Az ágy alatt

Mrs. Dawsont nem tanárnak teremtették. Avagy talán mégis de akkor legalább háromszáz évet késett a megteremtése. Szigorú kontyba fogott piszkosszürke haja, áttetsző, jéghideg kék szemei, mereven összepréselt ajkai és száraz papírzörgésre emlékeztető hangja bármelyik gyerekben (sőt, felnőttben is) azonnali utálatot váltott ki. A humorérzéknek még nyoma se volt benne fellelhető, viszont olyan dolgokat viccesnek talált, amin senki épeszű nem mulatott volna. Úgy mosolygott, hogy szája széle nem felfelé mozdult, hanem lebiggyedt, amitől nekem felállt a szőr a hátamon. Tulajdonképpen még meg is értettem Tommyt, aki tíz évének minden lendületével gyűlölte a nőt. Megértettem, de dühös is voltam rá, amiért itt kellett ülnöm a banyával szemben, és majd’ egy órája hallgatnom a lamentálását, hogy mennyire borzalmasan elfajzott a mai fiatalság, és hogy mennyire nem tudják a mai szülők, hogy miről kéne szólnia a nevelésnek.
– Tudja, hogy Tomas azt terjeszti rólam, hogy élőholt vagyok? – kérdezte Mrs. Dawson hirtelen témát váltva.
– Tessék? – tökéletesen váratlanul ért a kérdés.
– Jól hallotta, a fia többeknek is azt állította, hogy valójában élőhalott vagyok.
– Hogy Tommy azt mondja, hogy maga zombi? – kissé összerezzent a szóra, és megújult ellenszenvvel meredt rám.
– Kérem, ne használja ezt a szót. – hangjától jégkristályok keletkeztek a véremben. – Tomas egyébként is igen agresszív és kezelhetetlen gyermek.

Kedvem lett volna felpofozni a nőt.
– Nekem sose tűnt kezelhetetlennek, sem agresszívnek. – közöltem olyan hűvösen, ahogy csak tudtam. Nem sikerült jól, az asztal túlfelén ülő némber hűvösségben mérföldeket vert rám.
– Szerintem pedig igenis az. Véleményem szerint hiányzik a neveléséből a kemény apai kéz. Nem vehetne részt az apja a nevelésében?
Erről a témáról határozottan nem akartam értekezni vele. Elképesztő óvatossággal válogattam meg a szavaimat.
– Sajnos nem tudom, hol van jelenleg az apja.
– Hmm. Értem. Nos, ez nyilvánvalóan megnehezíti a dolgát. Nincs valami közeli férfiismerőse, aki megfegyelmezné a fiút?
Kezdett elegem lenni abból, hogy a magánéletemben turkált, de tekintete úgy szegezett a székhez, mint egy lepkét a gombostű a rovargyűjteményben.
– Jelen pillanatban nincs. – próbáltam minden módon éreztetni vele, hogy nincs ínyemre a társalgás irányvonala, de fel se vette.
– Netán ön leszbikus?
Na, ettől majdnem leestem a székről. Nem voltam az, de hogy ilyen nyíltan rákérdez, mintha csak a koromról érdeklődne, az mélyen felháborított.
– Nem, Mrs. Dawson, nem vagyok leszbikus, de kétlem, hogy ehhez önnek bármi…
– Nem akartam felzaklatni. – szakított félbe, de úgy nézett ki, mint akinek igenis ez volt a célja, és nagyon elégedett volt, hogy sikerült neki. – De a fiú érdekében ezt szükséges volt tudnom.
– Nem értem, mi köze ennek…
– Miss Hasting. Úgy látom, nem érzi át, milyen komoly a probléma. Úgy tűnik, el kell látogatnom magukhoz, hogy lássam, milyen körülmények között neveli Tomast. Lenne szíves megadni a címét?

