Megjelent: Káosz Hősei

Valdemar, a titokzatos elf harcos Elfengadból, valamint két társa: Rőtszakállú Arachar, az izgága törpe és Gyorslábú Telkontar, a félelf erdőjáró…
Az iszákos Felius atya, Ottomár papja és gyámolítottjai: Szépséges Siliana a ko-mor lovaghölgy és férje, Yutakil Obragon, a tudásra áhítozó, ifjú varázsló…
A villogó szemű, kiszámíthatatlan félork orgyilkos, Yamael és féltestvére, Vrun…
Nicolaus, az Élet Fája után kutató druida, hűséges társa, Kvox, a hatalmas szelin-dek és Nicolaus testvére, Kvanar… Norcas, az illuzionista és felesége, Marléna, a törékeny tündelány…
Együtt indultak el utolsó nagy kalandjukra Yvorl félork harcos-papjának társasá-gában, és nem sejtették, hogy a balsors hozta össze őket, a két lábon járó pestis lesz az útitársuk, s a végzetükbe vezeti őket.
Kik voltak ők? Miféle vágy hajtotta őket? Honnan jöttek? Hová tartottak? Miféle sötét múlt elől menekültek?
Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ e kötet hét írásából, melyek hőseink előé-letéről lebbentik fel a fátylat, s izgalmas kalandokat mesélnek.

---

Susan Salina & John Caldwell: Mergenos álmai (részlet)

A viharvert ponyva sejtelmesen susogva, suhogva záródott össze mögötte. A nesztelen léptű tündelány szellemként suhant beljebb, egyre beljebb a tömény feketeségbe, s még az ő érzékeny szeme is alig bírta felismerni a homályos kontúrokat. A sátor szinte kongott az ürességtől, csupán a közepén állt egy kerek emelvény, s azon egy hengeres tárgy. Olyan volt, mint egy nagyobbacska madárkalitka, ám Marléna ennek láttán azonnal tudta, hogy megtalálta, amiért idejött. Óvatosan közelebb settenkedett, s bizonytalanul tapogatódzva érintette meg a kalitkát. Bársony leplet tapintott, s amikor félrehúzta a puha anyagot, párhuzamosan futó, hideg, fémrácsokat érzett. Nehezen tudta fékezni remegését, s ujjai enyhén megreszkettek, miközben széttárta a fekete bársonytakaró redőit. Ahogy bebámult a rácson túlra, olyan érzése támadt, mintha a fekete éjszakán túli feketeség mélyébe próbálna betekinteni, és szívébe ugyanaz a rettegő hideg költözött, mint egykoron…
Épp úgy, mint amikor első ízben tette meg ugyanezt!
Tudta, hogy ott van ő!
A Démon!
Tudta.
De arra gondolni sem akart, vajon mi várhat rá, ha kéretlenül megzavarja a démon nyugalmát.
Türelmet erőltetett magára, és várt.
Várt.
Várt.
Várt.
Még mindig várt.
Várt, és közben arra gondolt, vajon meddig tudja odakinn magára vonni Carla az őrök figyelmét.
Lehet, hogy az őrök máris visszatértek a posztjukra?
Lehet, hogy mindjárt bekukkantanak?
Lehet, hogy…
Aranyos fényesség derengett fel a sötétségben, s a rácsok íve apró csillámok vonalával rajzolódott ki a tündelány érzékeny szeme előtt. Az alig egy méter magas kalitka, az íves, aranyfonatokból formált aprócska börtön halványan lüktetni kezdett. Ahogy didergő szívvel bámulta, a kalitka egyre fénylőbben világított, ezernyi csillámot szórt maga köré, melyek úgy szikráztak fel és hunytak ki a sátor sötétjében, mint az égbolton átviharzó hullócsillagok raja. De Marléna tudta, nem az értékes sárgás fémet pillantotta meg, hisz’ ebben a sötétségben semmi sem csillanhatna így; őrző mágia kötötte a fémet, s az zárta magába titkos kincsét.
A rácsokon túl sötétség honolt. Ősi és fülledt sötétség, meleg és szinte tapintható, mint a dzsungel mélyén lapuló halálos veszedelem. Mert a rácsokon túl ott kellett lennie a démonnak! Még ha nem is látta, de tudta, hogy ott van, s figyeli őt.
– Itt vagy? – suttogta, hogy megtörje a fullasztó csendet.
A kérdés sután és esetlenül hangzott, hisz’ valójában nem is remélte, hogy válaszra talál. Azonban hirtelen két aranyfény gyúlt a semmi küszöbén. Két aranyszínű gyűrű, vibráló aranygomolyag. Úgy pattantak elő ezek a fények, mintha üstökös ragyogott volna fel az égen. A semmiből jött, és a semmibe tartott, pusztítón, s pusztulásra szánva.
A lány, annak ellenére, hogy pontosan tudta, mire számíthat, ijedten hőkölt hátra. Nem először élte már ezt át, mégis minden alkalommal, amikor ezekbe a felfénylő aranyszemekbe bámult, megrettentette valami a lelkét. Úgy érezte, mintha súlyos teher zuhanna a vállára, melyet nem mozdíthat el onnan semmi.
– Óh! – sóhajtott fel, látva, hogy az aranydémon végre megmutatkozott előtte. Bár maga sem tudta, megkönnyebbülésének vagy növekvő félelmének adotte hangot ezzel.
A démon ott állt a rácsok túloldalán. Teste fénylett, s aranyos ragyogása derengő melegséggel világította be a sátor csíkos belsejét. Külsőre épp olyan volt, mint egy tündérke, alig magasabb két arasznál, s épp oly kecses és könnyed mozgású, mint a csodák apró népének tagjai. Látszólag nem volt rajta semmi félelmetes. Arisztokratikus vonások uralták szabályos arcát, melyet egyenes szálú, vállig érő, aranyszínű haj keretezett. Arany volt rajta minden, nem csak a bőre, ruhája, hosszúkás, selymes szárnyai, magas cilindere és a vékony sétapálcája, de még az őt ölelő levegő is aranyló fénnyel telt meg a démon minden mozdulatára. Vézna testének törékenysége azt sugallta, azt a kényszert ültette egyből az őt bámulókba, hogy óvják, vigyázzák, dédelgessék. Azonban Marléna már megtapasztalta a gonosz kis démon erejét. Megismerhette már, miféle kegyetlen erők rejlenek ebben az apró testben, saját bőrén érezhette a megtévesztő külső mögött rejtőző kíméletlenséget. Mert e démon csöppet sem volt az az esendő és gyámolításra szoruló lény, mint amilyennek első pillantásra látszott. Az aranyló álarc mögött a sötétség angyalainak ereje lakozott, olyan erő, mely könnyen úrrá lehet minden óvatlan lélek fölött.
– Eljöttél hát, Tolvaj!?
A démon hangja épp oly aranyfolyamként reszketett, mint egész lénye, Marléna mégis borzongva húzta összébb magát, s csak nehezen tudott megszólalni.
– Tudom jól, hogy gyűlölsz – suttogta. – Kiérdemeltem haragod és büntetésed…
– Árulásért nem jár kegyelem!
– Jóváteszem.
A kis démon keserűen felkacagott.
– Ha tehetném, most rögtön megölnélek! Soha nem vonom vissza rólad az átkomat! – Az aranydémon egészen közel lépett a rácsokhoz, de láthatóan kerülte érintésüket. – Menj innen, Tolvaj! Menj, míg megteheted! Ha a gazdám – gúnyos fintor rántotta össze a démon markáns vonásait e szó kimondásakor – véletlenül itt talál…
– Neked nincs „gazdád”, Aranyszárnyú Wejrion! – Marlénának megjött a hangja, lassan feloldódott benne a kezdeti feszültség. – Fölötted nem uralkodhat senki! Ida mégy, ahová menni akarsz, s teszed, amit tenned kell!
