A galamb

Versain szédült, és alig tudta tartani magát a nyeregben. Lova botladozott, mégis vágtában közeledett az állomás felé. Versain gondoskodott róla, hogy ne lassítson.
Az állat kétszáz méterrel az állomás előtt esett össze. Versain gyakorlottan ugrott le róla, és futva tette meg az út maradékát. Megrángatta az ajtót, mire rájött, hogy kopogtató is van. A férfi megszokhatta már a félholt látogatókat. Segített neki az ágyhoz tántorogni, és a kúthoz indult vízért. Mire visszaért, Versaint az istállóban találta.
– Feküdjön vissza. Alig áll a lábán.
Versain meghúzta a hevedert a lovon, és felpattant rá.
– Nem várhatok. Montségur- nál kell lennem délig.
A férfi felnyújtotta neki a vödröt, és megvakarta az állát.
– Az még száz mérföld. És ott vannak a vörösök is.
Versain bólintott.
– Azért megyek oda. Hány állomás van még útközben?
A férfi visszavette a vödröt, és összeráncolta a homlokát.
– Kettő. Ha Sergignor felé kitér, akkor három. Van lőszere?
Versain elvigyorodott.
– Az bizony furcsán nézne ki.

Dél előtt egy órával és egy újabb döglött lóval érkezett Montségurhoz. Az őrök alaposan átvizsgálták menlevelét. Ennyire közel a frontvonalhoz állandóan feltűntek ügyes kémek kereskedőnek, futárnak vagy parasztnak álcázva. Azonban Versain különleges papírral érkezett.
Alighogy ivott egy kis vizet, a várparancsnok szobájában állt.
– A vörösökhöz megyek a király üzenetével. Lóra, vízre és kenyérre van szükségem, valamint a jelszóra a határon.
Az elöljáró elhúzta a száját.
– Mi történt, amiről én nem tudok?
Versain elmosolyodott.
– Új megegyezést köthetünk. Nem kell a csata. Ha elvonulnak az óceán felé, elkerülik a mi csapatainkat, és akkor én utolérhetem Satroin paracsnokot.
Az elöljáró felállt a székéről, Versain fülébe súgta a jelszót, és elküldte az ellátmányozó tiszthez.

Délutánra Versain a határhoz ért. Az utolsó táborban állandó kétsoros őrség fogadta, a tisztek üvöltöztek, a közkatonák sápadtan és idegesen engedelmeskedtek. Eleredt az eső, a lőporos hordókat becipelték a ponyvák alá, a katonákból pedig egy fehér paca látszott fekete esőkabátjuk alatt. A vezérkari sátorban (mely alig volt nagyobb, mint a legénységi, csak nem ázott be) az ezredes idegesen dobolt az asztalán.
– Nem mehet át. Senki nem venné észre a zászlót ilyen időben. Előbb lőnének, minthogy észrevennék, hogy egyedül van.
Versain sóhajtott.
– Csak lóra, vízre, kenyérre és egy esőkabátra van szükségem. A többit bízza rám. Ezért vágtáztam át a fél országon.
Az ezredes ingerülten megvonta vállát.
– Nem engem lőnek le…
Versain megkönnyebbülten vigyorgott.
– Ha rajtam múlik…

Versain kétségbe volt esve. Nem lassított, azt nem engedhette meg magának. Este volt, és zuhogott az eső, az a fajta, amitől tíz lépésre sem látni. Versain azonban nem állhatott meg. Átgondolta, és tudta, hogy nem állhat meg. Ha lelövik, hát lelövik, de nem állhat meg.
A ló kibukott alóla. Versain utolsó tartalékaihoz nyúlt. Két mérföld, és összeesik, de addig nem állhat meg. Futott, kitartó farkasügetésben. Közben szavalt. Dantét, Villont, Saucert. Régen olvasta a verseiket, mire felidézte őket, szóról szóra, elfelejtette szaggató izmait. Végzet Saucerrel. Petrarcáig már nem jutott el.

Érezte a lövéseket, a sikolyokat, a lovak nyerítését, az üvöltéseket. Nem szabadott volna megtörténnie, és ő kudarcot vallott. Hánykolódni kezdett. Valahol a háttérben folyamatosan erősödött egy hang, amint jelentést tesz:
– Uram, ébredezik. Már remeg a szeme.
Versain kinyitotta a szemét, és üvöltve felpattant. Nem nézhetett körül, és kirúgták alóla a lábát, majd egy pisztoly csövébe bámult. Mögötte egy arc, a vörös ágyúsok sipkájával. Versainnak eszébe jutott, hogy a jelentés nem az ő nyelvén szólt. Ahogy ez sem:
– Kussolj, paraszt, vagy három lyukon bámulsz majd.
Versain majdnem sírt.
– Elkezdődött?
– Kuss, én kérdezek. Honnan jössz?
Versain nem bírt magával, legszívesebben félretolta volna a csövet.
– Elkezdődött a csata?
Az ágyús visszahúzta fegyverét, és kihúzta magát.
– Nem tudom, miről beszélsz, de rossz szokás küldöncre lődözni. A papírkád alapján pedig nem viccből lövetted volna le magad. A főnök most nem ér rá. Mit akarsz?
Versainban elindult valami, Petrarca és Dante mellől, de sokkal mélyebbről.
– Induljatok el az óceán felé erőltetett menetben. Napi hat óra alvással és két óra pihenővel elkerülitek a mi feltartó seregünket. A tengeren nincsenek erőink, ott egyszerűen elvonulhattok. Az országotok veszélyben van, keletről jönnek rátok, de mi segíthetünk.

Később lemosdatták, megetették és bekötözték sebeit. A „főnök”, az ágyúsok ezredese vele szemben ült. Versain valahol tudata mélyén tisztában volt vele, hogy három napja nem aludt, de most túl izgatott volt ahhoz, hogy ez hatással legyen rá. Az ezredes gyanakodva meredt rá, láthatóan utolsó szavain gondolkodott. Majd bólintott.
Versain friss lovat kapott, három literes teli kulaccsal, és csak akkor sírta el magát, mikor kiért a táborból.

A másik ezredes, akit a sajátjának kellett volna éreznie, hitetlenkedő félmosollyal fogadta. Töltött neki egy pohár pálinkát, és leültette az asztalához.
– Most hová?
Versain lelke szárnyalt. Szinte lebegett a föld felett, és az ital csak fokozta felszabadultságát.
– A főcsapatok parancsnokához. Ha a felderítőik rájönnek, hogy merre mentek a vörösök, utolérhetik őket, nagyon is egyszerűen. El kell érnem őket, mielőtt elindulnának a partok felé.
Az ezredes komoran bólintott, majd újra elmosolyodott.
– Sok szerencsét.

Versain üvöltött. Fél mérföldre az őrjáratok vonalától, törött lábán a lóval úgy érezte, minden hiába. Nem volt elég ereje az utolsó nagy vágta után, hogy lelökje magáról a dögöt. Dühös volt magára, mert nem volt elég gyors. A lóra, mert nem volt elég erős. És Satroinra, mert elég jó parancsnok volt.

Érezte a lövéseket, a sikolyokat, a lovak nyerítését, az üvöltéseket. Nem szabadott volna megtörténnie, és ő kudarcot vallott. Hánykolódni kezdett. A ló még mindig a lábán hevert, és bűzlött. Talán a lába is, de nem tudta biztosan. És hiába ébredt fel. Üvöltött, teljes erejéből, imádkozott, majd megint üvöltött. De a hangok csak estére haltak el. Addigra ő sem élt már.