Még soha nem hallottam, hogy egy tanár meglátogatta volna a tanítványát. Még azt se tudtam, nem törvényellenes- e, amit akar.
– Ne rémüljön meg, fiatal koromban rendszeresen jártunk a családokhoz. Mondhatni a kötelességünk volt. – ezt talán megnyugtatásnak szánta, de én inkább elborzadtam tőle. – A címet, ha lenne szíves. – ismételte, és ezúttal olyan erély volt a hangjában, hogy automatikusan benyögtem:
– Park Road 576, huszonnyolcadik emelet, hétszáznégyes ajtó.
– Remek. Majd értesítem, ha aktualizálódik a látogatás. A fiú megfelelő büntetését addig is magára bízom. Köszönöm, hogy befáradt, kérem ne engedje, hogy tovább tartóztassam.
Meglepett, ez a kurta- furcsa befejezés, azt hittem, erről a zombis dologról még sokáig fog beszélni, de eszembe se jutott rákérdezni, hogy mi ütött belé.
Valószínűleg úgy iszkoltam ki a teremből, mint egy megszidott kisdiák.
Tommy ezért megkapja a magáét, esküdöztem. Ha másért nem, hát mert ilyen megalázó kérdésekre kellett válaszolnom miatta.
De megláttam, ahogy magányosan üldögélve várt rám az üres folyosón, és olyan kicsi volt, annyira magányos, annyira védtelen, és rám nézett, csupa melegség, csupa bizalom szemeivel, és hirtelen minden haragom elpárolgott.
– Nagyon vészes volt? – kérdezte, ahogy közelebb értem.
– Soha többé ne hozz ilyen helyzetbe. – figyelmeztettem, minden szigorral, amit csak találtam magamban.
Az iskolát némán hagytuk el, valahogy nem volt kedvem odabent beszélni Tommyval, talán tudat alatt attól féltem, hogy a nyanya a falakon keresztül is meghallhat bennünket. Tommy, mintha ugyanígy érzett volna, szintén szótlanul lépdelt mellettem.

Odakint a késő őszi délután hűvös szele belekapott kabátunkba, és Tommy közelebb húzódott hozzám, hogy jobban védve legyen. Összeszedtem magam. Komolyan beszélnünk kellett. Lehet verekedni, lehet utálni Mrs. Dawsont, de a dolog megállt ott, hogy hazugságokat terjesszen róla. Ilyet az én fiam nem csinál.
– Tommy. Igaz, hogy zombinak nevezted Mrs. Dawsont?
Azonnal elhúzódott tőlem, és a kezét is elrántotta.
– Igen. – dac és kezdődő düh érződött a hangján. Nagyon ritkán hallottam ilyennek. Vártam, hogy folytatja, ad valami magyarázatot, mentegetőzni kezd, de makacs hallgatásba burkolódzott.
– De hát miért? – kérdeztem végül, elunva a csendet. – Tudod, hogy nem szép dolog hazudni valakiről. Emlékszel, megbeszéltük, hogy csak a gyáva emberek hazudnak.
– Tudom. De ez nem hazugság.
– De Tommy. Zombik nem mászkálnak az utcán. És főleg nem mennek tanárnőnek egy iskolába.
– Honnan tudod? Hány zombit ismersz?
Nem könnyű egy gyerekkel vitatkozni, aki ráadásul értelmes is.
– Egyet se. De amennyire tudom, a zombik inkább embereket ölnek. És nem is úgy néznek ki, mint Mrs. Dawson. Rothad a húsuk és rongyokba vannak burkolva.
– És ezt meg honnan tudod, ha nem ismersz egyet se?
– Hát, filmekből meg könyvekből.
– De te mondtad, hogy azok nem a valóságról szólnak.
Hát igen. Amikor Tommy hozzám került, fogalma sem volt, mi az, hogy kitaláció vagy mese. Neki minden valóság volt, mindent elhitt, amit látott vagy olvasott. És úgy is hatott rá minden. Hónapokba telt, mire megértettem vele a valóság és a fikció közötti különbséget.
– Ez így is van. – sóhajtottam. Éreztem, nem így kellett volna alakulnia ennek a beszélgetésnek. – De csak filmekből vannak információim. És egyébként is, zombik nem léteznek.
– De igen. Mrs. Dawson is zombi.
– De hát honnan veszed ezt?
– Látszik rajta. Te is láthatnád, ha kinyitnád a szemed.
– Tommy. Én csak egy nagyon ellenszenves öreg hölgyet látok. Nincs benne semmi zombiszerű. Az rendben van, hogy nem szereted, de nem tisztességes olyasmit terjeszteni róla, ami ellen nem tud védekezni.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, gondold el, hogy az igazgató fülébe jut a dolog. Persze senki se hiszi, hogy léteznek zombik, de nagyon kellemetlen helyzetbe hozhatod Mrs. Dawsont. Még ki is rúghatják.
– Annál jobb. – dörmögte Tommy, és dühösen belerúgott egy kavicsba.
– Nem kívánhatsz neki ilyesmit. Ez gonoszság. Biztos azért dolgozik, mert szüksége van a pénzre.
– De olyan borzalmas tanár!
– Mindenkinek vannak rossz tanárai az életében. Ettől még nem megy tönkre senki. – nos, elismerem, ez utóbbi valószínűleg tévedés volt, de valahogy meg kellett győznöm Tommyt. – Bántott valakit?
– Hát… nem. – ismerte el kelletlenül.
– Akkor nincs jogod kirúgatni. Addig csak egy rossz tanár.
– Na és a lelki terror?
Szentséges ég, honnan ismer ez a gyerek ilyen szavakat?
– Úgy érzed, lelki terror alatt tart?
Elbizonytalanodott. Valószínűleg nem tudta pontosan, mit is jelent, amit mondott. Aztán, nagyon lassan megrázta a fejét.
– Mindenki ugyanúgy utálja az osztályban? – valójában talán szerettem volna, ha okot ad rá, hogy vizsgálatot indíttassak a nő ellen. Mert az ugyebár, hogy zombinak tartja a fiam, kicsit furán festene a beadványon.
– Hát, nem mindenki. A hülye Dennis szerint jót tesz nekünk a szigor.
– Ne hívd hülyének az osztálytársaidat. – figyelmeztettem automatikusan.
– Akkor is hülye.