– Ha így lenne, gondolod, hogy egy kóklerrel járnám Maldiberan poros útjait? Gondolod, hogy szájtátó bugrisokra fecsérelném kivételes képességeimet? Ostoba szemfényvesztéssel tölteném drága perceimet, csak azért, hogy… hogy a gazdám degeszre tömhesse a zsebét általam?
– Ezért jöttem. Segítek neked. Meglelem a módját. Egyszer már kiszabadítottalak, s megteszem újra!
A kis démon hátratolta aranyszínű cilinderét a kobakján a sétapálcája nyelével, és gyanakodva fürkészte látogatóját.
– Ugyan miért tennél te ilyet? – tamáskodott.
– Mert tartozom neked.
– Már megmondtam: be reméled, hogy hálából feloldom rólad az átkot! Nem áll módomban, de ha állna, akkor se tenném. – Hunyorgott. – Vagy talán arról álmodozol, hogy elrabolsz és saját szolgáddá teszel?
– Csupán teljesíteni szeretném az ígéretemet.
– Jócskán elkéstél ezzel! – hörrent fel az aranydémon indulatosan, aztán hosszan vizslatta a lányt átható tekintetével. Egyszer már szabadságot ígértél, s én megbíztam benned! Kiszabadítottál, igen, de aztán megszegted szavad… s ha most újból így teszel…
– Ezúttal nem! – Marléna dacosan ingatta a fejét. – Legutóbb elárultalak, igen. De a Kobzosnak immár nincs hatalma sem a testem, sem a lelkem felett!
– Csupán a szíved felett! – vágta oda Aranyszárnyú Wejrion. – Fogoly vagy te is. Fogoly, akárcsak én.
– Bízz bennem!
A démon halkan hümmögött. Letelepedett a kalitka közepére, arany cilinderét akkurátus mozdulatokkal igazgatta el maga mellett, állát sétapálcáján nyugvó, összekulcsolt kezeire támasztotta, s szemét behunyva töprengésbe merült. A sátorban érezhetően megmélyült a sötétség, a kalitka közepén ülő alak körvonalai mindinkább elenyésztek, s végül már alig látszott belőle több mint egy halványan derengő ködpamacs.
Marléna feszülten várakozott. Tudta, hogy minél tovább marad idebent, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az őrök visszatérnek és felfedezik, de nem merte megzavarni a démont gondolataiban. Aranyszárnyú Wejrion hatalma még így, rácsokkal körülzárva is képes volt legyűrni az emberek elméjét, a kalitka rácsai csak testét zárhatták börtönbe, de a szellemét soha. S Marlénának volt miért tartania tőle.
A démon végre felpillantott, táguló aranygyűrűk villództak a szemében, s a sátrat megülő sötétség lassan szertefoszlott. Delejes tekintetét a tündelány szemébe fúrta.
– Lásd, hová vezet majd ez a próbálkozás! Megmutatom a jövendőt, hogy dönteni tudjál… Tolvaj! – ejtette ki sokkal lágyabban a szót, mint korábban. – Tolvaj! – sustorogta újra.
Marléna hirtelen úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. Lába alól kifutott a talaj, teste elernyedt, s a semmibe veszett. Súlytalanul lebegett, akár egy tollpihe az őszi szél hátán.
Tolvaj! – visszhangzott fel újra a fülében a szó.
S ő váratlanul egy eleddig sosem látott erdei tisztáson találta magát. Ő szorosan Norcas mellett állt, s köröttük zord külsejű idegenek ácsorogtak. Főképp emberek, de egy vállas elf harcos, egy félelf erdőjáró, egy zömök törpe meg két félvér ork is akadt közöttük; fura, szedettvedett népség. S bár Marléna tudta, hogy még sosem találkozott egyikükkel sem, valahogy mégis ismerte őket. Zavarba ejtő érzés volt ez. Ismerte az arcukat, az alakjukat, a szagukat, s valahol mélyen még a furcsa zengésű nevek is felfelderengtek benne, melyek ezekhez az idegenekhez kapcsolódtak: Nicolaus, Kvanar, Valdemar, Telkontar, Vrun, Felius, Siliana, Yutakil Obragon, Arachar, Yamael, Skandar Graun…
Fogalma sem volt arról, hová csöppent hirtelen, csak az izgatott vágyat érezte magában: sietni, menekülni innen el!
Tolvaj! – remegett még halványan feléje egy távolba vesző, ismerős hang.
Zavartan nagyokat pislantott, hogy felmérje maga körül a dolgokat.
Mi történhetett?
Tolvaj!
Ez egy látomás! – értette meg végre, s ettől érthetetlen módon megkönnyebbült. Ez csak egy látomás, Aranyszárnyú Wejrion átkos adománya.
A késztetést, hogy meneküljön, fusson, még mindig ott érezte magában. S ez a lüktető érzés mind nagyobb hullámokat vetett az ereiben. Érezte, hogy valami nem várt, fájdalmas dolog közeledik felé az elkövetkező percekben, de nem volt módja rá, hogy megváltoztassa az eseményeket, mint ahogy arra sem, hogy viszszatérjen saját jelenébe, a sátor viszonylagos biztonságába. Marléna lelke immár az aranydémon fogságába esett, s nem szabadulhatott e látomásból mindaddig, míg Wejrion ezt nem engedélyezte.
Növekvő feszültséggel várakozott férje oldalán.
Norcas krákogott, köhögött. Szemmel láthatólag magára akarta vonni a többiek figyelmét.
– Azt hiszem… – szólalt meg bizonytalanul. – Talán mégis hiba volt, hogy erre a kalandra szántuk magunkat. Nem vagyunk mi harcosok… csatában sem sok hasznunkat látnátok. Talán jobb lesz, ha nem terhelünk tovább titeket, és utunkat Rentzalba vesszük… vagy Rabathba…
– Ugyan, barátom – mosolygott rájuk nyájasan Felius atya , nem terheltek ti senkit. Szívesen vesszük társaságotokat.
– De még mennyire! – tódította az erdőjáró, aki tekintetével majd’ felfalta Marlénát.
– Meggondoltam magam – jelentette ki Norcas. – Eszembe jutott, hogy dolgom van.
Felius atya arca kelletlenül rándult meg.
– Ottomárra, nem köt hozzánk semmi fogadalom titeket…
Norcas a homlokát ráncolta. Marléna jól ismerte a férjét, s egyből megérezte, milyen ideges, s hogy mekkora erőfeszítésébe kerül lepleznie ezt. Szólni akart hozzá, de valami megbénította hangszálait. Meg akarta érinteni a férfi karját, de a teste nem engedelmeskedett akaratának. Mert a teste azt tette, amit a jövőben majd tenni fog, s a tündelánynak nem volt beleszólása a történendőkbe.
Kívülről figyelhette önmagát. Látta, ahogy ahhoz a zömök, morc tekintetű törpéhez lép, kit Aracharnak hívtak, s aki eddig a többiektől kicsit távolabb ácsorgott. Látta, ahogy eljátssza, mintha véletlenül megbotlana, kissé megbillenne, s így, egy bocsánatkérő pillantás kíséretében, egy futó érintés erejéig rátámaszkodik a törpe vállára. S azt is látta, ahogy ujjai a törpe nyakában függő aranylánc csatja felé suhannak.
– Akkor hát… távozunk Rentzalba – közölte Norcas a többiekkel. – Arra kérlek benneteket, tartsatok meg bennünket jó emlékezetetekben, és ne haragudjatok ránk…
– Ugyan, miért haragudnánk? – csodálkozott Felius.
Ekkor a törpe dühösen felmordult, elkapta Marléna csuklóját, és iszonyatos erővel megcsavarta. Marléna élesen felsikított, és térdre rogyott a fájdalomtól. Annyira meglepte ez a váratlan támadás, hogy még ellenállni sem maradt ideje. Tehetetlen döbbenettel bámulta, ahogy a következő pillanatban a törpe kezében megvillan egy tőr, és lesújt vele. Egyetlen mozdulattal metszette le áldozata jobb kezének mutatóujját. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a körülöttük állók mozdulni sem tudtak.
