McDuff a lányát megölte (vers)

McDuff a lányát megölte,
pedig jó lány volt ő nagyon,
Szeménél nem volt szebb semmi,
A hozománya egy vagyon.

McDuff hirig ember volt,
Ha a dühe lobbant, ütött,
Mert rábocsátott a vak ámok
Vérbő elméjére ködöt.

Vára messzi, marhája sok,
Erdeje is számtalan,
A felföldi hegyek között
Máig is nagy híre van.

De hiába a nagy gazdagság,
Hiába marha, a sok,
Ha McDuff maga árva már ma,
És most vára ormán zokog.

Történt, hogy egy reggelen,
Mikor ködöt írt meg az Úr,
McDuff vadászni ment, messze,
Míg lánya otthon tanult.

Lányát, a szűz hajadont,
Neve anyja után Sára,
Frank hölgy oktatta volna,
Gondos kézimunkára.

De Sára úrhölgy jobb szerette
A kardot a tű helyett,
S kedvesével, a káplánnal
Az udvaron víváshoz csinált helyet.
Szép volt, mint a tavasz,
Nem volt szebb tán semmi se,
A káplán szívét meghajtotta
Egy intéssel kis keze.

A katona csitítgatta:
-„Nem asszonyé a csata!”
Csatát vesztett mégis hamar,
És Sára lett a bajnoka.

Így hát a lány vasat öltött,
Cérna helyett csatot fűz be,
Hímzőráma helyett immár
Lándzsahegyet tart a tűzbe.

Míg apja távol vadászott,
Sokszor vívott kis csatát,
Erősödvén karja, lába,
Szinte legyőzi a katonát.

Ám a napon, melyet írtam,
Mikor az Úr tett nagy ködöt,
McDuff úr farkast ejtett,
De a köd rejtette a dögöt.

Nem találta meg a ködben
Nyájainak gyilkosát,
Szívta hát fogát morogva,
S tokba lökte kardvasát.

Mérge rosszra hívta őt,
Dühöngve indul haza,
Megérkezvén látja ám,
Hogy a lánnyal vív a katona.
Nem látta ám lánya arcát,
Mert rejtette a vassisak,
Idegen vív a házában,
Minden, mit lát, ennyi csak.

Kiált nagyot, hirtelent,
S kardot rántva harchoz áll.
Néz a lány s a katona,
McDuff a győztesre vár.

-„Vágd le, hát jó kapitányom,
S ha te magad nem tudod,
Én vágom le!”- Így mondja.
A lány a rostély alatt zokog.

Tudja, ha lehull a lepel,
McDuffból kitör a harag,
A káplánra a bakó vár,
Ő örökké zárdában marad.

Fordul, hát, s hogy sebet üssön,
A káplán felé szúrna még,
S hogy a seb kicsi legyen,
Megdöfi a jobb kezét.

Kezéből a súlyos bárdot
Ejti ám a katona,
Nem tudja, hogy mit tegyen most,
Hisz a fegyver már oda.

Nem vár az úr, jön már McDuff,
Mint éji égből szélvihar,
Lováról lép, már szalad,
Oda is ér túl hamar.
A lány elé áll a káplán,
Védené a kedvesét,
De keze béna, lassan mozdul,
Ereje nincs, kéne még.

Jön, jön McDuff, már rohan,
Kardja szélvészként pörög,
Vitézi hév a szívében,
A szemében ördögök.

Vadul megtámadja lányát,
Ő apjára nem emel kezet,
Védekezik csupán, kábán,
S lám, McDuff úr üt sebet.

Sára lassan földre hull,
Szűzi vére elcsorog,
Apja sisakszíját oldja,
És vad medveként morog:

-„Orzóként jött birtokomra,
Viszik ki majd saroglyán!”
A sisak lent, és ki fekszik,
Nem más, mint a halott lány.

McDuff csak néz, szava sincs,
Mered a káplánra bőszül,
Sírni kezd, majd nevet tovább,
S ím, egyszerre csak megőszül.

Kacagva megy fel a várba,
Lépte túlontúl is könnyed,
Szemei, mint véres golyók,
S arcán csorognak a könnyek.
Bástyára hág, s néz át a csipkén,
Kiált át a vár fokán:
-„Egyszem lányom halva fekszik!”
Őrület ül homlokán.

Kacag megint, előrelép,
Leveti magát a mélybe.
Zuhantában egyre nevet,
És kimúl a földre érve.

Kétszeresen bűnös lett így,
Nevét fedi kárhozat,
De a nevetése a vár fokán,
Az mindmáig ott maradt.

Ott bujdokol gőgös McDuff,
Vára porlik, szerteszáll,
De McDuff látszik fenn a bástyán,
Ott fenn máig kacagva áll.

Mert McDuff a lányát megölte,
pedig jó lány volt ő nagyon,
Szeménél nem volt szebb semmi,
A hozománya egy vagyon.