Nem játék

Füstös pincehelység volt. A teremben szétszórtan elhelyezett koszlott, kerek asztalok közül csak néhány volt foglalt, azokat hajlott hátú, keselyűkre emlékeztető alakok ülték körbe és elsárgult lapokkal kártyáztak. Csend volt, halkan szólt a rádió a terem egyik sarkában, de a kártyások ügyet se vetettek rá, belemerültek a partiba, csak néha sóhajtott fel egyikük, vagy káromkodta el magát félhangosan.
Az egyik asztalnál épp véget ért a kör és a győztes játékos elégedett kuncogással besöpörte az asztal közepére dobált bankjegyeket, mikor dörömböltek a helység egyetlen ajtaján. A játékosok egy pillanatra összenéztek, aztán egy vastag szivart lóbáló fickó intett az egyik kártyásnak, aki felállt, ráérősen odabotorkált a fémajtóhoz és elhúzta rajta a reteszt.
– Játszani jöttél? – kérdezte, egy röpke pillantást vetve a jövevényre.
Pillanatnyi habozás után az illető azt mondta: – Igen.
– Rendicsek – szólt a kérdező, visszatolta a reteszt és elfordította a kulcsot a zárban, hogy kinyithassa az ajtót. – Pókert játszunk, van még egy hely az asztalnál, de egy ezres a beugró, úgyhogy ha…

Nem fejezhette be a mondókáját, mert az idegen elemi erővel belökte az ajtót és a nyakánál fogva a levegőbe emelte a meglepetten hátratántorodó kártyást. A pillanatnyi döbbent csendben minden szem a jövevényre szegeződött, aki csöppet sem nyújtott bizalomgerjesztő látványt. A robosztus alkatú ember bakancsot, szakadt farmert és egy mocskos, kék és fehér csíkos pólót viselt, ápolatlan arcszőrzete és vérben forgó szemei egészen vadállatiassá tették megjelenését. Tekintetét belefúrta a kezében szorongatott fickóéba, aki hiábavalóan feszegette az acélos szorítást.
– Hol van Strokes? – kérdezte mély, dörmögő hangon, benne érezhető orosz akcentussal.
A fickónak viszont esélye sem volt válaszolni, mert az idegen kiszúrta a legközelebbi asztalnál titokban előhúzott pisztolyt és belevágta őt az asztaltársaságba, majd rögtön egy asztalt is utána küldött. A kártyások erre mind bevetették magukat az asztalok alá, csak a szivaros fickó maradt állva, aki maga is pisztolyt szegezett az idegenre. Az szembefordult vele és úgy kérdezte:
– Strokes?
A szivaros nem tudott válaszolni; volt valami a jövevény szemében, ami megrémítette, amitől a hideg is kirázta. A pisztoly csöve jól látható nyolcasokat kezdett leírni. Az idegen gonoszul elmosolyodott és határozott lépésekkel megindult felé. Strokes kiáltani akart, hogy „állj, vagy lövök”, vagy valami hasonlót, de volt egy olyan érzése, hogy a jövevény akkor se lassítana, ha történetesen egy aknavető lenne a kezében, nem egy kis kaliberű hatlövetű. Rémületében elsütötte a fegyvert. A mellkasa közepén találta el támadóját, aki viszont fikarcnyit sem lassított, ami még jobban megrémítette és leadott még pár lövést vaktában. Az idegen szenvtelenül semmibe vette a halálos ólomlövedékeket és a következő pillanatban hátracsavarta Strokes fegyvert tartó kezét, ami bántó, reccsenő hangot hallatott. A jövevény több sebből vérzett, fájdalomnak azonban nem mutatta jelét.
– Mi tudsz Dobrovsky-ról? – kérdezte dühös, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem tudom, miről beszél – nyökögte könnyeivel küszködve a lefegyverzett kártyás.
Az idegen válaszul egy vadállatias ordítás kíséretében felkente a falra – kezdte elveszíteni a türelmét.
– Utoljára kérdezem meg! – üvöltötte most már magából kikelve. – Hol van Vladimir?
Strokes értetlen válaszára az idegen szemei előtt vörös köd ereszkedett le.