– Ez a tolvaj büntetése! – rikoltotta a törpe vérben forgó szemekkel, és durván ellökte magától a lányt, diadalmasan emelte magasba a levágott ujjacskát.
Marléna szörnyű kínokat állt ki, de nem visított, bár látszott, hogy az ájulás küszöbén áll. Oldala felé kaparászott, és erszényéből sárga port szórt vérző csonkjára, és csak aztán ájult el, amikor ezzel végzett. Norcas azonnal odaugrott hozzá, és pofozgatni kezdte.
Marléna ájultan hevert, de a szörnyű látomás, melyet Aranyszárnyú Wejrion küldött rá, még nem szakadt meg. Bár tehetetlen és béna volt, mégis továbbra is látott és hallott mindent.
– A pénzem! – hördült fel a Skandar Graun nevű félork; ő ocsúdott leghamarabb.
A csapat többi tagja is megrökönyödve fedezte fel, hogy az ő erszényük is eltűnt. Most már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, mi történt. A tündelány lemetszette a duzzadó pénzeszacskókat, de elkövette azt a hibát, hogy távozás előtt még a törpe aranyláncát is megpróbálta elorozni. Az ujja bánta.
A testes félork vicsorgó tekintettel mordult fel. Nem tűrhette, hogy meglopják. Két marokra fogta láncos buzogányát, és fenyegetően indult a lányt ápolgató Norcas felé.
Dühös kiáltások harsantak.
– Kiraboltak!
– Tolvaj!
– Az összes vagyonom!
Skandar Graun szétterpesztett lábbal állt meg Norcas fölött, és buzogányát himbálva dörögte:
– Magyarázatot követelek!
Tolvaj! – suhant át Marlénán egy ismerős hang.
A buzogány tüskés vasmagja ott himbálódzott a feje felett, tekintete kábultan követte imbolygását.
Tolvaaaj!
E pillanatban mintha rázuhant volna az ökölnyi vasgolyó, fájdalmas szikrák pattogtak elméjében, vakító fény robbant.
Zuhant.
Marléna térdre rogyott fájdalmában, ujjai a sátor talajának száraz porát markolászták.
Félhomály ölelte. Az iménti zord jelenet elenyészett. Hunyorgó szeme előtt egy aranytestű, két arasz magas, aranyszemű démon ült egy kalitka belsejében. Az aranydémon a sétapálcájára támaszkodva türelmesen várakozott. Soksok szívdobbanásnyi idő eltelt, mire a felzaklatott Marléna végre megértette, hogy a lelke visszatért a jelenbe, a saját testébe.

Még sokáig levegő után kapkodott a túlságosan is életszerű látomás után, s kitágult szemmel bámult le port markoló két kezére. Minden ujja a helyén volt, mind a tíz.
– Kilencujjú Marléna! – suttogta felé gunyorosan a démon. – Ez lesz majd az új neved!
A lány nagyot nyelt.
– Miért akarsz elrettenteni?
– Láthattad a jövendőt, tetteid következményét.
– S ha megváltoztatom?
– Módodban állna változtatni ezen, de nem teszed. – A démon ravaszkás mosolyt küldött felé. – Épp így fogsz cselekedni, épp így… s önszántadból!
– Hagyni fogom, hogy megcsonkítsanak? Még csak nem is teszek ellene? Tudom, hogy leleplezik a lopást, és le fogják vágni az ujjam miatta, s én mégis azért a láncért nyúlok?
– Így igaz.
– De miért? Miért??
A démon fintorgott.
– Honnan tudjam? Ez a te jövőd, nem az enyém. Én csak azt tudom megmutatni, amit teszel, azt nem, hogy miért.
– Ostoba lennék, ha…
– Az vagy! – förmedt rá a démon. – Ostoba vagy! Tudjuk ezt. Mint ahogy a nagy igazságot is.
– A „nagy igazságot”?
– Mit mondhatnék? – Wejrion megadóan széttárta karjait. – Mergenos álmai kifürkészhetetlenek.
– Mergenos?
– A Karmazsinszlád. Az álmok, a vágyak és az akarat istene.
Marléna hitetlenkedve bámult a démonra.
– Szándékosan beszélsz ily rejtélyesen. Valamit eltitkolsz előlem, igaz?
– Ó, igen. A folytatást.
– Mi történik… azután!?
– Azután, hogy levágták az ujjad? – A kis démon gonoszul, ocsmányul vigyorgott. – Megmutatom. Majd. Ha eljön az ideje.
– Mikor?
– Majd ha beváltod az ígéreted. – Grimaszolt. – Ámbár kétlem, hogy ebben sikerrel járnál.
– Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak! Szavamra, megteszem! Bármi áron!
– Talán igen, talán nem. De semmiképp nem most! A Kobzos már közeleg. Rögtön belép. Hamarosan kezdődik az ingyencirkusz, s szüksége van rám, hogy megbeszéljük a produkciót, mellyel fellépünk a herceg és csőcseléke előtt… Most inkább menj! Menj, amíg lehet!
Marléna azonban nem fogadott szót, közelebb lépett az emelvényhez, és a kalitkát kezdte vizsgálgatni. Nem látott rajta ajtót, vagy bármiféle nyílást, sem zárat vagy sarokvasat. A kalitkát egyetlen, végtelen aranyfonatból kovácsolták.
– A bosszú hajt, igaz? – kérdezte a démon, s hatalmas aranyszemét nem vette le a tündelányról.
Marléna sebesen futó ujjai megtorpantak a rács fölött, s most először nézett nyíltan a démon szemébe.
– A bosszú értelmetlen. Engem más hajt. Harag. Fájdalom. Veszteség. Egy érzés… aminek nincs neve. Az, amikor lassan még a nevetés is meghal benned, s az öröm ritka madara nem látogatja többé kertjeidet. Csak a néma üresség marad, kongó űr, mely eltompítja a lelked. Ha ezt hordozod a szíved helyén, az élet végül céltalanná válik. – A fejét rázta. – Véget kell vetnem ennek!
A démon megértően bólogatott.
– De vajon megfizetede majd az árát?
– Kész vagyok rá!
– Majd meglátjuk. De most sietned kell! – Hirtelen témát váltott. – A ketrecemet úgysem tudod felnyitni semmilyen praktikáddal. Csak a Kulcs nyitja, s az a Kobzosnál van.
– Megszerzem.
– A Kulcs egy aranysíp, amit mindig magánál tart. Láncon függ a nyakában.
Marléna nagyot nyelt, s komoran pillantott le jobb kezére. Az imént átélt élmény, melyről az aranydémon lebbentette félre a jövő homályos fátyolát, még élesen élt benne. Jobb keze mutatóujja tompán sajgott, zsibbadtan lapult a vére a hajszálerekben.
– Egy láncon… értem… a nyakában.
– De a síp önmagában nem elég – hadarta a démon kíméletlenül , ismerned kell hozzá a dallamot is.
– Dallamot? Ó, ez jellemző rá! Te hallottad már?
– Hallottam – rándult kínos grimaszba Wejrion markáns arca , de én nem segíthetek, ugyanis, hmm… botfülem van. A zenei hallásom egy odvas nagy nullával egyenlő! Hát igen… még én sem vagyok tökéletes!
A lány tétován, töprengve állt.
– Talán van, aki már hallotta…
– Tűnj innen! A Kobzos mindjárt ideér! Mindent elronthatsz azzal, ha itt talál.
– Magammal vihetnélek ketrecestül!
– Ostobaság lenne! Ne tétovázz! Fuss inkább, amíg lehet!
– Hátha… – ragadta meg a kalitka tetejét Marléna.
– Fuss, bolond! – Aztán zsörtölődő horkantás: – Eh! Késő!

Éles fénypászma villant át a sötétségen, ahogy a sátor ponyváját félrehajtották. Aztán újra aláhullott a sátorlap, és ismét feketeségbe burkolódzott minden. Az aranydémon fénye is kihunyt e pillanatban, de Aranyszárnyú Wejrion ezzel már nem rejthette el a lányt a belépő elől.
