Egy tál közöny

– Aztán tessék jól érezni magát, Endre bácsi!
Schulteisz bácsinak még mindig a fülébe csengett Julika, a délelőttös ápolónő vidám hangja, aki induláskor megigazította az öregember gallérját, majd barátságosan meglökve a várakozó Opel felé irányította. A lány mindig boldognak látszott, talán ezért is esett jól felidézni az arcát. Biztonságos volt belekapaszkodni a mosolyába, és az öregember úgy vitte magával az emlékét, ahogy az utazó a családja fényképét, amit a szállodai szoba szekrényére is kitesz.
Schulteisz bácsi bűntudatosan összerezzent, és felemelte a fejét. Némán megpirongatta magát: hiszen itt ül a családja körében, három hónap óta először, és ő mégis az ápolónőn járatja az eszét, akivel minden áldott nap találkozik. Talán éppen azért. Körülnézett a tágas, francia rusztikus stílusban berendezett nappaliban. A magas, elegáns diófa bútorok és hatalmas szobafikuszok között aprónak tűnt a fia és a menye, akik vele szemben ültek a szófán. A házaspár halkan beszélgetett.
– Mit tudnánk csinálni a könyvelővel? Már második éve kapunk figyelmeztetést az APEH-tól – kérdezte Schulteiszné vékony, bántó hangján.
– Már kerestem újat – jegyezte meg a férje. – Emiatt ne aggódj. Inkább foglalkozz egy kicsit a papával – tette hozzá halkabban.

A házaspár egy emberként fordult Schulteisz bácsi felé, aki hirtelen zavarba jött a két rászegeződő szempártól. Idegesen heherészett, és babrálni kezdett a zsebében a kabalaként mindig magánál tartott faforgáccsal, amit még első modellhajója faragásakor tett el.
– És… hogy van Laci? – kérdezte Schulteisz bácsi, és önkéntelenül is a csak díszként a szobába tett, hatalmas, ódon íróasztalra állított fényképre pillantott, melyről magas, tejfelszőke fiú mosolygott le.
Schulteiszné mulatva elhúzta a száját, és férje felé intett a szemével, mintha valamit üzenne neki. Schulteisz Mihály alig észrevehetően biccentett, és felvette a whiskyspoharat.
– Jól érzi magát Amerikában. Sokat ír – mondta behízelgő hangon az asszony.
Schulteisz bácsinak felcsillant a szeme.
– Biztosan jól érzi magát. Talpraesett gyerek. Misi is az volt, most is az – intett a fia felé, aki a poharába temetkezett.
– Ugye, nem fog megint gyerekkori anekdotákat citálni, papa? – érdeklődött kissé szárazon Schulteisz.
Schulteisz bácsi észre sem vette a közbeszólást. A szeme csillogott az emlékektől.
– Amikor Misi kicsi volt, talán tizenkét éves lehetett, mindenáron biciklit akart a születésnapjára. Persze nekünk erre nem volt pénzünk. Erre ő elment fémet gyűjteni. Egész nyáron gürcölt, mire…
– Hányra kell visszavinni a papát az otthonba? – szakította félbe Schulteisz, és a feleségéhez fordult.
– Ha jól emlékszem, nyolckor már kezdik lefektetni az öregeket – jelentette ki kissé fagyosan Schulteiszné, és a férje felé vágott a tekintetével, majd visszafordult az apósához. – Vegyen még a szendvicsből, papa.

