Végső igazság

Címkék

A koldus az árnyékok között lapulva figyelte, ahogy a csuklyás idegen épp felé tartott. Szemből, a tivornyázók hangjától hangos italmérésből lépett ki a téli éjszakába, de másokkal ellentétben rajta nem látta a savanyú borok kártékony hatását. Elég tapasztalata volt már ilyen ügyekben ahhoz, hogy lássa, a kopott utazóruhát viselő férfi sebesen villanó tekintete őt keresi. A bolondnak tartott vénember újabb megaláztatásra és verésre számított, miként azt eddig szinte nap, mint nap át kellett élnie. A jómód káprázatától megrészegült dalmaroni családok fiatal sarjai csak a kitaszított torzszülöttet látták benne, akin akaratuk szerint levezethették vérszomjukat. Máskor kidobták, kinevették vagy megverték. Legtöbbször a város poros utcáin nevelkedett suhancok szoktak gúnyt űzni mindabból, amit mesélni szokott. Pedig mindig csak az igazat mondta. Most pedig jön egy férfi, aki nem akar mást, csak kínkeserves életén röhögni és szórakozni. Az ütések nyomán fakadó fájdalmat már szinte érezte is sebekkel és mocsokkal lepett bőrén.

Az idegen megállt felette, majd, a koldus fölé hajolva, a köpenye alá nyúlt. A vénember védekezőleg maga elé kapta kezeit, de a várt ütleg helyett a férfi mély, zengő hangja jutott el ócska bortól mámoros tudatáig. Nem értette az idegen kérdését, de látta, hogy a köpeny alól előbukkanó kézben a fegyver hideg fénnyel villanó acélja helyett egy pénzérme csillan, az oly rég óta áhított kiadós vacsora ígéretével. A karcsú ujjakon feszülő bőr szürkés árnyalata vetekedett a portól piszkos falak színével, az iszákos öreget a következő pillanatokban mégsem ez foglalkoztatta igazán. Nyelve az ezüstdukát láttán először elakadt, majd petyhüdt ajkain keresztül kilógva állapodott meg. Eszelős tekintetében felismerés csillant, mikor tudatának alkoholtól elfátyolozott rétegeibe eljutott a már oly rég óta áhított, pár adag, dalmaroni nektárborral nyakonöntött sült kacsa látványa.
– Mit is kérdeztél? – tudakolta minden udvariasságot mellőzve az érmét még mindig két ujja között tartó idegentől, miközben koszos kezeit mohón az ezüstért nyújtotta. A csuklyás férfit egyáltalán nem zavarta a koldus modortalansága, de a pénzt az öregtől kissé távolabb tartva újból feltette az előző kérdést.
– Nem hallottál mostanában különös eseményekről? – kérdezte. – Titokzatos eltűnésekről, vagy gyilkosságokról?
– Dehogynem! – csillant fel az öreg szeme. – Mifelénk mindennaposak az ilyen szörnyűségek – mondta, miközben szakadozott ruhája egyik zsebébe rejtette a tenyerébe hullajtott érmét. – Tudod – hajolt közelebb bizalmaskodóan az idegenhez -, errefelé halott dögök kóborolnak – suttogta. Sárgásbarna fogai csorbán bukkantak elő repedezett ajkainak takarásából.
– Dögök? – kérdezett kissé sem meglepetten a férfi, de az öreg figyelmét már saját meséje foglalta le.
– Igen-igen – próbálta tovább győzködni az öreg. – Én láttam is – kis szünet után még közelebb hajolt a csuklyáshoz, aki bűzhödt lehelete dacára nem húzódott félre, mint eddig már annyian. – Nem is egyszer – a szegény koldus hangja egy pillanat alatt mérhetetlenül komorrá vált.
– Mesélj róla! – kérte az idegen, miközben egy újabb ezüstdukátot nyomott a piszkos ujjak közé. – Mit láttál?
– Eleven holtakat – válaszolt teljes meggyőződéssel az öreg, mialatt a pénzt sebesen a zsebébe süllyesztette. – Láttam, ahogy özönlenek ki a sikátorból, mint legyek a dögszagra – mondta, majd mielőtt folytatta volna, tekintete idegesen rebbent körbe a szomszédos házak sötéten ásító ablakain.

Száját megtörölte a portól és mocsoktól foltos ruhája ujjába, majd tovább mesélte sokszor ismételt, hátborzongató történetét. Eleddig mindenki kinevette, megalázta a meséi miatt, de az idegen figyelmesen és végtelen türelemmel hallgatta végig az egészet, amelyet egyre gyakrabban szakított meg egy-egy köhögés, vagy ideges körbepillantás. Végül, a történetben szereplő sikátor hollétére utaló kérdésre szavai elakadtak, majd ijedt szemekkel meredt az idegenre. Száját már-már udvarias szavak hagyták el.
– Nem szabad odamennie, uram – hebegte, majd szélvészként, már amennyire vastagon begyolcsozott, fájó lábaival tehette, eltűnt a sikátorok és kis utcácskák útvesztőjében. A férfi az öreg története alapján az óvárosi temető felé vette az irányt.