– Fényt! – parancsolta egy erőteljes férfihang, s a sátor sarkaiban elhelyezett parázsgömbök engedelmesen felizzottak.
Marléna leszegett fejjel állt, nem érzett magában elég erőt arra, hogy felpillantson. Keze még mindig a kalitkát markolta.
– Léni! – kiáltotta a férfi meglepetést színlelve, csengő hangon, és közelebb lépett. – Kékséges egek! Minő döbbenet! Bár szinte sejtettem, amikor az őröknek hűlt helyét találtam!
Marléna látta, ahogy két hosszúszárú, fekete csizma tűnik fel a látóterében, hallotta a férfi egyenletes légzését, érezte bódító illatát. Ezer közül is felismerte volna bármely részletéről, s titkon rettegte ezt a pillanatot…
De nem volt választása: a szemébe kellett néznie egykori szerelmének.
Dacosan emelte fel a fejét. Indulatos szavakkal az ajkán, jeges bilincsekkel a szíve körül.
Kobzos Julian ott állt előtte, alig karnyújtásnyira. Magas, fekete hajú férfi, férfiasan markáns arccal, szikrázó, kék szemekkel, játékos, kisfiús mosollyal az ajkán, s ennek láttán a tündelány ajkára fagytak az előre eltervezett okos szavak, szíve hevesebben vert, mint valaha, arca kipirult, keze remegni kezdett.
– Én megmondtam – morogta az aranydémon reményvesztetten. Cilinderét fejére csapva, komótosan lépett a kalitka közepére, sétapálcájára támaszkodott, miközben egyre csak csóválta a fejét. – Reménytelen!
Marléna összerezzent a szóra.
– Te vagy az oka.
– Beleszerelmesedtél, de ő sosem szeretett téged, csak kihasznált! – vont vállat a démon flegmán. – Ez a titka az egésznek. Én csak felerősítettem a bennetek búvó érzéseket. Te örökre szereted, ő pedig örökre közömbös marad irányodban. Méltó büntetés ez egy szószegőnek, nemde?
Kobzos Julian könnyedén felnevetett.
– Léni, kedvesem! Csak nem látogatóba jöttél hozzánk? – Enyhe gúny rejtőzött a hangjában. – De mondd, mi végre e bujkálás? Hisz’ mindketten szívesen látunk, ha jó szándékkal közeledsz. Lásd, még az én kis aranyszárnyú madárkám is szóra méltatott, pedig ez igazán nem jellemző rá!
A démon dühösen szorította össze ajkait, aranyszemében haragos fények villantak.
– Nonono! – dúdolta figyelmeztetően a Kobzos, és közelebb hajolt a rácsokhoz. – Csak semmi heveskedés, apróság! Még a végén bajod esik. S tudod, hogy mennyire sajnálnám, ha szárnyaszegetten kellene kucorognod a sarokban.
A férfi visszafordult a lány felé, de megnyerő ábrázata már korántsem tűnt olyan nyájasnak, mint az imént.
– Léni, Léni, kicsi Léni!
– Ne szólíts így! Utálom!
– Pedig szerintem a „Léni” igazán szép név!
– De én gyűlölöm! Talán épp azért, mert rajtad kívül senki nem hív így!
A Kobzos vállat vont; ejtette a témát.
– Apropó, mit keresel itt?… Ugye, nem azért osontál be a sátramba, hogy elragadd tőlem a legféltettebb kincsemet? Tudod jól, hogy ezt nem tekinteném kifejezetten baráti gesztusnak, s kénytelen lennék átadni téged a Herceg martalócainak. De, nem, nem – emelte fel lágy mozdulattal a lány állát, hogy a szemébe pillanthasson , nem hiszem, hogy ily botorságra vetemednél, kicsi Léni! Szerintem te azért jöttél, hogy újra láthass engem, s felelevenítsük a régi szép napok emlékét!… Ó Léni, drágaságom, szebb vagy, mint valaha, te, te harmatos, törékeny virágszál! Be kell vallanom, az a kedves, tündéri ártatlanság, mely a lényedből sugárzik, ismételten megbabonáz, és felelőtlen tettekre sarkall. Tudod, mit? Ha adsz egy harangvirág ízű csókot, nagylelkű leszek veled, s megengedem, hogy szabadon távozz innen! Na gyerünk, kicsi Léni, adj egy cuppanósat!
– Soha többé! – suttogta a kis nő elszántan. – Nem fogsz csókot rabolni tőlem!
– Na, csak még most az egyszer! – nógatta Kobzos Julian cinkosan. Váratlanul közel hajolt a mozdulni képtelen tündelányhoz, és gyors, érzéketlen csókot lehelt a keskeny ajkakra.
Marléna lelkében ellentétes érzelmek keveredtek; harag és szenvedély örvénylett a szemében, mindkét keze ökölbe szorult, de nem védekezett, nem lökte el magától az arcátlan férfit.
S biztosra vette, hogy Kobzos Juliant, ezt a szép szavú, nyájas mosolyú ördögöt, ezt a javíthatatlan nőcsábászt, még soha egyetlen nő sem taszította el magától.
A hideg csókot nem követte folytatás. Julian megelégedett ennyivel. Pimaszul vigyorgott, és elhúzódott a tündelánytól.
– Megkaptam, amit akartam – jelentette ki megalázó fellengzősséggel. – Tűnj a sátramból, kicsi! Tekintettel a régi szép idők emlékére nem riasztom a fogdmegeket, nem szabadítom rád és társaidra a várőrség katonáit, hogy tömlöcbe vessenek, vagy hogy elűzzenek még Trialcor környékéről is. De, Léni! – emelte fel figyelmeztetően az ujját. – Most utoljára hagylak futni! Ha még egyszer megpróbálod ellopni tőlem őt… neked véged!
Marléna dermedten meredt a férfi felemelt ujjára – a jobb keze mutatóujjára , s a látomásra gondolva csak nehezen sikerült összeszednie magát annyira, hogy válaszolni tudjon.
– Nem a tulajdonod! Bűn kalitkába zárva tartani őt!
– Bűn? – Julian Revald lehengerlően vigyorgott. – A kékséges egekre! Te beszélsz bűnről, Léni, aki mindig is fittyet hánytál a törvényekre, loptál, csaltál, hazudtál, s egymagad több bűnt követtél el, mint én és az összes ismerősöm együttvéve? Vagy talán megcsal az emlékezetem, s nem te voltál az, aki vakmerően felkapaszkodtál Mitregak aga smaragdzöld palotájának legmagasabb tornyába, hogy elcsórd az aga drága szemefényét, az aranyszárnyú kiskedvencét?… Eh! Jobb, ha belátod: te meg én egyformán bűnösök vagyunk!
– Azzal a szándékkal loptam el az agától, hogy visszaadjam a szabadságát!
– De végül is nekem adtad! Önként, önzetlenül, rajongásból, szerelemből…
– Igen, a szerelem elvette az eszem. Azt hittem, viszontszeretsz. Hibáztam. Ma már tudom. Vétettem ellene és magam ellen is. De Aranyszárnyú Wejrion Elfengadhoz tartozik! Ott az ő helye, az elfek szent városában, mert ő arra rendeltetett, hogy őrizze az Aslantassba nyíló kapu bejáratát.
A Kobzos arca gúnyos mosolyra húzódott.
– Mesebeszéd! Elfengad, az elfek csodás városa nem létezik ma már, mint ahogy Aslantass titkos kapuja is múltba vesző legenda csupán. Huszonötezer évvel ezelőtt örökre megsemmisült mindkettő az elfquetter háború végső periódusában! Ugyan már, Léni, ezt neked is tudnod kell! Az elfek csak azért sutyorognak róla, hogy a régi dicsőségre emlékeztesse őket, arra az eltékozolt gazdagságra és hatalomra, amikor még ők uralták Worlukot. Kérlek, Léni, ne akard velem most elhitetni, hogy csak a jó szíved hajt, és azért akarod elragadni tőlem ezt a kis démonfajzatot, mert ezek a poros legendák megindították a szívedet! – Gunyorosan grimaszolt. – Ugyan már, kicsi Léni, szerinted pont te fogod megváltani a világot, és te szerzed vissza az elfeknek, amit a dicsőséges őseid elherdáltak? Ne feledd: te egy gátlástalan, alattomos kis tolvaj vagy!