A dac és a sértődöttség nem múlt el. Tudtam, nagyon bántja, hogy nem hiszek neki, de őszintén szólva még az is felmerült bennem, hogy pszichológushoz kéne vinni.
– Figyelj, úgy tűnik, még egy darabig el kell viselned Mrs. Dawsont. De tudod, mit? Még jól is jársz vele. Legalább megtanulod, hogy kezelj egy olyan embert, akit utálsz. Képzeld el, hogy húsz év múlva a főnököd ugyanilyen lesz. És te, Mrs Dawsonnak köszönhetően addigra már pontosan tudni fogod, hogy kell viselkedned.
Ez bejött. Tommy imádta, ha feladatokat kapott. A legjobb fajta az volt, ami a Felnőttkorra készítette fel. Ettől valahogy erősnek és nagynak érezte magát. Így tudtam rávenni a házimunkára is. Ő nem mosogatott, ő felkészült az Önálló Életre. Még én is jó játéknak találtam.
– Tényleg? – kérdezte, frissen támadt figyelemmel. – Lehet, hogy zombi lesz a főnököm húsz év múlva?
Ajjaj. Egyáltalán nem álltam nyerésre.
– Nem épp erre gondoltam, de ha netán zombi lenne, akkor is tudni fogod, hogyan bánj vele.
– Akkor most már elhiszed, hogy Mrs. Dawson egy zombi?
Ritkán fordult elő, de teljes vereséget szenvedtem. Tommy el sem gondolkodott azon, hogy tévedhet. Úgy döntöttem, kapitulálok, mielőtt komolyan összeveszünk. Nem bírtam volna elviselni, ha elvesztem bizalmát.
– Nézd, kicsim. Én úgy nőttem fel, hogy azt hittem, zombik nem léteznek. Így egy kicsit nehéz ezt elfogadnom. De ígérem, megpróbálom, ha te megígéred, hogy nem beszélsz róla senkinek. Legyen ez a kettőnk titka. És reméljük, hogy akiknek elmondtad, azok hamar elfelejtik. Megegyeztünk?
Nem felelt azonnal, előbb alaposan meghányta- vetette magában, hogy mit is ad fel és mit nyer, ha belemegy az alkuba, de végül belecsapott kinyújtott tenyerembe.
– Megegyeztünk.

