Csak egy kávé

A park a város szélére szorult, akár egy szegény rokon egy előkelő vacsorán, akit meghívtak ugyan, de beszélgetni már nem akar vele senki. Kusza bokraival, törött padjaival igencsak hasonlított is egy lepusztult csavargóra. Azon a sűrű köddel érkező késő novemberi hajnalon úgy vonta magára a lengedező fehér leplet, mintha mindezzel tisztában lenne, és megpróbálná hiányosságait a ködfüggöny mögé rejteni.

Alistair Bobbs nem a tájban akart gyönyörködni. Csupán a közelben töltötte az éjszakát egy fűtetlen kocsi kényelmetlen ülésén, meredten figyelve egy üres raktárt, és feltétlen szüksége volt egy kávéra, hogy szembe tudjon nézni a nappal. Persze nem várt sok jót a park szélén gubbasztó kávézótól; a lakókocsi, amiből kialakították, messze maga mögött hagyta fényes napjait, de legalább nyitva volt, és ő már a lélegzéshez is túl fáradtnak érezte magát, nemhogy ereje lett volna egy kulturáltabb helyet keresni. Remélte, hogy legalább azt a kis időt egyedül és nyugalomban töltheti, távol az aggodalomtól félőrült szülőktől, a szenzációra éhes újságíróktól, az újraválasztásukért reszkető politikusoktól és az önjelölt világmegváltóktól. Az utóbbi napokban már a lakásában se hagyták békén, pedig (főleg az elmúlt éjszaka után) semmire nem vágyott jobban, mint hogy csendben átgondoljon mindent és eldöntse, érdemes-e tovább élnie.

Csalódottan vette észre azonban, hogy volt már egy korai vendég a pultnál, és megeresztett egy röpke fohászt, hogy az illető ne újságíró legyen. De a lány nem kapott elő jegyzetfüzetet az új érkező láttán, csak kevergette tovább a kávéját, mintha az lenne a világon a legfontosabb dolog.
– Jó reggelt. – köszönt Alistair, bár valójában nem remélt semmi jót a reggeltől.
– ’reggelt. – dünnyögte a feltűnően életunt pincérnő.
– Egy kávét és egy pitét legyen szíves. – mondta Alistair, a pincérnő pedig tökéletesen átélt világfájdalommal fordult meg, hogy tányérra rakja a pitét, amikor halk köhintés hallatszott a pult másik vége felől. A lány volt az, bocsánatkérően mosolygott, és halk, kissé fátyolos hangon megjegyezte:
– Nem akarok alkalmatlankodni, de a maga helyében én mással próbálkoznék.
Alistair a lány előtt levő tányérra pillantott, és észrevette a rajta árválkodó megkezdett pitét.
– Kösz. – felelte nagyot nyelve, aztán inkább fánkot kért.
Pár perccel később, a gőzölgő kávé illatától kissé elbódulva, óvatlanul túl nagyot harapott a fánkból, majd kishíjján megfulladt, mire leerőltette a borzalmat a torkán.
– Hát, azt hiszem, ez is kidobott pénz volt. – jegyezte meg félhangosan, mire a lány ismét felvillantotta félszeg mosolyát, és talán rá is nézett, de olyan gyorsan elkapta a tekintetét, hogy Alistair nem tudta elcsípni a pillantását.