– Mindenki változhat. S még nekem is vannak olyan titkaim, melyekről fogalmad sem lehet.
– Úgy tudom, minden titkod megosztottad velem… – A férfi ujjai könnyedén futottak végig Marléna gesztenyebarna fürtjein. – Emlékszel még azokra a csodás éjszakákra?
– A hazug csókjaidra? Bár ne emlékeznék!
– Én nem haragszom rád. – A Kobzos lágyan cirógatta a lány arcát hosszú ujjaival. – Újra együtt lehetnénk… úgy, mint rég… csak te meg én! Gyönyört adok neked… olyat, amit senki mástól nem kaphatsz.
Marléna egy pillanatra lehunyta a szemét, mert a Kobzos minden édes szava egyegy újabb tőrdöfés volt a szívébe. Az eszével tudta, hogy a férfi hazudik, a szíve mégis szerette volna hinni, hogy a szavak mögött rejlő érzések igazak.
– Mit akarsz tőlem, Julian?!
– Semmi olyat, ami árthatna neked. Csupán nosztalgiázom egy keveset. Jó párost alkottunk mi ketten, ütőképes párost, ez jár a fejemben! Ezért szeretném, ha visszajönnél hozzám. Cserébe olyan lehetőséget kínálok, melyről nem is álmodhattál eddig. Egy új életet.
– Hazug! – sziszegte Marléna. – Átlátok rajtad! Újra csak kihasználnál, aztán amikor meguntál, elhajítanál.
– A kékséges egekre! Miért dobálózol ily durva szavakkal, kicsi Léni? – búgta a fülébe a férfi negédesen. – Bánt, hogy ily csúfságokat gondolsz a te kedvesedről. Talán nem szeretsz már?
– Bármit érzek, csakis rám tartozik.
Marlénának óriási erőfeszítésébe került, hogy kimondja e szavakat. Az aranydémon átka – mely azóta ült rajta, hogy megszegve a Wejrionnak tett ígéretét, egy szerelmes éjszakáért cserébe a Kobzosnak adta őt , még mindig erős bilinccsel kötötte a férfihoz. S tán így is lesz ez már örökre. Gyűlölte és szerette egyszerre Kobzos Juliant.
Viszolygott tőle, ettől a kétszínű, alattomos szoknyapecértől, a női szívek kifacsarójától!
Ám karjai most látszólag nem engedelmeskedtek akaratának, nem követték a kimondott szavak mélyén felszikrázó harag parancsát. Tétovázva átölelte egykori szerelmét, egy röpke pillanatra a vállára hajtotta a fejét, belesimult az ölelésébe, ujjai az egyenes szálú, fekete hajba túrtak, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint régen.
– Léni, ha tudnád, mennyire hiányoztál! – suttogta diadalmasan a férfi, s ajkai már a lány ajkát keresték. – Jer, kedves, ünnepeljük meg együtt ezt a percet!
A tündelány azonban durván eltaszította magától.
S eközben villámgyors mozdulattal a ruhája redői közé rejtett egy csillogó kis tárgyat: egy sípot. Aranyszárnyú Wejrion, aki eddig szkeptikus fintorral bámulta a kibontakozó románcot, ennek láttán elismerően füttyentett, és színpadias mozdulattal megemelte cilinderét a gyorskezű tolvajlány előtt.
– Léni! – értetlenkedett meglepetten a Kobzos, aki nem észlelte a lopást, s aki csókot és ölelést várt, nem durva elutasítást. – Mi lelt? Nem akarsz szerelmeskedni velem?
– Te nem szerettél még soha senkit, Julian!
– De soha nem is ígértem szerelmet senkinek! Vagy talán emlékszel, hogy valaha is azt mondtam neked, adok mást is a testi örömökön kívül?
– Szavakkal nem – sziszegte a lány indulatosan. – Ám szerelmet vallani szavak nélkül is lehet!
A Kobzos merőn nézte a tündelányt, tekintetéből elenyészett az iménti hirtelen támadt vágy fénye, és ábrázatára kiült a szokásos flegma, leereszkedő, öntelt kifejezés.
– Miért is épp most kell ezt megvitatnunk? – érdeklődött felsőbbrendű elutasítással. – Sokkal kellemesebben is eltölthetnénk az időt, mint üres szócsépléssel… Jól van, nem szeretlek, mint ahogy soha nem is szerettelek, de mindig is szívesen hemperegtem veled. És amennyire emlékszem, ezeket a kis testi csatározásokat te is fölöttébb élvezted. Úgyhogy… van még néhány szabad órám az esti fellépés előtt. – A lány sötét tekintetét látva kedvesen elvigyorodott, és kacsintott. – Egy kapcsolat úgy is lehet jó, ha csak az egyik fél szerelmes, nem?
Marléna felhördült, és mindkét kezét ökölbe szorította.
Kobzos Julian azonban gyengéd, ámde határozott mozdulattal lefogta, mielőtt üthetett volna. A világoskék szempár derűsen csillogott.
– Csak ugrattalak, kicsi! Nehogy már felpofozz! – Hahotázott. – Szokás szerint alaposan elvetettem a sulykot, de legalább írd a javamra, hogy imádnivaló, jó szándékú fickó vagyok!
– Így állsz bosszút rajtam, hogy… gonoszkodsz velem!
– Mondom, hogy csak tréfálkoztam. Tényleg csak ugrattalak, Léni! Eszem ágában se lett volna henteregni veled éppen most… amikor mindjárt itt lesz annak a gyönyörteli órákat ígérő, csábos szempárnak a tulajdonosa, hogy elkápráztasson és a velőt is kiszívja belőlem a ma esti fellépés előtt! – Durván felröhögött. – Csábos szempárt mondtam? Hát megvesztem én?! A nőiesen telt idomok, a dinnyényi csöcsök, az a mesésen domborodó segg… na, azok számítanak nekem, nem a csábos tekintetek! Abból a nőből aztán kinézek jó pár vad és gyönyöröktől terhes, fülledt órácskát! – A fejét rázta. – Nem, nem, kicsi Léni, ne aggódj… te már nem kellesz nekem. De hidd el, nem haragszom rád, nem szándékosan gonoszkodok, és a bosszúállásnak még az ízét sem ismerem!
– Különleges, édes ízű a gyűlölet és a bosszú gondolata. Sajnálhatod, hogy nem ismered. Nem tudod, mit veszítesz!
– Ejnye, no! A kékséges egekre mondom, némi neheztelést vélek kihallani a hangodból!
– Neheztelést?! – Marléna keserűen felkacagott. – Ha a harag ölni tudna, akkor az, amit irántad érzek, az örök kárhozat sorsára juttatna!
– Megkeseredtél – ingatta fejét a Kobzos szánakozva , és ez nagy kár. Igazán nem áll jól neked. Ráncokat varázsol a szemed sarkába. No, de a megbocsátás, Léni? Nos, hol marad a feloldozó, mindent megoldó megbocsátás?
– Megbocsátás nem létezik! Csak ki nem mondott, elhallgatott szavak. A megbocsátás csupán kegyes hazugság, amivel a minket ért fájdalomtól védjük magunkat, s ez is csak a túlélés egyik eszköze, semmi más!
Hosszan meredtek egymásra. A Kobzos szórakozottan tűnődve, Marléna látszólagos hidegséggel. De a tündelány szíve eközben reszketett. Remélte, hogy akarata végig legyőzi gyengeségét, s nem látszódik rajta a vágy, ami a férfihoz vonzza.