Megbékélve, jó hangulatban értünk haza, felszabadultan beszélgettünk zombikról és más rémlényekről, és Tommy jó étvággyal ette meg a vacsorát, ami mindig jókedvét jelezte, úgyhogy én is nyugodt lelkiismerettel feküdtem le aludni. Gondoltam néhány nap múltán, ha újra előkerül a zombi- téma, talán jobb esélyekkel indulok.
Annál jobban meglepett és megijesztett, amikor nem sokkal éjfél után (éppen csak elnyomott az álom) Tommy rettegéstől elfúló hangon ébresztett fel.
– Matilda. Matilda, van valami az ágyam alatt.
Tommy nem volt gyáva. Soha nem voltak rémálmai, a sötétben se félt, és még a valóságosnak hitt mesealakok sem rémítették meg. Most viszont az egész gyerek úgy reszketett, mint akit láthatatlan kezek ráznak. Elképzelni se tudtam, mi ütött belé, de komolyan aggódni kezdtem az elmeállapota miatt..
– Semmi baj, kincsem. – suttogtam. – Maradj itt, megyek és megnézem.
– Nem! – sikerült suttogva sikoltania és belekapaszkodott a kezembe. – Ne hagyj egyedül!
Nem tudom, az ő rémülete ragadt- e rám, vagy akaratlanul is elhittem, hogy létező borzalom rémítette így halálra, de körbenéztem, milyen fegyvert vihetnék magammal. Még egy nyavalyás baseball ütő sem volt a lakásban. Kétségbeesésemben egy ernyőt kaptam fel, ami valószínűleg sokkal hatékonyabb fegyver lett volna, ha nem az ultrakönnyű, összecsukható fajtát, hanem a családi, fémvégű rettenetet választom anno a boltban.

Így hát egy összecsukható ernyővel felfegyverkezve, kiscicákkal díszített pizsamában és mezítláb, egy rettegő tízévessel a sarkamban indultam felderíteni, miféle lény bújt az ágya alá. Már előre láttam, ahogy másnap a reggeli kávé mellett jól kiröhögnek a csajok az irodában, és a megnyugtató képből erőt merítve belöktem Tommy hálószobájának résnyire nyitva hagyott ajtaját. Benéztem, felkészülve a megkönnyebbülésre, és megállt a szívem. Aztán akkorát dobbant, hogy biztos voltam benne, legalább két bordámat eltörte.
Volt valami Tommy ágya alatt. Valami nagyon nagy, és nagyon szőrös. És határozottan fenyegetően morgott. Az utcai lámpák fénye megcsillant valamin, ami csakis egy vicsorgó fogsor lehetett. Ha ez az izé egy kóbor kutya volt, akkor valamit nagyon elszúrtak a genetikusok. De igazából nem hittem, hogy egy kóbor kutya fel tud repülni a huszonnyolcadik emeletre és átszivárog a törhetetlen üvegen.
Mindezt persze nem akkor gondoltam végig. Akkor a gondolataim némi sikoltozás után hátrahagyták az értelmesség álarcát. Reflexből berántottam az ajtót, éppen akkor, amikor valami nehéz csapódott neki a másik oldalról. Kétségbeesetten kaptam a kulcs felé, habár nem remélhettem, hogy az a gyér zár sokáig visszatartaná azt a dolgot, de a kezem csak a semmit markolta. A kulcs a belső oldalon volt.

A konyhába menekültünk, csak annyi ép eszem maradt, hogy tudjam, ott kések vannak, de még az első fiókot se húztam ki, amikor az olcsó műanyag ajtó feladta a harcot, és ripityomra törve utat engedett a szörnynek. Egyetlen ugrással a konyhában termett, én meg pánikszerűen rántottam elő az első dolgot, ami a kezembe akadt: hál’ istennek a húsbárd volt. Valódi bátorság és meggyőződés nélkül tartottam magam elé, egyáltalán nem hittem, hogy bármi hasznát venném, de valami hatása mégis lehetett, mert támadónk megállt pár méterre tőlünk, és kicsit mintha tétovábban morgott volna, mint addig.
Halálom előtti néhány pillanatban alkalmam nyílt jól megfigyelni. Óriási volt és csak némileg emlékeztetett farkasra. Fekete szőre leginkább egy drótkefe sörtéire hasonlított, és vörösesen izzó szemei mögött magát a Poklot véltem látni. Négy lábon állva is betöltötte az ajtónyílást, és bárd ide, bárd oda, tudtam, hogy nincs esélyem ellene. Hátrálni kezdtem, de ezt csak akkor vettem észre, amikor a falnak ütköztünk, és Tommy kicsi teste egészen hozzám szorult. Azt hiszem, csak akkor fogtam fel, hogy még mindig ott van. Hogy nem repült el csodálatos módon egy biztonságos helyre (mondjuk a Holdra), hogy ott várja ki a kaland végét, hanem ott van velem, halálos veszedelemben.

