Almák az asztalon

Gyönyörű haja volt, és Péterrel rendszeresen betörtük egymás orrát abbéli igyekezetünkben, hogy ki üljön mellé az óvodai uzsonnakor, mert olyankor a napfény aranyló ujjai között lágy fénnyel ragyogtak a göndör fürtök. Aztán vége lett, mert Péter a szüleivel együtt elköltözött Dunaújvárosba, mert ott volt valami vasmű-féle. Unalmassá szürkültek a mindennapok, és az aranyhajú is unalmas lett, mert sosem játszott autószerelőset.
Aztán volt több ismerős, olyanok, akiket nem láttam azelőtt és nem is fogok soha. Gondolkoztam irgalmatlanul vészterhes időkről, ahol a lányok sikítva menekülnek hozzám, majd bajnoki karom erejétől óvva mosolygunk nagyokat. Aztán pihegve isszuk a langyos kakaót, és majszoljuk a kalács puha belét, mert a pék héjasra égette a szerencsétlent. Nőttünk és tudtuk, hogy a lányok misztikus rendszerben tájékozódnak, és bicepsz kell nekik, meg ocsmány szöveg. A legfrissebb disco a nyerő, mert a többi égő és unalmas. És tettünk is róla. Hazafelé rendszeresen szétvertük egymás arcát, vagy csak a karját ficamítottuk ki a másiknak. Feszítőztünk a virágbolt fái közt rejtőző apró füves placcon. A Dugó, a Misi meg én. Meg még néhányan, sokszor. Röhögtünk nagyokat és sokszor a spárga is megvolt. Misi lábába vágtuk a kést, aki büszkén tocsogott hazáig, aztán édesanyja felpofozta.
Tizenkét évesen is szerelmes lettem, és feküdtem a nappaliban, nagyokat sóhajtva, lábammal a plafon felé, áldott zsibongással az ereimben. És vége lett, mert nem tudtam táncolni és nem is akartam. Luke Skywalker sem táncolt, és Han Solo se…
Alig később megvolt az utolsó általános iskolai közös buli, és a sokat tapasztalt barátok felvilágosítottak a női lélek és a bugyik rejtelmeiről. Mármint abból eredően, hogy hangulat és vágyfüggő a fent említett ruhadarab viselési szokásmechanizmusa. Állítólag…
Középiskola, és az első igazság arról, hogy a szerelem reménytelen és nem foglalkozni kell vele, csupán átélni. Azt viszont őszintén. Kamaszodtunk és rájöttünk, hogy a föld gömbölyű, és akármennyit iszunk, akkor sem esünk le róla. És bölcsnek éreztem magam… És tudtam mindent.
Aztán tévedtem. Mert nem úgy működtek. De nem ám. Színjátszó körbe jártam, és egyik előadáson véletlenül elraboltam a nézők közül egyet, mert rossz helyen ült a beépített. Aztán bocsánatot kértem tőle, de ebből sem lett semmi. Még pofon se.

És ott volt az orrom előtt, szótlan tökéletességgel. Furcsa volt, hogy becsukott szemmel is megtalálom; hogy érzem, merre van. Más a közelébe sem jutott. Olyannyira nem, hogy az apjának udvarolt az első ülésen; a marha. Dicsérte az új autó tökéletességét és a remek választást a kárpit terén. Elbűvölte a hűtő orrán magasodó krómcsillag…
Ültem a lány mellett, és nem mertem megérinteni, mert ha nem vigyázok, elnyel a fénye. Szótlanok voltunk, és megfogta a kezem. Másnap bevonultam, és pár hét után levél jött tőle. Aztán még több levél, majd hazajöttem és sétáltam nagyokat. Néha vele. És szenvedtem, amikor nem volt velem, de néha akkor is, amikor velem volt. Téptük egymás húsát és lelkét az érő emberség érzelmektől korbácsolt óceánján sodródva, és nem úgy csiszolódtunk, mint a folyam lusta hömpölygésétől hajtott kavicsok. Mi falhoz vágtuk egymást úgy, hogy szilánkok pattogtak, megsebezve bárkit, aki a közelünkbe lépett. Üvöltöttünk hol itthon, hol párizsi metróalagútban. Futottunk egymás elől vagy után és ráébredtünk, hogy az együttlét nem a test kóstolásától édesebb. Hogy nincs felosztva, ki a gyertyán a láng. És ha bármelyikünk eltűnik a másik életéből, vele hal a magára maradt. Szerelmes voltam. Életemben nem először, de először őrülten.

Eljött az ősz, és az almafák között sétálva tépett magának egy Goldent. Szerette a zamatos, ropogós gyümölcshúst, ahogy harsog a fogai között. Szerette azt a fanyar édes ízt, ami friss volt, akár az első csók. Sétáltunk és a találkozás emléke fészkelte magát közénk. Amikor szótlanul fogtuk a Kedves kezét, amikor nem létezett semmi, csak az egymásra találás lelket és testet borzongató, izgalomtól fűtött öröme. Hátunkat egymásnak vetve ültünk az almás végén, gyönyörködve a kora őszi táj érett, szótlan és bölcs fenségében. Néztük a gyümölcstől roskadó almafákat, azt a szótlan odaadást, ahogy felkínálják önmagukat nekünk. Én is az almámba haraptam és hagytam, hogy az együvétartozás életet kovácsoló kecses ujjaival a szívemet simogassa.
Aztán tél lett. Hideg, csontokig érő. Kint hóember épült, és lapátolni kellett, olyan férfiasan, buckákba az út mindkét oldalán. És karácsony lett, szent és jóillatú. Este almát hámoztam a gyermekeinknek. Vékonyan, a gyümölcs héja alatt vezetve a kést kunkorodott megannyi spirál a föld felé, akár az élet távolba vesző emlékei. Kivágtam a magházat és a tiszta gyümölcshúst nyújtottam át nekik. Feleségem mellém ült, és a boldogság mézarany gömbjébe burkolózva együtt majszoltuk mindannyian azokat az almákat. Egymás szemébe néztünk, és mindkettőnk tekintetében egyszerre éledt a bizonyosság: ez értékesebb bármely kósza szerelemnél.

(Script5)