Az ehetetlen sütivel ellentétben a kávé egész elfogadhatónak bizonyult, és Alistair a harmadik korty után kezdte ismét embernek érezni magát. Ahogy az utolsó kortyot is lenyelte, az is világossá vált, hogy távolról sem volt elég, és már éppen rendelte volna a következőt, amikor újra megszólalt az ismeretlen.
– Meghívhatom a második csészére?
A hirtelen közeledés meglepte és meg is ijesztette Alistairt, aki világ életében tartott egy kicsit a másik nem képviselőitől, és már az is elég baj volt neki, hogy mióta meglátta a lányt, hevesebben vert a szíve.
– Már bocsánat, de az nem az én dolgom lenne? – kérdezte, megpróbálva az ügyetlen tréfával leplezni zavarát.
– Felőlem fizethet maga is. – felelte a lány vállat vonva, és a szája sarkában megjelenő apró fintor újult erővel dobogtatta meg Alistair szívét.
Mikor megkapták az újabb csészéket a pincérnőtől, a lány újabb rémisztő ajánlattal állt elő.
– Üljünk át egy asztalhoz, jó? Ott kényelmesebb lehet.
Érezve, hogy az irányítás teljesen kicsúszott a kezéből, sőt egyáltalán nem is volt benne soha, Alistair csak bólintani tudott.
Így hát következő néhány percet egy asztalnál töltötték egymással szemben ülve, és míg az ismeretlen lány tökéletes nyugalommal kevergette a kávéját, Alistair bőszen keresett valami eredeti beszédtémát.
– Óh, bocsánat, még be se mutatkoztam. – jutott eszébe a mentő ötlet. – Alistair Bobbs vagyok.
– Glenn Dandylion. – nyújtott kezet a lány mosolyogva. Érintése hűvös és borzongatóan kellemes volt, és határozottan, cseppet sem nőiesen szorította meg Alistair kezét – Nem hallhattam már valahol a nevét?
– Olvas újságot? Mostanában megemlítettek benne párszor.
-J a tényleg. Bobbs őrmester. A gyilkosságok.
-A gyilkosságok.
„Na, témánál vagyunk.” – jegyezte meg magában elkedvetlenedve. Az utóbbi hónapban szinte másról sem lehetett beszélni, és neki meglehetősen elege volt abból, hogy mindenkinek megvolt a saját, megdönthetetlen véleménye az ügyről, mindenki pontosan tudni vélte, hogy ki, avagy kik követték el a borzalmas gyilkosságokat, és ő, mint a rend felesküdött őre szégyellje magát, hogy egyiket se hiszi el. Felkészülten várta az újabb monológot, de Glenn nem szólt semmit, csak kibámult az ablakon, és az odakint gomolygó fehérségbe fúrta a tekintetét. Hamarosan, anélkül, hogy megszakította volna a köd tanulmányozását, kis tasakot vett elő farzsebéből, és gyakorlott mozdulatokkal cigarettát kezdett sodorni.

Alistair azon kapta magát, hogy nem képes elszakadni a karcsú ujjak kecses mozdulataitól. Nem is a cigire vágyott, pedig alig két hónapja szokott le, és néha még most is elfogta a kínzó vágy egy spangli után, egyszerűen úgy érezte, hogy soha még szebb dolgot nem látott Glenn ujjainak összehangolt balettozásánál. A rendőr szemének feltűnt persze, hogy a „dohány” valami halványzöld fűféle volt, de valójában nem igazán érdekelte a dolog. Még akkor is maga elé bámult, amikor elkészült a cigi, és a kezek eltűntek látómezejéből. A füst fűszeres illata térítette magához. Nem kábítószer volt.
– Nem lehet könnyű most maguknak. – szólalt meg Glenn, még mindig kifelé nézve. A füst áttetsző fehér fátyol mögé rejtette az arcát.
– Azt elhiheti. Néha legszívesebben kifutnék a világból.
– Az nem segít semmin. – jegyezte meg halkan Glenn, mintegy magának, mint aki túlságosan is jól ismeri az érzést.
– Tudom. De megőrjít a tehetetlenség.
-Ha jól számolom, hat nap telt el az utolsó gyilkosságok óta. De maga itt ül, tehát gondolom csendes volt az éjszaka.
– Ja. Eltalálta. Vagy legalábbis annak tűnt.
– Annak tűnt? Hogyhogy?
– Szerintem nem kellenek gyerekgyilkosságok, ahhoz, hogy rettenetes dolgok történjenek.
– Hát, nekem a gyerekgyilkosságok is elég borzalmasnak tűnnek.
– És ha azt mondanám, egy iszonyatos rituálé részei voltak? – alig tíz perce még azt hitte, ez az egyik utolsó dolog, amiről beszélni akar, most mégsem tudta magában tartani. Sejtette, ha elkezdene másról beszélni, a lány is témát váltana, de hetek óta most először fordult elő, hogy valaki teljes egészében rá figyelt, és nem a saját elméleteit szajkózta. És volt valami a lányban, valami mély tisztaság, amitől Alistair akaratlanul is bízott benne.
– Ez elég ijesztően hangzik. Maga elhiszi? Olyan, mintha az egyik lapban olvasta volna. – a lány hangja közömbös maradt, Alistair kifinomult hallása az érdeklődés szikráját hallotta ki mögüle, ami arra bátorította, hogy folytassa.
– Sajnos nem. Bár kitaláltak pár hasonló elméletet. De nekem bizonyítékaim is vannak.
– És maga rendőr. Ha maga mondja, az nyomozás. Ha például én mondanám, az fantazmagória lenne. – vetette közbe Glenn némi iróniával.
– Meglehet. – hagyta rá Alistair. – De nem vagyok őrült. – ebben majdnem egészen biztos volt.
– És az elmélete szerint miféle rituáléról van szó? – kérdezte Glenn, mintha csak elnézést kérne a félbeszakításért.
– Vámpírok rituáléjáról. – így, ilyen egyszerű volt kimondani, pedig azok után, ahogy odabent reagáltak rá, Alistair megfogadta, hogy nem említi többet senkinek.