Abban a pillanatban azt hiszem megszűntem embernek lenni. Abban a pillanatban én is farkas lettem; kölykét védő anyafarkas. Már nem féltem, már nem érdekelt, hogy mi történik velem, csak azt tudtam, hogy ha Tommy esélyt kap a menekülésre, akkor érdemes meghalnom. Akkor és ott képes lettem volna nekimenni a szörnyetegnek és akár foggal- körömmel cafatokra tépni.
Fogalmam sincs, hogyan és honnan került oda a nő, talán a semmiből jelent meg, de éppen akkor ugrott közénk, amikor ütésre lendítettem a bárdot, így nem sokon múlott, hogy nem csaptam agyon.
– Eric! – csattant a sarki szél hidegségű hang. – Mit művelsz, Eric? Szégyelld magad!
Olyan parancsoló erő volt ebben a hangban, hogy én is elszégyelltem magam, pedig nem is nekem szólt. És bármilyen hihetetlen, a bestia is éppen ezt tette, lesunyta füleit, hirtelen összement, egyszerre alig volt nagyobb egy méretes kutyánál, és láthatóan rettentően szégyellte magát.
– Takarodj haza! – süvöltötte a hang újra, és lábam magától indult volna, hogy takarodjon. – Ezért még számolunk! – de ezt már csak egy elsuhanó hátnak szánhatta megmentőnk.
Aki még egy percig mozdulatlanul állt, csak azután fordult meg.
– Jó estét, Miss Hasting. – közölte Mrs. Dawson. – Szervusz, Tomas. Elnézést a kései látogatásért, de úgy tűnik, nem jöttem rosszkor. A magam részéről szívesen innék egy teát, nem tudom, maguk hogy vannak vele. És ha nem bánja, elkérném azt a bárdot, még eltörik a nyele, ha úgy szorítja. Ma este már úgysem jön vissza… Nyugodtan tegye csak le… A bárdot, tegye le bátran. Mondom, már nincs mitől tartani. Amúgy sem ért volna semmit, hacsak nem ezüstből van… Kérem, letenné azt a bárdot?… Hát, végül is szorongathatja, ha magát megnyugtatja. Nem ülnek le? Hol találom a teát?

Lassan leesett neki, hogy nem nagyon veszünk részt a társalgásban.
– Jaj, ne legyenek úgy megrémülve. Végül is nem történt semmi baj, igaz? Kérem, üljenek le. Ne hozzak egy papucsot magának? Még felfázik itt nekem.
– Mmmmiiii tttöörttténtt? – sikerült kinyögnöm nagy nehezen. Az előbb érzett bátorság semmivé foszlott, és csak a rémület és kimerültség maradt a helyén. Úgy éreztem magam, mint aki végigfutott egy maratont. Sejtettem, hogy Tommyt csak az tartja egyenesen, hogy a falhoz préseltem. Az ujjaim tényleg kezdtek fájni a bárd szorongatásától, mégsem tudtam rávenni magam, hogy megváljak tőle.
– Előbb a tea. Aztán elmagyarázom. Hol van a tea?
Hosszú, reszketeg sóhajt eresztettem meg. Mrs. Dawson maga volt a józanság, valahogy mintha kiszipolyozta volna belőlem a hisztériát.
– A tűzhely melletti szekrényben, a felső polcon. – sóhajtottam.
– Üljenek le. És tényleg vegyen fel egy papucsot.
Lassan, nagyon lassan kezdtem érzékelni a környezetet. Éreztem a padló hidegét, éreztem a bárd nyelét a kezemben, éreztem a lakásban lassan feltámadó szél kellemetlen érintését, és rájöttem, igaza van. Szükségem volt arra a papucsra.

