Maskarádé

A világ megállt szinte. Évtizedek óta senki sem fogott fegyvert a földön. A kor amiben éltünk, talán a legvisszataszítóbb, amit ember megélhet. Nincs háború, hogy megtanítson értékelni a békét, és nincs éhezés, ami ízt adna az ételnek. Olyanok voltunk, mint azok a kisgyermekek, akik nem tanultak meg esni. Egy mindenek fölött álló hatalom vigyázott ránk. Tőle tartott mindenki, akinek lázadás fordult meg a fejében. Az emberek mosolyogva beszéltek egymáshoz, ugyanúgy a szüleikhez, a szerelmükhöz, és az idegenekhez. Feleslegessé vált az összetartás, nem volt többé országunk, családunk, csak egy nyilvántartási számunk, amihez minden erőnkkel igyekeztünk minél magasabb paramétereket szerezni. A legfontosabb dolog lett az életünkben. Éhség, fáradtság, szeretet nem létezett, csak azok a bizonyos számok, és bejegyzések, melyek egy hatalmas adattenger apró vízcseppjei voltak…

Ebben a világban, ahol az őszinte szavak, és gondolatok kiveszni látszottak, sokan leírták, feljegyezték, ha valami gutaütésszerűen elfújta a ködöt az agyukról. Persze nem úgy, ahogyan a naplónkba írunk. A legtöbb hazugságot abba jegyezzük le, hogy magunkra erőltessünk egy álarcot. Szóval így próbáltak megragadni, megmenteni egy-egy aprócska részletet a valódi énjükből…
…Már azt hittem elhagytam azt a cetlit, amire tegnap éjjel a park közepén állva rákörmöltem az aktuális énem aktuális gondolatfoszlányait, míg meg nem találtam a farzsebem mélyén, hogy ma begépeljem. Éppen hazafelé tartottam a házból, hogy újabb pohár abszint után kiüljek pár percre a hűvös erkélyre, majd hullafáradtan elnyúljak az ágyamon. Akkor ösztönösen a zsebembe csúsztattam a papírfecnit. Szerencse, hogy nem dobtam az első kukába ugyanilyen indíttatásból…

A ház. Az én egyetlen búvóhelyem. Egy öregember élt benne, aki pár éve gázszivárgás alatt gyújtott rá. Ha nem az omladozó falak, akkor a ház ijesztő hangulata tartotta távol a hajléktalanokat. Mert persze hajléktalanok mindig voltak, vannak és lesznek. A kíváncsiság vonzott oda körülbelül két éve, akkor még úgy gondoltam egyedül vagyok a házban.
Ahogy sétáltam a kihalt éjszakai utcán, már éreztem, hogy eljött az idő. Volt úgy, hogy egy hétig nem voltam képes többet aludni napi két-három óránál. Ilyenkor éjjel-nappal kabátot viseltem. Fáradtan az ember a jól befűtött téli szobában is reszket.
A járdán szembejövők egy anaemiás nyurga alakot láttak bennem, aki talán még rákos is. Gyűlöltem, mikor szánakozva néztek.
Mióta az eszemet tudom kerestem az élet értelmét, mindenben a miértet kutattam. Megtanultam, hogyan működik az élő, tudom, hogyan mozdul részenként az egész, tudom, mit miért tesz, mégsem értem, hogyan látom a kezemet. Egy zsebóra vagyok csupán, apró fémszív ketyeg bennem, de egy zsebóra nem érzi mozdulni a mutatóit.
Hála annak, hogy betértem abba a házba, rengeteg választ kaptam, de a lelkesedés, ami mindig újabb és újabb kérdéseket fogalmazott meg bennem, egyre alábbhagyott. Ha pedig a tudás forrására gondoltam, úgy tűnt, egyedül vagyok a világ közepén.

Mióta elment házból, nincs többé búvóhelyem. Talán már azelőtt is éreztem a jelenlétét, hogy egy éjjel megszólított. Ismerte a kérdéseimet, amire tudott, válaszolt. Röviden, mellébeszélés nélkül. Ő csak egy dolgot vágyott tudni. Oda ment el választ kapni, ahonnan soha nem térhet vissza.
Néma szoborként álltam rogyadozó falak közt. Szinte átfújt rajtuk a jéghideg szél. Úgy láttam át az ódon téglákon, ahogy azt megtanította nekem. Minden áttetsző, és üres volt. Mikor kiléptem az ajtón, tudtam, hogy soha többé nem látom belülről a házat. A parkon át indultam haza. Éppen betértem a boltíves kapun, mikor hírtelen jeges kéz markolta meg a szívem. Vér tódult az izmaiba, egyszerre könnyűvé váltak a tagjaim. Olyasmit éreztem, amiről nemrég egy gyenge, monoton hang mesélt nekem. Fogaimat összeszorítva néztem végig a parkon úgy, ahogyan ember sosem lesz képes. Lassan vörös köd fonódott körém, szédülni kezdtem. Zsibbadt arcomat két tenyerembe temetve emelkedtem több méter magasságba. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy újra szilárd talajt érezzek a talpam alatt, mégis meglepett, ahogy nagy puffanással a földre zuhantam.

A park túlsó végében tértem magamhoz. A horizonton már feltűntek a hajnal első fénysugarai, mikor hazaértem. Lemostam a kezeimre, és a körmöm alá száradt vért, aztán egy pohárba abszintot töltöttem magamnak. Kiültem az erkélyre, és végigcsorgattam a torkomon. A sötétségbe meredve azon tűnődtem, lát-e most engem, és ha igen, mit gondolhat rólam.
Pár perc után komótosan bementem, és elterültem az ágyamon. Fáradt voltam, nagyon fáradt…