– Ha jól értem – törte meg a közéjük telepedett súlyos csendet a Kobzos , most távozni kívánsz. Ám legyen… Ez egyszer futni hagylak. De vésd jól az eszedbe, amit korábban mondtam, kicsi Léni! Ha legközelebb a démonom közelében látlak, nem leszek ily kíméletes! Ne feledd!
– Hogy is feledhetném – a lány kifelé libbent , hisz’ kincsként őrizem magamban minden édes szavad!

Amikor Marléna kisurrant a sátorból, oly nagyon sietett, hogy nem észlelte időben a befelé igyekvőt, és a szó szoros értelmében beleütközött. Nagydarab, duci embernő ballagott volna befelé, egy látszólag kövérkés némber, ámde nem a puhány, hájas fajtából; a húsa kemény volt és ruganyos.
A tündelány annyira elmerült saját visszás érzéseiben, hogy még egy kósza bocsánatkérést sem tudott elrebegni. Lepattant a ruganyos testről, és sietve tovalibbent az idegen útjából.
Azonban egy kemény marok megragadta keskeny vállát, és annál fogva visszarántotta, megpördítette.
– No nézd csak, nézd csak! – csikorogta egy ismerős hang meglepetten és rosszindulatúan. – A kis trükkös kártyabubus!
Romana Naimor volt az, vékony fatálcán egy hihetetlenül hatalmas fürt szőlőt egyensúlyozva bal kezében. Jobbjával a tündelány vállát markolta. Arca gyanakvásra torzult, ajkait felhúzta, akár egy ellenségesen vicsorgó ragadozó, s szeméből féltékeny villámok csapkodtak.
– Mi a rossebet kerestél a jövendőbelimnél, te lapos mellű nyivászta?! – förmedt rá Romana, és a vállánál fogva megrázta.
Nem kellett ahhoz túl nagy fantázia, hogy Marléna összerakja a mozaikdarabokat a „gyönyöröket ígérő, csábos szempárról” és a „telt idomokról, dinnyényi keblekről”.
– Hogy mit kerestem itt? – motyogta. – Nem azt, amit te, abban biztos lehetsz!
– Na, várj csak…
Marléna azonban nem várt. Villámgyors mozdulattal kiverte a tálcát a vaskos embernő bal kezéből, s miközben az mérges hördüléssel a lefelé hulló szőlőfürt után kapott a jobbjával, a tündelány elrántotta kiszabadult vállát, és máris tovasuhant a két csodálkozó zsoldos között, akik időközben visszatértek a posztjukra.
A szőlő persze a porba hullott, leszakadtak a fürtről a hatalmas szemek, elgurultak vagy szétrepedtek, és a telt idomú Romana úgy szitkozódott, akár egy részeg ork kocsis, akinek villám sújtotta halálra a kedvenc lovát, s ráadásul épp legértékesebb részét, az agyvelejét égette szénné – vagyis csaknem ehetetlenné.
– A feketeseggű Grooms áporodott végbélgáza fojtogassa félholtra a ribanc tündeanyádat, te átkozott kis…
Marléna nem várta ki a cifra tirádák végét. Megigazította vállán az íját, és rezdületlen arccal bevette magát a színes sátrak és bódék kusza összevisszaságába. Tekintetével Carlát kereste, gondolván, hogy a csitri itt les rá valahol a közelben, de nem látta sehol.
A kora délután időközben késeire fordult, bár az alkony sötét pírja még nem árnyalta az ég alját. Ahogy a nappali hőség alábbhagyott, mind többen merészkedtek elő hajlékuk vagy az enyhet adó bódék rejtekéből, s a Vásártéren szinte egymást érték a mulatni vagy vásárolni vágyók.
A tündelány mégis talált egy magányos zugot az egyik nagy, fekete bódé háta mögött, és csak miután meggyőződött arról, hogy nem követi senki, akkor merte szemügyre venni szerzeményét, amit a Kobzos nyakából emelt el abban az óvatlan pillanatban.
A kicsiny, háromlyukú aranysíp sima teste zöldessárgán csillogott a nap utolsó sugaraiban, s egy aprócska karcoláson kívül nem látszott rajta semmi szokatlan. Marléna éles tündeszeme azonban tévedhetetlenül felismerte a „karcolásban” az egyik ősi jelzőrúnát. Hogy egészen pontosan mit jelent ez a jelölés, azt nem tudta, ám azt kétségkívül megállapította, hogy a sípot egyfajta tiltómágia korlátozza; vagyis csak akkor fejti ki mágikus hatását, ha azt egy előre elrendelt módon használják. Vagyis: hiába fújja meg találomra…
…nem fog történni semmi, ha nem a megfelelő dallamot játssza rajta. A megfelelő ritmusban kell fújni, a megfelelő lyukak egymás utáni lefogásával.
Ez a síp a megfelelő dallam nélkül értéktelen!
Vagy ha nem is értéktelen, de arra a célra, amire neki kellene, használhatatlan!
De hogyan szerezhetné meg a síp mágiájának aktiválásához szükséges dallamot?
Marléna eltette a sípot a ruhája bélésébe, mielőtt annak csillogása nemkívánatos figyelmet keltett volna a közelben sétálgató és hangoskodó népek körében, aztán egy italárus bódéhoz sietett, bodzalevet rendelt, s miközben azt szürcsölgette, sorra vetette el a lehetőségeket…
Honnan lehetne megtudni?
Aranyszárnyú Wejrion nyilván sokszor hallotta már, de mivel saját bevallása szerint neki botfüle van, nem tud segíteni.
Ki más ismerheti még?
Valószínűleg a Kobzoson kívül senki. Julian mindig is az a magának való, rejtélyes, fölöttébb elővigyázatos férfi volt, aki senkivel nem osztja meg a titkait. Vagyis nincs más lehetőség: a dallamot tőle kell megszerezni!
Vagy talán…
Marléna elmerengett egy szívdobbanásnyi ideig, amíg a szavakká nem formálódó ötletszerű érzés végigsuhant az agyán, aztán megrázta magát, és a félig kiivott poharat sorsára hagyva arrafelé iramodott, amerre a férjét sejtette.
Norcas azonban nem volt az ekhós szekerüknél, csupán kicsiny társulatuk két tagja – Lundry, a szakállas barbárnő és Jamator, a persi kardnyelő lógázták a lábukat békésen a szekér bakjáról. Ráérősen iszogattak, beszélgettek; nem volt semmi dolguk. Norcas eredetileg napi két előadást tervezett, egyet délután, s aztán alkonyat után a másikat, de oly sok látványosság volt itt ebben a vásárban, hogy az ő csekélyke produkciójukra alig jött érdeklődő. Így aztán csupán az esti előadásokat tartották meg, s napközben kiki másként próbálta megkeresni a betevő falatra valót.
– Norc? – érdeklődött Marléna minden bevezető nélkül.
A barbárnő felpillantott, megcirógatta köldökig érő, hosszú, vörös szakállát, és válasz helyett hangosat böfögött. A sebhelyes képű, zömök persi viszont hátrafelé bökött a válla fölött jobb hüvelykjével.
– Ott alkudozik… annál a cinóber ponyvánál… Zabot vesz a lovaknak…
Marléna a mutatott irányba lendült, és pár pillanattal később megpillantotta férje ismerős alakját az élénk színű alkalmatosság árnyékában. Nem sátor volt ez, csupán egy cinóber ponyva, amit embermagas cölöpökre feszítettek ki. Állni nemigen lehetett volna alatta, de a székek gyanánt használt, felfordított hordókon ülve még a legmagasabbak feje sem súrolta a ponyvát.
Ott ült ő, Norcas, három másik fickó társaságában, ráérősen beszélgetve, durva ónkupákból bort iszogatva. A férfi meglátta őt, kedvesen rámosolygott, és intett, hogy várjon.
A türelmetlen tündelány megértette a jelzést, megtorpant és nem ment közelebb, de szúrósan meredt támogatójára, mintegy próbálva értésére adni, hogy a mondandója nem tűr halasztást.
