A kert

A kert, mint az év bármelyik napján, most is virágba borulva hízelgett szeretett lakójának, Geának. A szépséges nőnek, kinek akarata és dolgos kezei által életet kaphatott. Ez volt a paradicsom, amely a kietlen pusztaság zord vidékén az életet jelentette. Boldogság és nyugalom járta át a völgynek ezt az eldugott zugát. Tökéletesnek próbálták teremteni, mégis hiányzott valami. Valami nem volt teljes a békében és a szépségben, amit a csodás fák és virágok nyújthattak. Ez pedig egy fájó, oda nem illő érzés volt, a magány. Gea egyedül érezte magát. Mindig is társakra vágyott, magához hasonlókra. Gyermekekre, akiket nevelhet, és akikben boldogságot találhat. Rengeteget töprengett azon, merre induljon, és merre keresse a hiányzó társakat. Sokszor megtette az első lépéseket, hogy átvágjon a pusztán, de a kert határán újra és újra megtorpant. Nem merte elhagyni védelmet adó otthonát. Napról napra komorabbá vált, a lelkét hevítő vágy miatt. Tudta, hogy saját erejéből nem lesz képes rátalálni a hőn áhított kincsekre.

A természet ősi szelleme figyelte mindennapjait. Látta Gea minden tettét és minden gondolatát. Fájt neki az a tudat, hogy szeretett nője belebetegszik az egyedüllét kínjaiba. Megadta hát erejéből, amire vágyott. Két szép gyermeket, két árvát vezetett a kerthez, akik nem egy vérből valók voltak, mégis hasonlóak egymáshoz, és Geához is.
A nő hálaadó imádságot mondott Tellusnak, a földszellemnek, aki azonban óva intette őt.
– Jutalmaid ők Gea, amiért e csodás kertet gondozod. Bárhogy neveld is őket, mától a te gyermekeid lesznek mindörökké! Hasonlóak önmagadhoz, ahogy azt lelked kívánta. Óva intelek azonban a jövőtől. Szörnyű végzet várna rájuk, ha egymásnak engednéd őket. Megszeretik egymást, bármit is teszel, és minduntalan egymás karjaiba vágynak majd. Ha testük egybeforrt, életüknek vége szakad. Velük együtt pedig elpusztulnak kerted minden egyes fái és minden virágai. Vigyázz hát, asszony, és bölcsen neveld őket!
Gea akkor még nem értette, ura miért volt kemény szavú, hiszen lénye új boldogságra talált.
Már voltak gyermekei. Egy fia és egy lánya, kiket Ignisnek és Aquának nevezett el.

Az idő egyre nagyobb léptekkel haladt előre, és a gyermekek szépen lassan felnőttek. Felhőtlen és gondtalan élet adatott meg nekik. Nem volt más teendőjük, mint szeretni, és ők ennek a feladatnak könnyedén eleget tettek. Gea fél szemét mindig rajtuk tartotta, mert félt a szörnyű jóslattól. Attól, hogy egyszer az egész munkája romokba dől, és kicsiny kertjét elhódítja a pusztaság. Sok idő eltelt már, és úgy látszott, minden jól alakul. Tellus szavai lassacskán elvesztették fontosságukat. Egyik reggel azonban, mikor kedvenc ösvényén sétált, meglátta a két ifjút. Ajkaik szerelmes csókban forrtak össze. Lelke legmélyén talán még örült is, hogy láthatta boldogságukat, de ösztönei azt súgták, közbe kell lépnie. Mindenáron meg kellett akadályoznia szerelmüket, hiszen nem voltak tisztában tettük súlyával.
– Ignis! Gyere ide egy percre, kérlek! – parancsoló, kemény hangja megrémisztette a fiút. Fűben heverésző testét csakhamar mozgásra bírta, és szeretett anyjához sietett.
– Itt vagyok anyám. Mond, miért szólítottál?
– Mától, fiam, kerüld el messzire a leányt. Megtiltom, hogy szeresd, és parancsolom, hogy gyűlöld tiszta szívedből! Most pedig menj! Mától te csak a kert keleti felén járhatsz. A pusztaság szélétől az Életfáig.
A fiú szomorúan vette tudomásul a kemény szavakat. Komoran, szó nélkül sétált túl az Életfa árnyékos levelei alatt, egészen keletre, a pusztaság széléhez.
Ekkor Gea a leányához fordult.
– Aqua, leányom! Látod a fiút? Ím elfordult tőled! Nem szeret, és neked parancsba adom, hogy gyűlöld őt! Ne nézz rá, és ne találkozz vele eztán! Mától te csak a kertnek ezen a felén járhatsz, és az Életfánál messzebb nem mehetsz keletre.