– Mondd csak Al, biztos, hogy normális vagy? – kérdezte Robertson hadnagy, a Főnök, négy nappal korábban, miután Alistair megosztotta vele az elméletét.
Logikus kérdés volt, Alistairt mégis nagyon váratlanul érte. Mint mindenki, aki úgy érzi, valami igazán fontosat fedezett fel, meg volt győződve róla, hogy mindenki más ugyanúgy fogja látni a dolgokat, mint ő. Az, hogy az általa felhalmozott tények és adatok a főnökét arra a következtetésre vezethetik, hogy a beosztottjának agyára ment a munka, korábban fel se merült benne. Pedig így volt, Robertson félre is söpörte az egészet néhány gúnyos és igen megalázó megjegyzés kíséretében. Alistair pedig nem erőltette a dolgot, nem akart még nagyobb bolondot csinálni magából, no meg semmi értelmes ötlete nem volt, mit tehetnének, ha tényleg igaza van.
Az egész akkor kezdődött, amikor elcsípték azt a fura telefonbeszélgetést.
Nem. Az egész akkor kezdődött, amikor egy éjszaka eltűnt az ágyából hat gyerek. A hat eset kísértetiesen hasonlított egymásra. Egyik helyszínen sem találtak semmit, ami erőszakra utalt volna, de mivel a gyerekeknek még a cipője is otthon maradt, senki nem tartotta valószínűnek, hogy maguktól indultak volna sétára az éjszakában.

Néhány órával a bejelentések beérkezése után pedig egy raktárhoz riasztották a gyilkosságiakat. A munkások ugyanis egészen biztosak voltak benne, hogy előző este nem borította a konténereket helyenként derékmagasságig a vér. A vizsgálatok hamar kimutatták, hogy a hat frissen eltűnt gyereket mészárolták le brutális módon a raktárban, és itt meg is állt a tudomány. Se holttestet nem találtak, se bármiféle nyomot, ami a gyilkos kilétére utalt volna. Az éjjel esett, de sehol nem volt lábnyom a felázott talajon, nem voltak sárdarabok a raktárban, se hajszál, se nyál, se fegyver, se kötéldarab: egyszerűen semmi.
És ha mindez nem lett volna elég, hat nap múlva megismétlődött az egész. Újabb hat gyerek, újabb vérrel borított raktár, megint semmi nyom. Ekkorra már igen magasra csaptak a hisztéria hullámai, és megjelentek az önjelölt médiumok, varázslók és mágusok, akik mind tudni vélték, miféle szellemek, földöntúli erők avagy alkalmasint elvetemült földi hatalmak álltak az események mögött.

A rendőrség olyan erővel dolgozott, mint azelőtt soha. Akkor is így lett volna, ha a szülők, a halott és a még élő gyerekek szülei egyaránt, a politikusok és az újságírók nem ostromolták volna őket a nap minden percében. Mindenki egyetlen dolgot akart: elkapni a gyilkost vagy gyilkosokat, minél előbb, lehetőleg tegnap, de mindenképpen azelőtt, hogy újra ölhetnének. Furcsa és hihetetlenül bosszantó módon azonban annál lassabban haladtak, minél több erőfeszítést tettek. Kihallgattak mindenkit, akinek köze volt a gyerekekhez, a raktárakhoz, mindenkit, aki sötétedés után az utcán járt, egyszer még egy médiumot is behívtak, aki állítólag a szellemvilágot faggatta, de az eredmény mindenütt ugyanaz volt. Semmi. Ez persze további tápot adott a vadabbnál vadabb feltételezéseknek, és az egész városon lassan úrrá lett a kétségbeesés. Aztán eljött az újabb hatodik nap, a városban akkora volt a készenlét, mint egy nagyobb ostrom esetén, minden szülő ébren őrizte a gyerekét, minden sarkon rendőr állt, minden raktárt legalább egy tucat szempár figyelt, de reggelre megint megtörtént a borzalom. Igaz, ezúttal a városhatáron kívül, egy elhagyott lovarda istállójában, de megtörtént. Az áldozatok ezúttal a tanyavilág kevésbé tájékozott, vagy kevésbé gyanakvó családjaiból kerültek ki. Alistair aznap valóban úgy érezte, hogy kár volt megszületnie.

