Indira Myles: Shajaran

Sorsvetõ

Nem hittem a Sors hatalmában.

Még akkor sem, amikor egy éjjel kigyulladt a fogadó, amelyben megszálltam. Pedig annak köszönhettem a jégszemû varázslót, akivel megosztottam a következõ hét esztendõt.

Még akkor sem, amikor egy fegyvertelen elf önként ajánlkozott a testõrül. Szokásaiban nem hasonlított népe többi tagjára, ráadásul folyékonyan beszélt minden emberi nyelven… kyrül is.

Még akkor sem, amikor mindhármunk útját keresztezte egz zöld fényû mellvértet viselõ shajaran – a kyr kártyavetõ pedig örökre megváltoztatta mindannyiunk életét.

Nem hittem a Sors hatalmában. Eddig.

Kwith arra riadt, hogy valami kaparja a torkát és fojtogatja – szárazon felköhögött. A padlódeszkák közül folyamatosan szivárgott a sűrű, fekete füst, a lángra kapott függöny kísérteties narancsfénybe vonta a szobát. Nem látott tisztán; ahogy felkelt volna, legurult az ágyról. Halványan derengett az emlékeiben egy formula, amellyel tisztára söpörhette volna az elméjét, de a füst csípte a szemét és folyamatos köhögésre ingerelte – már az is erős összpontosításba került, hogy felfogja, mi történik vele.
Megragadta és magához szorította a viaszosvászon tarisznyát, amelyben a legfontosabbakat tartotta, majd kétségbeesetten keresni kezdte a kiutat. Az ablak felől hőség csapott az arcába, és ezúttal ösztönszerűen menekült a másik irányba. Homályos foltot látott az egyik falon, négykézláb indult arrafelé. Az állkapcsát összeszorítva kényszerítette magát, hogy feltápászkodjon. Dülöngélve, a falnak támaszkodva jutott el végül az ajtóig; az elméje egyik hátsó, tudatos zugában figyelmeztető kiáltás harsant, hogy ne puszta kézzel ragadja meg a kilincset. Nem törődött vele, köhögve feltépte az ajtót – az arcába csapó hőségtől azonban megszédült, és lerogyott a küszöbre.
Elájult.
Tiszta ágyneműben, szappanillatú párnák között tért magához. Kellemetlen szag vegyült a levegőbe – nem tudta megállapítani, mi az. Szinte azonnal a bal kezéhez kapott… és felszisszent. Ahol a kilincshez ért, fájdalmasan lüktetett a jobb tenyere. De legalább megtalálta, amit keresett: megnyugodva tapintotta ki az ujján az aranygyűrűjét. A feje hasogatott. Behunyt szemmel igyekezett kizárni a fájdalmat az elméjéből. Hangokat alig hallott, mintha darazsak dongásává silányult volna valami beszédféle. Aztán valaki óvatosan leült az ágya szélére. Kinyitotta a szemét, és egy ösztövér, borotvált képű kirurgust látott, porcelántégellyel a kezében.
– Hogy érzed magad, uram? – kérdezte amaz barátságos hangsúllyal, a szemében azonban inkább fáradtság tükröződött.
– Voltam már jobban is – válaszolt Kwith rekedten, és felült. Egy pillanatra megszédült, a fejébe mintha ezer tűt szúrtak volna egyszerre. Aztán, amint kitisztult a tekintete, körbenézve néhány nyöszörgő embert látott, a többségüket azonban régen ellátták már. – Mi történt?
– A Vendégváró… lényegében porig égett – felelt a kirurgus közönyösen. – Az ivóból hamar kifutott a közönség, de mire a tűzőrök előkerítették a tulajdonost az emeleti folyosó kulcsaiért, már magasra csaptak a lángok. Akkor tudták meg, hogy két szállóvendég is akadt tegnap este.
Kwith bólintott. Eszébe jutott a narancs-fekete füst, a néhol parázsló padló és a lángoló függöny. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatta magát, mert úgy tűnt, a fejfájáson kívül semmi baja nem esett. A kirurgus, amint látta, hogy jobban van, felkelt az ágy széléről, és a következő sérülthöz lépett. Az ott heverő beteg arcát fehér kendő takarta le, mindössze három lyukat hagyva a szemei és az orra felett. A tiszta ágynemű alól csak a bal keze látszott ki, az alabástromfehér, szeplőkkel tarkított váll és a puha, hosszú körmű ujjak. A többi feltehetőleg összeégett, szánalmas roncs. Kwith felismerte: a nemeshölgy a cseresznyeszín ruhában.
Az ispotály ápolója lassú mozdulatokkal tekerte le a porcelántégely tetejét. Valami szúrós szagú, fehér kenőcs volt benne.
– Sajnálom, ami a feleségeddel történt – közölte együttérzően. Nem fordult meg. – Az égési sebei igen súlyosak…
– Nem a feleségem. Semmi közöm hozzá.
A fáradt szemű kirurgus meglepetten fordult a varázsló felé.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét. – Pedig a tűzőrök szerint kétségbeesetten próbált megoltalmazni, és mikor már nem látott rá reményt, a saját testével védelmezte a tiédet. Ezért fektettük melléd, uram. A hölgynek köszönheted az életed.