*

A temető halott csendbe burkolódzott a késő, téli éjszakán. Az idegen férfi mélyen a szemébe húzott csuklyával, a sírok között sétált, a szövet alól lassan, gomolyogva szállt fel lélegzetének melege. A kopott köveket dér csipkézte, az apró jégkristályok kisértetiesen szikráztak a hold fényében. Szemmel láthatólag keresett valamit. Figyelmét leginkább a kriptáknak és nagyobb síremlékeknek szentelte. Egész éjjel a hantokból előtörő köveket bújta, kutatva valami titokzatos dolog után, amely messzi földről idáig űzte.
A fekete égbolton már sápadni kezdtek a csillagok, mikor temetői sétáját befejezve a közeli sikátorok labirintusa felé indult. A végtelen sötétséget rejtő árnyak elnyeléssel és pusztulással fenyegetve bűvölték magukhoz, de a férfit a nyúlósan gomolygó árnyalakok nem rémiszthették el kitűzött céljától.

A nap vöröses korongja már elérte a keleti horizont peremét, vérszín fátylat vonva Dalmaron házainak cserepeire, de az idegen még mindig a leprásként málladozó falak tövében keresgélt. Néha felállt és körülnézett, hogy pár lépéssel odébb ismételten leguggolva szemlélje mindazon maradványokat, amelyek másnak egy halom szemét és bűzölgő hulladék lettek volna csupán.
A jelek az egyik szokatlanul hűvös, északi irányú sikátorba vezették. A falakból áradó hideg nyomasztóan telepedett rá, amely még az arra tévedő kóbor állatokat is másfelé terelte. A férfi azonban magabiztos léptekkel haladt a mindent és mindenkit elrémisztő sikátor sötétjébe. Mielőtt alakját elnyelte volna az átható feketeség, egy jeges fuvallat félrelibbentette köpenyegét. Láthatóvá váló bal kezében elővillant egy rúnákkal áttört keskeny penge; Singellenn ardol-jainak rangjelén szikrát vetett a felkelő nap kósza sugara. A következő pillanatban az elfet magába fogadta a sötétség.

*

A plafonról félrecsúszó csatornafedő helyén fekete nyílás tárult fel, a csatorna bűzös levegőjébe tőrként hasított a sötétséget ketté szelő hajnali fény. Az elf orrát marta förtelmes bűz, mely könnyeket csalt a szemébe. Sietve bemászott a hirtelen támadt résen, majd behúzta maga mögött a fedelet.
A visszatért sötétséget nehezen szokta meg, szemei képtelenek voltak ráállni a számára idegen környezetre. Inkább megérzései és ösztönei vezették mikor elindult a csatornahálózat undorítóan gőzölgő, poshadt vizében. Minden kanyar, minden forduló ellenséget rejthetett, mindenhonnan fürkésző tekintetek leshettek figyelmetlen áldozatukra. Az elf azonban tudta, hogy a rá leselkedő veszedelem ellen egyetlen védelem létezhet csupán. A hite és meggyőződése, mely a lényét mozgatja, melyért feláldozná akár az életét is.
Egy hirtelen neszre kapta fel a fejét. A hang alattomosan kúszott be fülei mélyére. A neszező kaparászás és motozás sejtetni engedett közvetlen környezetére. Az átláthatatlannak tünő sötétségben szemeinek nem vehette hasznát, más érzékeire kellett hagyatkoznia hát. Patkányok, csúszómászók surrantak valahol a betorkolló csatornaágak mélyén, ahol ki tudhatja, mit rejthet még a föld gyomra. A vinnyogás és a morranások egyvelege csak halk neszként jutott el hozzá, de képzeletében megjelentek a hangok gazdái is. A dögevők hada bizonyosan valamely hulladékon acsarkodott, mert távoli visításuk hosszan, elnyújtva töltötte be a járatok ürülékszagú levegőjét. A hang megszűnt egy pillanatra, átadva helyét a sötéten ásító csendnek, hogy egy szemvillanásnyi idő elteltével megújult erővel söpörje el azt. Az elf éles érzékei próbálták behatárolni forrásukat, de a kanyargós útvesztő falairól visszaverődő neszek egyvelege mindenfajta azonosítást lehetetlenné tett.

Másodpercnyi gondolkodás után újból elindult a helyesnek vélt irányba. Küldetésére koncentrált immár. Karjait maga előtt tartva haladt a feneketlen sötétségben, ujjaival érintve a nyálkás-nedves falat, amely élőlényként borult a rothadásszaggal töltött levegőjű járat köré, síkos, hideg bőrként fedve az ősi alapokra épült város alatt húzódó kazamatákat.
Pár forduló és tucatnyi lépcső után az előző neszezésnek nyomát sem lehetett már hallani. Csak a plafonról lecseppenő, a padlón tócsákba gyűlő víz hangja visszhangzott tova a járatok labirintusában. A szívét összeszorította a folyton ismétlődő zaj. Több holdhónapnyi hajóút és temérdek mérföld választotta el Singellenntől, a smaragdszín erdőségek, a madárdaltól zajos és a bomló avar illatától nehéz pagonyok hazájától. Ajkait egymáshoz préselve tovább menetelt kitűzött célja felé. Több elágazást maga mögött hagyva érzékei kiélesedtek. Az elmúlás savanykás szaga szinte átitatta ruháját, bőrét. Már közel kell lennie. Legalább egy teljes órát töltött a járatok labirintusának feltárásával.
A következő forduló után a talaj enyhén emelkedni kezdett. A változást szinte senki sem vette volna észre, de az elf kifinomult ösztönei azonnal jeleztek. Tudatát kitisztítva lépett be a gigantikus sziklákból rakott padlózatú terembe. Az elf nem látott semmit; a koromfekete terem eltakarta a kíváncsi szemek elől minden titkát.
A földöntúli sötétség mélyéről hirtelen halk sóhajtás kélt. Akárcsak Singellenn Álmodó Köveit hallaná. Vagy csak a múlt kísértetei játszottak az elf képzeletével? A sóhajtás azonban megismétlődött, amelyhez immár újabb neszek társultak; elrongyolódott kelme surranása, porladó csontok száraz reccsenése. Mintha a döghalálban elpusztult áldozatok szikkadt vázain lépkedett volna.

