töprengett.
– Hm, hát lássuk csak… Mondjuk, mi lenne, ha … sakkoznánk? Aki nyer…
– Ne, már megint a sakk! – jajdult fel a fekete csuklyás. – Volt nemrég egy keresztes lovag, az is így akarta elodázni!
– Na és?
A Halál most mintha visszanyert volna valamit igazi énéből az emlék hatására; zordan elmosolyodott.
– Mattot kapott rövid időn belül!
A zsivány erre elkedvetlenedve kiköpte a szájából a szalmaszálat és mocorogni kezdett ültében.
– Úgysem gondoltam komolyan! Nem erősségem a sakk, nem kedvelem ezt a ficsúros taktikázást és hadvezéresdit! Ha valamit akartam, azt mindig egyszerűen elintéztem a késemmel! – s hozzá mutatta a mozdulatot, ahogy képzeletbeli kését forgatja.
– Hanem, mit szólsz egy szép balladához, melyben lefesteném minden halandó feletti hatalmadat, és amely borzongva gyönyörködtetne? – kapott egy másik ötlet után a gazfickó.
– Vers, ballada rólam? Írtak már eleget effélét, s mondhatom, a legtöbb pocsék volt – a Halál elhúzta a száját.
– Eh, bugrisok voltak azok, meg gyáva csuhások, akik maguk alá csinálnak, ha meghalják a neved! Ügyetlen kontár mind! Na de én! Én aztán tudom, hogy mi az életveszély, mert sokat forgolódtam benne, és ráadásul Te is elismerted érdemeimet a versfaragásban!
Erre a Kaszás elgondolkodott. Kezdte megszeretni az ötletet.
– Add elő, mire gondolsz!
Erre a zsivány összeszedve minden tudását és ihletét, dalolni kezdett. A vers hatott: mire a ballada végére ért, a Halál elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában; meghatódott saját fenséges és komor szépségén.
– Áll az alku, megkapod a tizenöt évet! Most elmegyek – nélküled -, te pedig megúszod a bitót. Azonban ne feledd, az időd leteltével visszatérek, és ha addig is megint bajba sodrod magad, akkor ismét veszélyben lesz az életed! Az egyezségünk csak a mostani ítéletre érvényes, az esetleges elkövetkező gaztetteidért kiszabott halálos ítéletekre nem vonatkozik!
– Majd csak verselek akkor is valami szépet, Kaszás Testvér! – vonta meg a vállát vigyorogva ismét a gazfickó, aztán már kiáltott is a foglárnak papírért, meg íróalkalmatosságért.

Miközben a Halál lassanként eggyé vált a cella sötét árnyaival, majd végképp eltűnt, arra gondolt, hogy talán a zsivány lóvá tette, hiszen eredetileg nem szándékozott haladékot kérni tőle – ő sem akart adni neki – a végén pedig még ő, a Halál ajánlotta fel ennek a lehetőségét. Ráadásul egy fél emberöltőt csikart ki tőle játszi könnyedséggel a gazfickó!
De nem bánja, hisz tehetséges a gazember, és valóban szép verset fabrikált őróla. Még egy darabig figyelte – immár a zsivány számára láthatatlanul -, ahogy az elkezdi papírra vetni a szóban már előadott sorokat.
Ott ült a zsivány. Orra alatt huncut mosollyal egy darabig, majd komolyan, s nyelve hegyét kidugta a szája szélén, úgy összpontosított, mikor belekezdett a cím feljegyzésébe:

A haláltánc-ballada