Schulteisz bácsi meghunyászkodva hallgatott. A fiát és a menyét nézte, akik megint egymás között kezdtek beszélni, és azt találgatta, mi lehet a gond. Sejtette, hogy valami hiányzik, ahogy a hadirokkant is érzi a végtag fantomviszketését, de nem tudta volna megmondani, mi az. S mivel nem értette, mi a nyugtalansága oka, zavart lett, és szűknek érezte a tágas, galériás szobát. A tekintete céltalanul körbevándorolt, miközben engedelmesen ette a kenyeret. Schulteiszné mindig büszke volt különleges, lazacos, kaviáros meg padlizsánkrémes szendvicseire. Talán ennek volt köszönhető az is, hogy valahányszor Schulteisz bácsit elhozták az otthonból, hogy egy kicsit a családdal legyen, mindig hidegtál várta őket a csipkeabrosszal leterített kártyaasztalon.
Mindig ugyanaz a forgatókönyv: Schulteisz délután kettőkor elment az apjáért Agárdra, s az úton megbeszéltek mindent, ami új történt, s amit megítélésük szerint fontos volt elmondani – ez Schulteisz bácsi esetében mindig sok volt, a fiáéban pedig kevés, mintha a bezárt, nyugdíjas élet sokkal több izgalmat rejtene, mint a nagyvilági nyüzsgés, ami Mihályt felszippantotta. Hazaérve beültek a nappaliba, és rövid beszélgetés után Schulteiszné behozta a szendvicseket. Mindig négykor, óramű pontossággal.
A nagy nappali azonban örökké változott. Fél éve még a kék szín dominált benne, de mostanra az összes díszpárnát kicserélték bordóra, és a függönyök is újak voltak. Schulteisz bácsi fejében megfordult, hogy talán ez nyugtalanítja: a megszokott környezet változásai, de valójában soha nem töltött el itt annyi időt, hogy otthon érezze magát.
A tekintete ide-oda csapongott a bútorok között, de közben különös gonddal ügyelt arra, hogy ne morzsázzon. Minden olyan tiszta volt, hogy elsüllyedt volna szégyenében, ha leejt valamit a tányérjáról. Pillantása betévedt a szomszédos tálaló ajtaján, s már-már tovarebbent, amikor észrevett egy mázas tálat a benti asztalon, mely színültig volt rakva süteménnyel.

Schulteisz bácsi elmosolyodott. Milyen figyelmesek ezek a gyerekek. Mégis eszükbe jutott, hogy szereti az édességet.
Nem csak szerette, bolondult érte. A gondolat, hogy az untig ismert és meglehetősen ízetlen szendvicsek után – mert Schulteisz bácsi az erős magyar fűszerek híve volt, és nem tudott mit kezdeni a se íze se bűze halas falatkákkal – zserbó várja, az egész feszengő, unalmas délutánt bearanyozta. Egész más szemmel nézett vissza a házaspárra, és a szemébe könnyek szöktek. Jó gyerekek, csak túl sokat dolgoznak. Lám, még most sem tudják elengedni magukat.
A tekintete minduntalan visszatévedt a tálra. Egy idő után Schulteiszné megint beszédbe elegyedett vele. Schulteisz bácsi szeretett hosszan csevegni arról, ami érdekelte: a modellhajóépítésről az otthonban, a szomszéd szobában lakó Heller úr különös nézeteiről, de most nehezére esett odafigyelnie a menyére. Csak bólogatott, motyogott az orra alatt, s közben szeretettel nézte Schulteisznét. Magában egyre azt hajtogatta: milyen kedves gyerekek.
Észre sem vette, hogy eltelt az idő, s szinte összerezzent, amikor a fia hirtelen felállt:
– No, menjünk, papa, mert bezárják az otthont.
– Máris? – hebegte Schulteisz bácsi, és az órára pillantott. Hét óra tizenkettőt mutatott. Hirtelen kiverte a veríték, és megkapaszkodott a szék karfájában. – Nem lehetne még egy kicsit…? – és önkéntelenül is a tálaló felé pillantott.
Schulteiszné elnevette magát.
– Mit fognak szólni a nővérkék, ha éjnek idején visszük haza?
Schulteisz bácsi az asszony szemébe nézett, s abban megláthatott valamit, mert mint akiből kiszállt az erő, visszahanyatlott a székbe, és lassan bólintott.
– Persze, menjünk – mormolta.
A fia gyengéden, de határozottan felsegítette a székből.
– Hogy elrepült az idő, nem igaz?
Schulteisz bácsi kábán biccentett, aztán észbekapott, és megcsókolta a menyét.
– Köszönöm a szendvicseket, kedveském – mondta reménykedve, hogy valami csoda folytán Schulteiszné mégiscsak átváltozik azzá, akinek hitte, és előhozza a zserbót. Az asszony futólag megpuszilta – az ajka hűvös volt és száraz – aztán átadta a kabátját.
– Kalapja volt, papa?
– Hogyan? Nem, nem volt… – Az elviselhetetlen érzés, ami korábban kísértette, most ismét előtört. A ház, a jelenet, a családja mind valószerűtlennek tűntek, akár amatőr díszletek a színpadon.
– Lacit nem is üdvözli? – kérdezte Schulteiszné félig tréfásan, félig megrovóan.
– Dehogynem – motyogta az öreg, és visszanézett az íróasztalra. – Írjátok meg neki, hogy sokat gondolok rá.
Schulteiszné elégedetten mosolygott, mint aki megkapta a végszót, és kikísérte őket az ajtóhoz.

