Kórterem

Címkék

Idegen, mégis ismerős helyen vagyok. A padlót szürke, kopott járólap, a falakat gennyzöld csempék borítják. Orromban fertőtlenítőszer és emberi vizelet szaga. Pizsama, fürdő köntös és olcsó habszivacs papucs van rajtam. Mint ha egy kórház folyosóján állnék. A folyosó végén fehér ajtó, rajta fém betűkkel kirakott felirat áll: Kórterem. Magam mögé nézek: a folyosó a végtelenbe nyúlik. Valahova távoznom kell ebből a lidércnyomásból: elindulok hát az ajtó felé. Kezem a kopott alumínium kilincsre teszem és benyitok. Az ajtó hangosan nyikorogva kinyílik, mögötte feltárul a Kórterem. Hosszú, vég nélküli, gyengén fűtött helyiség, kopott, valamikor fehérre mázolt vaságyakkal. A vaságyakon emberek. Mindenkin ugyanaz a pizsama mint rajtam, az ágy alatt a szivacs papucs. Beesett szemek, vézna karok, májfoltos bőr. Infúziós állvány, ágytál. Kórlap. A levegő állott, büdös, terjeng az elmúlás, a betegség szaga. Tétován nézem a betegeket. Szemükben tompa fény, arcukon a lemondás félreismerhetetlen grimasza. Nem akarok itt lenni, nem akarok közéjük tartozni! Egy nővérke lép hozzám, idáig észre sem vettem. Jóságos arc, fehér egyenruha, kórházi klumpa. Szemében sajnálat, kerek arcán szeretetteljes mosoly. Végig néz rajtam és megrázza a fejét:
– Jaj kedvesem, maga meg mit kószál itt? Magának ágyban a helye!

Mielőtt bármit szólhatnék karon fog és egy ágyhoz vezet. Felhajtja a paplant, leveszi a vállamról a köntöst és lefektet. Karomba beköti az infúziót, utána kitölti a kórlapot. Egy szó kerül rá: beteg. És érzem: beteg vagyok. Körülnézek a többi betegen, arcukban nem tompa fényt, hanem részvétet és megértést látok. Úgy érzem sorstársakra leltem. Fejemet a nyirkos párnára hajtom és behunyom a szememet, próbálok pihenni, de nem tudok. Csukott szemmel hallgatom a Betegek zihálását, a távoli jajveszékelést. Kinyitom a szememet és a mellettem lévő ágy felé pillantok. Egy öregember fekszik rajta. Arcán, a lélegeztető maszk ellenére is látszik egy halvány mosoly. Felém néz és kacsint egyet. Felkapom a fejemet a párnáról, annyira meglep a gesztus. Ujját a maszk elé teszi, mint ha tudatni akarná: maradjak csendben. Nem bírom ki és megszólalok:
– Mi az?

A hangosan kimondott szavak hatására azonnal megjelenik az ápolónő. Kedves arcán gondterhelt ráncok, szemei villámokat szórnak:
– Mondja, maga ennyire tapintatlan? Nem látja, hogy itt betegek vannak? Feküdjön vissza és maradjon csendben, ne zavarja a többieket! Maga meg András bácsi nyugodjon meg, mert hívom a doktor urat. A sok izgalom nem tesz jót magának!
A szónoklat után elviharzik. András bácsira nézek, aki leveszi a maszkot és halkan suttogja: – Villanyoltás után! – majd a maszkot visszahelyezve behunyja szemeit. Nem tudom követni a példáját, hangosan kiálltok:
– Nem vagyok beteg, eresszenek ki innen! – hangom visszhangzik a teremben, a betegek riadtan és haragosan néznek rám. Klumpák kopogása a padlón: érkezik az ápolónő és az orvos. Az orvos olyan ötvenes forma ember, nagy, kerek, gondosan borotvált arccal, barna szemekkel és félre fésült hajjal. Fehér köpenye, ruhája makulátlanul tiszta.
– Fiam maga új itt nálunk, ugye? Értse meg ide gyógyulni járnak az emberek! Maga is azért van itt!
– De hát én nem vagyok beteg! – ordítom és megpróbálok felpattanni az ágyról. A nővér megelőz: injekciós tű csillan a beteges neon fényben és tompa bizsergés járja át a combomat. Tagjaim elgyengülnek, tekintetem elfátyolosodik. Az orvos hangját hallom még, mielőtt elnyomna a hamis álom:
– Figyeljen oda rá!