És másnap délután, egy lehallgatott telefonbeszélgetésben feltűnt neki valami. A lehallgatott fickó egy jelentéktelen ürge volt, éjszakai boltot vezetett az egyik raktártól nem messze, de Robertson elkeseredésében már legszívesebben saját magát is lehallgatta volna. Senki nem várt igazi eredményt, Alistair mégis végighallgatott minden szalagot, és buzgón jegyzetelt is. A pasas nem beszélt sok emberrel, és azokkal is leginkább csak pár szót, de volt egy valamivel hosszabb beszélgetése. Valami ünnepség részleteit tisztázta valakivel, elég hétköznapi dolog, de egy szó megütötte Alistair fülét. A telefon másik végén a férfi azt mondta, hatonnap lesz az a bizonyos dolog. Alistairnek az az érzése támadt, miközben újra és újra lejátszotta a szalagot, hogy úgy használja, mintha azt mondaná: hétfőn. Lehetett nyelvbotlás, lehetett csak egy fura szokás, de Alistair megszokta, hogy ellenőrizzen mindent, ami eltért a normálistól, mert egyetlen ilyen elszólás akár egy egész bűnbanda bukhatott le. És a hatos számra érthető okokból különösen érzékeny volt. Utánanézett, hogy honnan érkezett a hívás, de a szám egy pályaudvar egyik telefonfülkéjéhez tartozott, és természetesen senki emberfia nem látott onnan telefonálni senkit abban az időpontban. A boltos pedig szélütéssel került kórházba a lehallgatott beszélgetés éjszakáján. Az orvosok elmondása szerint már másodszor, és a felépülés legcsekélyebb esélye nélkül. Alistair ekkor már kezdte egy régi kísértethistória nyomozójának bőrében érezni magát.
Ezután minden szótárat, minden lexikont átnyálazott, megkérdezte minden ismerősét, de sehol senki nem tudott róla, hogy a hatonnap szót használták volna bármire is. Még az interneten is feltette a kérdést jópár fórumon, de a választ végül nem onnan kapta meg. Ritka, régi lexikonok után kutatva betévedt egy antikváriumba, ahol az öreg tulajdonos meghallva a hatonnap szót, különös izgalomba jött. Előásott egy régi kódexet, amiről kiderült, hogy egy középkori inkvizítor feljegyzéseinek másolata, és fellapozta az egyik fejezetet. Ebben az inkvizítor egy sátánimádó szekta felszámolását jegyezte fel, részletesen beszámolt a vallatásukról és a tárgyalásukról, sőt, még arról is, mit mondtak a máglyán, mielőtt elégtek volna. A szövegben feltűnően sokat szerepelt a hatonnap szó. A leírás szerint a szekta tagjai hat napot tekintettek egy hétnek, mert nem vettek tudomást Isten megszentelt napjáról. Na meg a hat úgyis közelebb állt választott urukhoz. Ezen kívül nagyon kevés tényt tartalmazott a leírás, inkább homályos utalásokat iszonyatos szertartásokra és féktelen, véres orgiákra. A naptáron kívül még egy dolog ragadta meg Alistair figyelmét. Szó esett arról, hogy egy bizonyos, közelebbről meg nem határozott áldozat fejében a Sátán hajlandó lehet hívei egy kívánságát teljesíteni.