A Velencei-tó szürke volt, akár egy homályos tükör. A nap vörösen, tompán ragyogva izzott nyugaton, mint délben, a lehunyt szemhéj mögött. Schulteisz bácsi az ablakban ült, és nézte az őszi tavat.
A madarak többsége már elvonult, csak néhány kacsa maradt a nádban, akik egymást szólongatták a szürkületben. A hangjuk, akár a ködkürt. Az egyik magányos kiáltásra megfelelt ugyan a másik, de úgy tűnt, sohasem közelednek egymáshoz.
Schulteisz bácsinak még öregkorában is jó volt a szeme, de a sűrűsödő sötétségben, a halódó napsugarak mellett nem tudta kivenni a madarakat. Csak a hangjukat hallotta a víz felett szállni. Máskor mosolygott volna, mert szerette a tavat és mindent, ami vele összefügg, de most csak ült, ölébe ejtve erekkel beszőtt kezét.
Egy nap telt el a látogatás óta, de máris úgy érezte, hogy az egy másik világban történt. A szavak, a mozdulatok, a jelenetek… mind, mind egy valótlan komédia részei.
Schulteisz bácsi öreg volt és szórakozott, de nem ostoba. Tisztában volt azzal, hogy az elméje gyengül, és minden egyes elveszett emlék megrázta – ugyanakkor nem volt vak sem. Amit korábban, évekig nem vett észre, az most a napnál is világosabban állt előtte, mintha hirtelen a kezébe nyomták volna egy túl halkan játszott színdarab szövegkönyvét, s ettől öregebbnek érezte magát, mint valaha.
Megöregedtem, mondta magában belenyugvón. Feledékeny lettem, gyermeteg és szórakozott. Ez önmagában nem lepte meg, csupán az, hogy erre csak most ébredt rá.
Eddig aludtam, dünnyögte az orra alatt, és hátranézett a szürke fényekkel és árnyékokkal szabdalt szobába, ahol az asztalon fűrészporos összevisszaságban csillogtak a szerszámai. Álmodtam.

Egészen megbetegítette a gondolat, hogy egy napja megtagadtak tőle valamit. Nem ez volt ez első alkalom – de ő most először vette észre a közönyt, és ettől feleslegesnek érezte magát.
Megint kitekintett a tóra, melynek tükre üres volt és sima. A kacsák sóvárogva hívogatták egymást.
Minek? kérdezte magától Schulteisz bácsi. Minek hívják egymást, ha úgysem érdekli őket a társuk, csak megszokásból hápognak a szürkületben? Aztán eszébe jutott, hogy talán téved, és a madaraknak valóban szükségük van egymásra.
– Jó nekik – motyogta, és lassan, fáradtan az ágyhoz lépett, hogy elvégezze a lefekvés üres, esti szertartását.

