Kegyetlen bánásmód

A Coen-fivérek legújabb filmje első, sőt második pillantásra is teljesen átlagos romantikus vígjátéknak tűnik. Népszerű, első vonalbeli filmsztárok: a szívtipró George Clooney és a fagyos szépség, Catherine Zeta-Jones, a moziplakát és az előzetes is csillogó-villogó, idillikus környezetben játszódó szerelmi történetre utal. Ha azonban tudjuk, hogy a Coen-fivérek előző munkái között olyan klasszikusok szerepelnek, mint a Fargo és A Nagy Lebowski, akkor érdemes felkészülni a legvadabb dolgokra is. Ott van például a teljesen idétlen főcím…

Miles Massey (Clooney) roppant sikeres és roppant gátlástalan válóperes ügyvéd. Az általa kidolgozott Massey-féle házassági szerződés olyannyira kikezdhetetlen, hogy fél évet szentelnek rá a Harvard egyetem jogi karán. A bájgúnár sztárügyvéd a legképtelenebb helyzetekből is sikert kovácsol a tárgyalóteremben: a felszarvazott férj (Geoffrey Rush, fergeteges mellékszerepben) hiába dokumentálja fotókkal, hogy in flagranti kapott felesége ülepen döfte egy trófeával; egy megcsalt feleség hiába rendelkezik videofelvétellel férjéről egy ledér öltözékű bártündér társaságában, Massey sikerre viszi ügyfele érdekeit.

Azonban hiába gazdag és sikeres, felettese, az alagsorban tenyésző, antikvitásoktól túlzsúfolt szobájában trónoló félig gép, szörcsögő, vinnyogó matuzsálem, Herb Myerson hiába dicséri meg, amiért patinás ügyvédi irodájának példaképeként sokat hoz a konyhára, Massey már unja a pereket, nem kihívás neki vert helyzetből fordítania, ha úgyis peren kívül egyeznek meg a vitás felek. Új izgalmakat keres, de ekkora siker és ennyi pénz után már egyre kevesebb dolog hozza lázba. Mígnem egy nap feltűnik az irodájában a vagyonvadász Marilyn (Zeta-Jones), akit először le kell győznie a tárgyalóteremben, majd új vőlegényével éppen nála jelentkezik a híres Massey-szerződésért. Massey pedig úgy érzi, egyre inkább belebolondul ebbe a roppant vonzó, végtelenül kiismerhetetlen, de éppen ezért kihívást jelentő, hűvös nőszemélybe.

A film történetében egészen elenyésző újdonsággal találkozhatunk – valóban, csak a nonszensz perek és nonszensz végkifejletük jelent változást a sablon romantikus komédiákhoz képest -, de az ördög, mint mindig, a részletekben lakozik. Coenék világát bizarr mellékszereplők, az átlagostól messze eltérő főszereplők, idétlen csetlés-botlások és abszurd helyzetek töltik meg. Ezek a romantikus vígjátékokba látszólag egyáltalán nem illő jelenetek adnak egyedi ízt az amúgy blődli történetnek, köztük is leginkább Massey és Marilyn vegasi vacsorája, ami alatt virágnyelven olyan verbális pengeváltás zajlik, hogy nézni is tereh… Asztmás Joe karaktere pedig még a vén Myerson jeleneteit is felülmúlja.

Rikító, élénk színek, lehetetlenül berendezett, pazar villák töltik be a vásznat, ami meglehetősen szokatlan a Coen-fivérektől, akik A Hudsucker proxy óta nem készítettek ennyire mesebeli hatást keltő, gazdagon díszített filmet, amiben állandó operatőrük (a zseniális Roger Deakins) ennyit tobzódhatott a fényekben, és a jóképű/csinos főszereplőkben. Clooney már nem először forgatott Coenékkel, és dicséretes öniróniáról téve tanúbizonyságot, ezúttal is kifigurázza szépfiú imázsát: Massey megszállottan fehéríti és lépten-nyomon vizsgálgatja hibátlan fogsorát. (Az Ó, testvér, merre visz utad? című filmben pedig a frizurájára ügyelt kínosan, állandóan pomádét kent rá és hajhálóval aludt.)

Ahhoz, hogy a film egyáltalán működhessen, a rendezőknek nem csak olyan színészekre van szükségük, akik hajlandóak saját magukat is kiparodizálni és kellő humorérzékkel rendelkeznek, hanem megfelelő mellékszereplő gárdára, akik lépten-nyomon kizökkentik medréből a szokványosnak tűnő szerelmi történetet, valamint magabiztos rendezésre és nem utolsósorban színészvezetésre. A Coen-fivérek mércéjével mérve a Kegyetlen bánásmód mégis messze elmarad a Fargo, vagy A Nagy Lebowski színvonalától, de az elmúlt idők romantikus filmjeinek görbe tükröt állító alkotás (pl. a kifacsart „a szerelem…jó” c. monológ) üdítően hat a sablonokba belefásult (és kellően pihent) elmékre.