Amennyire Alistair a könyvekhez értett, az egész lehetett akár hamisítvány is, de a semminél több volt. Egész nap nem tudta kiverni a fejéből a dolgot, állandóan azon járt az esze, hogyan tudná összehozni a sátánistákat a nyomok hiányával, a gyilkosságokkal, és hogy mi jöhet ki belőle, ha sikerül. Még akkor is ez járt a fejében, amikor otthon elaludt a tévé előtt.
Az isteni (vagy ördögi) szikra álmában érkezett. Utólag még arra is gondolt, hogy látomás volt, nem álom, de a lényeg, hogy reggel felébredt, és tudta. Később nehezen tudta leírni az érzést, de valami olyasmi volt, ahogy a körülöttünk levő világot érzékeljük. Ránézünk egy asztalra, és tudjuk, hogy az asztal. Nem töprengünk azon, hogy esetleg széket látunk vagy ágyat; lehet kicsi, nagy, kerek, négyszögletes, attól mi még tudjuk róla, hogy az asztal. Hát valahogy ő is így volt azon a reggelen.

A háromszor hat az ugye 666. A sátán száma. Megvannak a sátánisták. A gyerekgyilkosságok – áldozat. Közismert tény, hogy az ördög szereti, ha szüzeket áldoznak neki. Nincsenek nyomok – a gyilkos nem ember. Az áldozat akkor igazán kedves egy istennek, ha az áldozatot bemutató valóban lemond valamiről a kedvéért, úgymond, áldozatot vállal. Vér – vámpír. Nyilván az volt az áldozat, hogy nem itták meg a vért, hanem odaadták az istenüknek. És hogy mit akartak elérni? Alistairnek még erre is volt válasza.
Az őrsön persze már semmi nem tűnt ilyen egyértelműnek. A gúnyos megjegyzések kereszttüzében hamarosan maga is kételkedni kezdett az egészben. A végső döfést az adta meg, amikor Hunter odalépett hozzá, és megkérdezte:
– Mondd csak, néztél tévét az éjjel? Netán a tévé előtt aludtál el?
– Asszem. – dünnyögte Alistair. Aznapra valahogy elege volt a kollégáiból. Nem volt kíváncsi egy újabb ízetlen tréfára.
– És lehet, hogy a négyes volt bekapcsolva?
– Lehet. Miért?
– Vess egy pillantást erre a műsorra. – Hunter ezzel Alistair orra alá tolt egy előző napi tévéműsort. Este tizenegytől egészen ötig horrorfilmeket adtak. Két sátánosat meg egy vámpírosat.
– Hát itt az ihleted, drága barátom. – jegyezte meg Hunter vigyorogva, majd a többiek jóízű hahotájától kísérve elégedetten visszaült az asztalához.

– És? Mi lett azután? – kérdezte Glenn, amikor Alistair már jó ideje nem szólalt meg.
-Semmi. Nyomoztunk tovább. Az eredményt maga is tudja.
Egy percre ismét hallgatásba burkolóztak, és Alistair mélyen belélegezte Glenn cigarettájának fűszeres illatát. Lehet, mégsem volt teljesen ártalmatlan, mert kellemesen elzsongította.
– Az azért jó, hogy az éjjel nem történt semmi. – szólalt meg végül Glenn elgondolkodva.
– Ja. Csakhogy szerintem tegnap volt hatonnap. És valakik tegnap ünnepeltek. Márpedig ha igaz, amit megálmodtam, vagy mi, akkor a sátán az éjjel teljesítette a vámpírok kívánságát.
– És maga szerint mit akartak tőle?
– Hát nem egyértelmű? A nappalt.
– Hmm. – Glenn hosszú percekre ismét a lepusztult parkra meredt, mintha csak vámpírok árnyait leste volna. Mikor megszólalt, úgy tűnt valóban így volt. – Mindenesetre még nem látok vámpírokat szaladgálni odakint. Talán tényleg tévedett. Lehet, hogy tényleg csak a tévé volt.
– Aha, a tévé. Csak az a gond, hogy hazamentem, és nem a négyesre volt állítva. Az ötösön pedig éjféltől klasszikus zenét adnak. Strausstól nem lesznek vámpíros látomásai az embernek.
– Akkor? Mit gondol?
– Fogalmam sincs. Remélem, tévedek. A fenébe, még azt is jobban szeretném, ha megőrültem v olna. De attól tartok, hamarosan megtudom.
– Valóban?
– Tessék?
– Azt mondja, vámpírok voltak. Tehát maga szerint a vámpírok léteznek. De eddig nem nagyon tűntek fel senkinek, na jó, leszámítva néhány horrorfilm írót. Akkor viszont azt se fogja megtudni, ha tényleg megkapták a nappalt. – ez volt az első alkalom, hogy valaki ténylegesen végiggondolta a dolgot, és komoly érvekkel állt elő. Ailstairnek leesett az álla. – Lehet, hogy csak napozni akarnak. – tette hozzá Glenn, megeresztve őrjítően bájos félmosolyát.
– Ezzel ne vicceljen.
– Tényleg nem volt vicces. Elnézést. De attól még igazam van. Maga feltételezi, hogy a vámpírok szabadon rohangálnak, szertartásokat végeznek, meg ilyenek. Mégse hallunk furcsa gyilkosságokról naponta. És nem pusztult ki még az emberiség. Maga se találta eddig nyomukat, pedig gondolom, elég halottat látott már.
– Azt mondja, hogy nem is olyan szörnyűek a vámpírok?
-Nem. Csak azt mondom, hogy ha igaza van, az még nem feltétlenül jelenti a világvégét.
– Franc tudja. Még azt se nagyon tudom elfogadni, hogy egyáltalán léteznek vámpírok, de hogy még a napfény se ártson nekik, az már egy kicsit sok lenne. Épp elég bajunk van nélkülük is.
– Ja. És akkor a vérfarkasokról még nem is beszéltünk.
– Nevetséges vagyok, ugye? A huszonegyedik században vámpírokról hadoválok egy vadidegennek egy kávézóban.
– Nem nevettem ki. Csak folytattam a gondolatmenetét. Egyébként kifejezetten megtisztelt a bizalma.