Nem tudom meddig nem vagyok magamnál, de mikor kinyitom a szememet sötét van a Kórteremben. A Betegek szuszognak, a nyögdécselés és a jajongás is alább hagyott. A fejem zúg, a testem remeg. Kiver a hideg verejték. Lassan hozzászokik a szemem a sötéthez és észreveszem: András bácsi nincs mellettem. A papucsa is hiányzik. Feltápászkodok az ágyról kihúzom az infúziós tűt a kezemből és megkeresem a papucsomat. Hideg van, de a köntösömet nem találom. A távolból halk nevetést hallok: egy öregember nevetését. Határozatlanul fölállok és lassú, csoszogó léptekkel elindulok a nevetés irányába. Azok a Betegek akik ébren vannak, fáradt, irigy pillantásokat vetnek rám. Pillantásuk azt sugallja: te sem vagy különb. Gondolatban vállat vonok és a pillantások kereszttüzében megyek tovább. Ismét hallom a nevetést, most már közelebbről. Egészen biztosan András bácsi az. Vajon min nevet ezen az elátkozott helyen? Még közelebb érek és megdöbbenek a látványtól. Az öregember a padlón csúszkál. Úgy ahogy a kisgyerekek szoktak az iskola simára koptatott kőpadlóján: nekifut, lábait megfeszíti és csúszik egyet. A Betegek dühösen nézik. Amikor észrevesz elmosolyodik:
– Hohó, fiatalember, nem tart velem? Este nincsenek itt! Annyi mindent lehet ilyenkor csinálni! – Hangja kacagásba csap át, ahogy ismét nekifut és csúszik egy hosszút a padlón. Egy darabig nézem, aztán neki futok én is és csusszanok egyet. Aztán még egyet. A többi Beteg riadtan néz minket, nem tudják mire vélni a viselkedésünket. Nekifutás, csúszás. Nekifutás, csúszás. Végig a Kórtermen keresztül. Végül elfáradunk és zihálva nekivetjük hátunkat a penészes falnak.
– Maga meg mit keres itt András bátyám? Hát magának semmi baja! – mondom zihálva, arcomon hatalmas mosollyal.
– Fiam, nekem egy bajom van csak: öreg vagyok. Azt nem értem, hogy te miért vagy itt – mutat körbe a Betegek hosszú tömegén – és főleg, hogy miért nem mész el innen?
– Ha tudnám, hogy merre menjek, akkor lelépnék azt elhiheti. A hideg is kiráz ettől a helytől!
– Hát még mindig nem érted fiam? Ide nem azért jönnek az emberek mert betegek, hanem mert betegnek hiszik magukat. Te, hogy érzed? Van valami bajod?

Zuhanok. Mindennél gyorsabban, mindennél veszélyesebben. Vissza a testembe, a hétköznapok világába. Ahogy felébredek és körbenézek a szobám ismerős tárgyain, a távolban egy öregember nevetését hallom. Elhatározom, hogy munkába menet csúszok majd egyet.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég PadreOdin

    2003-11-27 21:03:01

    Ja, és az értékelés



    Samurai

    2003-11-28 12:09:22

    A másik szó meg az Illúziók. :) De azok is tetszettek, csak ugyebár... Azért jó.



    Vendég balee

    2003-11-29 11:44:39

    Egy picit Szál a kakukk fészkére hasonmás, de az jó mű úgy ahogy ez. Nagyon tetszett.



    Vendég Jasz

    2003-11-29 23:16:32

    Nekem nagyon bejött



    Angello

    2003-12-01 23:33:26

    Azért még így is elég autentikus érzést keltett.

     

    A csattanó pedig nekem megfelelt, mivel erre a befejezésre kifejezetten nem számítottam.

     

    Tisztelettel!

    Angello




belépés jelentkezz be    

Back to top button