Az oldalának csapódó test lendülete egészen a falig sodorta. Tüdejéből sípolva szakadt ki a levegő, ahogy a morzsalékos, nedves köveknek ütközött. Oly hirtelen történt mindez, szinte eszmélni is alig maradt ideje. Ostoba! – ostorozta önmagát. Még egy ilyen hiba és jómagam is üldözötté válok. Orrát a rothadás gyomorkavaró bűze csapta meg, ahogy a karjait a földhöz szorító test megmozdult felette. Keskeny pengéje a kőpadlón hevert. Akkor ejthette ki kezéből, mikor a támadója leverte a lábáról. Az acélba vert, kacskaringós rúnák sápadt, vörhenyes fénnyel szórták be a kőboltozatos termet, a természetellenesnek ható sötétséget mégsem voltak képesek szétoszlatni.

Túl messze van. Esélye sem lenne elérni.
A testét a padlóhoz szegező bűzhödt valami ekkor mintha lendületet vett volna. Talán lecsapni készül?
A zsigereiben rejtező hatalom robbanásszerűen tőrt elő a torkából, a manát gúzsba rántó igék homokszem gyanánt csikorogtak a fogai közt. A következő pillanatban hatalmas lánglobbanás taszította hátra a végtagjaira nehezedő testet, amely eleven fáklyaként, hang nélkül csapódott a terem falának. Csak az égő hús sercegése és a lángok haragos ropogása jutott el a füleibe. A fellobbanó lángok azonban szétszaggatták a sötétséget és felfedte titkait az elf szemei előtt. Az ódon kövekből kirakott helység nem lehetett tágasabb egy kisebb csarnoknál, padlatán a falból rég kihullott kövek porladtak, felületük nyálkásan csillogott a dohos levegőből kicsapódó párától.
De a környezete volt az, mely legkevésbé foglalkoztatta most az elfet. A pillanatra megszülető világosság kiragadta számára a terem valóságának egy szeletét. Halálukban groteszk módon eldeformálódott testű eleven dögök közeledtek felé minden irányból. Végtagjaik vagy hiányoztak, vagy lehetetlen ívben kicsavarodtak. Más esetekben pedig oda nem illő függelékek, szarupengében végződő karok nőttek ki felpuffadt törzsükből. Üveges szemeikből hiányzott a fény és az értelem, ahogy száraz üregeikben az elf mozgását követték.
Aztán amilyen gyorsan születtek, olyan gyorsan el is haltak a mágia teremtette lángok. Csak a szemközti fal tövében heverő test lángolt tovább, ahová a légnyomás taszította. A sötétség újból eluralkodott a termen. Lám, megérzései most sem terelték tévútra, mikor egy esős kései órán átlépte Dalmaron déli kapuját.
Ismét eljött a vadászat ideje!

*

Az elf érzékei kiélesedtek, ahogy a vér sebesen dübörögni kezdett ereiben. Az élőholtakat tovarebbenő árnyakként érzékelte maga körül. Ismét hasznosnak bizonyultak Singellenn Látóinak meditációban töltött napjai, minek következtében a rend a legjobb vadászát küldte Dalmaronba. Több holdhónapig figyelték a város falain kijutó híreket, majd miután a furcsa jelenségek – eltűnések, gyilkosságok, hirtelen felbukkanó járványok – aggasztó mértéket öltöttek a Noraal északi végében fekvő hercegségben, gyanújuk beigazolódni látszott; a fényűző várost belülről féreg rágja.
Bűzhödt árny suhant el mellette, miután a Vadász, ösztöneitől vezérelve átfordult a vállán. A kriptaszagú test száraz reccsenéssel csapódott a hátsó falnak. Szarulemezek ropogása töltötte be a termet, mintha egy hatalmas, kitinpáncélos rovar rohant volna neki a köveknek. A bukfenc végpontján a Vadász ujjai ráfonódtak kardja markolatára, ám mozdulata nem tört meg, a fordulat lendületét kihasználva épp akkor emelkedett fel, mikor előző támadója elrugaszkodott a faltól. Tovább mozdult, egy másodpercre sem megszakítva halált ígérő táncát. Tett egy félfordulatot, miközben csuklóból furcsa ívet írt le pengéjével. A rúnákkal áttört acél felemelkedő hegye pont akkor nyársalta fel a hatalmas sebességgel érkező testet, mikor a rajzolatok vérszínű fénye égkékbe sápadt. A Vadász karja meg sem rezdült, ahogy a keskeny keresztvas megakasztotta a száguldó test lendületét. A rúnákból áradó kék derengés mintha belülről kezdte volna felemészteni az élőholtat. Fénye átütött az elszarusodott, pergamenvékony bőrön, udvara rohamosan hódított teret az élet szentségét megcsúfoló testben, majd hajszálvékony sugarak formájában szabadult belőle. Nyomukban a groteszk test egy szempillantás alatt párolgott el. Apró, kék fénnyel derengő pernyék maradtak csak utána, melyeket lassan elnyelt a teremben uralkodó sötétség.