Még soha életemben nem volt ennyire nehéz megtenni egy lépést. Még soha nem tűnt fel, milyen messze van a szobám a konyhától. Tommy egész úton olyan szorosan simult hozzám, mintha hirtelen sziámi ikrekké váltunk volna. A szobámban sötét honolt, és az első, amit megéreztem, az az odabentről áradó fagyos szél volt. Remegő kézzel kapcsoltam fel a villanyt, de odabent semmiféle szörnyeteg nem volt. Már. Úgy tűnt, a „takarodj haza” parancsszót az én szobámon keresztül rohanva fogadta meg. Az ágyam nyilván útban volt neki nagy sietségében, mert darabokra törve feküdt a szoba közepén, a széttépett ágyneműből kiszabadult tollak pedig gondtalanul kergetőztek a törött ablakon át beáramló szélben. Egyáltalán nem akartam tudni, mi történt a lénnyel, miután kiugrott a huszonnyolcadikról. Sem azt, hogy hogy volt képes kitörni az üveget. Egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Aludni akartam, aztán reggel felébredni. Kávét kortyolgatva vihorászni akartam a csajokkal az idióta rémálmokon. De ez nem az a fajta éjszaka volt.

Úgy éreztem, már nem érhet sok meglepetés. Fásultan kotortam elő a papucsomat a romhalmaz alól, és Tommyval a nyomomban visszasziámiztunk a konyhába. Mrs. Dawson addigra csinos kis teadélutánt kerekített, még kekszet is szerzett valahonnan (habár ismerve kekszevési szokásainkat, gyanítottam, hogy azt még az előző lakó hagyta itt), a frissen főzött tea illata pedig betöltötte a konyhát. Talán ezért, talán csak a sokk lassú múlása miatt, de le tudtam fejteni magamról Tommyt, igaz csak addig, míg leültem, és ő az ölembe kucorodott.
– Nos. – kezdte Mrs. Dawson, leereszkedve a konyhaasztal mellé. – Ez nem lesz éppen könnyű maguknak. Kár, hogy nem tudtak jobban felkészülni rá, de hát ha már így hozta az élet, joguk van tudni, hogy mibe keveredtek.
Itt kis szünetet tartott, alaposat kortyolt a teájából, ami felé sokkal több szeretet mutatott, mint emberi lény felé valaha is.
– Iménti látogatójuk egy vérfarkas volt.
Eszembe se jutott visszakérdezni. Valahogy már magam is sejtettem.
– Tomas nem hétköznapi gyermek. Nem a magáé, ugye?
Már éppen kezdtem volna megnyugodni, erre megint szívrohamot hoznak rám.
– Ne féljen, nem rohanok a gyámügyre. Csak azért kérdeztem, mert általában az egyedül maradt gyerekek lesznek ilyenek.
– Milyenek? – kérdeztem egyre növekvő gyanakvással.
– Nem is tudom. Nincs igazán jó szó rá. A lényeg, hogy nekik nem tanították meg, hogy mit kell hinniük és látniuk. Ők azt látják, ami a valóság. Ha látnak egy élőhalottat, akkor felismerik. Persze nem tudnak szót rá, de tudják, mit látnak. Érti, nem befolyásolja őket a felnőttek tudata, hogy élőhalottak nincsenek. Vagy boszorkányok, vagy vámpírok, vagy akármi más. Érti?
– Aha. Erről már olvastam. Sokak szerint mi nem a valóságot látjuk, hanem azt, amiről megtanultuk, hogy látnunk kell.