Schulteisz Mihály bosszúsan felszisszent, amikor a szaloncukrokkal és papírgirlandokkal feldíszített folyosón megpillantotta a közeledő ápolónőt. Végre, gondolta. Már egészen belemelegedtem a télikabátba. De miért egyedül jön?
Julika egyáltalán nem sietett, szigorú arccal, de komótosan ment el az ajtók előtt. Végül megállt Schulteisz előtt, és egyenesen a szemébe nézett.
– Schulteisz bácsi azt üzeni, hogy meggondolta magát, és nem megy.
Schulteisz visszanézett az ápolónőre, aki pimaszul, kihívóan állta a tekintetét, s szeme mélyén mintha jókedv csillant volna.
Azon mulat, hogy feleslegesen utaztam le Pestről? dühödött fel Schulteisz, de türtőztette magát.
– Mit mondott, miért nem jön? – kérdezte a férfi kimért hangon.
Julika megrázta a fejét, s egy pillanatra el is mosolyodott, de még idejében észbekapott, és komoly arckifejezést erőltetett magára.
– Nem mondta – felelte -, csak azt, hogy ne jöjjön Húsvétkor sem.
– Itt akar karácsonyozni? – emelte fel a hangját sértődötten Schulteisz, és elindult a szobák felé. – Mit képzel magáról? Beszélek vele!
Julika elállta az útját, és Schulteisz kénytelen volt megtorpanni, ha nem akarta fellökni a lányt.
– Beszélhetnék az apámmal? – kérdezte lassan Schulteisz.
– Csendes pihenő van – jegyezte meg az ápolónő. – Schulteisz bácsi azt üzente, hogy lapot írhat.
– Szórakozik velem?
– Én csak átadom az üzenetet – vont vállat az ápolónő kissé kajánul, aztán enyhültebben hozzátette: – Hívja fel Szenteste telefonon! Addigra talán megnyugszik.
Schulteisz az ajkába harapott, aztán kihúzta magát, de az arca továbbra is sötét maradt.
– Igazán szólhatott volna korábban is. Olyan szeszélyes, mint egy gyerek – és az ápolónőre nézett.

Julika nem helyeselt és a fejét sem rázta, csak várakozón nézte Schulteiszt, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Mit is mondott, miért nem jön?
– Nem mondta – ismételte az ápolónő.
Schulteisz pár pillanatig még habozott, aztán átvetette vállán a kasmírsálat és elindult kifelé. Nem köszönt el Julikától. Soha nem tette.
A lány szó nélkül megvárta, míg Schulteisz kimegy, aztán az ajtóhoz lépett, és a lábtörlőként leterített felmosóronggyal feltörölte a hólevet a padlóról.
– Hólyag – mondta magának hangosan.
Ő sem értette Schulteisz bácsi viselkedését, de örült annak, hogy a fiát kényelmetlen helyzetbe hozhatta. Az öreg évente két-háromszor olyan boldogan ment el a családjához, és olyan leverten és szürkén jött haza, hogy Julika komolyan megharagudott a Schulteisz házaspárra.
Felállt, és a mosdóban megmosta a kezét. Futólag belenézett a tükörbe, aztán visszasietett Schulteisz bácsi szobájához.
Kopogtatására nem érkezett válasz, ezért csak résnyire nyitott be.
– Endre bácsi, a fia elment.
Elégedett szuszogás hallatszott bentről. Julika kicsit jobban kinyitotta az ajtót, és belesett. Schulteisz bácsi az asztalánál ült a bekapcsolt lámpa mellett, és egy hajóalkatrészt forgatott a kezében, egy parányi reszelővel igazítva a formáján. Egy pillanatra megállt a munkában, és komor elégedettséggel morgott valamit az orra alatt, amit Julika hallott ugyan, de nem értett meg:
– Azért se kell sütemény!
Azzal Schulteisz bácsi dünnyögve, szinte vidáman nekilátott a halszálka-vékony hajógerenda óvatos csiszolásának.
Julika csendesen behúzta az ajtót, de még hallotta, ahogy az öregember hamisan, de nagy hévvel fütyörészésbe fog.

(Script 2)