Mindez a pillanat műve volt csupán. Az elf mozgása alig lassult le, súlypontját lejjebb eresztette, így tett egy újabb fordulatot, miközben pengéjével kéken fénylő ívet írt le a levegőben. Az érkező élőholtat derékmagasságban érte a vágás, szabályosan kettészelve a szárazon ropogó testet. A rúnákba börtönzött mágia szikrázó pernyévé emésztette a dögöt. Az apró foszlányok eredeti lendületüktől hajtva libbentek el a Vadász mellett, majd feloldódtak a feketeségben.
Az élőholtak mozgása nem vallott szervezett támadásra. Látszólag csak az ölni vágyás hajtotta őket. Már ha vágynak lehet nevezni azt a zsigeri akaratot, amely az elf felé terelte őket. – Túl egyszerű – a gondolat szülte felismerés nem hagyta nyugodni, hogy az igazi ellenfél még várat magára. Talán az abban reménykedett, hogy egy zöldfülűvel lesz dolga, kit tudatlan szolgái könnyűszerrel legyűrnek? – Túlontúl egyszerű! – közben pengéjével egy újabb dög koponyáját hasította ketté, kárhozatra juttatva a nemlét síkján kóborló lelket.
Mindeközben szellemével kifelé figyelt. Nem érezte a mágikus energiák rándulásait, nem bizsergett a halántéka, amelyet a mana változása váltott ki mindig belöle. Nem örvénylett a világot átszövő őserő az élőholtak körül, azok mégis mozogtak, védtelen pontjait keresték.
Ekkor érezte meg az idegen tudat érintését. Nem ostromolta elméje védműveit, csupán tompa nyomásként jelentkezett a tarkójánál. S mert ő úgy akarta, a tapogatódzó tudat utat talált őhozzá.
Ha azt hiszed, hogy megállíthatsz – a hang lágyan, ám hatalma biztos tudatában szólt -, sajnos el kell, hogy keserítselek. S amint látod – ekkor mintegy varázsszóra visszahúzódott a termet betöltő feketeség. Fáklyák tucatjai lobbantak lángra az eddig sötétségbe burkolódzó helységben -, ők sem tudtak.

Az elf átdöfött egy másik élőholtat, amelynek szarucsökevényes végtagjai szinte már a torkát fenyegették. A minden irányba szerterobbanó pernyéket gyorsan magukba szívták a falak.
Ekkor jutott csak ideje körbepillantani. Mit eddig elrejtett a sötétség kifinomult érzékei elől, azt a hirtelen támadt világosság kendőzetlenül tárta fel. A terem nagyobbnak tűnt, mint azt korábban észlelte. A jókora sziklák enyhe ívben alkottak boltívet a feje felett. A szemközti falon gránittölgyből ácsolt ajtó zárta el a továbbvezető utat. A gyalult deszkákat ódon vaspántok fogták össze, melyek már jó ideje megadták magukat az idő könyörtelen múlásának; a rozsda szinte teljesen felemésztette őket. A plafont alkotó kövek rései közt különféle növények gyökerei találtak utat maguknak. Ezek szerint már a városon kívül lehet, vagy épp a városi temető százszor megbolygatott földje alatt.

Pillanatok alatt felmérte környezetét. Az ajtót, a falakat, a gyökereket és azt a pár eleven dögöt, amelyek most lassan köröztek körülötte. Mintha egy felsőbb tudat irányította volna mozgásukat. Tehát ellenfele eddig csak játszott vele.
Úgy látom, sok munkát szántál nekem erre a napra, holtidéző! – gondolata sebesen száguldott a szellem csatornáin keresztül, miközben szemeit egy pillanatra sem vette le az őt körbefogó élőholtakról. – Ám ne hidd, hogy hatalmadban áll megakadályozni végzeted!
A holtidéző felkacagott, de olyan erővel, hogy egy pillanatra fájdalom nyílalt a Vadász elméjébe.
– Hatalom? Mit tudsz te a hatalomról?
– A legnagyobb hatalom az, hogy rendelkezhetünk a saját életünk fölött –
válaszolta az elf.
Az élőholtak továbbra is lassú táncukat járták kiszemelt áldozatuk körül. Miért nem támadnak? Valami nincs rendjén. Tekintetét sebesen körbejáratta az eleven holtakon. Csak egy jel! Csak egy apró jelre van szükségem!
Élet? – dörgött a hang újra az elméjében. – Ha látnád mindennek azt az oldalát, amit halandó szemeddel nem láthatsz, talán megértenéd, hogy miről beszélek. Az általad életnek hívott délibáb nem más, mint egy merő káprázat. Egy álomvilág, melyből az ébredés maga a halál. Halálod után megtudod, milyen is Erdalian igazi arca, és te is csak nevetni fogsz azokon a dolgokon, amiket az előbb mondtál. Az elf figyelmét nem kerülte el a burkolt fenyegetés, ám minden érzékével továbbra is egy árulkodó jelet keresett, amely talán igazolja gyanúját.
Párától nyálkás, morzsalékos falak, a halál szagától nehéz, dohos levegő, a fáklyák fényétől kísérteties táncukat járó árnyékok. Egy élőholt, amely akár eleven is lehetne, ha nem világítana fehéren a bőre, s tekintete nem üvegesen meredne az őt figyelő elf szemeibe. Életében nő lehetett, formás és kívánatos. Az elmúlás sem volt képes lerombolni azt a szépséget, amelyért minden férfiember versenyre kélt volna. Míg a halál nem vont szemére hályogot, talán így is történt. Mozgása más volt, lágy, szinte lebegett a kőmorzsalékos padló fölött.
Az egy ütemre mozduló, kifacsarodott testű dögök. Egy kő, amelynek anyagán a halálos körtánc következő ütemében átcsúszik az egyik élőholt lába.