Mrs. Dawson lebiggyesztette ajkát, úgyhogy valószínűleg elmosolyodott.
– Akik ilyesmiket írnak, általában maguk is „érzékenyek”. Sokat én magam tanítottam.
– De ez nem stimmel. Akkor minden árva gyerek ilyen „érzékeny” lenne.
– Azért nem ilyen egyszerű a dolog. Sok más is kell hozzá, hogy valaki igazán jól lásson. Tomas valószínűleg a szülei mellett is furcsa gyerek lett volna.
Még mondott valamit, de én már nem figyeltem rá. Arra gondoltam, ami délután történt, és lassanként (jobb későn, mint soha) összeállt a kép.
– Álljon meg a menet. – mondtam, nem törődve vele, hogy mit szakítok félbe. – Akkor maga tényleg z… élőhalott. Tommynak igaza van, és maga rájött, hogy különleges, és azért kérte el a címemet, hogy megmenthessen, ha… de miért támadott meg ez a vérfarkas?
– Na, ez már politika. Tudja, mi is csak emberek vagyunk, mármint valahol mélyen, és sok dologban nem értünk egyet.
– Mi?
– Igen, mi. Csak nem gondolta, hogy rajtunk kívül nincs is más „érdekes” figura a városban? És remélem, nem lepi meg, hogy tartjuk egymással a kapcsolatot.
De. Nagyon meglepett. De valahogy nem tudtam ezt kimondani a hideg kék szemek kereszttüzében.
– Nos, a lényeg az, hogy nem mindenki ért egyet azzal, ha az emberek tudnak rólunk. Azt mondják, veszélyesek és rosszindulatúak. A történelmet ismerve talán igazuk is van. De én remélem, hogy változnak az idők. És ma már sokkal kevesebb ember válik érzékennyé.
– Kevesebb az árva gyerek. – dünnyögtem.
– Többek között. – értett egyet Mrs. Dawson nehézkesen. – A lényeg az, hogy vannak, akik szerint csak a halottak nem tudnak nekünk ártani.

