Színtelenül

Címkék

A kabátomba temetkezve ébredtem fel egy koszos vonat még koszosabb fülkéjében. Dohos, füstös szag vett körül jelezve, mikor takarítottak utoljára. Miközben megigazítottam magamon a ruhát, hallottam, ahogy két öregasszony összesúg mellettem. Mindezt olyan hangosan tették, mintha úgy hitték volna, érdekel egy percig is, mit gondolnak rólam. Tény, hogy nem voltam jó bőrben. Előző éjjel egy percet sem aludtam, hiszen a hírt éppen lefekvéshez készülődve kaptam. Meghalt a szerelmem. Váratlanul ért mindenkit, aki ismerte. Egész éjjel az ő arcocskáját láttam magam előtt, éreztem az apró ujjak érintését, kislányos szavai visszhangzottak a fejemben, ahogy halkan beszélt hozzám. Fel sem tudtam fogni igazán, mi történt. Többnyire csak magam elé meredve ültem, aztán egyszer-egyszer rám tört, mi a valóság. Ilyenkor fájt a lélegzetvétel is. Azonnal haza akartam utazni hozzá, ma sem tudom, miért. A holttestet nem néztem meg.

Bár a tél már próbálgatta az erejét, még nem volt túl hideg. Hazaérve végigsétáltam a kisvároson, kerülve minden ismerőst látni akartam azokat a helyeket, ahol azelőtt együtt sétálgattunk. A park szobrai, melyek hajdan egy neves család vidéki kastélyának kertjét díszítették, mind velem gyászoltak, és bár a vigasztaló szavak nem segítettek rajtam, hangjuk ő hangján csengett. Gyönyörű szép volt, sokan irigyelték tőlem. Talán meg sem érdemeltem. Egy kislány kíváncsisága keveredett benne az anyai felelősségtudattal. Megígértem neki, hogy soha nem hagyom magára, mégis megtettem visszafordíthatatlanul. Szinte éreztem a finom, puha kezecskét, ahogy a kabátzsebemben -mint azelőtt annyiszor- lágyan összefonódik az enyémmel.

Beesteledett, mire rászántam magam, hogy elmenjek a szülei házába. Csendben vágtam át az udvaron, a folyton csaholó kutya sem akart megugatni. A szülei a konyhában álltak összeborulva. Mikor halk kopogás után beléptem, kisírt, pirosló szemekkel mutattak a szobája felé. Tudták, hogy ott szeretnék lenni. Benn, a szobában, ahol megismertem. Köszönés helyett csak némán bólintottam, szó nélkül mentem tovább.
Ahol folyton meleg volt, akkor szinte láttam a leheletemet. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, azon tűnődtem mért is jöttem, aztán végül beljebb léptem, és bezárkóztam. Leültem a jéghideg ágyra, lehajtottam a fejem, és arra a lányra gondoltam, akivel soha többé nem beszélhetek, akit soha többé nem ölelhetek, aki nélkül a jövő értelmetlen.

Tanyán akartunk élni valamelyik kisváros közelében. Az én ötletem volt, ő pedig azt mondta, velem bárhol boldog lesz. Úgy hittem sosem fogunk megöregedni, örökké akartunk élni. Bár a hivatásom szerint betegségek ellen kell küzdenem, én mégis az öregedés megállításán fáradoztam. Patkányok százait áldoztam fel, hogy közelebb kerüljek a megoldáshoz. Az öregedést az evolúció találta ki, hogy néha nagyot tudjon ugrani. Számtalan elmélet és kudarcba fulladt kísérlet után is biztos voltam benne, én győzöm majd le a halált. Ma már annak is örülnék, ha együtt öregedhetnék meg vele. Hiába terveztünk meg mindent. A tervek tervek maradnak. Nekem nem lesz tanyám, és ő sem lesz velem. Nem fontos többé a hivatásom, nem fontos mi lesz holnap.

Ahogy gyors egymásutánban potyogtak a könnyeim, egy pillanatra úgy éreztem, ott van velem. Már-már láttam az alakját, amint rám mosolyog, mintha a nevemen szólított volna. Amilyen hirtelen jött az érzés, olyan hirtelen illant el. A szülei talán azt hitték, megőrültem, mikor kirohantam a házból. Végigfutottam a mezőn, amire az erkélyük nézett, közben egy dolog zakatolt a fejemben. Nem tűnhetett el nyom nélkül, csak meg kell keresnem. Elrugaszkodtam a földtől, és az ezernyi belém kapaszkodó kart lehántva magamról úgy emelkedtem a magasba, mintha soha semmi nem tartott volna lenn. Azt láttam, amit azelőtt éjszakánként a templomtoronyból hunyorítva. Kiléptem a végtelen űrbe, és meteorról meteorra szállva, csillagokat, bolygókat bejárva kerestem, kutattam a Túlvilágot.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire megtaláltam. Színtelen tükörképe volt a mi világunknak, idő és öregedés nélkül. Szürke épületek között szálltam le. Körülöttem minden irányból másféle zene szólt. Meg sem lepett, mikor ajtó nyílt előttem, gondolkodás nélkül beléptem. Odabenn dübörgő zene ritmusára fásult lelkek vonaglottak, áthatolva egymás testén észre sem vették a másikat. Úgy sétáltam keresztül a tömegen, mintha én is egy lennék a hologramok közül, majd a terem túloldalán át hagytam magára külön-külön minden egyes szellemet. Az ég felhős volt csillagok és hold nélkül. A levegőből füstalakzatok próbáltak rám ijeszteni. Kilétüket a fejükön álló hegyes szarvak fedték fel. Egy legyintésre hat kígyózó füstcsíkká folytak szét, aztán végleg eltűntek.