A Vadász torokhangú hördüléssel küldte útjára keskeny pengéjét, amely sivítva szelte a kriptaszagú levegőt. Éles pendüléssel szegezte a korhadt ajtó fájához a létentúli szépséget. A markolat még rezgett a fakó bőrrel keretezett torokban, mikor az élőholtak körül megremegett a levegő. Oly gyorsan szívódtak fel a terem árnyai közt, mintha sosem léteztek volna.
Illúzió!
Csak a fakóbőrű élőholt függött az ajtó fáján, kísérteties aurát vont köré a pengéből áradó vöröses fény. Véget ért a kard mágiája. Kérdéses volt, mikor adja meg magát a korhadó fa a ránehezedő súlynak.
– Csak ennyire tellett volna tőled, holtidéző? – gondolata a másikat kereste. – Ez volna a te Hatalmad? Egy ostoba szolga? Egy gyermeteg illúzió? – groteszk viccsor jelent meg szürke árnyalatú arcán. – Szánalmas vagy!
Ugyan, Vadász – kacagott elméjében a hang. – Ne hidd, hogy az irónia erőt ad ellenem!
Az elf odalépett az ajtóhoz, majd egy erőteljes csavarással kitépte kardját az élőholt torkából. A penge átvágta a rég halott húst és a szikkadt csontokat, a nehézkes test fejétől megfosztva rogyott össze az ajtó tövében. A nyakseb nem csillogott nedvesen, nem bugyogott belőle lüktetőn a vér. Ki tudja mióta alvadt már meg a kiszáradt erekben. Éppúgy történhetett napokkal, mint ahogy évszázadokkal ezelőtt is. A Vadász undorodva rúgott bele a levágott fejbe. Az kopogva gurult a fal tövébe, majd a végérvényesen halott szemek a plafonra szegeződtek, ahogy megállapodott két kő között. Talán mindörökre.
Gyalázatos praktikáiddal és kárhozatos léteddel megbontod a természet törvényeit – sziszegte Singellenn szülötte, miközben a másik gondolata dübörgő crescendót vert elméje mélyén. – Az élet kitaszítottja vagy, holtidéző, s mint olyan, nem kívánatos ezen a világon!
Kitaszított? – az élőholt ismételten felnevetett. – élet csupán játékszer az én hatalmammal szemben. Épp az életre nincs szükségem, hogy öröklétig a szolgámmá alázzalak! – a Vadász szinte látta maga előtt, ahogy a holtidéző arca gyilkos viccsorba torzul. – Valóban azt hiszed, hogy te és a szánalmas rended képes lesz visszaállítani az idők előtti egyensúlyt? Mindez a tyrias akarata. Miként a saját halálod is!

Az elf nem vesződött azzal, hogy a kilincsért nyúljon, lábának erőteljes rúgásával kifordította a rozsdálló sarokvasakat a málladozó falból. Az évszázados ajtótábla döndülve vert visszhangot a feltáruló helység padlatán. A teremben félhomály uralkodott, ám a Vadász éles érzékei előtt nem maradhattak rejtve a részletek. A kitágult tér határait jelző falak mentén kőkoporsók sorakoztak egymás fölött. Ősöregek voltak, mint maga a padlón heverő, korhadó ajtó. Kopott, dísztelen felületük nem árulkodott tartalmukról. A koporsók mellett portól borított áldozati mécsesek, csonkig égett gyertyák tucatjai sorakoztak. A falba vájt üregek mélyén művészien kivitelezett szobrok sorakoztak, Mitlának, az Életadónak és Tarnaknak, az Ítélőnek márványba álmodott képmásai.
Egy kripta! Kétség sem férhet hozzá. Méghozzá egy egykoron dúsgazdag nemesi család kriptája. A Vadász sejtette már, hogy valahol a város fényűző negyedének egyik birtoka alatt járhat.
A kőkoporsókkal szemközti fal azonban kriptától szokatlan módon volt berendezve. Mindennapos használati tárgyak, művészien kivitelezett, ám kopott szekrények, kényelmesnek tűnő kerevet, amelynek bevetetlensége annak használatáról árulkodott. A selyem lepedő még őrizte a korábban benne fekvő test lenyomatát, az elf akár érezhette is volna melegét, ha tudata nem tiltakozott volna annak környezetéből fakadó valótlansága ellen.