Alistair döbbenten érezte, hogy kezd elpirulni, és zavarában gyorsan a csésze mögé rejtette az arcát, habár az teljesen üres volt már.
És hirtelen nem volt mit mondani. A kávé elfogyott, Gelnn új cigit gyújtott, és a ködöt bámulta. Alistair azon rágódott, amit Glenn mondott, meg azon, hogy tudná elérni, hogy újra találkozzanak, és megpróbálta a kávéscsésze alján rekedt barnás cukormaradékból kiolvasni a választ. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Nézze, furcsa idők ezek. Itt a telefonszámom, hívjon fel, ha észrevesz bármi különöset. – ezzel előkapott egy hivatalos névjegyet a zsebéből.
– Mondjuk egy napozó vámpírt a strandon? – kérdezte Glenn, de az ujjai megérintették Alistair kezét, ahogy a kártyácskáért nyúlt, így Alistair nem akadt fenn a nyílt irónián.
– Mondjuk. De akkor is hívhat, ha csak beszélgetni akar.
– Köszönöm. – mondta Glenn, és a farzsebébe süllyesztette a névjegyet. – Nem fogom elfelejteni. De most már mennem kellene.

Alistair az órájára nézett. Az irodában még legalább egy óráig nem lesz senki.
– A fenébe. Nekem is indulnom kell. – hazudta. – Nagyon siet? Elvihetem…
– Nem, köszönöm. Inkább sétálok.
Felálltak, Alistair a pulthoz ment fizetni, és észrevette, hogy közben a lány kilép a kávézóból. Kiábrándultan vette tudomásul, hogy most látta utoljára, de mikor ő is becsukta maga mögött az ajtót, Glenn még ott állt a pár korhadt falépcső alján, és éppen cigire gyújtott.
– Mondja csak, – kezdte, és tekintete most először találkozott Alistairével. Az öngyújtó lángja mellett mélybordón csillant sötét szeme. – ha most azt mondanám, hogy maga a nyerő, és mindenki más megsütheti az elméleteit, mert egy csapat vámpír az éjjel valóban megkapta ajándékba a nappalt… ha azt mondanám, hogy halhatatlan, sebezhetetlen vérszívók mától fogva szabadon mászkálnak, amerre csak akarnak, és maga meg a magafajták semmit nem tehetnek ellene, akkor – itt szünetet tartott, míg lustán, élvezettel kifújta a füstöt, aztán pajkosan Alistairre kacsintott. – hinne nekem?
Alistair azt akarta mondani, hogy igen, elhinné minden szavát, csak mondjon valamit, ami véget vet ennek a tébolyító bizonytalanságnak, azt akarta mondani, hogy biztos tehetnének valamit, azt akarta mondani, hogy Glenn segítségével ő még magával az ördöggel is szembeszállna, de a lány nem várta meg a válaszát. Szó nélkül elment, alakját éhes szörnyetegként falta fel a köd, és még cigarettájának illanó füstje is pillanatok alatt szertefoszlott a novemberi szélben.