Egy játszótér közepén álltam. Előttem fél méterre fiatal szerelmespár csókolózott lehunyt szemekkel. Alig mozdultak, első pillantásra szobornak tűntek. Ködtestüket mintha szél fújta volna el, az árnyékba érve semmivé foszlottak. Nem messze egy kislány nevetett hangosan, lábait hol hátrahúzva, hol előrenyújtva hintázott. A Túlvilágon bizonyára nem ritka az ilyen látvány éjszaka. Ha van egyáltalán nappal…Lassan közelebb sétáltam és megálltam előtte. A gyerek elhallgatott, de úgy mosolygott rám, mintha bármikor újra nevetésben törhetne ki. A hinta egyre lassabban lengve végül megállt. Közelebb léptem a kislányhoz, és megcsókoltam a hideg homlokát. Kiszállt a hintából, és ahogy felegyenesedett, úgy tűnt, nem is gyerek már. Mikor a nevemen szólított, akkor figyeltem fel a gyönyörű zöld szempárra, a pisze orrocskára, és a tündéri mosolyra. Miközben magamhoz szorítottam, éreztem az ereimben a vért boldogan áramlani szerte a testemben. Úgy csókoltam meg lehunyt szemekkel, mintha halálraítélt lennék a bitófa alatt. Zsibbadt arcomon éreztem meleg puha bőrét, apró ajkait. Ahogy kinyitottam a szemem szürke, üveges tekintet meredt rám leírhatatlanul vigyorogva. Maga a gonosz állt előttem női testben. Minden erőmet összeszedve löktem el magamtól. A lány hanyatt esve fejjel a hintának csapódott, aztán végigterült alatta. Szürke füléből pirosló híg vér csordogált. A szemei nem is szürkék, inkább kékek voltak. Nyitva álltak akár azelőtt, üvegesen, rám meredve.

Az éj halvány színei hajnalra összemosódtak, mikor hazaindultam. Senkivel sem találkoztam, az utcák üresen ásítottak az arcomba. Mintha egy kísértetvárosban sétálgattam volna. Nyugalom vett körül. Otthon levettem a kabátomat, és kezet mostam. Az egyik szekrény alól kulccsal zárható fadobozt húztam elő. Óvatosan nyitottam fel, mint ahogyan évekkel ezelőtt lezártam. Apró fiolák álltak benne, mindegyiken egy-egy címkével, én pedig kiemeltem a középsőt. Az utca fényei elé tartva bámultam a benne lebegő világosbarna, egyenes hajszálakat. Mintha aranyból lettek volna. Gyermekekként szórták szét a lehetőség kusza fénysugarait. A nap már rég besütött az ablakon, mikor végül hanyatt dőltem, és a fiolát szorítva elaludtam.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Endrosz

    2003-12-03 11:26:22

    Whoa. Ahogy en latom, ez egy nagyon szemelyes vallomas novella-formaba ontve. Innen nezve kituno darab, minden a helyen van benne, sot! Utalok pontozni, de ez lehet mondjuk 90%.

     

    Ellenproba: kepzeld el, hogy valaki elveszti a kedveset (en is lattam mar hasonlot, egy baratomnak a 28 eves feleseget vitte el a rak, egy 6 honapos csecsemo maradt utana), es osszefuggestelenul zokog, motyog, nem tudja, mit csinal... Es utana probald meg ezt csiszolt mondatokkal tortenetbe foglalni.

     

    Amikor az ember ertekrendje, vilagnezete borul, nem megy konnyen. "Feloklendezi", ami eddig fontos volt, hogy mas helyre kerulhessen.

     

    Akarhol tartozkodva (buszon, reggel teat fozve), akarmikor (beszed kozben!) elkapja egy transzcendentalis elmeny, ahol semmifele realitasa nincs fel meternek vagy kettonek vagy negyvennyolcnak, inkabb Freud Alomfejteset vagy a Dante-fele Pokoljarast erdemes elovenni, ha valamit nem ertesz...

     

    Aki nem jott be: probaljatok meg sokkal nagyobb empatiaval ujra elolvasni. Ezt a tortenetet nem egy forgatokonyv, hanem egy lelkiallapot viszi elore.



    Lac

    2003-12-03 12:04:49

    Endrosz:

     

    Nem empatiaval szeretnek egy novellat olvasni. Ha majd egy baratom vallomasa lesz ilyen, akkor majd massal fogok foglalkozni, de amig egy novellaval van dolgom az vagy jol van megirva vagy nem.



    stargazer

    2003-12-03 20:01:03

    Szerintem nagyon rendben van. Azt hiszem mindenre magyarázatot ad, és mindent jogossá tesz a lélek zaklatottsága. Ilyen állapotban ilyen őrült csapongás teljesen helyénvaló. Át tudom érezni. Úgy látszik nem sokan élnek át hasonló dolgokat.



    Gabriell

    2003-12-03 21:51:33

    Hmmm,elnézést,lehet,csak én értem félre a végét, de én úgy értelmeztem,hogy a férfi megőrült kicsit,és sorozatgyilkossá vált.

    Lehet,tévedek,de nekem ezt hozza elő az utolsó rész,és az elötte lévő hintás eset.



    Vendég Gaark

    2003-12-04 09:14:42

    túlvilág, fásult lelkek, dübörgő zene, tömeg, füstalakzatok, kihalt utca meg a kislány átváltozásából nekem az jött le, hogy a gyerek megevett egy bélyeget, de már tényleg csak azért mert nem tudtam hova rakni. a többi nekem is homály.




belépés jelentkezz be    

Back to top button