A teremben nem égtek a fáklyák, az egyetlen fényforrás a plafonon ásító lyuk volt, amelyen keresztül körkörös fénypászma vetült a padlózat jókora területére. Az izzóan világos kör tökéletes vonala hirtelen megtört. Egy sűrű szövésű köpenybe burkolódzó alak lépett a derengő fénybe. Alakja szikár, de erőtől duzzadó volt, huszonéves, előkelő férfi benyomását keltette. Arcának szűrkés bőre groteszk harmóniát alkotott ruhája fekete színével. Szemöldöke finoman ívelt, késpengényi ajkait féloldalas mosolyra húzta. Külleme a hatalom biztos tudatától teli és delejező is volt egyben. Sugárzott belőle a magabiztos fölény, melyet groteszk mosolya csak tovább fokozott. Mozdulatlansága kihívásként hatott. Fakó, halott szemeiből évszázadok tapasztalata sugárzott, ahogy végigmérte a Vadászt.
– Lám, lám – mosolygott a holtidéző. – Tehát nem volt képes megtéveszteni az a némber. Dicséretes. De ne hidd, hogy akár egy lépéssel is tovább juthatsz!
– Nem cseverészni jöttem, holtidéző! – a Vadász elszánt viccsora nem hagyott kétséget szándékai felől. Pengéjével szemmel nyomon követhetetlen ívet írt le maga előtt, az acélba vert rúnák sora hírtelen hínárzöld fénnyel lobbant fel.
– Ugyan-ugyan – nevetett a fiatal férfi, de a hangja egy pillanat alatt megváltozott. – Azonnal tedd le azt a játékszert! – mordult hirtelen az elfre.
A mentális csapás mázsás sziklaként nehezedett az elméjére. Érezte, tudata önálló életre kél, karjai, mintha saját akarattal rendelkeznének, lehanyatlottak oldala mellett.
– Szánalmas elf! – sziszegte fogai közt a holtidéző. – Tekints magadra, ostoba! Azt hiszed nem vagy máris halott? Csak idő kérdése, mikor emészt el a kór, mely testedet rágja. S az élet, az az élősködő kis féreg, meglásd, köddé válik, minden szánandó koloncával együtt.

A Vadász tekintete saját kezeire tévedt, hosszan, szinte révületbe esve bámulta szürkés árnyalatú bőrét. Vajh, mivé lett az az élettel teli, pirospozsgás szín, amely még felavatása előtt csalt pírt arcára, mikor kacagva vágtatott a széllel Singellenn smaragdzöld fái közt? Mivé lett a csillogó szemekben bujkáló mosoly? Lám, őrajta is győzedelmeskedik a titokzatos kór, amely rendjének sajátja. Mit remélhet ő, az egyszerű vadász, ha az elöljáró sem volt képes megbirkózni a testét és lelkét lassan elemésztő betegséggel? Vajon valóban eredendően kudarcra volt ítélve?
Nem! Láncait szaggató fenevadként tőrt elő belőle a tagadás. Nem lehet így vége! Remegő testének minden erejével a tudatára nehezedő nyomás ellen fordult. Elméje üvöltve küszködött a varázslattal, mialatt zsibbadó tagjaiba tőrszúrásként nyilallt bele a fájdalom. Öntudata egy pillanat elteltével visszaszerezte a teste feletti uralmat. Egy mély lélegzetvétel után, megvetett lábbal állta az élőholt szikrázó tekintetét.
Ekkor a holtidéző támadásba lendült. Az elf zölden fénylő pengéje kecses ívben vágott feléje, füstölgő, vértelen sebet ejtve a fekete ruhás férfi karján, miközben ő két lépéssel arrébbszökkent. Amaz dühösen szisszent fel, visszahúzódott, majd lassan körözni kezdett a vadász körül. Most már elővigyázatosabb volt. Szídta magát az előbb elkövetett ostobaság miatt, mely megerősíthette az elfet abban a hitében, hogy Ő, aki legyőzője és ura a halálnak, mégiscsak elpusztítható. Ezután sokkal megfontoltabb lesz – döntötte el. Ha nem mehet közelebb hozzá, akkor majd más módon öli meg. Megöli, és a szolgájává teszi, mint a többi meggondolatlant, aki behatolt a birodalmába. Belőle is azt formál, amit annyira üldöz. Eggyel több eleven holt familiáris, egyre nagyobb hatalom. Ez volt az ok, amiért létezett. Erő, amely a bűzhödt pokolból égi magasságokba emelheti. Hatalom és erő, erő és hatalom – számára e két szó összeforrt. Külön-külön elvesztették értelmüket, és csak együtt voltak képesek felfedni létezésük valódi lényegét.
A vadász mindig felé fordult, nem tévesztette szem elől a holtidézőt egy szempillantásnyi időre sem. Óvatos. Gondolta. De egyszerűen képtelen legyőzni! Az agya tovább járt. Az ő figyelme sem tart sokáig. Kettőnk közül egyedül én vagyok örök!