Eltöprengtem, ezt vajon viccesnek szánta- e, de nem volt kedvem nevetni. Tommyt néztem, aki egész idő alatt nem szólalt meg, csak szorongatta a csészéjét, és dicséretre méltó tisztánlátással hozzá se nyúlt a kekszhez. Már kevésbé tűnt rémültnek, sokkal inkább érdeklődve hallgatta ezt a furcsa esti mesét.
– Szóval a vérfarkas azért jött, hogy elhallgattassa Tommyt.
– És magát. – ezen már fel se akadtam.
– De honnan tudta meg, hogy Tommy érzékeny? És honnan tudta a címünket?
Mrs. Dawson lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, kissé elbizonytalanodott. Ez nagyjából olyan volt, mintha egy gleccser bizonytalanodna el. Szokatlan és zavarba ejtő.
– Az én hibám. Nem vettem észre, hogy Eric figyel engem. Amint rájöttem, hogy hallgatózott az iskolánál, ide siettem. Szerencsére még időben érkeztem.
– Eric. – ismételtem.
– A fiam. – ez alig volt több, mint egy suttogás.
– Óh. – csak ennyit tudtam kinyögni a döbbenettől.
– Olyan régen történt már. – kezdett bele Mrs. Dawson kéretlenül is a történetbe. Én nem igazán akartam hallani, de Tommy úgy itta minden szavát, ahogy tanárét (ebben biztos voltam) még soha. – Eric normális gyerek volt. Aztán egy vadászaton megharapta egy farkas. Először azt hittük, nem komoly, de aztán jött a telihold és… – itt elakadt a hangja, és nem volt szükség rá, hogy kimondja, amit mindnyájan tudtunk. – Aztán én vigyáztam rá. Hogy ne csináljon semmi ostobaságot. Amíg nem dühítette fel az embereket, addig biztonságban volt, addig élhetett. De én öregedtem, ő meg nem, hát mit tehettem volna? Ki vigyázott volna rá, ha én meghalok?
Tökéletesen megértettem. Én is gondolkodás nélkül megtettem volna Tommyért.
– Nem olyan nehéz találni valakit, aki ért a halottébresztéshez. – folytatta Mrs. Dawson enyhén remegő hangon. – Már ha tudja, merre kell keresni. Így hát maradtam. És vigyáztam Ericre. De ő egyre vadabb lett, egyre inkább farkas, mint ember, és aztán rossz társaságba is került, ami nem is olyan nehéz, tudja, és most ő az egyik „Védelmező”. Így nevezik magukat, azt mondják, ők védenek minket. – az utolsó szavakat úgy köpte, mintha káromkodott volna..
– Nagyon sajnálom. – suttogtam, és tényleg sajnáltam. Most először láttam őt is embernek, fájdalmaktól és kételyektől gyötört embernek, és szívem megtelt együttérzéssel, de ő elhúzta a kezét, amikor meg akartam érinteni.
– Hagyja csak, már egészen megszoktam.
– És az apja? Mr. Dawson? – kérdeztem, hogy megtörjem a közénk telepedő kényelmetlen csendet.
– Az egy semmirevaló fráter volt. Örülök, hogy nem akart itt maradni. – ez megint a régi Mrs. Dawson volt, és egy pillanatig meg tudtam érteni Mr. Dawsont is.
– És most, mi lesz?
– Már biztonságban vannak. A Védelmezők nem mernek a maguk közelébe jönni, amíg mi vigyázunk magukra. – ezúttal nem kérdeztem, kit takar a „mi”, gondoltam, hamarabb megtudom, mint szeretném. – De maguknak is sokmindent meg kell tanulniuk. Először is önvédelmet. Tessék, hívja fel ezt a számot holnap. – ezzel egy egyszerű fehér névjegyet nyújtott át, rajta a szerény felirat: Speciális Önvédelmi Tanfolyamok, és egy telefonszám. – Ide járjanak el, és vegyék komolyan.
– Én is?
– Melegen ajánlom. Tudja, Tomasnak mostantól másfajta barátai is lesznek, akik néha kicsit… nehezen kezelhetőek. Tudnia kell, hogy mit tegyen.
– Értem. – magam is megdöbbentem, milyen higgadt maradt a hangom. – Mi lesz Tommyval?
– Semmi. Megtanulja, amit kell, és ha van esze, híres író vagy rendező lehet belőle. Sokan tettek így előtte.
Tommyra néztem. Nem tudtam, miféle más utak nyílnak majd előtte, de biztos voltam benne, hogy sokkal izgalmasabb és veszélyesebb dolgot fog csinálni, mint az írás vagy rendezés.
– Későre jár. – állt fel hirtelen Mrs. Dawson. – Tomasnak rég ágyban lenne a helye. Jobb, ha most megyek. Ne aggódjon. Mostantól igazán vigyázunk magukra. És reggel hívja fel azt a számot. Jó éjszakát.
Már az előszobában járt, amikor utolértem.
– Mrs. Dawson! Köszönöm, hogy megmentett minket.
– Ez a dolgom. – felelte, és újra az ajtó felé fordult. – De örömmel tettem. – mondta még, és kilépett a folyosóra.

Jobb híján a fürdőszobában ágyaztam meg, hiszen a lakás többi része romokban hevert. Tommy egy szót se szólt a támadás óta, én meg nem erőltettem, tudtam, előbb magában kell megemésztenie a történteket. Amikor betakartam, szokatlan hevességgel ölelt át, és a fülembe súgta:
– Ne haragudj.
És akkor sírtam el magam.
– Ne buh- butáskodj. – hüppögtem. – Há- hát hogy haragudnék rád? Cs- csak ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, jó?
Tíz évének minden komolyságával felelt:
– Megígérem. Magamra és rád is.
A következő pillanatban már aludt is. Én még hüppögtem egy darabig a sötét fürdőszoba hideg kövén, sirattam a jó kis kényelmes ágyamat, lakásomat, életemet, sirattam Tommy normális és kellőképpen unalmas jövőjét, ami immár végképp semmivé foszlott, és még Mrs. Dawsont is megsirattam egy kicsit.
Aztán eszembe jutott, hogy mit szólnának a csajok az irodában, ha a reggeli kávézás közben mindezt elmesélném, és nevetni kezdtem, beismerem, nem kicsit hisztérikusan, és nevettem és nevettem, a párnába fúrtam az arcomat, hogy ne ébresszem fel Tommyt és csak nevettem és nevettem és nevettem, míg rajtam is erőt nem vett a kimerültség, és álomba nem merültem.
Utolsó éber gondolatom az volt, hogy mostantól a földön fogunk aludni, nehogy valami elrejtőzhessen az ágyunk alatt.