John J. Sherwood: Hőseposz (kritika)

Lássunk neki a terveim szerint utolsó M* regény-birizgálásomnak…

…nem mondhatnám, hogy a Hőseposz különösebben előnyös pozícióból indult volna nálam. Egyrészt ugye főleg elfekről szól, akik mint tudjuk a második legundorítóbb faj az ismert multiverzumban, közvetlenül az ewokok után. Minden pozitivizmusomat összeszedve azonban arra jutottam, hogy jó, rendben, legalább az elfek nem kyrek, akikből mostanában kissé mintha túlzott lett volna a felhozatal, nem árt némi változatosság, szóval mondjuk azt, hogy ezt a negatívumot kilőttük.

Itt van aztán az írói álnév kérdése. Jó, tudom, a törzsvásárlók állítólag nem veszik meg mondjuk a Kovács Jóska nevével díszített fantasyt, node nem lehetne a kiadónál valami meóst rászabadítani ezekre a nevekre? Még mielőtt a Cardiffből írogató Mr Sherwood (oké, rendben, hagyomány ez is, de elég butus hagyomány) után mondjuk a szintén angolosan hangzó nottinghami Benny Hill ír háromkötetes regényfolyamot a kentaurokról. Pozitivizmusom maradványait összeszedve azért arra jutottam, hogy láttam már ennél hülyébb írói álnevet is – itt van például az a Zocney gyerek is -, szóval üsse kavics, lássuk azt a regényt.

A Hőseposz első pillantásra – sőt, a másodikra is – kimondottan pofásra sikerült könyv. Kellemes, valószínűleg fehérnemű-katalógus, esetleg samponreklám-eredetű borítókép, akad néhány belső illusztráció is, plusz térképek, valamint a háromszáz körüli oldal bíztatóan apró betűkkel van teleírva – ezen a könyvön úgy tűnik dolgoztak egy keveset. Apróbb szerkesztési hibák azért akadnak, ilyen például az a pár, fantasy nyelven elvartyogott mondat, amelynek magyar változata nem az adott lap alján, hanem valahol a könyv végén található meg, de kicsire nem nézünk, előbb-utóbb talán ebbe is beletanulnak végre a srácok.

Szóval dolgoztak a könyvön, de azért még ráfért volna némi polírozás. Bár egy – azt hiszem – elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye, a szöveg színvonala erősen hullámzó. A térben és időben is feldarabolt cselekmény egyes részei határozottan más stílusban készültek, mint a többi – hogy ez szerkesztői bedolgozás vagy az írói fejlődés eredménye azt avatatlan olvasó kissé nehezen tudja eldönteni. A szöveg nagy része ugyanis kimondottan kellemes, magát olvastató stílusban készült – hazai fantasytól már ez is komoly fegyvertény -, de erős kontrasztként felbukkannak amolyan retro-magus részek is, amelyek az enyhén szólva unalmas és sohasem hatásos
afontos-ésmeglepőenhatásos-mondatokat-újsorba-éshalehet-dőltbetűvel
jellegű „hatáskeltő” eszköz kizárólagos használatával próbálnak meg hangulatot kelteni – kevés sikerrel, pláne, amikor például az egyik ilyen hatáskeltő sornak tizenvalahány oldallal később egy ugyanilyen hatáskeltő sor mond teljes mértékben ellent. Ezek a részek, különösen a meglehetősen gyenge Hőseposz c. fejezet – amely engem valami miatt az erdőből egymást kizavaró partizánokat juttatták eszembe, amelynek a jajdeprimitívek ezek az orkok-felhang sem tett jót – megérdemeltek volna egy újraírást.

A hőseposz-jellegű hangulatot a történet változó idősíkjai és szereplőgárdája viszonylagos sikerrel teremti meg, az olvasónak – már ha kiigazodik a nevek között -, tényleg jó eséllyel átjön az ynevi korok közti különbség. Az apróbb kiszólásoktól a pofásabb elemekig – nem tudom, hogy az író ötlete volt-e, annyira nem vagyok bubus M*-ügyileg, de a Queuronból lett Quiron-tenger nekem nagyon bejött -, sok helyen meg van támogatva ez a hangulat. Az ősi idők számomra kissé obszcén erősségű mágiáinak gyengülése, valamint a fajok ősi és jelenkori változatainak találkozásai is kellemes megoldások. Ami probléma, hogy éppen a változó idősíkok és szereplőgárda miatt a történetek nem mindig bomlanak ki igazán – az elfek bukását leíró Előhang fejezetet például kissé alaposabban is ki lehetett volna fejteni, akár a Hőseposz fejezet kihagyása árán is, illetve a könyv lezárása is összecsapottnak tűnik -, és a szereplők is kevés lehetőséget kapnak személyiségük kibontakoztatására. Néhol az volt az érzésem, hogy nem is regényt olvasok, hanem egy ősi varázscucc által összekapcsolt történetű novellagyűjteményt.

A gyaníthatóan főszereplőnek szánt Shen gyerek azért hellyel-közzel kap némi lehetőséget a kibontakozásra – már amikor nem csak asszisztálnia kell a lokál nagyfiúk néhol kissé túljátszott mágia-ősrobbanásaihoz -, különösen, hogy fantasy hőstől szokatlan módon még családja is van egy ideig, amely azonban sajnos fantasy regénytől megszokott véget ér. A fontosságban elméletileg második helyezett Bran nevű szereplő azonban hozzá képest már kimondottan egysíkúra sikeredett karakter.

A jellegzetesen hatalom-túltengős effektek mellett – ami mondjuk lehetne rosszabb is, én legalábbis elszálltabb varázslatszórást vártam – megfigyelhető azért némi hatalmi infláció is. Mondom, nem követtem eddig a M* eddigi változásait túl közelről, de meglepett, hogy a kezdetekben mennyire nímand orkok vagy a tökéletesen érdektelen gnómok milyen erős és fontos tényezőkké nőtték ki magukat utólag az ynevi történelemben. Ynevi póniló-effektus, ugye.

Nem mondhatnám, hogy ettől a könyvtől fogom megkedvelni az elf fajt és kultúrát – bár például ez az ilasuannak nevezett gerjedési dolguk elég szórakoztatóra sikeredett, még ha nem is volt annak szánva -, de minden hibájával együtt alapvetően pozitív az összhatása a regénynek, az újhullámos, általam olvasott M*-dolgok között talán ez lett nálam a leginkább bejövős, nyugodtan oda lehet tenni az un. régi nagyok dolgai mellé – kellemes, egy-két délután alatt kivégezhető kikapcsolódás ez is, ami után az ember nem feltétlenül érzi kidobott pénznek a könyv árát. Sőt, mivel a régi nagyok dolgaitól eltérően ez valami új, ráadásul sikeresen elkerüli a WC-védjegyből lassan M*-hagyománnyá váló túlírtságot is, tán még előbbre kerül a listámon.

Még kéne egy kis plusz odafigyelés a szerkesztésnél és szöveggondozásnál, némi fejlődés az író részéről, és ha maradna/javulna ez a szint, a M*-vonal átbillenhetne az „elviselhetőből” a „kellemes” kategóriába.