Az élőholt végtelen türelemmel rótta a köröket az elf körül, réseket keresve annak védelmén. Figyelt minden apró rezdülést, minden lélegzetvételt. Egyszer hibáznia kell, és akkor rajtam a sor – gondolta. Ekkor a távoli sarokban hirtelen támadt nesz hívta fel magára a figyelmet. Az elf csak egy szempillantásnyi időre nézett félre, hogy az ijedt patkány menekülésének látványa eszébe villantsa saját hibáját, amelyet épp most követett el, és amely akár az életébe, sőt a lelkébe is kerülhet. Védekezésként a pengét a holtidéző vélt helye felé lendítette. Nem lepte meg, hogy az élőhalott már nem volt sehol. Elméjét elöntötte a vereség lehetőségének keserű gondolata. A pillanat töredékrésze alatt pillantott körbe, de a holtidéző nyomtalanul eltűnt. Ösztönétől vezérelve oldalra kapta a fejét. Az egyetlen dolog, amit látott, a felé száguldó fekete test volt, amely a következő pillanatban maga alá gyűrte és a földre kényszerítette.
A csattanó állkapcsok csak néhány hajszálnyival vétették el a torkát, mikor pengéjével a rárontó élőholt oldalába döfött. Egy karmos kéz mélyen a bal vállába mart, öt tátongó, vérpatakot szülő sebet hagyva maga után. A penge másodszor is döfött, de a kéz még mindig szorosan markolta a vállát. Padlóhoz préselt teste levegőért kiáltott, tudatát elöntötte a holtidéző által ígért halhatatlan lét kínzó gyötrelmének gondolata. A rúnák zöldes fénye hirtelen fellobbant, sercegve emésztette az őt padlóhoz szegező test húsát. A hatalmas súly hirtelen legördült róla, és ő végre lélegzethez jutott.

Még az áporodott, dohos levegő is éltető elemként áramlott összelapított tüdejébe. A holtidéző égett szélű sebeire szorított kézzel állt pár lépéssel odébb, arcán kudarcának keserű jeleivel, mikor az elf keserves kínok közt talpra küzdötte magát. Fejében lüktető fájdalom dübörgött szakadatlanul, mintha apró kovácsok üllőként használták volna koponyáját.
A holtidéző ismét körözésbe kezdett. A vadász saját lelki erejét összeszedve várta a következő, talán mindent eldöntő támadást. Érezte, hogy sebein át, sötéten pirosló vérével együtt ereje is elszáll, de tudta, hogy az élőholton ejtett szúrások sem hegednek be maguktól. Az acél korábbi mágiájának, amelyet oly sikeresen alkalmazott az előtérben rátörő tudattalan élőholtak ellen, a holtidéző képviselte hatalommal szemben nem sok hasznát látta, ám a rúnákkal áttört penge megtette a hatását. Az árnyak szülöttjének élő húsra lesz szüksége, hogy felépüljön a sebeiből, és csak remélni merte, az nem az ő testéből vétetik majd.
Az elf már fáradt, és figyelme is alábbhagyott valamelyest. Ajkai alig észrevehetően ősi szavakat formáltak, kardjának hegyével láthatatlan jelet írt a levegőbe. Kis idő elteltével aztán karja lejjebb hanyatlott, és a penge markolatán enyhülő szorítása jelezte a holtidézőnek a megfelelő pillanatot. Az élőholt, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, a vadász felé lendítette karjait. Támadott. A kriptában uralkodó árnyak megelevenedtek. Hörögve, remegve vetették magukat az elfre, hogy mindörökre magukkal rántsák őt a sötétségbe. A holtidéző szinte már látta maga előtt, ahogyan a vadász üvöltve a földre roskad, miközben az árnyak tépik, szaggatják lelkét a hús börtönéből. S míg figyelme lankad, ő lecsaphat rá kényére-kedvére, saját javára döntve el a hosszúra nyúló viadalt.

Ámde mikor az árnyak a vadász közelébe értek, a holtidéző csodálkozva figyelte, ahogy vakítóan fénylő aura emelkedik áldozata körül, mintha maga az elf vált volna izzó nappá. Az árnyak létentúli sikollyal szakadtak szét, az egész terem mintha fehéren olvadó katlanba zuhant volna. Az élőholt elkeseredett dühében még a lendületét sem fogta vissza, mellyel már rohamozta volna ellenfelét. Az aura amilyen gyorsan előtűnt a semmiből, olyan hirtelen távozott is, látni engedve az elf pengéje által sisteregve életre kelő varázslatot, amely a következő minutumban körbefonta a holtidéző testét. A száguldó test hatalmas rándulással az ellenkező irányba lökődött. Egyre erősödő iramát csak az ódon falak fogták fel, immáron elégtételt véve meggyalázójuk porhüvelyén. Az élőholt sikítva küzdött az őt beburkoló varázs ellen, de minden természetfeletti ereje kevésnek bizonyult a vadász által megidézett hatalommal szemben. Most értette csak meg, hogy az elfen elhatalmasodó fáradtság jele álca volt csupán arra, hogy támadásra bírja őt. Ez volt az utolsó gondolat, amely átfutott élettől elperelt agyán. A fehéren izzó energia rohamosan emésztette el testét.