Az idegen céltalanul rótta a város utcáit, ösztönösen kikerülve a szórványos utcai világítást. Hideg szél söpört végig az utakon, vihar közeledett, ám az orosz nem vett tudomást a zord időről, lehajtott fejjel menetelt a sötétben. Akkor is csak meglepetésében nézett fel, mikor a fekete BMW megállt mellette. Lehúzódott a hátsó ablak és valaki kiszólt: „Szállj be”. Mire az idegen észbe kapott, már elindultak és ő a rejtélyes illető mellett találta magát a kocsiban.
– Nagy bajba kerültél Alex, és meg kell, hogy mondjam, magadnak köszönheted – közölte a roppant elegáns, öltönyös fickó társalgási hangnemben.
– Ki a frász vagy te és mit akarsz tőlem? – kérdezte barátságtalanul az Alexnek nevezett idegen. – És honnan tudod a nevemet?
– Barátom, először is higgadj le – folytatta mosolyogva az öltönyös. – A nevem Victor Keith. Segíthetek neked.
– Nincs szükségem senki segítségére, főleg nem egy ilyen vigyorgó, öltönyös pojácára.
– Pedig ez a pojáca lehet az egyetlen reményed, hogy megtaláld Vladimirt – közölte az öltönyös hátradőlve.
Ez volt az első alkalom, hogy Alex érdeklődést mutatott a fickó iránt, de azért elővigyázatos maradt.
– Miért akarnál nekem segíteni? – kérdezte most már nyugodtabb hangnemben.
– Ezt már jobban szeretem – élénkült fel a kérdezett. – Több okból is. Mint mondtam, bajban vagy. Az első és legfontosabb: alig pár napja vagy a városban és máris három pontban megszegted a hagyományokat. Veszélyeztetted a Maszkabált, birtokháborítást követtél el és elmulasztottad a Hercegnek való bemutatkozást.
– Teszek a Hercegre! – mordult fel az orosz. – A klánom már rég nem törődik a Kamarilla szarságaival. A saját ügyemet intézem itt, és ha végeztem, eltűnök.
– Viszont, amíg a városban vagy, a Herceg összes szabálya RÁD is vonatkozik – felelte szigorú hangon a kéretlen jóakaró. – És van itt még valami. A szóban forgó birtok az enyém, és te kárt tettél a tulajdonomban. Strokes hasznos eszköz volt, ha nem is nélkülözhetetlen, vagy pótolhatatlan. Tartozol nekem, Alex.
– Az előbb még a segítségedet ajánlottad – köpte Alex megvetően. – Most meg már én jövök neked eggyel? Ne szórakozz velem, áruld el végre, hogy mit akarsz!
– Rendben, látom, az egyenes beszédet szereted. Idehallgass. Segíts nekem és elárulom, hol találod, akit keresel. Ha megteszed, amit kérek, a Herceg nem fog tudni a jelenlétedről, elvégezheted a dolgodat, aztán szabad vagy. Csak többet ne gyere ide. Méltányos az ajánlatom? – mindezt színtelen hangon darálta le, csak egy halvány mosolyt engedett meg, miután befejezte.
Alex kinézett az ablakon az immár zuhogó esőbe és mérlegelte az ajánlatot. Victor közben várakozásteljesen figyelte az orosz semminemű érzelmet el nem áruló arcát. Alex végül ennyit kérdezett:
– Mit kell tennem?

Miután Alex becsapta a kocsi ajtaját és elindultak, egy addig láthatatlan utas jelent meg a semmiből az anyósülésen. Victor sofőrjének nyilván acélból voltak az idegei, hogy nem vezette bele a BMW-t egy villanyoszlopba a „potyautas” láttán. Szürkés, ráncos bőre, elsárgult, elgörbült fogai rettenetet váltottak ki a legtöbb halandóból. A maradék egyszerűen undorodott tőle. Ha azonban valaki közelebbről megnézte (amire keveseknek volt lehetősége), akkor inkább mulatságosnak tarthatta eme rettenetet, ugyanis rendre a „legtrendibb” deszkás ruházatot viselte és szinte mindig hátrafordított baseball-sapkát viselt.
– Samuel – húzta felemás mosolyra a száját az öltönyös alak. – Azt hittem kiszálltál.
– Nem akartam elmulasztani semmit, tesó. Hisz ismersz – furcsa, sziszegő hangon felnevetett. – Szép kis játékot űzöl a ruszkival, mondhatom.
– Nem játék, Samuel. Üzlet – felelte amaz elgondolkodva. – Ügyesen elvezetted Strokes-hoz, régóta szúrta már a szememet az a szálka. Mivel vetted rá?
– Olyan ez a ruszki, mint valami szemellenzős ló, vágod? – magyarázta a rém. – Van ez a másik orosz… Vladimir Dobrovsky.
– Igen, őt már említetted – vágott közbe az öltönyös. – Úgy tűnik, csak ő érdekli.
– Elég hiányosak az információim, de annyit megtudtam, hogy még halandó életében tett valamit ellene ez a Vladimir és a halála után sem adta fel a keresést, hogy bosszút állhasson rajta. A nyomorult. A forrásom szerint az egész keleti partot végigkutatta utána és a nyomok ide vezettek. Csak annyit mondtam neki, hogy Strokes többször üzletelt az emberével és már ott se volt. Ahogy hallom, szépen kicsinálta – kuncogott gonoszul.
– Igen, szabályosan kifestette azt a kártyabarlangot a vérével. Három teljes órájába került a takarítóknak kipucolni a helyet – felelte merengve. – Kissé indulatos jószág. Hamar túl kell adnunk rajta. Amint elvégezte a feladatát, végzünk vele.
– Végzünk? Megint enyém a piszkos munka, mi? – sóhajtott a Nosferatu.
– Ez az, amihez a legjobban értesz, nemigaz, Samuel?