Norcas érzékelte a türelmetlenségét, és még szigorúbban pillantott rá, jelezve, hogy maradjon veszteg, ám ugyanakkor a szigorú ábrázat mögött oly kedves, szeretetteljes tekintetet vetett rá, hogy a felajzott tündelánynak belesajdult a szíve.
Bűbáj! – győzködte magát. Csupán a bűbáj hatása ez!
De a lelke mélyén tudta, hogy ez nem igaz.
Ez az érzés jóval több egy egyszerű bűbájvarázs hatásánál…
Azt tartja a mondás, hogy a tündék csak egyszer szeretnek életükben, s vagy boldogság vár rájuk, vagy belepusztulnak. De ez nem igaz. A tündék többsége nem ismeri a szerelmet, vagy ha mégis, nem tud mit kezdeni az érzéssel. Ám ha egy tünde igazán szerelemre lobban, eléghet önnön tüzében.
Ez történt Marlénával is…
…ám ő tudta ezt, s megpróbált védekezni a lelkét emésztő, heves érzelmekkel szemben.
Amikor rossz sorsa összehozta Kobzos Juliannal, a tündelány egyik pillanatról a másikra gyulladt szerelemre az emberférfi iránt. Az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy érdemtelenre pazarolja az érzelmeit. Kezdettől tudta, hogy a férfi nem szereti őt, és soha nem is fogja szeretni. Érezte, esélye sincs arra, hogy megváltoztassa ezt a jóképű, könnyed léhűtőt…
…de az igazán mély szerelem nem tűr engedményeket.
Marléna önzetlenül dobta oda magát a Kobzosnak, s sorra követte el érte az őrültségeket, elhajította tisztességét, bezárta az ajtót régi léte mögött. Meghalni is kész lett volna a Kobzos egyetlen csókjáért. Az eszével pontosan tudta, hogy a férfi kihasználja; de nem bánta. Ó, nem! Csöppet sem bánta.
Aztán végül mégis észhez tért. Szökni akart e megsemmisítő kapcsolatból, s ki tudta volna purgálni szívéből és tudatából a csalfa férfit… de ekkor jött Aranyszárnyú Wejrion, aki bosszúból, amiért átverték, átkot bocsátott reá: felerősítette amúgy sem gyenge érzelmeit. A fogyatkozó szerelem leküzdhetetlen imádattá, feltétel nélküli rajongássá vált. Ha Julian azt kívánta volna tőle, hogy ugorjon a kútba, hallani lehetett volna a csobbanást még az utolsó szótag kimondása előtt.
Nem mágia volt ez; jóval több annál.
Marlénának hosszú hónapok megfeszített munkájára volt szükség ahhoz, hogy dacolni tudjon felnagyított érzelmeivel. Végül elszökött a Kobzostól. De már másnap visszament volna, ha nem találkozik Norcasszal. Segítséget kért az illuzionistától. Elmondott neki mindent, s Norcas megértette őt. Alkut kötöttek.
Alkut…
Norcas – az ő beleegyezésével, mi több: az ő kívánságára – bűbájt bocsátott reá, béklyóba kötve ezzel a szívét, s így tulajdonítva el a Kobzosra pazarolt érzelmeit. Ez az erős bűbáj képes volt dacolni Wejrion átkával, s elhalványította, megfakította a Kobzos iránt érzett imádatot. Így el tudott szakadni abból az önpusztító szerelemből.
Azonban nagy árat kellett fizetnie ezért. Az alku része volt, hogy a segítségért cserébe Norcas felesége lett, s nem csupán mint asszonya szolgálta ki az emberférfi minden vágyát, de segítette boldogulását és hűséges partnere, társa lett.
Vagy inkább az önkéntes rabszolgája?
A tündelány nehezen tudta volna ezt megmondani.
Hónapokon át vívódott zavaros érzelmeivel. Spontán érzelmei, az átoktól felerősített szerelem a Kobzos iránt és a bűbájvarázs béklyója viaskodott egymással a lelkében, s hol az egyik kerekedett felül, hol pedig a másik. Marléna meghasonlott önmagával, s már nem tudta eldönteni, hol végződik a saját akarata, s hol kezdődnek azok a korlátozó, kényszerítő mágiák, melyek meghatározzák létezése határait.
Néha imádta Juliant, máskor gyűlölte és megvetette.
Többnyire gyűlölte és megvetette Norcast, de valahogy fokozatosan megszerette, és egyre gyakrabban érezte úgy, hogy szeretnie kell ezt az emberférfit, aki magához vette őt és gondját viselte.
Egyre erősebb lett a bűbáj?
Vagy tényleg kezdte megszeretni a férjét?
Marléna mostanában egyre többet tűnődött ezen. Tudta, hogy bűbáj hatása alatt áll, önként vállalt, erős bűbáj hatása alatt, ami eltorzítja az ítélőképességét…
…de mégis…
MÉGIS!
Valahol a lelke legmélyén megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy nem az önként vállalt mágikus béklyó az, ami új keletű érzéseket éleszt szétmarcangolt lelkében.
Ám bármi történt is, az igazi szerelem még a bűbáj ellenére is Kobzos Julian maradt.

Hosszú percek teltek el, mire Norcas megegyezett a három idegennel, felhörpintette bora maradékát, és sorban lekezelt mindegyikükkel. Futólag rámosolygott az engedelmesen várakozó tündelányra, de aztán ismét komolyságot erőltetett arcvonásaira.
– Látod, Marli – mormolta elismerően, amikor odaért , ezt imádom benned leginkább… egy emberasszony képtelen lett volna nyugton kivárni, míg végzek ezekkel. – Bólogatott. – Jobb áron sikerült zabot és kölest venni, mint gondoltam. A lovaknak lesz abrakjuk legalább két hétre, és ha nem dorbézolunk, mi is kihúzzuk addig… – Elégedetten simogatta ápolt körszakállát. – Szavamra, remek kereskedő lenne belőlem! A végén még felhagyok ezzel a vándorélettel, és valami tisztességesebb szakmára adom a fejem!
– Nem teszel ilyet – jegyezte meg Marléna komolyan, nem értve meg a csúfondáros szavakban mélyen rejlő tréfát.
– Ó, persze, hogy nem! – göcögött Norcas, és vállat vont. – Bár ki tudja? Kezdem unni ezt a kilátástalan vándoréletet. Gyűlölöm, hogy napról napra kell élnünk, sose tudva előre, hogy mit hoz a holnap… és hogy lesze egyáltalán holnap. – Hirtelen rátört a rosszkedv, derűs tekintete elkomorodott. – Egyáltalán lesze holnap…
Marléna türelmesen várta, hogy a férje befejezze monológját. Norcas azonban egyre jobban belelovalta magát a gondolataiba:
– Tudod, Marli, én nem vagyok az a kalandorfajta, aki élvezi a váratlan helyzeteket és az izgalmakat. Mindig is utáltam kockáztatni, s a feszültség kikészít. Ha lehetett, inkább választottam a csekély nyereséggel kecsegtető biztosabb megoldást, mint a bizonytalanabb vagyont… – Sóhajtott. – Talán épp ezért nem vittem túl sokra. De hát ez van, én már csak ilyen vagyok.
Épp ellentéte Juliannak! – gondolta a tündelány, miközben oldalra vetette a tekintetét, hogy a férje ne olvashasson belőle. Julian bezzeg élvezi az izgalmakat! Nyughatatlan és vakmerő, imádja a veszélyt, a kockáztatás a vérében lüktet!
Norcas hirtelen elhallgatott. Két ujját kedvese álla alá csúsztatta, és gyengéd határozottsággal megemelte a lány fejét, hogy a szemébe nézhessen.
– Nála jártál, igaz? – dörmögte megbántottan, s ingerült hangon nyomban választ is adott saját kérdésére: – Pedig megtiltottam!
– Nem, nem tiltottad meg! – Marléna a fejét ingatta. – Nem tiltottad meg, mivel nem vagy abban a helyzetben, hogy te bármit is megtilthass nekem… csupán tanácsoltad, hogy ne menjek a közelébe!