Aztán hirtelen vége lett.
A vadász halálos fáradtan rogyott le a hideg kőpadlóra. Érezte, hogy kimerültsége felülkerekedik a józan ész diktálta gondolaton, miszerint nem szabad elájulnia. A pengébe kovácsolt mágia jobban elszívta erejét, mint azt valaha hinni is merte volna. A feledtető sötétség kérlelhetetlenül borult rá, de mielőtt mindent eltakart volna az éjszínű lepel, látni vélte, ahogy megnyílnak a kőkoporsók, s tudatukra ébredő eleven dögök sorjáznak ki belőlük elégtételt véve mesterük gyilkosának tehetetlenül fekvő testén. Az elméjén elharapódzó őrülettől csak a jótékony ájulás mentette meg, amely önkívületbe taszította háborgó tudatát.

*

Csodálatos naplemente húzódott végig a láthatáron, narancsos bíborba borítva a horizontot, mikor a vadász kiléptetett a délkeleti városkapun. Az enyhe szellő lágyan simogatta hófehér lovának hosszú sörényét. A kora reggeli felhők eltűntek, az égbolt tiszta és ragyogó volt. Gondosan megtisztított fegyvereit olajos gyolcsba tekerve helyezte zsákja legmélyére. El fog telni még egy kis idő, mire újból elégtételt vehet az élet tisztaságát bemocskoló fajzatokon.
Mélyen arcába húzott csuklyával lovagolt a poros földúton Harquat Hagat felé. A következő cél úgy ötnapi lovaglásra volt. Öt nap, és újra megküzd a sötétség valamelyik átkozott teremtményével. Aztán egy másikkal, majd egy másikkal. Mindez addig folytatódik állandó körforgásban, míg e sokat szenvedett világra vissza nem tér az ősi egyensúly. Miközben poroszkáló lovát kissé gyorsabb vágtára fogta, eszébe jutott a holtidéző utolsó mondata a testét rágó titokzatos kórról. Szinte újra érezte azt a keserű tehetetlenséget az elkerülhetetlennel szemben, amely az élőholt szavainak hatására uralkodott el rajta. Ám amit akkor emberfeletti akaraterejével képes volt legyűrni, most tépte, szaggatta háborgó lelkét. Vajon a holtidéző valóban belelátott a lelkébe és a soha ki nem mondott kérdésekkel szembesítette őt? Vagy csak egy ügyes trükk volt csupán, hogy őt összezavarja és elveszejtse? Érezte, hogy van végleges válasz, ám annak még nem jött el az ideje.

Míg él és lélegzik, beteljesíti rendjének küldetését, amelyet hite szerint felavatásakor magáénak tett. Vállalván, hogy kudarc esetén talán már sosem tapasztalhatja meg a végső nyugalom mámorát.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Vendég LacErta

    2003-10-30 14:05:33

    Üdv!

     

    Nekem ahogy olvastam, régi emlékeket idézett. Nem tudom mióta,vagy fantasy hívő? A "korai idők" hangulatát idézte fel bennem. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de szerintem, olyan volt mint az első M.A.G.U.S. novellák, regények. Ígéretes.



    Vendég AMESELO

    2003-10-31 05:51:36

    Egy megjegyzés: Ha eldobta az elf az egytlen tőrét, akkor hogyan tudta azt az élőholtba szúrni?? Hogy került vissza hozzá??



    Spade

    2003-10-31 08:31:29

    Sziasztok!

     

    Iginek gondjai vannak az internet elérésével ezért szúrogatom be én az üzeneteit:

     

    Spade

     

    ""Ameselo

    Igen egyszerű, bár lehet, hogy ez az egy mondat elveszett a szövegben. :) De itt a válasz:

    "A bukfenc végpontján a Vadász ujjai ráfonódtak kardja markolatára, ám mozdulata nem tört meg, a fordulat lendületét kihasználva épp akkor emelkedett fel, mikor elõzõ támadója elrugaszkodott a faltól..."

    Igi "



    Vendég AMESELO

    2003-10-31 23:51:35

    Bocsi. Ez még mindig zavaros. De amúgy jó volt.

     

    Védekezésként a pengét a holtidéző vélt helye felé lendítette. Nem lepte meg, hogy az élőhalott már nem volt sehol. Elméjét elöntötte a vereség lehetőségének keserű gondolata. A pillanat töredékrésze alatt pillantott körbe, de a holtidéző nyomtalanul eltűnt. Ösztönétől vezérelve oldalra kapta a fejét. Az egyetlen dolog, amit látott, a felé száguldó fekete test volt, amely a következő pillanatban maga alá gyűrte és a földre kényszerítette.

    A csattanó állkapcsok csak néhány hajszálnyival vétették el a torkát, mikor pengéjével a rárontó élőholt oldalába döfött. Egy karmos kéz mélyen a bal vállába mart, öt tátongó, vérpatakot szülő sebet hagyva maga után. A penge másodszor is döfött, de a kéz még mindig szorosan markolta a vállát



    Spade

    2003-11-03 10:56:36

    Igi helyett még egyszer:

     

    ""Amaselo

    A lendítette nem azt jelenti itt, hogy elhajította, hanem hogy arra lendült a keze. :)

    De jogos lehet a probléma. Félreérthető volt. "

     

     

    Üdv:

     

    Spade




belépés jelentkezz be    

Back to top button