Alex némán, lehajtott fejjel állt a félhomályban. Az egyetlen fényforrás, egy földre döntött állólámpa megvilágította a csatatérré változott szoba maradványait. Szinte egyetlen bútordarab sem úszta meg a pusztítást: a könyvespolc felborult, több szék darabjaiban feküdt a földön és az üveglapos dohányzóasztal szilánkokra robbant, mikor Alex belevágta fürge ellenfelét, aki most mozdulatlanná dermedve „ült” az asztal maradványaiban – egy méretesebb üvegszilánk nyúlt ki a bal mellkasából. Az orosz hosszú percekig állt mozdulatlanul és a kezeire száradó vért nézte.
– Nem küzdöttél még vértestvérrel, igaz? – kérdezte egy ismerős hang a háta mögül. – Nem gondoltad erről a madárijesztőről, hogy tartogathat meglepetéseket, ugye?
Az orosz nem tűnt meglepettnek, mikor megfordulva Victor Keith-t pillantotta meg az ajtóban. Az belépett és elégedetten szemrevételezte az összekaszabolt testet.
– Jó munkát végeztél, Alex. Most, hogy az Udvarmester posztja megüresedett, jó eséllyel pályázhatok rá. Egy apróság kellene még, hogy felhívjam magamra a Herceg figyelmét… – Victor látszólag gondolkodóba merült, majd teátrálisan összecsapta a kezeit. – Mi lenne, mondjuk, ha kézre keríteném elődöm gyilkosát?
– Miről beszélsz, te szemétláda? – sziszegte az orosz és hátrált egy lépést.
Victor alattomosan elvigyorodott és ennyit mondott: – Sam.
Alex izmai pattanásig feszültek, a félhomályos szoba minden sarkából várta a támadást, de csak nem történt semmi. Victor kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Sam! – mondta most egy árnyalattal hangosabban.
– Itt vagyok, Victor – érkezett a válasz. A hang a szoba túlsó felében lévő kanapé felől jött, ami kívül esett a lámpa fénykörén, ezért csak a körvonalait tudták kivenni az eddig észrevétlen Nosferatunak. Alex tekintete az alak ölébe fektetett szerkezetre esett, majd rövid szemmeresztgetés után felismerte: egy nyílpuska.
– Akkor tedd a dolgod! – sziszegte Victor dühtől fröcsögve.
Samuel rövid ideig mérlegelni látszott az utasítást, aztán azt mondta: – Nem.
Victor felháborodott arckifejezést öltött magára és szólni akart, de Sam megelőzte.
– Unom a csicskamunkát, kékvérű – közölte. – Többé nem tartozom neked semmivel és tudd meg: a klánod nem nézi jó szemmel az alvilági kapcsolataidat. Sokak szerint a módszereid… primitívek, igen, ezt a szót használták. Ők lényegesen jobb ajánlatot tettek nekem, mint te. Úgyhogy magatokra is hagylak benneteket, ha jól tudom, van egy befejezetlen üzletetek.
Victor ismét szólásra nyitotta volna a száját, de a Nosferatu már nem volt ott, csak a nyílpuskát hagyta a heverőn. Az ezt követő feszült csendet az orosz törte meg.
– Azt sem tudod, ki az a Vladimir Dobrovsky… – ez kijelentés volt, nem kérdés. Alex hangjában több düh volt érezhető, mint azt Victor Keith szerette volna. A szeme sarkából felmérte, hogy a nyílpuska túl messze van.
– Nem, de segíthetek neked megtalálni – hebegte a kékvérű. – Vannak kapcsolataim…
– Végig a bolondját járattad velem – folytatta az orosz, meg se hallva a másikat. Éjfekete karmok csúsztak ki rejtekhelyükről. – Többet nem fogod.
Alex megindult a kékvérű felé és nagyon bölcsen nem nézett a szemébe.