Mielőtt vége lenne

– Figyelemreméltó kísérlet volt, Mr. Normann, de sajnos ezúttal nem célravezető. Mint ahogy azt a történtekből is láthatja, nem áll módunkban véget vetni a kérdezősködésnek, ameddig konkrét információkhoz nem jutunk, ráadásul az idő rövidsége miatt nem válogathatunk az eszközökben. Tehát kezdjük elölről! Egész pontosan honnan, és kitől származnak az értesüléseik? Ki az összekötőjük a palotában, Mr. Normann? Kicsoda?

Patrick, miközben gyulladt, ragacsos szemrésén keresztül a választékosan öltözött, középkorú férfit figyelte, nem nagyon értett semmit. Az elmúlt két hónapban végigpróbáltak rajta gyakorlatilag mindent, amit a kínzás és a vallatás területén valaha feltaláltak. Nem volt olyan porcikája, amely épségben maradt, és sosem gondolta volna, hogy személyiségének milyen kis hely is elég ahhoz, hogy önmagát megőrizze. Mindazonáltal tudta, hogy csak különleges felkészítésének köszönhetően húzta mostanáig. Akaratereje napról napra fogyott. A kínzások zajlottak, és közben folyamatosan ismétlődött a fenti kérdés, amire Patrick minden alkalommal, amikor épp képes volt beszélni, azt válaszolta: nem tudom. A kellemetlen az volt benne, hogy közben mindketten tudták, hogy tudja. Hogy ő volt az összekötője annak, aki minden tradíció, veszély és szent hagyomány ellenére hajlandó volt elárulni a birodalmat, veszélyesen a szövetség felé billentve a már másfél évtizede tartó háború eddig dinamikus egyensúlyt mutató mérlegét.

Hajnalban, éjjel, nappal, vagy a fene tudja mikor, de rendszeresen kivágódott a szoba ajtaja, amelyben fogva tartották, és kínzói megragadták, hogy újabb és újabb tortúrának nézzen elébe. Eddig kitartott szánalmas álláspontja mellett, de érezte, hogy már nem sokáig. Előbb-utóbb elmondja, amire kíváncsiak, és ezt vallatója épp olyan jól tudta, mint ő maga. Egyiküknek sem voltak illúzióik.
Amikor azután néhány alkalommal ezelőtt visszahozták, és behajították a savanykás vízzel térdig feltöltött, párnázott falú szobába és ízületei tiltakozása ellenére felvette szokásos, torz, félig ülő helyzetét, rájött, hogy még néhány alkalom, és megtörik. Ekkor energiái maradékát összeszedve kezdte keresni az öngyilkosság lehetőségét, de mindezidáig hiába. Próbálkozott azzal, hogy őreit használja végrehajtóul, de azok fegyelmezettebbek voltak ennél, és a szadizmus éppúgy hiányzott belőlük, mint a könyörület. Kipróbált szinte mindent, de legfeljebb újabb szenvedést okozott magának. Érezte ugyanakkor, hogy ezt a végső versenyfutást képes lesz megnyerni. Van, kell, hogy legyen esélye előbb véget vetni saját életének, mint hogy fogvatartói megtörnék akaratát. Megszállott keresését végül is nemrég (tegnap éjjel?) siker koronázta. Talált a fal kárpitozásából egy kiálló, erős drótot, a fal és a padló találkozásánál. Talán a puha textil burkolat rögzítését kezdte ki a víz. Hogy mindig ott volt-e, vagy sem, azt nem tudta, mert amikor a kínzások után behajították, ritkán volt ereje a környezetét vizsgálni. Mindenesetre amikor még az elején – mintha évek teltek volna el azóta- körbetapogatta az örökösen sötét helységet, nem tűnt föl neki, most viszont ott volt.

Hamar el kellett döntenie, miként használja fel, mert nem tudta, mennyi ideje van. Néha – érzése szerint, bár időérzéke már sokat tompult – több nap is eltelt a kínzások között, máskor csak néhány óra, vagy perc. Most már mindegy, gondolta, és a közeli vég valamiféle elégedettséggel töltötte el. Lába és alteste maradványain közelebb kúszott a merev, kiálló dróthoz, majd egy lassú, majdhogynem kéjes mozdulattal mélyen felvágta vele mindkét csuklóján az ereket. Azonnal érezte, hogy a csípős, hideg folyadék belemar a sebekbe, de nem elégedett meg ennyivel. Lecsúszott a térdig érő víz alá, és vérző kezével a drót végét szorosan megmarkolva, annak hegyét lesoványodott nyakának kiálló ütőeréhez illesztette. Utolsó emléke az a nyugodt, majdhogynem derűs pillanat volt, amellyel elfeküdt a harminc-negyven centis vízben, és mielőtt tudata végleg elborult, úgy érezte: vége, győzött.

Ehhez képest most megint abban a helységben van, ahol a kihallgatások zajlottak mindig, és ez a fickó – még a nevét sem tudja – folyamatosan beszél hozzá. A falhoz támasztották ültében, és megint itt áll vele szemben ugyanaz az ember. Valahogy elronthatta, vagy inkább csak túl korán jöttek érte. Torkából erre a gondolatra furcsa, hörgő-gurgulázó hangok törtek elő, és mindaddig szenvtelennek tűnő vallatójának is beletelt néhány másodpercébe, amíg rájött: a fogoly nevet.
Ezután Patrick megpróbálta lassan lefelé fordítani a fejét, hogy pillantásával be tudja fogni a csuklóját. Egyik kezén sem volt kötés; szabadon tátongott rajtuk egy-egy másfél centi mély, vértelen-halvány szürke, ázott szélű, nyitott seb.