A szomorú leány tudomásul vette a kegyetlen ítéletet. Egy kőre ült, hogy könnyeivel áztassa a zöld füvet.
Tellus boldog volt, hogy lágyszívűsége nem okozta hatalma végét. Boldoggá akarta tenni nőjét, de ez nagy veszélyt hozott a saját fejére. A Sors azonban kegyesen megpecsételte a jövőt, mindent a hataloméhes férfi akarata szerint alakítva. Megmarad a látszat, és a kert csak az övé lesz. Elzárkózva a pusztaságtól, melyet sohasem fog elhódítani az élettelen világ karmai közül. Legalábbis ő erre számított. A Sors azonban kevés dologra aggat béklyót, pusztán azért, mert az érdek így kívánja.
Már jó ideje éltek elszakítva egymástól, mikor egyik éjjel valami mindkettejüket az Életfához szólította. Ez volt az első növény, amely kihajtott és elhódított egy talpalatnyi földet a pusztaságtól. Sok évvel ezelőtt ez a növény született Tellus és Gea nászából. Ez a növény volt az, melyből évszázadok alatt az élet egy csodás kertté nőtte ki magát.
A lágy szellő hívta ismét találkozóra az ifjú szerelmeseket. Eddig a pontig mehettek és nem tovább, de ezen a ponton, a kert szívében újra láthatták egymást.
Aqua szemében könnyek végtelennek látszó folyama született és indult meg arcán a zöld fű felé. Szomorúságának jele volt ez, amiért külön kell élnie kedvesétől. Ignis tekintetében nagyra törő lángok éledtek, jelezvén a dühöt, ami lelkében élt. A dühöt, amely a vívódó lélek mélyéből fakadt.
– Anyánk mondta, hogy gyűlölsz, s nem szeretsz többé. – kezdte lágyan a leány, megtörve a kínzó csendet.
– Anyánk mondta, hogy gyűlöljelek, de szívemben csak a szeretet lángja él irántad.
– Kegyetlen az élet, hogy ezt az utat adta nekünk. Távol kell élnem tőled, de mégis a karjaidba vágyom szüntelen.
Aqua könnyed léptekkel szökkent az ifjú Ignis karjai közé, nem törődve a tiltással. Csak a legyőzhetetlen vágyat érezte lelkében, a félelem már elmúlt.
– Bárcsak ne lenne béklyó lelkünkön.
– Bárcsak együtt lehetnénk mindörökké.
Hirtelen egy fáradt hang szólalt meg, amit azelőtt sohasem hallottak. A természet hangja volt az, maga az Életfa szólt hozzájuk.
– A szívetek akarata erősebb, mint bármely parancs. Tegyétek, amit helyesnek véltek. A jövő csak rajtatok áll, és nem más akaratán.

A kellemes hang bátorítóan hatott. Habár nem értették, miért ilyen fontosak ők, de legbelül érezték, hogy csak a másikért lettek teremtve. Az ifjú próbált először választ lelni a fejében tolongó milliónyi kérdésre.
– Ki vagy te és miért szólítasz minket?
A hang azonban már nem felelt. Elmondott mindent, amit tudni kell és érdemes. A többi már rajtuk múlott. Az öreg hang és a szabadság gondolata túl csábító volt ahhoz, hogy ellenálljanak neki. Az éjszaka leplével takarózva egymáséi lettek.
Gea egy hangos, eddig sosem hallott robajra ébredt. Futott, ahogy csak bírt, egyenesen a kert szívéhez. Reménykedett, hogy semmi gond sem történt, de a megnyugvást nyújtó látvány helyett valami szörnyűség fogadta. A sötétség fátylából előbújt az egykor ékes fa. Levelei immár szénné perzselődtek, és gyökerei elszáradtak a földben. Elkezdődött a pusztulás korszaka. Gyermekei mégis egymáséi lettek, halálba menekülve az örök boldogtalanság elől. Ő volt a hibás. Ő volt, aki megölte őket. Ha nem önző annyira, hogy elvakítsa saját boldogsága, talán másként alakult volna. Most már azonban késő volt. A kert pusztulásnak indult. A virágok sorra elfonnyadtak. A fák levelei szénrögökké váltak, és egymás után hullottak alá a szél érintése nyomán. Tellus szomorú szemekkel nézte, amint szeretett nője megtört szívvel, holtan rogy össze az elfonnyadt barna füvön. Ő maga volt a kert, és az ő életének elmúltával a pusztaság minden felett hatalmat nyerhetett, letaszítva trónjáról Tellust. A földszellem hatalma a természet felett megszűnt létezni. Teremtő erők szabadultak el, létrehívva egy új életet. Megszületett a gyermek, aki felett már nem volt hatalma senkinek. Az égre szállt, és hatalmas, szürke fellegként eltakarta a holdat és annak csillagait.

Sírni kezdett. Siratta szüleit, és gyászolta Geát, a nőt, akiből valaha a kert fogant. Öröksége volt minden egyes földre hulló könnycsepp. Ezt kapta anyjától ajándékként. Ennyi emlékeztetett csak a gyakran szomorgó leányra. Apjától a dühöt örökölte, amely heves és vad villámok formájában felperzselte a pusztaságot. Olyan hévvel, mely az Ignis szemeiben tomboló lángokat táplálta. Ő volt az utód. Az első, aki nem ősidőktől származott, és akit nem a közös akarat, hanem a szerelem hívott életre.
Általa a pusztaság termékennyé vált. Az esőcseppek életre hívták újra Geát, az anyaföldet, aki ismét magába fogadta az Élet fáját. A pusztulás rövid volt, és nyomában az új élet járt. A természet immár korlátok nélkül hajthatta uralma alá a világot…
Ahogy a régi elmúlt, és az új a helyébe lépett, ismét egy kert született. Egy új kert, mely talán nem tökéletes, de immár örökké szabad.