– De te mégis odamentél!
– Igen. Mert azt is tanácsoltad – folytatta megingathatatlan lelki nyugalommal a lány , hogy ideje a szemébe néznem. És én beláttam, hogy igazad van. Elvégre „nem futhatok előle örökké”…
Norcas hevesen megragadta Marléna mindkét felkarját, mintha erőteljesen meg akarná rázni, de egy pillanattal később elernyedtek az ujjai, s a markolás gyengéd érintéssé lanyhult.
– Mondd el, mi történt!
– Semmi különös – fuvolázta álmatag hangon Marléna. – Találkoztam vele, a szemébe néztem, beszélgettünk, és megállapíthattam, hogy már semmit sem érzek iránta. A bűbájod jól működik, Norc… kioltotta lelkemben a lángokat.
– Hála az égnek, s az összes isteneknek! – hadarta a férfi. – És mit mondott neked? Mit akart tőled?
– Szerinted? – A lány flegmán vállat vont. – Csak a szokásos. A „kékséges egek”et emlegetve megpróbált elcsábítani és kedvét lelni testemben.
– Deee… nem sikerült neki, ugye?
– Ismétlem: már semmit sem érzek iránta. Sem szerelmet, sem gyűlöletet. Semmit. Kobzos Julian közömbös számomra.
Biztosra vette, hogy Norcas tudja, mindez nem fedi a valóságot, de ugyanakkor azt is gyanította, hogy a férfi nem akar turkálni a legmélyebb érzéseiben.
Nem akart. Viszont egy valamit tisztázni szándékozott.
– De ugye… nem sikerült neki?
– Nem, Norc, nem sikerült – jelentette ki keményen Marléna, és őszintén nézett a férje szemébe. – Elutasítottam. Határozottan.
– Mire ő? Tovább erősködött, mi? Az a nyavalyás, nyikhaj gazember! – Norcas a fogát csikorgatta. – Van pofája kikezdeni a feleségemmel!
– Kikezd ő bárki feleségével, ha a kedve úgy kívánja. De ez alkalommal csak játszadozni próbált velem, s valójában egy másik nőt várt az ágyába. Engem csak próbára tett.
– Gyalázatos csirkefogó! Ó, de szívesen megleckéztetném!
– Épp ezért jöttem. Segíts nekem, Norc!
A körszakállas férfi a szó szoros értelmében összerezzent, mintha orvul tarkón cserdítették volna egy láthatatlan ostorral.
– Na várj csak, Marli…
– Most visszafizethetünk neki mindenért!
Norcas eltolta magától merev kedvesét, és levette karjáról a kezét. Sötét szemében ideges fények pislákoltak.
– Nem ér annyit! – suttogta, kiapadó nyálával küszködve. – Túl veszélyes! Túl kockázatos! Nem, nem! Ő… erősebb nálam! Ha mágiára kerül a sor, simán elintéz! És téged is!
Marléna hallgatott. Nem nézett a férjére. Most nem szerette. Gyűlölte, ha gyáva. Fordított esetben Julian egy pillanatot se habozott volna! Úgy röppent volna rá a lehetőségre, mint vadászó sas a galambok közé!
Norcas megérezhette, mire gondolhat a kedvese, mert fültől fülig elvörösödött és rettenetesen zavarba jött.
– Figyelj, Marli… khm… na, hm… szóval, meg kell értened… Semmire jutunk azzal, ha őrültségekkel próbálkozunk! Sőt, mindketten rajtaveszthetünk!
Marléna még most sem szólt. Lelki szemei előtt az a jövőbéli látomás pergett, amit Aranyszárnyú Wejrion mutatott neki: jobb keze mutatóujjának elvesztése.
De hogyan kerülhet sor erre? Hogyan vállalhatna ekkora kockázatot ennek a gyáva embernek a társaként?
Norcas összeszedte magát, és szokatlanul mereven állt.
– Rendben – préselte ki magából elszántan. – Mondd el, mit tervezel, és majd a hallottak alapján eldöntöm, segíteleke!
– Persze, hogy segítesz. Mint ahogy eddig mindig és mindenben segítettél. Te jó ember vagy, Norc, és én szeretlek téged. A magam módján.
A férfi vonásai ellágyultak. Aztán azonnal szigorúvá váltak ismét.
– Mire készülsz, Marli?
– Azt teszem, amit ő tett velem: ellopom a legdrágább kincsét!
– A kobzát?? – tört ki akaratlanul Norcas, aztán ő maga is megmosolyogta ostoba reagálását. – A démont, persze… értem már! – Tűnődve vakargatta az állszőrzetét. – Hm, végül is… nekünk sem jönne rosszul egy ilyen látomáskeltő csodaizé… de szerinted nem gyanakodna ránk és nem próbálná visszaszerezni… még akár törvényes úton is?
– Érts engem! – sziszegte a tündelány elszántan. – Nem azért teszem, hogy bosszút álljak Julianon, és nem is azért, hogy haszonhoz jussak! El fogom lopni Aranyszárnyú Wejriont a Kobzostól, de nem azért, hogy megtartsam, hanem azért, hogy visszaadjam a szabadságát!
– Elment az eszed, drágám?! Egy ilyen értékes kis…
– Tartozom neki! Szavamat adtam, és Julian miatt megszegtem. Ideje kiegyenlíteni a számlát!
– Tudod te, mennyi pénzt kereshetnénk ezzel a cilinderes aranypojácával??
– Bármennyit is, nem érdekel. Segítesz vagy sem, Wejrion szabad lesz… még ma éjszaka!
– „Még ma éjszaka”? – visszhangozta a férfi erőtlenül. Aztán az arcára kiült a kiszolgáltatott tehetetlenség kifejezése. – Hát… mit akarsz, mit segítsek?
Marléna nem bírt uralkodni magán. Közel hajolt, és gyors, forró puszit cuppantott férje pörsenéses arcára. Ilyennek szerette. Még ha alapvetően gyáva is, végül is mindig készen áll áldozatot hozni kedveséért.
És a lágy ajkak érintése még inkább fokozta elszántságát.
– Gyerünk, mondjad! Mit kell tennem? Hm?!
– Itt ez a síp. – Marléna előhúzta szerzeményét. – Ez a kulcsa az aranydémon börtönének…
– Óh, óhóhhhh! Hogy szerezted?!
– …de a síp önmagában kevés, kell hozzá egy dallam is!
– Óh, értem. – Norcas sápadt képébe visszatért az élet, egy sanda vigyor formájában. – És ki tudja ezt a dallamot? – Elbizonytalanodott. – Ugye, nem a Kobzosból kell kicsalogatnom?
– Egy régi ismerős, aki most a Kobzosnak dolgozik… ő talán tudja. Tudnia kell!
– Szürke Gridak!
– Mit gondolsz, ki tudnád szedni belőle ezt a dallamot?
– Ki én! – rötyögött az illuzionista öntelten. – Kiszedem belőle, még akkor is, ha nem tudja! Bízhatsz bennem, Marli, nem probléma! Leitatom a nyavalyást, és egy kissé megdolgozom!… A sípot ideadod?
A tündelány habozott.
– Nem! – mondta. Aztán meggondolta magát, és a férje kezébe nyomta. – Még alkonyat előtt… add vissza, kérlek!
Norcas, ahogy átvette az aranysípot, egy időtlen pillanatig fogva tartotta kedvese nyúlánk kézfejét tömpe ujjai között, és olvadozva pislogott reá.
– Alkonyat előtt… igen. Visszakapod. A dallammal együtt… ígérem! – Idegesen rángatózott a bal szeme alatti ideg. – Marli… ha ezen túl leszünk… fogsz engem szeretni?
– Én most is szeretlek, Norc.
– Úgy értem… igazán!
– Igazán szeretlek.
Az illuzionista kelletlenül sóhajtott.
– Szeretsz, igen… de a szíved még mindig a Kobzosé…
– Még ha így lenne is – felelte a lány , arról nem tehetek.